CD kritika

Őszintén bevallom, nagyon sokáig csak kerülgettem az új Yob-nagylemezt, amely a nyolcas sorszámot viseli, de az újrakezdés óta számítva is már a negyedik a sorban. Sőt, főbb paraméterei ismeretében (hét dal 73 percben!) leginkább úgy voltam vele, hogy ezt most bottal sem piszkálom meg egy darabig, hát kinek van ennyi ideje zenét hallgatni? Ráadásul olyat, ami ugyan elmegy a háttérben is, de az igazi mélységét csak akkor mutatja meg, ha rendesen odafigyelsz rá. Aztán csak erőt vettem magamon és a fásultságomon, hogy aztán hallgatásról-hallgatásra szippantson mindinkább magába a Yob örvénylő, pszichedeliát doomba fojtó hangulatzenéje. Mára pedig odáig jutottam, hogy skrupulusok nélkül írjam ide: az Our Raw Heart egyfajta létösszegző darab a Yob-életműben.

Egy találkozás egy zenekarral a legkülönfélébb módokon jöhet létre: egy ismerős ajánlásának hatására, egy cikk után a neten, vagy a YouTube-on böngészve, csupán a véletlen következtében. Így akadtam rá valamikor 2014 környékén a kanadai Beyond Creationre is, pontosabban először Dominic Lapointe egyik basszus-videójára. A fretless használata és az a döbbenetesen magas szintű játék azonnal levett a lábamról (mindig is basszusgitár-fan voltam), és el is kezdtem azonnal nyomozni, hol játszik. Így futottam össze a bandával. Megismertem az akkor frissen kijött Earthborn Evolution című második albumot, majd az elsőt, a The Aurát, és azonnal a zenekar hívévé váltam.

Nem mondom, hogy éppen a norvég Shining új lemeze volt az, amit az év végi összegzésre ráfordulva tűkön ülve vártam, de határozottan volt valami a levegőben Oslo környékén, amit még illett alaposan körbeszaglászni. Nyolc év telt el a metszőfogakat érzéstelenítés nélkül a szájból kirántó Blackjazz album megjelenése óta, és a folyamatos tagságproblémákkal küzdő zenekar azóta nagyon-nagyon messze jutott a címadó műfajtól, és csak idő kérdése volt, hogy a friss gondolatok szétfeszítsék a korábbi kereteket, majd megszülessen belőle valami egészen új. Legutóbb, az International Blackjazz Society kapcsán már egyértelműen ki lehetett jelenteni, hogy a B betűs kifejezés felemlegetése leginkább csak a brand ápolását szolgálja, a zene valami egészen más irányba tapogatózik, a múlt árnyai pedig múzeumi relikviák csupán. Lehetett volna mindezt elegánsabban, művészember módjára is kivitelezni, de az Ihsahn mellett (és újabban az Emperor alkalmi tagságában) is rendre feltűnő multiinstrumentalista főnök, Jørgen Munkeby másként gondolta.

Mellékvágány – mondja a szentesi-nagymágocsi trió legújabb lemezének címe (hogy ez most EP, vagy „rendes" stúdiólemez, mindegy is), és a lényeg bizony benne van ebben az egy szóban. Mert valóban mellékvágányon járunk, egy nyolctételes akusztikus kiránduláson, messze túl a komfortzónán, ennek minden előnyével és hátrányával. Mert nem, ezúttal nincsenek itt a megszokott dolgok: a nagyvonalú témahalmozás, a váratlan tempóváltások, a bömbölő énektémák, a torz és roncsolt megoldások. Viszont itt van a jól ismert gondolatiság, a depresszív, de azért olykor-olykor reményt is felvillantó szövegvilág és a magába rántó hangszeres játék. És nincs is jobb néha elhagyni a megszokottat, a biztonságosat, és felülni egy olyan vonatra, aminek talán nem is tudjuk a végcélját, csak sejtjük, csak reméljük, hogy nem fog komolyabb baj érni az úton.

A Voivod jól csinálja. Kultzenekarként másodvirágzásukat élik, talán jobban is megy most a szekér, mint annak idején, mikor mindenki rájuk hivatkozott hatásként, de valamiért a szekerük nem indult be annyira, mint illett volna – megmaradtak klubzenekar-szinten. Tény, hogy sosem voltak igazán sztáralkatok – tekintsünk csak a nonstop idétlen fejeket vágó Snake-re vagy a mániákusan doboló, de meghajláskor tétova, hogy-kerültem-én-ide attitűddel rendelkező Michel Langevinre, szóval pont jól is áll nekik ez a kultzenekarosdi, klubokkal, olykor fesztiválfellépésekkel. Azt is tökéletesen csinálták, hogy öt évet vártak a legutóbbi, Target Earth óta, amin akkor először szerepelt Daniel Mongrain, aki a túl korán elhunyt Piggy helyére került.

Kíváncsi leszek, hányszor sikerül leírnom a mágikus Led Zeppelin szóösszetételt e lemezismertetőben, hiszen a meglepően jól startoló michigani csapat előző két EP-jével akkora múltidézést mutatott fel, hogy arra talán még a legutóbbi megjelenések alatt elbóbiskoló hard rock fanok is hirtelen felpattant szemekkel reagáltak. Elég csak a Robert Plant fénykorát felidéző Josh Kiszka hangszínét egyszer meghallani ahhoz, hogy a Led Zep-hívők újfent valami bizsergető érzést tapasztaljanak gerinctájékon, és megint előkotorják a klasszikus lemezeket.

A japán Marilyn Mansonba oltott Slipknottal kevert Cradle Of Filthszel átitatott Deftonesra emlékeztető Dir En Grey visszatért. Fogas kérdés, hogy idehaza hányan kapják fel a fejüket erre a hírre, pedig manapság, az országhatárokat kiradírozó és a nemzeti falakat eltörlő negyedik, virtuális síkba lépve aligha lehet bármelyik rock/metal-zenekart is egzotikusnak nevezni. A Dir En Grey pedig aztán tényleg nem a legidegenebbül hangzó banda egy nyugati metalrajongó számára, a fent felsorolt csapatok mind komoly hatással voltak a japánok zenéjére. Valahogy a szigetországukon kívül az elmúlt huszonegy évben ugyanakkor mégsem jött össze a nagy, globális áttörés. Pedig jók, és még furák is. S talán utóbbi állt leginkább a nagy áttörés útjába. Japánban viszont népszerű a banda, és ennek köszönhetően a The Insulated World immáron a tizedik a sorban a kezdetektől változatlan felállásban nyomuló zenekartól. Bár azért valamilyen szinten mégiscsak sikerült meghódítaniuk a nyugati világot is, hiszen a neten elég sokfelé írnak az új lemezről, mint ahogy a korábbiakat is jegyezték a szbukultúrán belül.

Ma már kimondottan unalmas és közhelyszerű az újkori Uriah Heep jó tizenöt éve tartó bomba formáját emlegetni, az elmúlt évtized lemezes korszakának erényeit szajkózni meg pláne. Folyamatosan alkottak, rendszeresen jártak hozzánk is, nem kell tehát a messziről jött ember kétes hitelességű beszámolóira alapozni: akit érdekelt, összefuthatott a bandával itthon is. És tegyük hozzá: az 1998-tól tartó lemezmentes évek is aktívak, termékenyek voltak, a DVD-korszak felfutását példásan kihasználták temérdek koncertanyaggal, amelyek közül természetesen egyik jobb, mint a másik. (Az Acoustically Driven meg a Magician's Birthday Party konkrétan etalon a „szűk körben lejátszott, családias live" műfajban.) Mégis, valahogy mellbevág az a tény, hogy jövőre lesz első lemezük megjelenésének ötvenedik évfordulója. Vannak persze más bandák is, de talán egyik sem pörgött ennyire folyamatosan és mi tagadás, talán senki nem csinált ennyi baromi jó újkori albumot.

A bemutatkozó Trillion-lemez, a Dreaming Black, ködbe vesző, fekete-fehér borítóján egy farkas lépdelt a fák között, míg ezúttal – immáron színesben – vízben lebegő medúzák közt úszkálunk (én legalábbis ezt látom az álomszerű képben). És ez a kettősség pontosan jeleníti meg a két anyag között fennálló markáns különbséget is: a debütálás sokszor erőszakba hajló nyugtalanságát ezúttal nagyítóval kell keresni, az új anyag sokkal összeszedettebb, nyugisabb és légiesebb. Vagyis inkább vízszerűen hömpölyög előre, mint ahogy a medúzák testének is 97 százaléka víz. Mégsem ajánlatos túl közelről babrálni őket, nehogy meglepődjünk, és kockamedúzára bukkanva, bénultan merüljünk alá a végtelen mélységbe. Ugyanígy a Like Water némelyik daláról is kiderülhet, hogy sokkal súlyosabb annál, mint amit első blikkre megmutat magából.

Régi adósságomat törlesztem ezzel a lemezismertetővel a hannoveri Critical Mess zenekarral szemben. Noha a debütalbumuk március végén jelent meg, és már a megjelenés napján rákattantam, készre is hallgattam, aztán különböző okok miatt a cikk megírása mégis elhúzódott.

1997 körül nagykanállal faltam a progresszív metalt, így nem csoda, hogy elemi erővel hatott rám a Symphony X The Divine Wings Of Tragedy albuma, miután szinte kanosszajárással felérő, több hónapos nyomozást követően végre be tudtam szerezni a korongot. Ma is a műfaj egyik csúcsalkotásának tartom azt a lemezt, amelynek minőségét és ihletettségét a New Jersey-i ötös később már egyetlen lemezén sem volt képes megközelíteni. Legalábbis az én olvasatomban, akinek már a Twillight in Olympus is csalódást okozott, a 2000-es években született anyagok többségére pedig mindez hatványozottan igaz volt. Leginkább azért nem nekem szóltak azok a lemezek, mert érzésem szerint Michael Romeóék felborították rajtuk a korai munkákon még jelen lévő egyensúlyt, illetve máshová helyezték a súlypontokat: minél inkább rágyúrtak a metalos jellegre, annál kevesebb maradt azokból a progrockos motívumokból, amiket anno kölyökként, Kansas-lemezek hallgatása közben szívtak magukba. Nyilván a statikusan feszülő, feloldásokban korántsem dúskáló, kompozíciós kifinomultságát félretevő Symphony X térnyerése elkerülhetetlen volt ahhoz, hogy ne topogjanak egy helyben, hogy ne mindig ugyanazon lemez egyre haloványabb másolatát készítsék el. Megértettem, elfogadtam a stratégiát, de nem szerettem.

Nem lehet könnyű folytatni egy olyan vállalkozást, ahol egy meghatározó tag, a tökéletesen működő gépezet egy fontos láncszeme, és nem utolsó sorban egy jóbarát távozik örökre. Piotr Grudziński gitáros rettenetesen fiatalon, mindössze 40 évesen hagyott itt minket egy hirtelen bekövetkező szívmegállást követően. E tragédia után a lengyel proggerek sorsa ekkor úgy tűnt, hogy végérvényesen meg is pecsételődik, ám Mariusz Duda és csapata úgy döntött, hogy trióban is folytatják a mára teljességgel kifinomult zenei világgal rendelkező csapat pályafutását.

Néha van úgy, hogy az ember nem vágyik semmi újra: nem kell új telefon, új kocsi vagy új élettárs. A régi jól megszokott is megteszi. A színvonalból azonban ilyenkor sem szabad alábbadni, mert ugyan nem akarjuk épp lecserélni a tizenöt éves járgányt, de azért mégis elvárjuk tőle, hogy ne robbanjon le, miközben az autópályán döcögünk 145 km/h-val. Mint ahogy abból sem szabad engedni, hogy a szokásos reggeli kávé a megszokott, nem túl magas, de mégis konstans minőséget hozza. Azért előfordul, hogy egyszer-egyszer a szokásosnál jobbra sikerül az a csésze fekete, és ilyenkor elégedetten sóhajtunk egyet, és már jobban is indul a napunk.

Már a borús hangulatú cím is jelzi: újabb Wagner-oratóriumot kapunk, ezúttal azonban nem a Blackfinger műhelyéből, hanem a The Skulltól. Attól a bandától, ami leplezetlenül egyfajta elvonási tüneteket enyhítő Trouble-pótlékként van jelen Eric Wagner életében, és nem is csak a bongyor hajú mesterében. Mivel ha őszinte akarok lenni, a bemutatkozó The Skull-anyag nekem bizony jobban tetszett, mint a Wagner-mentesített utolsó Trouble-lemez (pedig azt is eléggé szeretem ám). És most itt a második menet, ami újfent nagyon jó, nagyon doom, nagyon szomorú és gyásszal teli – épp csak egy paraszthajszállal ragad magával kevésbé, mint a For Those Which Are Asleep négy évvel ezelőttről.

Mick Kenney és Dave Hunt nyilvánvalóan végighazudták az utóbbi másfél-két évet, ami a The Whole Of The Law kiadása óta eltelt. Amikor ugyanis olyasmi hangzik el a főszereplők egyikének szájából, hogy ami éppen akkor készült megszületni, az „egyik korábbi munkánkra sem hasonlít", akkor mi a hangjegy-alkoholista idült félmosolyával kételkedni kezdünk, mára pedig teljesen világossá vált, hogy amit mondanak, az nem igaz. Pedig még csak el sem kúrták. Igen, az A New Kind Of Horror nyílegyenesen következik mindabból, amit az utóbbi évtizedben az AN háza táján jönni láttunk. Amikor pedig ráeszmélsz, hogy hőseid becsaptak a felvezető nyilatkozatokkal, akkor már minimum bent jársz a már előzetesen szélnek eresztett Forward! betondzsungelében, miközben csak roppant kínos, gurgulázó röhögésre vagy képes. És gyűlölöd az Anaal Nathrakhot.

Undorító, nevetséges és elfogadhatatlan – ezzel a három szóval tudom legjobban jellemezni az új Clutch-lemezt. Mert mi más az, ha nem undorító, amikor egy csapat képtelen egy férchulladék albumot összekalapálni? Tele a világ feleslegesebbnél feleslegesebb zenekarokkal, akik egymás után ontják magukból a szürke, fullasztóan középszerű masszazenét, ez lett mára a standard, a megszokott és elfogadott, ahol egyre kevesebb helye van a klasszikus értelemben vett jó zenének. Miért nem képes hát ez a szakadt-szőrös marylandi négyes megérteni ezt, és tanulni a többiektől, hogy végre egy olyan anyagot préseljenek ki magukból, amire egy veszélytelen 5,5-öst, vagy legalább egy nem túlságosan felkavaró 7-est adhassunk itt a Shock!-on? Annyi rohadtul feleslegesen a világra pottyantott, az ürüléknél sem értékesebb lemez folyik ki nap mint nap a nyomorult házi stúdiónak nevezett gyerekszobákból meg alagsori mosókonyhákból, hogy mára már hozzászoktunk ezekhez az egynyári tempójú anyagokhoz. Erre mit tesz a Szulejmán sorozat főszereplőjének nyugatra szakadt ikertestvére az elektromos bégjeivel karöltve? A három évvel ezelőtti, szintén taszítóan jólsikerült Psychic Warfare után megint összerántanak egy zsigerien húzós, állatian nyers anyagot, amiben akkora ösztönös HANGULAT dohog, hogy az bizony undorító.

Mike Portnoyra sok mindenért lehet haragudni, és biztos vannak is egy páran, akik képesek rá: elég, ha csak a pár évvel ezelőtti félresikerült nyilatkozataira gondol az ember, netán a Dream Theaterből való kilépése jut eszünkbe, szóval sokszor tudattalanul is a homlokunkra szökik a szemöldökünk. Ugyanakkor elég csak néhány további formáció, zenekar és projekt nevét megemlíteni (Transatlantic, Flying Colors, Adrenaline Mob, The Neal Morse Band, The Winery Dogs, Sons Of Apollo satöbbi), s a vájtfülű zenehallgató nyála csupán ettől a felsorolástól reflexszerűen a padlóra csöppen.

Tizenhét év telt el azóta, hogy Anyánk feltette a klasszikus kérdést a Deicide frontemberének: milyen az igazi Glen Benton? És a Mester így felele: „Hipergyorsan szarok, a seggem általában büdös, az egyik golyóm lejjebb lóg a másiknál, és imádom a nagy, és valódi dudákat." Soha nem magvas gondolatai miatt szerettük a keresztes vitézt, de az őszinteségét mindig díjaztuk. (Például, hogy 33 évesen öngyilkos lesz. Így ötvenen túl zseniális húzásnak tűnne.) Nem tudom, manapság milyen Benton ürítési sebessége, hátsó fertályának szaga, a golyóegyüttállása pláne nem érdekel, a dudák iránti rajongás viszont saccra nem változhatott. Sok víz folyt le azóta Glen retyóján, a Deicide például igen hullámzó teljesítményt kezdett nyújtani akkoriban, mondhatnánk, a főnök egyik golyója már a bokáját verdeste, majd visszatornázta magát az őt megillető helyre, minden kultikusság nélkül.

Az Avenged Sevenfold és a Call Of Duty Black Ops leágazásának sorsa eddig is szorosan összefonódott, így a csapat most, a széria negyedik részének kiadása alkalmából egybegyűjtötte a játékhoz összerakott dalait. A fő vonzerő természetesen a Mad Hatter című friss szerzemény, de összességében sem akarnám elvitatni a kiadvány létjogosultságát, teljesen korrekt bónusz ez a tekintélyes méretű tábor számára. Bizonyosan szép számmal akadnak a rajongók között olyanok, akiknek eddig kimaradt a másik három dal is.

Alapból csak röhögni szoktam az olyan parasztvakításokon, mint amilyet legutóbb például a Graveyard produkált. Koncerteket mondunk le, az utolsó turnékört már nem is csináljuk meg, inkább nagy csinnadrattával kimondjuk az oszoljt, de csak azért, hogy szűk másfél évvel később (!) már rongyoljunk is szépen vissza. Ráadásul majdnem azonos tagsággal, esetükben is „csak" annyi történt, hogy az alapító dobos, Axel Sjöberg helyére új (természetesen bajszos) ember érkezett, Oskar Bergenheim személyében. Mondom, általában csak röhögök ilyenkor, most azonban nincsen hozzá kedvem. Illetve nagyon is van, csak éppen teljesen más okból: a Peace ugyanis kábé a legjobb Graveyard-lemez mindezidáig. Na jó, hogy egy fokkal visszafogottabban lelkendezzek, inkább úgy mondom, a legjobb a Hisingen Blues óta.

Nem tagadom, nem is nagyon tudnám: ez a kritika a duzzogó Guns N' Roses-rajongó szemüvegén keresztül akart és fog is megszületni. A Not In This Lifetime turné és az Appetite For Destruction-újrakiadás kapcsán írt szösszeneteimből is eléggé egyértelműen kiderül, hogy hol látnám legszívesebben a banda legendájának egyik fő letéteményesét, Saul „Slash" Hudsont – természetesen a stúdióban, W. Axl Rose társaságában. Nem mondom, hogy elfogadtam azt a tényt, hogy valószínűsíthetően még évekig nem hallunk új GN'R-dalokat, de megbarátkoztam a gondolattal. Ez viszont nem azt jelenti, hogy eleve nem akartam szeretni a nagyon is beszédes című Living The Dreamet. Éppen ellenkezőleg, az egész, rendkívül kusza és rejtélyes sztori egyik értelmezhető kimenete éppen az lett volna, ha Slash készít most egy olyan szólólemezt, amivel helyre teszi a hiányérzetünket, ami berúgja a kaput és elégedett csettintésre ingerel, hogy lám, bőven van még puskapor a raktárban. Nos, a Living The Dream nem éppen ilyen típusú album.

Ha nem tudom, hogy dánok, a lemez alapján akár fogadni is mertem volna, hogy a Century Media egyik frissebb szerzeményének számító Baest svéd. A zenekar olyan érzéssel és átéléssel, annyira autentikusan nyomja a death metal klasszikusan svéd változatát, ami tényleg ritka. És amennyiben mindez nem lenne elegendő, teljesen egészséges hosszúságú, 33 perces debütáló nagylemezükön még a dalok is jók.

Egy többszörös válás és az azt követő tartós rossz viszony mindig kicsit rossz szájízt hagy maga után, ugyanakkor ha külön-külön mindkét fél megtalálni látszik a boldogságot, helyükre kerülhetnek a dolgok és a gyerekek lelki sebei is szépen begyógyulnak. Az Accept család ugyebár régen szétszakadt (nem először), de most már Udóról is elmondható, hogy sokadszorra is révbe ért, bizonyára a terápiás dupla Dirkschneider-turnénak is köszönhetően. A Steelfactory dalainak ugyanis nagyon erős löketet adott a két éven át tolt „Best of Accept and more"-műsor, és csakis jó értelemben hatott rájuk.

Tespedsz kint a kertben, kezedben valami olcsó sörrel, lábad az asztalon, a levegő meg szinte vibrál a forróságtól. Igazából még megmozdulni sincs az embernek kedve, úgyhogy még azt az idegesítő kanszúnyogot sem csapod le, ami állandóan a fejed körül szálldos, inkább elhessegeted. Napszemüveged mögül lustán nézel a napba, és csak élvezed a nagy büdös semmit. Na, ilyesmi hangulata van Brant Bjork lemezeinek, újra és újra. A Mankind Womannek pedig talán még inkább, mint eddig bármikor.

Sokszor elmondtuk már, hogy önmagában a tehetség még a magát a többi műfajénál sokkal igényesebbnek gondoló rockközönség szívéhez sem férkőzhet közel hathatós háttérmunka (profi menedzsment, marketing stb.) és megfelelő karizma nélkül. Oliver Hartmann munkássága pedig lényegében a fentiek iskolapéldája: a most 48 éves rüsselsheimi „srác" hiába generációjának egyik legjobb hangú énekese német nyelvterületen, messze nem ért el annyit, mint adottságai alapján érdemelt volna. Bár neve a DACH-régió rockezenei köreiben eléggé ismert és jól cseng, valahol azért furcsa, hogy a legtöbben az Avantasia turnéfelállásának gitárosaként tudják beazonosítani.

This is the end, énekelte valamikor egyszer Jim Morrison, és most a német Obscura ötödik lemeze is valami hasonlóról szól. Szerencsére persze nem a bandát kell temetnünk, Steffen Kummererék hallhatóan erősebbek, mint valaha, és eszük ágában sincs épp most visszavonulót fújni. A Diluvium a csapat négylemezes koncepciójának befejezését testesíti meg olyan bivaly erővel, amire még az előzőek fényében sem igen számítottam volna. Pedig a formula ezúttal is a régi. A Human-korszaktól számított Death pengeéles komplexitása és a Cynic jazzeses, szabadelvű felfogása keveredik itt progresszívnek nevezett, de valójában inkább bonyolult hangszeres megoldások alkotta játékkal, amire persze hatottak még a jelenkor aktuális extrém zenei hatásai is. A végeredmény mindennek ellenére, vagy pont ennek köszönhetően ismét obscurás lett.