CD kritika

A legutóbbi Venom kapcsán elég alaposan részleteztem aggályaimat a Bullet For My Valentine-nal kapcsolatban, most pedig nem tudom, hogy az új lemez hallatán a fejemet vakarjam, vagy naugyézzek-e egy nagyot. Rossznak nem nevezném a friss eresztést, professzionális munkáról beszélünk, de Matt Tuckék ismét megejtettek egy stíluskanyart a Gravityn, most már igazából meg sem akarom számolni, hányadikat mindössze szűk másfél évtized alatt. Én pedig tényleg végérvényesen nem értem, mit akar elérni a zenekar, vagy mi az albumonkénti stílusváltás mögött meghúzódó koncepció.

Több okból is erősen kétlem, hogy a világnak szüksége volt egy Appetite For Destruction-újrakiadásra. Először is, minden idők (egyik) legtökéletesebb rockalbumához bő harminc év elteltével sem igazán lehet sokat hozzátenni, az elképzelhetetlenül sokat fejlődött stúdiótechnika és a legértőbb remaszter-készítők közreműködésének ellenére sem. Másrészt a jelen kiadvány megjelenésének apropója is igencsak ingatag lábakon áll, hacsak nem indokoljuk úgy a dolgot, hogy a Guns N' Roses éppen három évtizede vált a slágerlisták uraivá és valódi, később önmagát is maga alá gyűrő zeneipari szörnnyé. Egész másról szólt pedig korábban ez a történet, és ha valaminek, ennek valóban méltó emléket állít a most piacra szabadított gyűjtemény: itt van (majdnem) minden, amit a Tökéletes Zenekar a legjobb éveiben alkotott, amiből voltaképpen nem is volt túl sok, legjobb indulattal is mindössze kettő vagy három.

Alighanem kevés olyan Richie Sambora-rajongó él a földön, aki pár hónappal ezelőtt nem érzett kellemetlen bizsergést gyomortájékon, kedvencének legújabb projektje láttán/hallatán, aki ugye asszonypajtásával merész vállalkozásba kezdett. S kiknek közös lemezük borítójáról egy olyan lemezcím mosolyog most ránk, amitől szinte minden jó érzésű zenehallgatónak kinyílik a bicska a zsebében. Komolyan elgondolkodtató, hogy lehetséges-e egyáltalán a Radio Free Americánál trendibb és kommerszbe hajlóbb szóösszetételt találni, ami még ráadásul hasonlóan kiszámítható muzsikát is fémjelez.

Ami Jonathan Davisben igazán becsülendő, hogy nem süpped bele a jól végzett munka babérkoszorús, puhán ölelő karosszékébe, hogy aztán lábát lóbálva, mérföldkőként tekintve magára, biztonsági játékot űzzön saját stílusteremtésén belül. Ehelyett lazán lép ismeretlen terepre, s nem igazán izgatja, hogy ki mit szól kalandozásaihoz. Igaz ez a Black Labyrinth anyagára is. Lehetne némi párhuzamot vonni Phil Anselmóval, ám még mindig szent meggyőződésem, hogy Anselmo időnként maga sem tudja, mit csinál, csak csinálja. Nem úgy Davis, aki nagyon is tudatosan váltogat és kísérletezik az új dolgokkal, felhördülést vagy elismerő bólintást váltva ki az immár nem is egy generációváltáson átesett közönségében.

Ha volt bármi is, ami a black metal felségvizein hajózókat 2018-ban tartós izgalomban tartotta, akkor a Tormentor tökéletesen szürreális újjáalakulásán kívül ez csakis az a kérdés lehetett, hogy miképpen boldogul az Immortal csonka tagsága emblematikus frontemberük, Olve „Abbath" Eikemo nélkül. A Doom Occulta-„testvérek" pár évvel ezelőtti szakítása meglehetősen csúfra sikeredett, hogy aztán a pereskedés lezárultával annál a Harald „Demonaz" Nævdalnál maradjon a kultikus név használati joga, aki bő húsz éve afféle fantomként tevékenykedett csupán az Immortal hátországában. Extra csavart ad a sztorinak, hogy Demonaz azzal a Reidar „Horgh" Horghagen dobossal bútorozott most újra össze a próbateremben, akivel mindössze egyetlen albumon, az 1997-es Blizzard Beastsen zenélt együtt. Krónikus íngyulladása okán ezután Abbath vette nyakába a hathúrost, hősünk pedig a továbbiakban szövegíró/menedzser szerepkörben segítette a zenekart a hódításokban.

Mark Tremonti nem az a fajta zenész, akitől az ember bármi meglepetésre számítana. A fickó gyakorlatilag a '90-es évek közepétől kezdve ugyanazt műveli, egymás után szállítja a fülnek jól eső, profi módon összerakott, de lélekkel csordultig teli amerikai típusú rocklemezeket, először Creed, majd Alter Bridge, és 2012 óta Tremonti néven is. A kulcs talán abban rejlik, hogy Mark és persze társai képesek a kiszámított profizmust keverni az őszinteséggel, és nem félnek érzelmeket is csempészni a dalaikba. Mára egyértelművé vált, hogy a fentebb említett csapatok zajos sikereiben a gitárosnak központi szerepe volt és van, most pedig, negyedik szólólemezével azt is bebizonyította, hogy bizonyos keretek között még megújulásra is képes.

Az amerikai Spock's Beard felett nem érdemes elhamarkodottan ítélkezni, és ezzel együtt a felületes ismerkedés sem jelenti a legjobb belépőt a csapat világának megismeréséhez. A hozzám hasonló régi motorosoknak persze semmi meglepőt nem mondok ezzel, hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy az alapos összeismerkedés, a dalok hetekig tartó érlelése és a jóra hallgatás alapkövetelmény ennél a bandánál. A fiatalabb – és ezáltal talán tudattalanul is pörgősebb – generációnak viszont nagyobb esélye lesz most összeismerkedni a progrock műfaj egyik alapcsapatával, ugyanis a friss album szinte minden előzményhez képest is sokkal befogadhatóbb lett.

Egészen a tavaly szeptemberi koncertig csak a perifériámon létezett az egész Zeal & Ardor-jelenség, és bár hallottam annak idején az elvileg kettes sorszámot viselő, mégis definitív debütnek tekintett Devil Is Fine-t, amúgy angolosan elléptem a kihívás elől. Jómagam is a black metal felől érkeztem ebbe az utcába, akárcsak a Z&A agya, Manuel Gagneux, de nem éreztem okvetlen szükségét annak, hogy az eredendő ősborzalmat a fekete spirituálék világával vegyítve hallgassam. A „zenekar" sztorija nevetségesen tökéletes példa arra, hogyan lesz az alkalmi gegből underground szenzáció, majd végül komplett produkció. Amit viszont ősszel tőle/tőlük láttam, azt nem lehet vállrándítással, esetleg kényszeredett félmosollyal elintézni – ezt a műsort ma már a Roadburntől kezdve a Montreux-i Jazz Fesztiválig (!!!) tárt karokkal fogadják, és korántsem egynéhány tragikus félreértésből fakadóan.

Igazság szerint nem számítottam rá, hogy miután a Black Stone Cherry két, enyhén rádiósabb – de azért ízig-vérig rájuk jellemző – album után, a legutóbbi Kentuckyn visszakanyarodott az első két album zsigeribb vonalához, egy körrel később újabb iránykorrekciót eszközölnek. Pedig a blues-feldolgozásokkal teli, tavalyi Black To Blues EP alapján akár gyanakodhattam is volna... Mindenesetre a Family Tree úgy lett megint száz százalékosan BSC-ízű, hogy kicsit ismét Chris Robertsonék más arcát mutatja meg: soha nem voltak még ennyire nyíltan és direkt módon bluesosak.

„A Riot Mark Reale nélkül olyan, mint a Dallas Bobby nélkül!" – tartja a régi magyar mondás. A 2012-ben elhunyt gitáros ugyanis alapítója, motorja, egyetlen állandó tagja és kohéziós ereje volt a csapatnak, aki nélkül gyakorlatilag elképzelhetetlen a folytatás. Főleg egy olyan zenekar esetében, ahol a korai időszak két meghatározó frontemberét is el kellett már temetni, Markot leszámítva pedig minden egyes poszton folyamatos volt a jövés-menés. A szituáció tehát még durvább, mintha a Maiden DiAnno, Dickinson és Steve Harris nélkül menne tovább. Vagy az AC/DC Bon Scott, Brian Johnson és Malcolm Young nélkül. Ugye, hogy lehetetlen?

Idén jó sora van az old school death metal nosztalgiavonat törzsutasainak, az új Skeletal Remains-lemez után most itt a következő járat, amely intercity, és csak egyetlen megállója van: a végállomás – Death. Chuck Schuldinert aligha kell bemutatni a Shock! olvasóinak, a néhai muzsikus zseni munkásságáról mi is kimerítően megemlékeztünk, tiszteljük és szeretjük a fickó dolgait, s ezzel szerencsére nem csak mi vagyunk így. Olyannyira nem, hogy 2012-ben egykori Death-tagok Death To All néven jótékonysági turnéba fogtak, amelyen felelevenítették a legendás zenekar legnagyobb klasszikusait Schuldiner tiszteletére. Ez az emlékturné aztán az elmúlt évek során több kört is megélt, hozzánk is eljutott, s ebből a kezdeményezésből nőtt ki végül a Gruesome, amelyet a DTA-koncerteken megforduló két veterán death-harcos, az Exhumed gitáros/hörgőse, Matt Harvey, illetve a Malevolent Creation ex-dobosa, Gus Rios hívott életre, hogy ilyen formában is lerójják mérhetetlen tiszteletüket a Death munkássága előtt.

Marvin John Heemeyer, ötvenkét éves hegesztő 2004. június 04-én beszállt a némileg átalakított, Komatsu D355A típusú buldózerébe, és elindult a coloradói Granby irányába. Nevezett a szomszédai szerint igen kedves ember volt, csak éppen nem szerette, ha packáznak vele. Márpedig az említett városka vezetősége nagyon is packázott, kérelmeit és beadványait rendre elutasították, ellenben zöld utat adtak annak a cementgyári beruházásnak, ami teljesen ellehetetlenítette volna a jó Marvin üzletét. Heemeyer Úr ezért elhatározta, hogy lerombolja Granby városát, és lényegében tankká alakított buldózerével szépen végig is hajtott a település tizenhárom épületén – köztük a városházán, meg a polgármester rezidenciáján, több millió dolláros kárt okozva ezzel ellenségeinek. Sajátos gépjárművét a sajtó – egy sci-fi novella alapján – killdozernek nevezte el, annak ellenére, hogy Heemeyer gondosan ügyelt arra, hogy elemi pusztítása során senki ne sérüljön meg. Mármint saját magán kívül, ugyanis bosszú-hadjárata végén öngyilkos lett – annak megítélését pedig, hogy őrült volt-e, vagy egy elkeseredett, magányos hős, mindenkinek saját belátására bízom.

Igen, tudom: a demók még ígéretesek voltak, ám a Ghost, azaz Tobias Forge/Papa Emeritus/Cardinal Copia a 2012-es Infestissumam lemezzel eladta a lelkét az ördögnek, hogy cserébe bebocsátást nyerjen a poklok poklába, a mainstream zenék világába. Együtt tudok érezni azokkal, akik úgy gondolják, a Pápa, vagy most már inkább Bíboros elárulta az „ügyet", bármi is legyen az, pálfordulása és behódolása pedig vállalhatatlan a magára valamit is adó, igazán gerinces és elvhű, a Ghostot eleve gyanakodva szemlélő rockhívő számára. Manapság már olyanok is viselnek Ghost-pólót és hallgatják a lemezeiket, akik olyan messze állnak a valódi okkult rocktól és metaltól, mint Makó Jeruzsálemtől, ez pedig különösen fájó. Ha másért nem, hát ezért biztosan falusi plébánossá, vagy nem is, inkább ministránsfiúvá kellene lefokozni a Pápát, hogy aztán kukoricán térdepelve gyónja meg bűneit napjában háromszor.

Hálistennek most már biztos, hogy ősszel érkezik egy teljes nagylemez a Candlemass műhelyéből, ami mindenképpen nagy öröm. Igazság szerint eddig sem értettem, miért akarja mindenáron nyugdíjazni albumszinten Leif Edling épp a főcsapatát, miközben a többi projektjében is pontosan hallani, mennyire tombol benne ennyi év után is a kreativitás. A House Of Doom tehát nem kizárólag a két évvel ezelőtti Death Thy Lover folytatása, hanem egy új album előhírnöke is, szóval hurrá!

A legkisebb villanygitáros királyfi meséje immár húsz (!) esztendeje tart, és éppen a nyolcadik fejezet íródik a lúdtollal a végzethez írt műben. Ennek során főhősünk, a Thy Catafalque (amely kifejezés misztikus okokból összeverődött emberek csoportosulását jelenti Makó Gandalfja, Kátai Tamás vezetésével) bekerült a független lemezkiadók egyik legpatinásabbjának istállójába, és mára szépen be is rendezkedett ott. Ahogy a kiadó Geometriához fűzött beköszönő szép üzenetében is olvasható, e kapcsolat a Season Of Mist számára is megtisztelő, és büszkén villanthatnak olyan remekművekkel a portfolióban, mint a Rengeteg, a Sgùrr, a Meta vagy a jelen alkotás. A ma már Skóciában élő Tamás meséje tehát máris egészen rendkívüli dolgokkal szolgált, miközben végig ott bujkált bennem a kétség, hogy a katarzisig még nem értünk el ebben a sztoriban.

Számomra valahogy mindig is a Pennywise volt a legtipikusabb kalipunk zenekar – ennek a kijelentésnek valamennyi pozitívumával, egyben árnyoldalával. Mert aki valaha is szerette ezt a stílust, egészen biztosan őket is kedvelte: ez a napfényes kaliforniai kertvárosok unatkozó tinédzsereinek deszkás-szörfös-semmittevő mindennapjaiból kinőtt, kicsit haragvó, kicsit politizáló, kicsit üres muzsika az ő kezükben is úgy dörrent meg, hogy az arra fogékonyak egyből fogják az adást, ráadásul anno a Bro Hymn képében tényleg sikerült egy igazán nagy dobást is bevinniük. A bajtársiasság elég direkt módon megfogalmazott himnuszát azóta sportcsapatok hosszú-hosszú sora nevezte ki hivatalos indulójának, a szám ráadásul időközben kapott egy elég súlyos jelentéstöbbletet is, amikor a dalszerző Jason Matthew Thirsk, a banda basszusgitárosa '96 nyarán fejbelőtte magát. Éppen az ő emlékére jelentették meg társai legutóbbi anyagukat, a Yesterdayst, amin nagyrészt olyan korábban kiadatlan régi dalok szerepeltek, amiket leginkább még szegény Jason szerzett, és amiket – az All Or Nothing 2012-es kis kitérője után – ismét a már többször kiszállt, ám mindannyiszor visszatért Jim Lindberg süvöltött fel. (Akinél hiába sokkal jobb és izgalmasabb énekes az átmenetileg kisegítő Téglás Zoli, azért az ő igazi helye nyilván nem itt van.)

Egy pillantás a kaliforniai Skeletal Remains új albumának borítójára, és már képben is vagyunk, mire számíthatunk. A rémálomszerű, pokoli vidéket a pusztító meteorzápor alatt meghajló romos, kissé gótikus tornyaival, ködlepte mélységes bugyraival és jellegzetes stílusú bandalogóval már többször is láthattuk az évtizedek során ilyen-olyan variációkban felbukkanni megannyi hasonszőrű csapatnál, a Skeletal Remains pedig mindezek mellett – sajnos vagy szerencsére – zenéjével sem akarja megújítani a death metalt.

Bár a Skindred több, papíron nem feltétlenül összeillő műfajból merítve gyúrja össze dalait, mégis viszonylag jól körülhatárolható területen mozognak. A táncolható ritmusok, az elektronika és a hatásos, satu-egyszerű riffek mind-mind a szórakoztatás céljából keverednek náluk. És ugyan a megfelelő arányok megtalálása nyilván nem egyszerű feladat, összességében a walesiek muzsikája nem éppen agysebészet, mégis rengeteg olyan dalt sikerült eddig letenniük az asztalra, melyek képesek voltak akár első hallásra beszippantani, mint Zubor Ollyt anno sógorának Ganxsta-kazettái. Mindez az Union Blackig tökéletesen működött is, onnantól azonban egyértelmű a színvonal-csökkenés, ami sajnos a friss Big Tingsnél új mélységeket eredményez.

Rengeteg jelzővel lehetne illetni az Amorphist, hiszen az egyik legnépszerűbb finn metalzenekar tényleg kapott már hideget s meleget egyaránt mindenhonnan csaknem három évtizedes karrierje során. Ha nagyon gonoszkodni akarnék velük, a friss album megemésztése után akár még giccsesnek és önismétlőnek is nevezhetném tradicionális muzsikájukat, amiben még talán némi igazság is rejlik, és biztosan sokan egyet is értenének vele. Ám ebben a csapatban mindezek ellenére még mindig ott rejlik valami megfoghatatlan mágia, valami feltérképezhetetlen vonzerő, ami miatt az egyszeri rajongó izgatottan várja a legújabb megjelenéseket.

Az At The Gatesről nem csak kultikus státusza miatt nehéz rosszat írni, hanem azért is, mert nagyon kevés olyan banda van, amely egy óriási szünet, majd a reunion és koncertezéssel töltött esztendők után gyakorlatilag teljes biztonsággal leszállít két olyan albumot, mint a négy évvel ezelőtti At War With Reality, most pedig a To Drink From The Night Itself. Furcsa tudomásul venni, de immár mintegy negyedszázada annak, hogy a Slaughter Of The Soul fenekestől felforgatta és átrendezte a színteret, a svédek pedig még mindig itt vannak, s rögtön az elején tisztázandó: nem is eredménytelenül. Számos legenda próbálkozik még mindig azzal, hogy egykori hírnevét meglovagolva úgy tegyenek, mintha az idő megállt volna. Az eredmény jobb esetben elnéző mosoly részünkről, rosszabban kínos ripacskodás tőlük. Az At The Gates pont nem ebbe a kategóriába tartozik, feltéve, ha tudomásul vesszük (s miért ne vennénk), hogy nem 1995-öt írunk, és a Slaughter immár történelem, még ha a mai napig élő és lüktető, óriási hatással bíró történelem is. Az ATG története az új korszakban tényleg egyetlen óriási jutalomjáték, s a hangsúly alapvetően a játékon van. Messziről kerüljük el a becsületes iparosmunka kifejezést, hiszen ez a meló jóval túlmutat egy egyszerű „csináljunk lemezt és pénzt rutinból" szisztémán. És nagyon úgy tűnik, hogy ezen még Anders Björler távozása és Jonas Stålhammar csatlakozása sem változtatott semmit.

A Retröxx az utóbbi években felfutott synthwave irányzat szülötte, ugyanakkor a műfaj metalkompatibilitását mutatja, hogy a formáció gerincét a The Voidból ismert Kovács Dániel és a Vendetta Inc.-es Salgó Norbert adja az elektro-vonalon mozgó Sánta „BenzX" Bencével karöltve. A két évvel ezelőtti, debütáló Retröspect EP abszolút ütött, és az új minialbumról is csak jókat tudok mondani – ráadásul ahogy a névsorból is sejthető, a zene totálisan rockos megközelítésű, csak a megszólalása tér el a megszokottól.

Nem mondom, hogy két kézzel jelentkeztem az új Five Finger Death Punch-lemez kritikájának megírásáért, pedig még kedvelem is őket. Az ok, amiért nem szerettem volna klaviatúrát ragadni, prózaibb nem is lehetne: egyszerűen nem tudok semmi olyat írni Zoliékról, amit mások még nem írtak meg előttem legalább ezerszer. Ezt elsősorban annak tudom be, hogy a 5FDP gépezete kétévente ontja magából az albumokat, kérlelhetetlenül, szusszanásnyi pihenőt sem adva sem magának, sem nekünk. Üzleti szempontból ez teljesen érthető, hiszen az évtized legsikeresebb amerikai metalbandájáról van szó, amely egyedülálló módon, folyamatosan szállítja a kiadónak az arany- és platinalemezeket, ezáltal sok embernek tesz ételt az asztalára. Nyilván addig kell ütni a vasat, amíg meleg, hogy maradéktalanul kielégítsék a zenefogyasztásban is eluralkodott gyorséttermi mentalitást, ez a marketinges hozzáállás azonban előbb vagy utóbb minden zenekart felemészt kreatív szempontból.

Ha a legutóbbi Ire lemezen kiakadtál, a Reverence-et már meg se hallgasd – nagyjából ez lenne a legfőbb használati utasítás a Parkway Drive új albumához. Már az első felvezető dal, a Wishing Wells is előrevetítette, mi fog most történni, és pontosan be is jöttek a tippek: Winston McCallék vettek egy nagy levegőt, és futólépésbe kapcsoltak azon az ösvényen, amelyre némi előzetes szárnypróbálgatást követően a 2015-ös albummal léptek rá végérvényesen. Így aztán ezúttal még dallamosabb, még slágeresebb, még több irányba tapogatózó a végeredmény, olyannyira, hogy már nem is igazán dobálóznék a metalcore jelzővel az ausztrálok kapcsán. Ez pedig egyértelműen jó dolog: felejtsük el a hülye skatulyákat, hiszen nincs is annál szebb, mint amikor egy zenekar valami olyasmiben utazik, amiben mások nem nagyon. Márpedig ebben a formában jelenleg tényleg senki sem csinálja éppen azt, amit a Parkway Drive.

A ReVertigo elnevezés Mats Levén énekest (Candlemass, Krux, Yngwie Malmsteen) és Anders Wikström gitárost (Candlemass, Treat) – illetve sessionistaként Thomas Broman dobost (Electric Boys, Michael Schenker) – rejti, ám ha ebből kiindulva egyből valami dúsan hangszerelt, monumentális megszólalású, nordikus dallamorgiára számítanál, akár pofára is eshetsz a formáció első lemeze hallatán. A dallamok és az északi ízek a helyükön vannak, a lemez megközelítése, megszólalása azonban alapvetően más karakterű, és előzetesen, a nevek alapján én sem feltétlenül erre számítottam. És ugyan szeretem, ha valaki nem a papírformát követi, sőt, a lemez is tetszik, összességében úgy gondolom: egy hajszálnyit hagyományosabb megközelítéssel még jobb eredményre juthattak volna.

Hiába töltötte be idén a harmincötöt, a Melvins feje lágyának csak nem akaródzik benőnie. Egyrészt a két „agytröszt", King Buzzo és Dale Crover, a korai időkhöz hasonló vehemenciával, tényleg totál lekövethetetlen sebességgel fossa ki magából a lemezeket – nálunk utoljára a jó három és fél évvel ezelőtti Hold It Inről emlékeztünk meg, és azóta ez bizony már a negyedik stúdióalbum, úgy, hogy az egyik ráadásul dupla volt, Crover pedig szólóban is kiadott még kettőt. Könnyen azt hiheti az ember, hogy ezek bizony bármiféle szűrő és fenntartás nélkül hozzánk vágnak bármit, ami csak eszükbe jut, maximum út közben gyártanak hozzá valami koncepciót, ha nagyon szükségét érzik. Mint ahogy most is.

Két hónapja jelent meg a The Sword hatodik lemeze, és talán illett is volna még egészen frissiben szétcincálnunk a Used Future-t, de a minden shockolónál rendre felmerülő, recenzióírást gátló tényezők (másnaposság, előzenekar lekésése, meg nem nevezett karibi szigeten való sütkérezés, illetve mindezek tetszés szerinti kombinálása) helyett ezúttal egy újabbal kellett szembesülnöm. Nehéz ugyanis úgy írni egy albumról, hogy többszöri kísérletre sem sikerül végighallgatnom, mert annyira elképesztően unalmas, hogy a lemez felénél mindig jóleső mély álomba zuhanok. Nem mondom, kell a pihentető alvás a testnek és a szellemnek, de az álom ebben az esetben igencsak keserű, mert egy Gods Of The Earth-öt vagy Warp Riders-t összekalapáló zenekartól nem ezt várom.