2017. június 15
Glenn Danzig óriási mestere annak, hogy hogyan lehet többször is belelépni ugyanabba a szarba. Illetve néha már olyan, mintha nem is csak véletlenül lépne bele, hanem nekifutna, és páros lábbal elrugaszkodva ugrana bele pont a közepébe. Mert minek ide producer, mikor a négyes lemeztől kezdve (akkor engedett oda idegent utoljára a kormányrúdhoz, mondjuk az még éppen Rick Rubin volt) milyen jól szólt már mindegyik anyag! Meg igazi zenekar is hót fölösleges, amikor itt egy jól bevált, könnyen kezelhető bérgitáros-haver, aki úgysem pofázik bele semmibe (a prongos Tommy Victor), ráadásul tud basszusgitározni is, meg arra itt van maga a főhős is. Sőt, értek én a doboláshoz is, már megmutattam a szép emlékű Deth Red Sabaothon meg a Skeletonson is (jajjjjj), aztán ha mégsem menne flottul, próbáljunk ki még három, vagy inkább négy másik dobost, az összhatás úgysem lényeges. Valahogy így gondolhatta a jó Glenn bátyó a dolgokat, de ha mégsem, akkor is ez lett a vége. Felemás öröm, félig-torz vigyor.
Bővebben …