CD kritika

Sokat panaszkodunk mi is a metalban az utóbbi időszakban érvényesülő sematikusságon, kiszámíthatóságon, a színteret több okból is általánosan jellemző megújulási képtelenségen. Aztán meghallgatsz egy olyan lemezt, mint a Bullet új albuma, aminél sematikusabbat és kiszámíthatóbbat jóformán akkor sem lehetne alkotni, ha valaki direkt ezt tűzné ki céljául, és valahogy egyből nem is tűnik annyira vészesnek a helyzet. A Dust To Gold ugyanis azon anyagok sorát gyarapítja, amelyek hallatán az embernek az jut eszébe, miért is szerette meg annak idején ezt a zenét. Lehet valami brutális kliséhalom harmincöt évvel ezelőtti elemekből összeállítva, de ha van a dolognak lelke, akkor bizony nincs miről vitázni.

Ha valaki az utolsó A Perfect Circle-lemez, az eMOTIVe – ami ráadásul nem is „rendes" stúdióanyag volt, sokkal inkább egy politikailag motivált feldolgozás-album – kiadásakor született, mára lassan maga mögött hagyta a gyermekkort, büntethetővé vált, és jogot formál arra, hogy szabad döntése alapján létesíthessen szexuális kapcsolatot. Ebbe azért elég szédítő belegondolni, és ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy ennyi idő után érdemes-e, érdemes lehet-e bárkinek is visszatérni, vagy inkább már rég el kellett volna engedni a dolgot. Csak kevés zenekar képes meggyőzni a határozott „igen" válaszról – nemrégiben éppen a Sleep tett így –, és bizony az A Perfect Circle sem tartozik közéjük. És nem csak azért (és most nyugodtan kapjon mindenki a szívéhez), mert számomra az APC igazából – minden szimpátiám, és akárhány eladott lemez és megírt sláger ellenére – soha nem volt több egyfajta Tool-pótléknál, hanem mert az Eat The Elephant objektíven nézve a közelében sincs az olyan rendkívül egyéni zenei kinyilatkoztatásoknak, mint a Mer De Noms vagy a Thirteenth Step.

Annak ellenére, hogy (feltételezésem szerint szimpla anyagi megfontolásból) ma is aktívan koncertezik anyazenekarával, Ihsahn lélekben réges-régen maga mögött hagyta az Emperort és a black metalt, jelenleg pedig már a hetedik lemezénél tart szólóművészként. Miközben természetesen sosem kophat meg az olyan alapművek dicsősége, mint például az Anthems To The Welkin At Dusk (de említhetném az Emperor-életmű bármelyik mozaikját), hősünk egymagában is olyan minőségű munkákat pakolt le az asztalra az elmúlt években, amelyekkel bőven túlmutat legendás zenekarán. Az „egymagában" kifejezés pedig ez esetben egyáltalán nem túlzás, hiszen az utóbbi három lemezen szinte minden egyes feljátszott és -énekelt hang tőle származott, alkalmi vendégeinek korábban sem túl népes tábora a lehető legminimálisabbra szorult vissza.

Nagyra becsülöm a Strypert, amiért nem kíván kizárólag a múltjából élni, de a kísérletek nem mindig állnak jól az ilyen korú zenekaroknak. Gondolhatják Michael Sweeték bátor horizonttágításnak például a Take It To The Cross-t, de a dal valami egészen rettenetesen indítja a God Damn Evilt, és félre is viszi a hallgatót, mivel abszolút nem jellemzi az album egészét. A Children Of The Grave-ből eredeztethető, agyoncsócsált riff eleve nem szerencsés, a Matt Bachand (Shadows Fall, Act Of Defiance) üvöltését és Michael pohárrepesztő visítását egybetoló refrén pedig kifejezetten rémisztő, annyira szerencsétlen, természetellenes és béna. Komolyan nem értem, mire számítottak, amikor ezt választották első felvezetőnek és indításnak...

Elég érdektelenül indult, majd két album után szinte észrevétlenül múlt ki a Devil You Know zenekar, pedig a soraiban Howard Jones énekest és Francesco Artusato gitárost is ott tudó formáció papíron nem nézett ki rosszul. A lemezeik sem voltak amúgy problémásak, csak éppen semmi olyat nem rejtettek, amitől az ember hosszabb távon is hallgatta volna őket. A második album halálosan felesleges és fantáziátlan Eye Of The Tiger feldolgozása tökéletesen mutatta, hogy valami erősen hiányzik abból a történetből abban a formában. Aztán John Sankey dobos partvonalra került, és közben úgy berágott a többiekre, hogy végül meg is gátolta az azonos néven történő folytatást. És ennél jobb vélhetően nem is történhetett volna Howardékkal.

Ahogy öregszem, úgy bírom egyre jobban az olyan, kőbalta egyszerűségű filozófiával dolgozó bandákat, mint a norvég Aura Noir. Carl-Michael „Aggressor" Eide (Infernö, Virus, ex-Ved Buens Ende), Ole Jørgen „Apollyon" Moe (ex-Dødheimsgard, Immortal) és Rune „Blasphemer" Eriksen (Earth Electric, ex-Mayhem) veterán alakulata sosem akarta megújítani saját műfaját, a nagy megfejtéseket meghagyták szép számú egyéb zenekaraik számára. Az Aura Noir mindig is a nyers erő híveként művelte a blackened thrash metal stílust, és ebben a tekintetben megszállottként ástak le a legmélyebb gyökerekig. Ha thrash metal, akkor a korai Voivod, ha pedig feketefém, akkor csakis a Darkthrone kezdeti korszaka lehet a példa, és ha valakiktől, ezektől a negyvenes éveik közepén járó arcoktól mindez maximálisan hitelesen hangzik.

Négy év után pottyant elénk a Godsmack új albuma, a beszédes című When Legends Rise. Azt már előzetesen sejteni lehetett, hogy Sully Erna és üzlettársai a kiadóváltás után új irányba próbálnak kanyarodni, ami nagyjából-egészében meg is állja a helyét. Bár Erna útkeresésről beszélt, valószínűleg pontosan tudta, hogy egy nagyon slágeres, sokkal könnyedebb irányba akarja tolni a szekeret egy szépen kiépített úton. (Nem mintha pusztító death metalból váltottak volna hard rockra, de a döntésben nyilván benne volt az 1000hp „felemás fogadtatása" is.) Ez sikerült, s a Godsmack dicséretére váljék, hogy meg sem próbáltak mellékamuzni a beharangozó dumákkal, elkerülve ezzel azt az elképesztően kínos szituációt, amellyel például Robb Flynn bohócot csinált magából. Szerencsénkre nem kellett olvasnunk a gyökerek kereséséről, a kíváncsiságról és a felfedezés öröméről, új dimenziókról és járatlan utakról, amelyen végig kell menni, hogy „lássuk, kik vagyunk mi valójában".

A Stone Temple Pilots tagjai bizonyosan nem hisznek a karmában. Ellenkező esetben a hangszeresek már rég leállították volna a szerelvényt, vagy legalábbis más néven futnának – ahogy arra már ugye láttunk példát a '90-es években, hiszen a bandának finoman szólva sincs szerencséje az énekesekkel. De akár a frissen leigazolt Jeff Gutt is aggódhatna, hiszen mára mindkét elődje halott. Még szerencse, hogy az amerikai X-Faktorban feltűnt frontember nem tűnik olyan problémás esetnek, mint Scott Weiland és Chester Bennington...

A grunge/punk/stoner/hard rock-ötvözetet (vagy valami olyasmit) játszó, fővárosi Alone In The Moon pár évvel ezelőtti debütáló lemezén – már címében is jelzetten – generációjának közhangulatát, a korszellemet próbálta megragadni. Ezúttal viszont a „raumgeist", a hely szelleme érdekli a Várhidi Adrián / Simon Zoltán / Menyhárth Balázs összeállítású ifjú triót, a Ruin Pop ugyanis egyfajta óda a budapesti éjszakához. A hajnalig tartó kocsmázásokhoz, éjszakai csatangolásokhoz át a fénylő városon, a bulinegyed forgatagához és a restik magányához, a VIP-partik csillogásához és a késdobálók turhájához, a részegen világot megváltó eszmecserékhez és a váratlan találkozásokhoz. (Még ha a virágágyásba okádás meg a másnapi migrénes fejfájás ki is maradt a témák közül.)

Az angol TesseracT munkásságát már a kezdetektől, egészen pontosan a bemutatkozó lemeztől fogva követem, írtunk is a Shock!-on minden egyes albumukról, beleértve a hivatalos koncertanyagukat is, egyszóval aki olvas minket, annak bizonyosan nem ismeretlen a banda, és talán hozzám hasonlóan sikerült is ráharapnia erre a djentnek (is) nevezett, de zeneileg annál jóval szerteágazóbb muzsikára. Sőt, szerintem a banda nemcsak hogy modern, hanem egyenesen a jövőbe mutató zenét hegeszt, kezdve a 2011-es One albummal, amivel nálam a vérbeli és szó szoros értelmében vett progresszív zenekar kategóriájába kerültek, és amire ma már könnyedén rátapasztanám a 10-es Shock-pecsétet is. Annak idején már a One sem csak egy újabb poliritmizáló, hét-nyolc húrosokat csatasorba állító, Fear Factory/Meshuggah-riffeken nevelkedett, hörgős-dallamos-screamo stílusgyakorlat volt, hanem egy nagyon is komolyan vett kísérlet a fenti elemek újszerű átformálására, méghozzá úgy, hogy abból ne vesszen ki a lélek, az emberi lényeg, ami nélkül még a fentebb említett két nagy legenda sem érne semmit.

A svéd The Crown igazi túlélő a '90-es évekből, elhivatottságukhoz nem férhet és soha nem is férhetett kétség. A zenekar nem járta meg a csúcsokat, még csak különösebben ismertnek sem számítanak a saját táborukon kívül, viszont ha nem is évente, de így is rendszeresen készítik a lemezeket, méghozzá elég kitartóan (mindössze egy ötéves, tehát nem túl hosszú leállásuk volt az előző évtizedben). Az albumaik ráadásul elég kiegyenlített színvonalúak is: egyiket sem nevezném megkerülhetetlen klasszikusnak, de mindig megbízható színvonalat hoznak rajtuk. A Cobra Speed Venom ráadásul talán a legerősebb a 2009-es visszatérés óta készített három lemezük közül.

„Van, hogy anélkül vágjuk be a tízest, hogy hallanánk az adott lemezt. Ez most az az eset. 10/10" – ennyi lett volna eredetileg a Sleep-kritikám, de később, tartva a népharagtól (és a Főnök fegyelmijétől) arra jutottam, hogy kicsit bővebben is kifejtem a fentieket. A pontszám persze nem változott – de hát hogyan is változhatott volna, hiszen ez itten a Sleep, a definitív stoner-banda, akiknek nem csak stílusában egyik kedvenc lemezemet (Sleep's Holy Mountain) köszönhetem, hanem életem egyik leginkább magával ragadó koncertélményét is. Ráadásul megcsinálták azt, amit az internet világháló csudálatos világában senki sem hitt volna, hogy még lehetséges: bármilyen hírverés, kiszivárgott dal vagy bármi nélkül, tényleg abszolúte a semmiből hozták ki The Sciences névre keresztelt, negyedik sorlemezüket. Már persze, ha nem számítjuk azt a lényegében senki által észre nem vett üzenetet, amikor a tavalyi év vége felé Morze-kódban (!) adták hírül a honlapjukon, hogy már úton van az új anyag, ami végül április 20-án (a „füvesek világnapján"), Jack White kiadójánál meg is jelent.

Az ausztrál – de székhelyét régóta Hollandiában tudó – Deströyer 666 a kultbandák kultbandája, kevesen ismerik őket, de létezik egy elég fanatikus mag körülöttük. A csapat nem tömi degeszre a tábor hasát új megjelenésekkel, utolsó sorlemezeik megjelenése között hét-hét év telt el, de most azért érezték, hogy hosszú lenne 2021-ig éheztetni mindenkit a legutóbbi Wildfire folytatásával. Így aztán megérkezett ez a négyszámos EP, hogy ne érhesse szó a ház elejét.

Az Omega Diatribe megszólalása mindig is jelentőségteljes és tiszteletet parancsoló volt – különösen élőben –, de korábban valamit ezzel együtt is hiányoltam a csapatnál. Tetszett az eddigi anyagaik megközelítése, szó se róla, azonban folyamatosan ott motoszkált bennem valami meghatározhatatlan hiányérzet: jó volt hallgatni őket, de a fogódzókkal sokkan inkább csínján bántak, mint amit ideálisnak tartok. Ráadásul kétesélyesnek tűnt, változhat-e ez bármikor is, hiszen akár koncepcióról is beszélhetünk az efféle zenekaroknál.

Van úgy, hogy azt mondjuk, egyetlen dal miatt megérte kiadni az egész lemezt. Ilyenkor nem foglalkozunk azzal, hogy az az egy az anyag legvégén van, és addig bő ötvenöt percen kell átvágni magunkat, ami alatt jobb-közepesebb tételek érkeznek és tűnnek tova, szép sorjában. Nem kárálunk amiatt (pláne, hogy már eddig is tudtuk), hogy a főszereplő azért sokkal jobb énekesnek és szövegírónak, mint dalszerzőnek – még ha ezúttal már a többiek is kivették a részüket a dalcsinálási folyamatból. És az sem dühít különösebben, hogy a tizenhárom számból azért kettőt-hármat teljesen nyugodt szívvel le lehetett volna hagyni. Mert az az egy annyira jó. A Walking Papers zenekar igen kreatív módon WP2 címre keresztelt lemeze ilyen.

Nehéz mit mondani a Therion új művéről, a Beloved Antichrist ugyanis pont olyan, mint várni lehetett. Már akkor sejtettem, hogy ebből az egészből nagy baj lesz, amikor évekkel ezelőtt, egy telefoninterjúban először hallottam a grandiózus metalopera koncepciójáról magától Christofer Johnssontól. A mű most elkészült: kaptunk egy tripla lemezt több mint három óra tiszta játékidővel, amibe megkockáztatom, hogy még a legelvakultabb therionistáknak is beletörhet a bicskájuk. Semmi bajom a nagyszabású elképzelésekkel, sőt, viszont ez a vállalkozás pont nem kiapadhatatlan kreativitásról és ötletgazdagságról tanúskodik, hanem valami egészen másról: a kontroll teljes hiányáról, egy ember totális önmagába borulásáról.

Az év egyik nagy ígéreteként vártam a texasi Oceans Of Slumber új albumát. A legutóbbi Winter óriási kedvencem, de az volt az érzésem, tudnak még többet is, és kimondva-kimondatlanul azt vártam, hogy saját magnum opuszukat teszik majd le az asztalra a The Banished Hearttal. Ez ugyan nem feltétlenül jött össze, de a lemezre ezzel együtt sem tudok rosszakat mondani: ha valaki egyszerre vágyik kellően súlyos, intelligens és atmoszférikus muzsikára, nehezen talál jobbat a mai felhozatalban ennél a csapatnál.

Alig egy évvel az angol death metal veteránjaiból álló Memoriam bemutatkozó lemeze után már itt is a folytatás, ami igencsak gyors tempónak tűnhet még a mai túltermelésben is, és bizony végighallgatva a friss (?) anyagot, ez az érzésem csak erősödött. Ha rengeteg az ötlet, vagy még pálykezdő, lelkes fiatal bandáról van szó, akkor teljesen érthető a feszített iram, bár persze a több évtizedes zenei múlttal bíró öregeknek is akadhatnak termékenyebb pillanataik, túl a csúcskorszakukon is. Jó lett volna, ha ezt mondhatnám el a Memoriamról is, de nagyon nem ez az érzésem az új albumukkal kapcsolatban.

Néhány évvel ezelőtt a Symphony X tagsága bejelentette, hogy a csapat ugyan nem oszlik fel, működésüket azonban meghatározatlan időre jegelik, aminek fő oka talán az Adrenaline Mob mellett egyre jobban elköteleződő, de ezer más helyen is aktív Russell Allen lehetett. David Z. tragikus halála miatt azonban a Mobnak sajnos alighanem vége, így talán van esély az anyazenekar visszatérésére is, bár tény, hogy honlapjuk bő egy éve nem frissült, és a Facebook-profiljuk sem árulkodik túlzott aktivitásról.

Amikor a 2010-es évek elején felbukkant a The Dead Daisies, lendületből elkönyveltem őket unatkozó rocksztárok haknibrigádjának. Nem véletlenül. A csapat első két évében tucatnyi muzsikus adta egymás kezébe a kilincset, a 2013-as első lemez pedig olyannyira jellegtelen, tucat rock & roll csuklógyakorlatokat tartalmazott, hogy nem igazán lehetett őket komolyan venni. Aztán beszállt az egykori The Scream/Motley-frontember John Corabi, és fazont adott a produkciónak. Nem mondom, hogy az első vele készült korong, a 2015-ös Revolución telitalálat lett, mert dalok tekintetében azért akadtak rajta hiányosságok bőven, de mégis sokkal hallgathatóbbra sikerült, mint elődje. Ekkor már kezdett megszilárdulni a felállás, annak ellenére is, hogy Richard Fortus gitáros és Dizzy Reed billentyűs visszarendeződtek a Guns N' Rosesba. Az alapító üzletember, David Lowy ritmusgitáros és Corabi mellett ott volt a Mendoza-Tichy-Aldrich-trió, azaz a Whitesnake háromötöde (még akkor is, ha Mendoza és Tichy nem egy időben szolgálta Coverdale-t), és ez épp elég volt ahhoz, hogy elkezdjek lelkesedni értük, illetve ne érdekeljen túlzottan, hogy nyilvánvalóan kockás papíron kimatekozott üzleti vállalkozásról van szó, nem ihletett örömzenélésről. Nyilván ettől még lehet örömzenés jellege a produkciónak, főleg ilyen hiteles arcoktól, akik köztudottan élnek-halnak a muzsikáért, de azért legyünk reálisak, és próbáljunk elvonatkoztatni az idealizmustól. Tudom, ezt a kérdést már eleget boncolgattam az előző lemez kritikájában is, úgyhogy nem is mennék bele ennél jobban, a lényeg, hogy kezeljük helyén a Daisies-t.

A világért sem nevezném rossznak vagy problémásnak, de nem lett különösebben nagy kedvencem a Monster Magnet legutóbbi Last Patrol lemeze. Teljesen autentikus volt Dave Wyndorféktól a szétcsapottabb, pszichedelikusabb vonalhoz való visszakanyarodás, nálam viszont annyira bejött az egy kanyarral korábbi Mastermind direktebb iránya és dalcentrikussága, hogy óhatatlanul is csökkent a lelkesedésem a zajos-tripes éra felelevenítése hallatán. A kísérletezgetés meg az ilyen-olyan extra verziók után Dave barátunk is úgy érezhette, hogy ideje megint a lovak közé hajítani a gyeplőt, a Mindfucker ugyanis – mint címéből is sejteni lehet – ismét a csapat harsány, csilivili, arénarockos oldalát mutatja.

Új barázdát szánt a Zeke. És ilyenre bizony már bő tizennégy éve, a még 2004-ben megjelent 'Til The Livin' End nagylemez óta nem volt példa, de most „Blind" Marky Felchtone újjáépítette maga körül a bandát, és ismét alámerült a rock and roll pöcegödrének legmélyére, hogy onnan hozza fel azokat a gitártémákat, amiket elereszt a Hellbenderen. A Zeke mindig is olyan volt, mint egy évek óta kizárólag speeden élő Motörhead, most sincs ez másként, új anyagukon lényegében kétféle dalt találunk: kurva gyorsat meg még gyorsabbat. Nem is csoda, hogy a tizenöt szám (!) lefut bő húsz perc (!!) alatt. Seattle legpunkabb rockerei tehát ismét minden gennyes szutykukat ránk zúdítják, ezúttal ráadásul a hozzájuk hasonlóan legendás Jack Endino hangmérnöki segédletével.

A svéd Tribulation legutóbbi lemeze, a The Children Of The Night simán az utóbbi évek egyik legizgalmasabb metalprodukciója volt, jól be is vágtam rá a tízest csaknem három éve, és azóta sem érzem úgy, hogy túlértékeltem volna. Egy ilyen friss, roppant kreatív és hatásos mestermű után mindig kétesélyes a folytatás, és bennem is rejlett némi félsz, hogy sikerül-e majd hasonlóan érdemit mutatniuk a Down Below-val. Hosszú hetek ismerkedése után egyértelműnek tűnik, hogy az új dobossal megerősített banda negyedik soralbuma nem múlja felül az elődöt, viszont saját jogán is megérdemli a figyelmet.

Reálisan állva a dologhoz, az ember nem várhatja hatvan-hetven éves arcoktól, hogy ikszedik lemezükön életük legjobb teljesítményét nyújtva átlépjenek saját árnyékukon. Ha a jól megszokott stíluselemek felhasználásával kompakt egésszé áll össze a végeredmény, az már általában elég a rajongók elégedettségéhez a több évtizedes múlttal bíró csapatok új lemezeinek esetében. Ehhez képest az évtizedek óta komolyabb megingás nélkül, menetrendszerűen erős albumokat produkáló, sokadvirágzását élő Saxon a 2015-ös Battering Rammel megrázta magát, és egy olyan bivalyerős szörnyeteget szabadított a világra, amely tényleg egyike a valaha volt legerősebb lemezeiknek. Hatását vagy jelentőségét tekintve persze a Battering Ram sem volt egy Strong Arm Of The Law, de az tény, hogy a jellegzetes Saxon-építőelemekből egy olyan tiszteletet parancsoló építményt sikerült felhúzni, ami mellett tényleg szinte bármi eltörpül az 1976-ban indult csapat karrierjének utóbbi harmincöt évéből.

Terveztem írni a Cripper utolsó lemezéről, de kifutottam az időből, már benne jártunk a 2018-as évben és letettem róla. Aztán február elején jött a hír, hogy a banda az év közepén feloszlik, de addig alaposan megturnéztatja az albumot és egyben elköszön a közönségtől, így mégis úgy döntöttem: elköszönök a zenekartól.

A kaliforniai Earthless mindig is a maga útját járta. Zenéjüket – jobb híján – nevezzük most pszichedelikus rocknak, hiszen ezt a címkét talán még ők maguk is képesek lennének elfogadni, szemben mondjuk a stonerrel, amely ellen többször is hangosan ágáltak: hagyják már őket békén ezzel a baromsággal, hiszen még marihuánával sem élnek! Erősen improvizatív muzsikájuk nem ismert semmi határt: ha olyanjuk volt, összerittyentettek egy bő félórás nótát, de amúgy is ritka alkalom volt, hogy dalonként tíz perc alatt maradjanak. És még egy fontos dolog: mindezt instrumentálisan (egy-két kivételtől eltekintve), ráérősen, kötöttségektől mentesen, szabadon. Aztán elszerződtek a Nuclear Blasthez, és öt évvel a remekül sikerült From The Ages után kiadták negyedik sorlemezüket. Ami alig negyven percben hat tételt tartalmaz, ráadásul négyben még ének is van! Elattákmagukat!!! – hörgöm vöröslő fejjel, dühtől dagadó erekkel. Illetve csak hörögném, ha nem hallgattam volna meg a lemezt.