CD kritika

Az öt évvel ezelőtti Walk Through Exits Only lemez elég jól körbelőtte, mire lehet számítani Phil Anselmótól a fenti márkanév alatt, a Choosing Mental Illness As A Virtue-n pedig pontosan ott folytatja az énekes és szólócsapata, ahol legutóbb abbahagyták. Ezzel pedig nagyjából minden lényegeset el is mondtam az albumról: amennyiben hallottad az előzőt, máris tudod, neked szól-e vagy sem. Vagyis szó sincs barátságosabb megközelítésről, a Pantera ex-frontembere ismét legsötétebb, legerőszakosabb gondolatait zenésítette meg ezen az anyagon, magasról leszarva minden vélt vagy valós korlátot, különös tekintettel azon szabályokra, amiket a józan ész és a jóízlés diktál.

Szépen elmúlt 2017, de azért ahogy lenni szokott, némi utógyújtása még van. Szólt nemrég vezető bloggerünk, hogy tegyünk egy próbát a Streamline-nal, ha a The Night Flight Orchestra annyira tetszik, mert bár nem csereszabatosak, azért annyira nem állnak egymástól távol zenei értelemben, földrajzilag meg aztán semennyire. Svédek ezek a fiatalok is. Rögtön jelzem, hogy aki szereti a Deep Purple/Rainbow/gitáros-orgonás rockot, eleve bizakodóan tekinthet a csapatra, ráadásul a frontember, Gabriel Lindmark hangjában meg is bújik egy kis Ronnie James, ha nagyon akarjuk, de ha nem akarjuk, akkor sincs vész, önmagában is élvezetes a zenéjük.

Nem tudom, mi van a levegőben, de alig léptük át 2018 küszöbét, és már most tapasztalható a túltermelés zenei fronton, s abból is épp az egyik legundergoundabb irányzatban. A death-doomnál talán csak a sludge rútabb, a funeral pedig gyászosabb, bár ez is erősen szubjektív dolog. Mindenesetre alig kapaszkodtunk át a január nem annyira fagyos és még kevésbé havas hegycsúcsain, máris fuldokolni lehet a friss megjelenésekben, ami persze egyáltalán nem gond, hiszen legalább van miből válogatni. Így akadt a hálómon némi dinamitos halászás árán a finn Hooded Menace legfrissebb alkotása, amely igényes borítójának köszönhetően eleve egy plusz ponttal indított nálam.

A Toxik egy dallamos techno-thrash-csapat New Yorkból, akik a műfaj aranykorában, azaz a '80-as évek közepén-végén két nagylemezig jutottak. A kiválóan sikerült 1989-es Think Thisnek aztán már nem született folytatása, a brigád 1992-ben szögre akasztotta hangszereit. 2007-ben produkáltak egy nyúlfarknyi visszatérést, de ekkor csak egy 1988-as koncertvideó kiadására futotta erejükből, majd ismét eltűntek, bő fél évtizedre.

A Sorcerer egy régi svéd banda, akik annak ellenére kultikus státuszt tudtak kivívni maguknak, hogy mindössze négy éven keresztül, 1988 és 1992 között voltak aktívak, és erejükből ekkor nagylemezre sem futotta. Kijött azonban két demójuk Sorcerer és The Inquisition címmel, majd beadták a kulcsot, ez a két szösszenet azonban elég volt ahhoz, hogy az iszapszemű doom-fanatikusok könnyes szemmel gondoljanak vissza rájuk még évtizedekkel később is.

Hosszú utat tett meg az arkansasi négyes, mióta 2010-ben megjelentették a demófelvételüket (rajta egyébiránt Seress Rezső Szomorú Vasárnapjának ki tudja hányadik feldolgozásával). Az az anyag és a két évvel későbbi Sorrow And Extinction leginkább még klasszikus doom zenét rejtett, jócskán leöntve epikus mázzal, hogy aztán a 2014-es Foundations Of Burden már jócskán adagolja a progresszív és klasszikus metal hatásokat is. A tendencia végül a tavalyi Heartlessen ért a csúcsra, úgyhogy a már korábban is a kritikusok kedvencének számító Koporsóvivőt jól ki is kiáltották a doom metal megmentőjének, aki új utakra viszi a műfajt ezekben a szűkös időkben, amikor ugye már egyetlen Black Sabbathunk sincs. Pedig ez már nem is igazán doom, sokkal inkább progresszív metal, ami emellett legalább annyira magán viseli a My Dying Bride keze nyomát is, mint mondjuk a Candlemassét. Én pedig nem véletlenül késlekedtem ennyit a kritikával a márciusi megjelenéshez képest, mivel idő kellett hozzá, hogy beérjen a lemez. Sok idő.

Gyaníthatóan vagyunk egy páran, akik megbocsájtó mosollyal olvastuk a Catharsis kapcsán Robb Flynn ömlengő agymenéseit. Az, hogy saját művét szerényen csak mérföldkőként emlegeti, szóra sem érdemes. Nagyjából harminc mérföldkövet (pusztító zenénket, legsúlyosabb anyagunkat, eddigi legjobb albumunkat) kapunk évente, mi mást mondhatna a jóember? Ám azt, hogy Robb csökönyösen mantrázza azt a hitét, vágyát, reményét, hogy ezzel az albummal majd beszivárog a mainstreambe a metal (amire nagyobb szükség van, mint valaha, teszi hozzá), még mindig nehezen emésztem. Mert mit ért mainstream alatt? És miért kell a metalnak beszivárognia abba a definiálhatatlan izébe? És miért van erre nagyobb szükség, mint valaha? De tényleg. Mit várt ettől a dumától? Hogy lelkes műértők milliói zúzzák be a zeneboltok kirakatát, hogy lovasrendőrök kardlapozzák a zavargó jónépet, mert mindenki az új Machine Headet akarja, kívánja, követeli? Ha ettől jól érzi magát, mondogassa, nincsen ezzel probléma, ám az előzetes kijött dalok kapcsán hisztérikus kacajra fakadhattunk, minden együttérzésünk ellenére. Mert amit ott hallottunk, az minden, csak nem mérföldkő, s nemhogy a mainstreamben (bármit is jelentsen e zamatos szó), de még műfajon belül is alulról súrolja a lécet.

Danev kolléga kapott bőven hideget-meleget a Revolution Saints első lemezéről írtak miatt a kommentszekcióban, pedig szerintem eggyel még túl is pontozta a banda bemutatkozását. Az a lemez nagyjából mindent felvonultatott, ami miatt nem tudok lelkesedni a Frontiers futószalagon érkező, '80-as évekbeli túlélőkkel, melodikus panelekből szinte ötletszerűen legyártott kiadványaiért. Hiába állította csatasorba a kiadó Jack Blades, Doug Aldrich és Deen Castronovo trióját, az egymással lemezen belül, illetve más hasonló projektek témáival is szabadon felcserélhető dalok azóta sem érlelték kedvenccé nálam az albumot. A még tavaly év végén kiadott Light In The Dark sem váltja meg éppen a világot, de elődjénél azért mindenképpen jobban sikerült.

Még szintén tavalyi restancia ez a lemez. Igazából mindig az jut eszembe, hogy néha egyáltalán nem baj, ha az ember ül pár hónapot egy albumon, hiába fontos a viszonylagos gyorsaság és az, hogy mielőbb legyen recenzió valamiről. Az Act Of Defiance ugyanis furcsa zenekar, ahol felületes hallásra akár elismerősen is csettinthetnénk, mert nagyon okos, nagyon zenei a végeredmény, vagyis nehéz rajta fogást találni. Viszont hosszabb pihentetés után megint nekifutva csak az őszi véleményem erősödött meg: ez a csapat igazi „majdnem" kategóriás zenekar. Még azzal együtt is, hogy ez a második album egyértelműen erősebb a 2015-ös Birth And The Burial debütnél.

Noha a Riverdogs visszatérő lemeze nem meglepő módon a tavalyi év egyik abszolút kedvence lett nálam, kritikát nem igazán akartam írni róla, mert úgy éreztem, Vivian Campbell a vele készített, kimerítő interjúban mindent elmondott a korongról, annál többet nem érdemes tudni róla. Nemrég azonban megkaptam az ukázt, hogy ideje lenne letudni a restanciát, úgyhogy tessék...

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Dallas Toler-Wade 2017 eleji távozása hidegzuhanyként hatott a Nile népes rajongótáborára. A távozás a semmiből, előjelek nélkül jött, miután Toler-Wade húsz éven át erősítette a Nile sorait, és egyedi játéka, egyből felismerhető orgánuma az első album kivételével az összes lemezen hallható volt. Utódját hamar megtalálták Brian Kingsland személyében, az okokra nem adtak magyarázatot, bár a csapat főnöke, Karl Sanders által jegyzett közleményből azért többé-kevésbé sejthető, hogy nem kifejezetten baráti elválásról lehetett szó. Nekünk ehhez mindenesetre semmi közünk, főleg, hogy a sajtón keresztüli üzengetés és kölcsönös sárdobálás szerencsére elmaradt.

A Monolord azóta a szívem csücske, hogy 2016 májusában elvánszorogtam a düreres fellépésükre. Fáradt voltam, kedvetlen, igazából nem is vártam az egésztől semmit, és csak azért mentem el, hogy a cimborának ne kelljen éjjel egyedül hazautóznia. Cserébe a svéd trió úgy vágott oda a falhoz, hogy csak úgy nyekkentem. Az az este azon alkalmak egyike volt, mikor pusztán a zene folytán totál úgy éreztem magam, mintha beálltam volna, egészen biztos voltam, hogy annyi adrenalin van bennem, hogy ha akarnám, puszta öklömmel át tudnám ütni a falat. (De nem akartam.) Hirtelenjében nem is nagyon ugrik be másik ilyen koncert, ja, dehogynem, jó pár évvel korábbról a Sleep hibátlan, örök etalon hangversenye. És ez tökéletes is így, hiszen ha egyetlen zenekarnévvel kellene meghatároznom, hogy milyen zenét is játszik a Monolord, az éppen a Sleep lenne.

Néha egészen meglepő, miért nem futnak fel bizonyos projektek. Itt van például ez a Fragile Mortals, amely ugyan nem szupergroup, de azért bizonyára nem egy és nem két ember érdeklődésére tarthatna számot egy olyan csapat, amelynek két frontembere Rob Dukes, az Exodus volt énekese, illetve a hip-hop egyik legnagyobb legendája, Darryl „DMC" McDaniels a Run DMC-ből... A bemutatkozás producere ráadásul maga Ron „Bumblefoot" Thal volt, aki belefolyt a dalszerzés és a hangszerelés bizonyos szakaszaiba, sőt, itt-ott játszik is az anyagon. Ha mindez nem lenne elegendő, a The Dark Project még jól is sikerült. Ehhez képest az októberben megjelent albumról már akkoriban is alig lehetett hallani, és így, január vége felé közeledve nyugodtan kijelenthetjük: eltűnt a süllyesztőben.

Az 1999-es indulást követően a Sign Of Cain fantomzenekar volt, 2002-ben fel is oszlottak, és csak 2011-ben éledtek újjá. Persze most sem nagyon beszélnénk róluk, és a zenei köztudatba sem nagyon szivárogtak volna be, ha 2013-ban nem csatlakozik hozzájuk Tomas Lindberg, alias Tompa, az At The Gates, a The Lurking Fear (és most csak az éppen létező zenekarait említem) hisztérikus, őrjöngő torka. A csapat az énekest leszámítva ismeretlen tagokból áll, egyedül az alapító Tomer Hasenfratzról tudni, hogy a Viscera Traillel is dolgozik. Tompa csatlakozását követően, tavaly október 20-án aztán szép csendben, nulla promócióval megjelent a To Be Drawn And To Drown debütalbum. Tompával olvastam interjút a The Lurking Fear bemutatkozó lemeze idején, de még akkor sem említette, hogy még abban az évben megjelenik vele még egy lemez. Az ilyesmi nem éppen megszokott egy zenésztől, de a produktum itt van, és ez a lényeg.

A túl messzire nyúló árnyékokat többnyire lehetetlen átugrani, márpedig a C.O.C. esetében kétségtelenül ilyenről beszélünk. Tizenhárom év telt el az utolsó Pepper Keenannel készült lemez, az In The Arms Of God megjelenése óta, de azon ugye Reed Mullin már nem játszott, szóval ha a sokat látott raleigh-i csapat legklasszikusabb felállását vesszük alapul, tizennyolc év utáni visszatérést jelent a No Cross No Crown. A lecke ezek után adott, és nem is túl egyszerű, még azzal együtt sem, hogy új Deliverance-et nyilván csak a valóságtól teljesen elrugaszkodott arcok várnak tőlük. Én sem reménykedtem ilyesmiben, viszont a friss lemez ennek fényében sem hoz többet az alapjáratnál.

Szomorúan olvasom, hogy néha a kommentszekció – aktuális kedvenc lemezeink alapján – igazságtalanul vádolja a szerkesztőséget azzal, hogy nem követi figyelemmel az underground zenekarok legfrissebb alkotásait. Ezt – a magam részéről legalábbis – mindenképpen megcáfolnám. De azzal persze tisztában vagyunk, hogy manapság egyre nehezebb feladatnak tűnik ráakadni a valóban eredeti és előremutató bandákra, így sokaknak lassan tényleg nem marad más, mint a felületes belehallgatás, illetve a stílus alapján való ítélkezés. Még ha lenne is kapacitás a netről random lehalászható, töménytelen mennyiségű új zenekar megismerésére, kötve hiszem, hogy tudnának akkora revelációt okozni, mint a nagy öregek és a rutinos követők egy-két-három-négy-öt évtizeddel ezelőtt. Azonban utóbbi jelenséget valamiért mégsem vagyok képes teljes mértékben elfogadni, amikor olyan fényes igazgyöngyök kacsintanak ki az óceán mélyére rakódott iszaprétegekből, mint amilyen például a Jess And The Ancient Ones.

Robert Plant hiába fogja idén belekarcolni a hetedik x-et saját szőrös mellkasába, csak nem akar leállni, és fáradt nyugdíjasként a groupie-kkal és drogokkal teli múlton merengeni. Egyre csak írja lemezeit, a koncertezést sem veti meg, és elnézve manapság az öreget, aligha fog egyhamar lefékezni. És ez a mi szerencsénk, mert amellett, hogy Plant az igen kevés még élő rocklegenda egyike, szinte egyedülálló módon nem a múltjából próbál megélni: ahelyett, hogy Led Zep-slágerekkel haknizna, gyakorlatilag 1982 óta járja a saját útját, ami ugyan az évtizedek során némileg változott, de a zenei ötletmag változatlanul a szabadság, és érdekes módon, bizonyos szempontból a keresés. Mármint azért, mert ugyan mi a csodát kereshet még egy olyan zenei karrierrel rendelkező fickó, mint Plant?

Pusztul a világ. És ezt csak kevesen képesek olyannyira kifejezően kimondani, mint a Godflesh. De nem is igazán mondani, sokkal inkább bömbölni, üvölteni, sikoltani, vagy éppen csak mormogni, suttogni. Bármit, csak énekelni nem! Persze itt táncolni sem szabad. Csak vonaglani görcsösen, epileptikusan, ide-oda rángatózva a padlón, a megtört ütemekre. Tizenhárom év utáni visszatérést jelentő lemezük, a zseniális A World Lit Only By Fire talán keményebb volt minden korábbi alkotásuknál. A csontjainkat törte össze. A Post Self más. Ez a szívünket veszi célba. Mindenki eldöntheti maga, melyiket könnyebb elviselni!

Reverend James A. Rota II. mindig is nagyon jó volt barátok gyűjtögetésében. Az éppen két évtizeddel ezelőtt, a kaliforniai stoner rocker színtér kellős közepéből elstartolt banda énekes/gitárosa olyan csapatok tagságának országos cimborája, mint a Kyuss, a Fu Manchu, a Nebula, a Fatso Jetson, vagy éppen a Clutch. Van, akinek szerepelt a lemezén, van, akit a saját anyagára csábított át, és van, akivel még közös projektben is részt vett az elmúlt évek alatt (ez utóbbi a zseniális The Company Band Neil Fallonnal és Brad Davisszel). Én pedig mindig is úgy éreztem, hogy – talán éppen a sok neves cimbora miatt – eleinte kicsivel talán több figyelmet is kapott, mint amit saját jogán feltétlenül ki tudott volna harcolni magának. Mert persze, hogy nem művelt ő soha rossz muzsikát, de azért a Fireball Ministry bizony sosem volt több tisztes iparosok jól összerakott tömegcikkénél. Legyen elég annyi, hogy legfrisebb igazolása, a náluk legkevésbé sem nyugdíjas állást jelentő basszusgitáros-poszt jelenlegi betöltője sem akárki, hanem Scott Reeder. Igen, az egykori Kyuss-, Unida-, The Obsessed- és Goatsnake-tag Scott.

Nyár végén, szinte véletlenül keveredett elő hosszú évek után a kocsiban a Babylon A.D. 1989-es első albuma. Nagy kedvencem a lemez, valamiért mégis sokáig hanyagoltam, magam sem értem, miért – főleg, hogy csak egyszer kellett elindítanom, és utána megint hetekre beragadt, annyira jó mai fejjel is. Szinte vicces volt, amikor ezután nem sokkal megérkeztek a hírek arról, hogy a banda eredeti felállásban jelentet meg új albumot. Mint sejtheted, ezek után nagyon örültem a dolognak, de arra azért nem mernék fogadni, hány embert hozott még lázba rajtam kívül a dolog a világon, lévén, hogy a banda neve még a Shock! idősebb olvasóinak sem feltétlenül mond sokat. Aki viszont valaha is szerette őket, abban alighanem kellemes érzéseket kelt majd a Revelation Highway.

Ez az egész Aebsence-sztori egy kurva nagy hiányérzet, ha engem kérdezel, és fura módon ez az érzés akkor a legerősebb, amikor végre új dalok kerülnek ki a tetszhalottnak tűnő műhelyből. Bő húsz éve húzza már az igát a zenekar (ebben a felállásukban éppen tavaly „ünnepelték" két évtizedes jubileumukat), újabban olyan mértékű hallgatásba burkolózva, hogy egy-egy felőlük érkező hír kapcsán az ember önkéntelenül is felteszi a kérdést: ők még léteznek egyáltalán? Nos, utóbbi kérdésre én sem mernék egyértelmű igennel felelni, ami tény, hogy itt van a harmadik lemez, újfent szerzői kiadásban, sőt, az ...is dead óta már fizikai kiadványban sem különösebben reménykedünk (dehogynem), egy tragédiát követően újjászerveződve, de hellyel-közzel ugyanazzal a fizimiskával, amivel még az előző évszázadban, az Old demó képében ránk köszöntek.

Eddig is bírtam a Santa Cruzt, de határozottan úgy gondolom, hogy az új anyaggal eddigi legjobb albumát tette le az asztalra a finn négyes. Miközben a 2015 derekán kiadott s/t albummal modernebb irányba kanyarodtak a debütáló Screaming For Adrenaline-hez képest, ezúttal nagyjából a két lemez világának ötvözete született meg a kezeik alatt. Az eredmény egy olyan album, amelyhez hasonló cucc elkészítésével sok zenekar kísérletezik, de ennyire meggyőző formában csupán nagyon keveseknek sikerül rátapintaniuk vele a lényegre.

Az elmúlt év egyik legízlésesebb borítóján meztelen női testen vérrel mázolt (karcolt?) felirat: Wizard Bloody Wizard. Ráadásul a képen állítólag maga Liz Buckingham látható (na persze...), aki főállásban a banda gitárosa, mellékállásban pedig a főnök Jus Oborn hites asszonykája. Széplelkek megnyugtatásául elmondom, hogy inkább piros ételfesték lesz az, mint vér, és egyébként is, ez itt az Electric Wizard, amely – többek között – mindig is arról volt híres, hogy soha semmi másról nem szóltak a szövegeik, mint halálról, vérről, sátánról, (ön)gyilkosságról, erőszakról és meztelenségről, meg persze mindennél erőteljesebben a drogokról. Vagyis széplelkek úgy sem járnak ezen a tájon, és ez teljesen rendben is van így.

Csak beesett így az év végére még egy igen komoly meglepetés itthonról a kettes Archaic-lemezzel. Ráadásul kettős értelemben véve is meglepetés a How Much Blood Would You Shed To Stay Alive?, hiszen egyfelől tizenkét év után jött ki a debütáló Time Has Come To Envy The Deadhez képest, másrészt baromi jól sikerült. Nem mondom, hogy tökéletes az album, de az biztos, hogy ennél jobb thrasht magyar bandától manapság nem nagyon lehet hallani.

Kezdjük a kötelező tananyag felmondásával: a The Atomic Bitchwax a Monster Magnet kistestvére. Dave Wyndorf anno innen szipkázta el Ed Mundellt, aki bizony bő tizennyolc éven keresztül aztán hű társa is maradt a mágneses fazonnak. És ebből igen sokáig párhuzamosan futtatta vele a Bitchwaxet is, aztán egy idő után meg már egyiket sem. A Bitchwaxbe később vérfrissítésként érkezett a Magnet akkori és mostani dobosa, Bob Pantella, hogy Wyndorf mester cserébe lenyúlja a testvérbanda lelkét, a basszusgitáros/énekes Chris Kosnikot. Akit azonban nem is innen illik elsődlegesen ismerni, hanem az egykoron volt zseniális Godspeed révén, ahol ő volt az egyik basszer. Igen, az egyik, mert hát ott az olyanból több is volt. A kakukknak a tojását végezetül a gitáros Finn Ryan jelenti, mivel ő egészen megdöbbentő módon jelenleg még nem tagja a Monster Magnetnek. Talán Dave barátunk egyszerűen nem vette őt észre.

Négy év után végre ez a lemez is megérkezett, és egy új Pink Cream 69-anyag megjelenése mindig örömhír, bár nem tagadom: akármennyire is szeretem a zenekart, az utóbbi három-négy album hosszabb távon még az elvitathatatlan minőség ellenére is eléggé összefolyt nálam. Nem tartom kizártnak, hogy pár év távlatából visszatekintve majd ebbe a sorba illeszkedik be a Headstrong is, viszont itt és most ezzel együtt sem tudom nem szeretni a lemezt. Pláne, hogy tavasszal, csaknem másfél évtized után végre ismét magyar színpadon köszönthetjük a zenekart.