Jó idők köszöntenek a régisulis black/thrash táborra, hiszen a kanyarban az új Goatwhore album, addig pedig minőségi hallgatnivalónak máris itt van Mika Luttinenék friss anyaga. No igen, egy ideje már nem a vérben és szeszben dagonyázó finnjeink diktálják az ütemet a színtéren, de amikor valami újdonsággal jelentkeznek, arra mindenképpen érdemes odafigyelni. A bájosan old school csomagolásba bújtatott Vigorous And Liberating Death ráadásul meg is hálálja a figyelmet, ahogy megalkuvás nélkül, maximális önbizalommal teszi a dolgát a szórakoztatóiparban. Bő három év után nevezhetjük ezt minőségi visszatérésnek a különösebb átütőerő nélkül zakatoló Road To The Octagon után, bár összességében inkább az igaz, hogy az Impaled tartja a jó formáját, és szokásuk szerint nem okoznak csalódást. Az aktivitásuk visszaesése is csak látszólagos, hiszen hol egy EP, hol egy DVD formájában az elmúlt évek csaknem mindegyikére jutott valami produktum a műhelyből.

Igen, ennek az őrült svéd ötösnek tényleg az a neve, hogy A Chuck Norris-Kísérlet. És nem, nem valami Irigy Hónaljmirigy-féle mókabandáról beszélünk, hanem egy tökéletesen komoly zenekarról (már amennyire nyilván ebben a közegben egyáltalán az lehet valaki), akik ráadásul éppen egy évtizede mérgezik a skandináv közízlést. Ráadásul nevüket nem is a pörgő-forgó rúgásairól és a róla szóló szarabbnál szarabb viccekről elhíresült vörös akcióhőstől kölcsönözték, hanem egy Charles Eldrich Norris nevű kansasi blues gitárosról, aki már az ötvenes évek elején Chuck Norris néven hozott ki lemezeket, és állítólag a banda egyik fő inspirációját jelentette. Így szól legalábbis a mese, és bár tényleg létezett egy ilyen nevű fekete muzsikus, de szerintem azért Chuckyék bőven rájátszanak arra, hogy erről a névről az embereknek érthető módon Walker, Texas Ranger ugrik be először. Hogy mást ne mondjak, mindegyikőjük keresztneve Chuck lett, így valahogy: Chuck Ransom, Chuck Rooster, Chuck The Ripper, Chuck Dakota és Chuck Buzz.

Két ember él a Földön, akin nem mutat nevetségesen, ha cipőpasztát mázol a szeme köré: az egyik Ozzy Osbourne, a másik Tom G. Warrior. Nem állíthatjuk, hogy utóbb megnevezett svájci úriembernek közléskényszere lenne és minden, a fejében pillanatokra felbukkanó hangjegyet lejegyezne és kiadna. És ez így is van jól, akkor beszél, amikor értelme és helye van, és tartalmilag is kifogástalannak mondhatók az általa zenei nyelven megfogalmazott gondolatok. A Triptykonnal ennek megfelelően 2010 októberében jelentkezett egy EP-vel, ami ugyan a bemutatkozó lemez, az Eparistera Daimones után kimondottan gyors tempónak tűnt, de vélhetően a debüt japán bónuszán már megjelent Shatter című szerzeményre forgatott fekete-fehér klip adhatta az igazi okot a megjelenésre. Az sem elképzelhetetlen, hogy ez a szám volt az, amely az addig kétkedőket is végleg maga mellé állította. Kevés ennél baljósabb légkörű dalt ismerek, a klip képi világa pedig kimagaslóan eredeti, sőt, még akár művészinek is mondható. Kimondottan kevés videó érdekel az utóbbi tíz-tizenöt évből, de a Shattert bizonyos időközönként azóta is rendszeresen megnézem, annyira hipnotikus hatással bír.

Persze, rendes emberhez méltón én is szoktam tévedni, becsületes lévén pedig el is ismerem tévedésemet. Azt sugalltam ugyanis majd' másfél évvel ezelőtt az Address The Nation ismertetőjében, hogy az első két H.E.A.T lemez némileg jellegtelen alkotás volt, ezért aztán könnyedén siklottam át felettük. Igen, túl simán léptem át rajtuk, és ezért bocsánatot is kell kérnem a társaságtól, egyszerűen magam sem tudom, mi indokolta akkori felületességemet. A 2012-es lemez kapcsán teljesen rákattantam a H.E.A.T zenéjére, és sorra fedeztem fel a jobbnál jobb slágereket az első két albumukról. Beg, Beg, Beg! Danger Road! Micsoda dalok.

Kíváncsi voltam, mi sül ki ebből a bemutatkozásból. A Helland tavaly egyáltalán nem olyan zenével debütált, amire az ember a két alapító, Nagy Dávid gitáros és Czébely Csaba dobos pokolgépes múltja alapján számított volna: a zenekar olyan vonalon mozog, amelynek itthon nem nagyon akadnak képviselői, és modernebb, súlyosabb, ám egyszersmind rockosabb lüktetésű is a Gépnél. Ha nagyon kategorizálnom kell, akkor sem tudok mást mondani rá, mint hogy metal – abszolút gitárcentrikus, húzós muzsika, amely ugyanakkor kellően dallamos is ahhoz, hogy a tradicionálisabb irányzatok hívei is ráérezzenek. És ugyan egyes részletek, témák, tempók hallatán az embernek itt-ott beugranak nevek, összhatásában nem is nagyon hasonlít senkire sem itthonról, sem kintről.

Nem is olyan rég – és pláne nem egy messzi-messzi galaxisban – volt idő, amikor az európai metal színteret olyan csapatok uralták, mint a Hammerfall, a Rhapsody vagy a Stratovarius. Gyakran meg is fordultak nálunk, a Stratónak pedig még az a jó szokása is megvolt, hogy rendre hozott magával egy-egy kifejezetten ígéretes, feltörekvő csapatot. A Sonata Arcticával is így találkoztam először, és bár az első lemez környékén pusztán csak a Strato kistestvérének voltak nevezhetőek, muzsikájuk mégis megfogott. A FullMoon, a Replica vagy a Letter To Dana akkor is jó dalok voltak, ha jobbára Timo Tolkkiéktól csent ötletek, megoldások újrahasznosításából álltak. Azóta nagyot fordult a világ, a tanítvány egyértelműen átvette mestere helyét, és ma már a Sonata messze sikeresebb és népszerűbb, mint az igen komoly hullámvölgyeken és belső válságokon átesett Stratovarius.

Oké, akkor mindenkinek adok néhány másodpercet arra, hogy feldolgozza a jobb szélen található pontszámot. És aki fogékony az ilyesmire, már rohanhat is anyázó kommenteket gyártani, hiszen az a hetes feljebb már nem fog kúszni. A többieknek azonban gyorsan le kívánom szögezni: ez nem jelenti azt, hogy Zakk Wylde bandájának kilencedik teljes értékű nagylemeze rosszul sikerült volna, vagy akár csak ne hallgatnám szívesen, azt meg aztán pláne nem, hogy hirtelenjében valami szokatlant kapnánk hősünktől. Pusztán az arányok csúsztak el ezúttal oly módon, hogy egyrészt nekem az összkép nem áll össze koherens egésszé, másrészt pedig szerintem ez nem is igazán az a világ, amiben Jeffrey Phillip Wielandt a legotthonosabban mozogna. Ez ugyanis összességében nézve talán a BLS eddigi legsötétebb anyaga, nem a legkeményebb, pláne nem a legsúlyosabb, de a leginkább lehangoló, tényleg éjfeketén ragyogó. És azt a nyomasztó hangulatot, amit a legtöbbször régi jó barátként fogadok, Zakktől nem tudom százszázalékosan elfogadni. Itt bizony kicsit hiányzik az életerő, a féktelen energia, nyilván nem a 1919 Eternal meg a The Blessed Hellride idejét sírom én vissza, csak annyit jegyzek meg csöndben, hogy még a legutóbbi Order Of The Black olyan húzónótáinak sem találom méltó párját, mint a Crazy Horse vagy a Parade Of The Dead.

Ahhoz képest, hogy annak idején a világ legnagyobb arénáiban nyomult éveken át, elég rég nem hallottunk Adrian Vandenbergről, aki a '80-as évek végétől kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint egy évtizeden át David Coverdale legodaadóbb szövetségesének számított. 2003-ban aligha csak én lepődtem meg rajta, hogy kimaradt a nagy Whitesnake újjáalakulásból, hiszen David előtte tűzön-vízen át ragaszkodott hozzá. Tisztában vagyok vele, hogy ennek elsősorban családi okai voltak – Adrian egyedül kényszerült nevelni a kislányát –, de egy ilyen arc esetében azért így is meglepő, hogy miért nem csinált semmi érdemlegeset zeneileg ennyi időn át. A lényeg persze annyi, hogy Vandenberg most megint itt van egy új csapattal, és a debütáló album alapján ma sem kell különösebben félteni.

A Starofash projekt mögött álló személy, Heidi Solberg Tveitan ugyebár az emperoros Ihsahn felesége, ezen a ponton pedig el is illan bárminemű rock/metal kötődés a kritika tárgyával kapcsolatban. Nem volt ez persze mindig így, elég, ha csak az akkor még Ihriel művésznéven futó asszony és férjének családi zenekarára, a zseniális produkciókat fialó Peccatumra gondolunk, de Starofash néven is volt már az itt hallhatónál sokkal súlyosabb/vegyesebb az összkép. Ihsahn mellett az Ulver kreatív magja, Rygg és Ylwizaker is felbukkant errefelé valamikor régen, sőt, a kalandot útjára bocsátó Iter.Viator albumot annak idején a legfőbb farkas saját kiadója, a Jester gondozta. Ez a muzsika ma már azonban csak Heidiről és az ő egyszemélyes világáról szól, azokkal a hangszínekkel, melyeket ő maga szükségesnek tart a hangulat teljessé tételéhez. Mert alapvetően hangulatokat teremt ez a 12+1 tétel, egyet-egyet az év minden egyes hónapjához rendelve, plusz a ráadás.

Kevés lemezt vártam mostanában jobban, mint a hármas számú Steel Panthert, hiszen – bár erről a szerkesztőség körében is finoman megoszlanak a vélemények – manapság kevés szórakoztatóbb zenekar létezik a Los Angeles-i pinavadászoknál, méghozzá nemcsak tabukat nem ismerő szövegeik miatt, hanem hibátlan glam/sleaze/hard rock stílusgyakorlataiknak és kifejezetten erős, igényesen meghangszerelt dalaiknak köszönhetően is. Ehhez képest meglehetősen nagy csalódásként éltem meg az első két klipnótát, melyek igencsak tucatszerzeményeknek és töltelék-ízűnek tűntek első (és sokadik) hallásra. Draveczki kollégával csak abban tudtunk bízni, hogy nem azért esett épp e két szerzeményre a választás, mert ezek a legütősebbek a lemezen, hanem pusztán abból a prózai okból kifolyólag, mivel a többi nóta annyira trágár, hogy azokat még ők sem merték megklipesíteni. (Valljuk be, az előzetesen kiszivárgott dalcímek fényében ez igencsak reális forgatókönyvnek is tűnt.)

Régóta vártuk már ezt az albumot, mivel az Asphalt Horsemen élőben évek óta megbízhatóan hozott Magyarországon nagyon ritka minőséget. Nem állítom, hogy nem voltak bennem kérdőjelek, vajon sikerül-e mindezt lemezbe préselniük, hiszen sok, koncerten kiemelkedően jó hazai banda bizonyult képtelennek stúdióban is újrateremteni a fellépések energiáját, de ebben az esetben kifejezetten jól sikerült a végeredmény. Pláne, hogy a Horsemen sajátos szürke zónában alkot, Magyarországon ebben a formában senki sem játszik pont olyan típusú rockzenét, mint ők. Egyelőre nem tudom, hátrány lesz-e ez számukra vagy éppen ellenkezőleg, hiszen nehéz eldönteni, létezik-e egyáltalán az az űr itthon, amelynek kitöltésére tökéletesen alkalmas a csapat. Az viszont biztos, hogy ezzel a lemezzel külföldön is bőven lenne keresnivalójuk.

A Dorothy egy gyöngyösi rocktrió, amelynek érdekessége, hogy kizárólag fiatal hölgytagok alkotják, ami – valljuk be – még 2014-ben is egyértelműen kuriózumnak számít. A kiadói promószöveg szerint a lányok pörgős, punkos rock'n'rollban utaznak, és tulajdonképpen mindez meg is felel a valóságnak. A dalok húzósak, dögösek, mindez pedig elsősorban a jó soundnak és Klo feszes dobolásának köszönhető. Itt bizony nincsenek túlbonyolítva a dolgok, de ebben a műfajban ez nem is feltétlenül alapkövetelmény. Bár a Dorothy leginkább a Road társaságában játszott sokat, legfőbb hazai hatásnak mégsem őket érzem, hanem sokkal inkább a Junkiest. Mind a dalok, mind az énektémák, de még a szövegek is Barbaróék dolgaira hajaznak, épp csak kicsit metalosabb az összkép, elsősorban a zorkóbb riffelésnek köszönhetően.

(Egy szolgálati közleménnyel kell kezdenem: az alábbi kritikában – betartva a Haw Szalon(na)- és Tánczenekar direktíváit – nem fognak szerepelni a következő szavak: „sivatag", „mocsár", „szakáll", „sör", „whisky" és „paraszt". Voltaképp mindnek itt lenne a helye, de ezúttal nélkülözzük őket. Nem gond, azért megoldjuk valahogy.) A HAW-val 2009-ben találkozhattunk utoljára, amikor eddigi egyetlen hangzóanyagát, egy négyszámos demót vágott a pofánkba a négy jó barát: az egykori Stereochrist énekes Makó Dávid, a szintén Stereo-érdekelt (és nem mellékesen prosecturás) Binder Gazsi és az Igor rettegett párosa: Pó Bácsi és MRC, azaz a Szabó-fivérek. Mivel a felsorolt zenekarok mindegyikét nagyon szeretem (bizony, a Proszit is), nyilván kíváncsi voltam a produkcióra, ami a hangzás kisebb hiányosságaitól eltekintve jócskán be is jött. Akkor egy igen-igen délies szagú, hogy azt ne mondjam southern hatású anyagot tett le az asztalra a HAW, ami Makó hangszálszaggató rekesztéseivel, máshol fogós dallamaival és nem mellékesen a bendzsó használatával igen keményen vetítette elénk a nagy Amerikai Dél képét, ahol a kukoricakenyér illata vegyül mindenféle gabonapárlatokéval. És a többi néma csend.

Négy éve már, hogy itthagyott minket az egyik legnagyobb metal hang gazdája, és végre megérkezett a grandiózus tribute lemez is, amit Wendy Dio gyakorlatilag Ronnie James Dio halála óta tervezget. Az efféle gyűjtemények persze utoljára valamikor úgy húsz évvel ezelőtt számítottak igazán érdekesnek, de ha jó neveket gyűjtenek össze a készítők, azért még ma is követ lehet hajítani az állóvízbe egy hasonló vállalkozással. Így történt ez legutóbb, a Deep Purple Machine Head lemeze előtt tisztelgő anyaggal is, és nincs másképp most sem.

Mindenekelőtt oszlassuk el a felhőket a művésznév felett: Gus G. nem más, mint Kostas Karamitroudis, egy Szalonikiben született fiatalember, bár ennek a lemezt tekintve egyáltalán semmilyen jelentősége nincs, pusztán az információ kedvéért vetettem ide. A görög gitáros azóta tett szert nagyobb léptékű ismertségre, mióta az elpusztíthatatlan, időről időre új tehetségeket felfedező Ozzy Osbourne beillesztette őt zenekarába, a kissé túlzottan ellazult életmódot folytató Zakk Wylde helyére. Előtte Gus több ismert bandában is szerepelt kisegítőként (Arch Enemy, Dream Evil), ám főállásának a Firewind nevű csapat számított, amellyel az elmúlt tizenkét évben hét lemezt is legyártott.

Kiszámítható, önismétlő, unalmas? Vagy inkább minőségi, megbízható, megingathatatlan? Döntse el ki-ki maga, az azonban biztos, hogy a Primal Fear tizenhét év után még mindig itt van, sőt, saját stílusában magabiztosan szállítja a meggyőző korongokat. A Delivering The Black éppen tizedik a sorban, és hozza is azt, amit várunk, illetve elvárunk a csapattól. Kétlábgépes, szögletes, gyors power metal a játék neve ezúttal is, természetesen egy csomó Accept és Priest párhuzammal. A PF univerzumban tehát semmi sem változott. Hozzáteszem, szerencsére, mert amikor megpróbáltak kicsit variálni a soundon, másfelé tekintgetni, az bizony nem volt az igazi. A Primal Fear is azon csapatok sorát erősíti, akik kis túlzással ikszedszerre is leszállítják ugyanazt a lemezt, de személy szerint nekem semmi bajom ezzel. A megújulást, az érdekes zenei kísérleteket nem tőlük várom: nekem elég, ha kellemesen sikálnak, miközben Ralf Scheepers a csillagokat is lesikítja az égről.

Nem értem Andrew Stockdale-t. Az egykoron Grammyt nyerő Wolfmotherről simán azt hitte mindenki, hogy beleállt a földbe, hiszen fiatal Demjén Rózsi-imitátor fizimiskájú hősünk és épp aktuális felállású bandája utoljára 2009-ben jelentkezett rendes hangzóanyaggal. Ezt követően sokáig csendesen elmolyolgattak, majd a szokásos tagcseréket letudva szépen nekiálltak a harmadik lemeznek. Aztán mikor végre összeállt vagy húsz dal (amiből tizenhét rá is került a laza hetvenhárom perces lemezre), Andrew bejelentette, hogy meggondolta magát, és ezt az anyagot inkább mégsem Wolfmother elnevezéssel, sokkal inkább saját neve alatt jelentetné meg. Mert csak. Illetve azért, mert hogy nem igazán illett volna a WM katalógusba (nem, a lófaszt nem, simán odaillett volna), sőt, úgy vélte, jobb is, ha az anyafarkas rövid időre kivonja magát a forgalomból. 2013 áprilisa volt ekkor, és július, amikor bejelentette, hogy a Wolfmother visszatér! Ráadásul rögvest új lemez felvételeibe is kezdett, de nem ám a már meglévő és félrepakolt dalokból szemezgetve, hanem újakat alkotva. Hogy aztán 2014 márciusára úri jókedvében úgy döntsön, hogy a több kiadótól is érkezett ajánlatokat félrelökve kizárólag digitális formában jelenteti meg a készen álló lemezanyagot. Már ha ez készen van.

Mi sem mutatja jobban a Napalm Death kivételes/kivételezett helyzetét az extrém metal színtéren, mint hogy még az efféle hard pop projekt, mint a Menace is, egyszerre ilyen kedvező fogadtatásra talál. Habár jóval több ez a formáció néhány respektált arc összeborulásánál, vannak esetek, amikor nem kerülhetjük meg a névsorolvasást – ez is egy ilyen pillanat. Az Impact Velocity világának megálmodója és fő kivitelezője a Napalm gitárosa, Mitch „Cygnus & Synergus" Harris, akinek neve mellett jó néhány hasonlóan formabontó kísérlet szerepel már, elég, ha az Absolute Powerre, a Defecationre vagy a dicső(?) múltból a Meathook Seedre emlékezünk. Szinte magától értetődik, hogy a bőgős kolléga, Shane Embury ebből az összeállításból sem maradhatott ki, bár a legvastagabb húrokat itt Frédéric Leclercq (Dragonforce) is megtépkedi. Nem kevésbé érdekes a dobos személye, Derek Roddyé, aki a Hate Eternal vagy éppen a Nile soraiban végzett kegyetlenkedéseinek hátat fordítva pár éve alig adott magáról életjelet. Ki mire számítana ettől a társulattól?

Azt hiszem, most vesztettem el végleg a türelmemet a House Of Lordsszal szemben. Ami nagy kár, mert a zenekar első három nagylemezét, az 1988-as House Of Lordsot, az 1990-es Saharát és az 1992-es Demons Downt tiszta szívemből imádom, és a melodikus hard rock/AOR irányzat csúcsművei között tartom számon, különös tekintettel a másodikra. A zenekar 21. századi feltámadása eleinte értemezhetetlen volt a 2004-es The Power And The Myth lemezzel, amit egyszerűen nem lett volna szabad ezen a néven kiadni, de James Christian énekes az aranykezű Jimi Bell gitáros segítségével visszakormányozta a szerelvényt a helyes vágányra. Az így készített, 2006-os World Upside Down és a 2008-as Come To My Kingdom simán az előző évtized legjobb dallamos hard rock művei közé tartozik – aztán sajnos James is ráállt egy olyan csapásvonalra, amit inkább nem kellene erőltetnie.

Viszontagságos előtörténetű lemez a The Satanist, és valószínűleg akkor sem túlzok, ha azt állítom: ezek a viharos előzmények nagyban hozzájárultak, hogy a lengyel Behemoth friss anyaga az idei év egyik legnagyobb figyelem által övezett extrém metal albuma legyen. Adam Darski, azaz Nergal persze amolyan igazi megosztó figurává nőtte ki magát a színtéren az utóbbi években, amire érzésem szerint igyekszik is alaposan rájátszani, de ez ebből a szempontból másodlagos, az album ugyanis nagyon jól sikerült. És engem ez lényegesen jobban érdekel annál az óvodai homokozóba kívánkozó vitánál, hogy vajon szabad-e egy blackdeathsternek tévés tehetségkutatókban, celebmagazinokban szerepelnie vagy Ribbentropot játszania.

Ennek a lemezismertetőnek van is értelme, meg nincs is. Van létjogosultsága, mert orbitálisan nagy hiba lenne szó nélkül elmenni a Grand Mexican Warlock második lemeze mellett (mint ahogy hülye fejjel elfelejtettünk megemlékezni a bemutatkozó Aeonsról), ugyanakkor nincs sok jelentősége, mert az égvilágon semmin nem fog változtatni. A nagyvilág nem fog jobban tudomást venni a Nagy Mexikói Boszorkánymesterről, mint ahogy nem vesz tudomást a Turboról, az Isten Háta Mögöttről, meg az Angertea-ről sem, vagy épp korábban a Barbaróról és a Necropsiáról. (A kiragadott példák természetesen teljesen önkényesek és tetszőlegesen bővíthetők más igazi egyéniséggel bíró csapatokkal.) És a nagyvilág kitétel alatt most nem a dekadens és hanyatló nyugatot, és nem is a még dekadensebb és hanyatlóbb keletet értem, hanem a szélesebb embertömegeket, ha úgy tetszik, mi magunkat. Mert kicsi a kereslet az igazán újra, a szokatlanra, a beskatulyázhatatlanra. Márpedig a GMW az.

Legelőször is azzal kell kezdenem, hogy nyilvánosan megkövetem Körmöczi mestert és bandáját, hiszen szegények már hosszú hónapok óta várják, hogy ugyan, legyek már kedves venni a fáradságot, és írni valamit negyedik albumukról, és tényleg az az egyetlen szerencsém, hogy a teknősbékák türelmes és nem túl agresszív állatok, így aztán az egykori főteknőc is végtelen türelemmel kezelte a dolgot. Kifogásokkal persze tele a padlás, így aztán nem is hoznék fel újabbakat, maximum azzal a gyenge közhellyel élhetek, hogy ami jó, az hónapok elteltével is jó marad. És a Demoralizer bizony az, megbízhatóan hozza azt a szintet, amit Cadáéktól igazából már rögtön az indulástól kezdve elvárt az ember.

Alaposan próbára teszi követőinek rugalmasságát a Vasvári Gyula által vezényelt debreceni brigád, akiket ma már Perihelion néven illik szólítanunk. Bárhogy is indokoljuk, semmiképpen sem lehet könnyű tábort építeni egy zenekar köré olyan sorozatos átalakulások közepette, mint amit Gyuláék bemutatnak, mióta csak vagonjuk levált a Neochrome-szerelvényről. A hellyel-közzel már ismert sztori szerint a hajdani tagság black metalos irányultságú része Neokhrome néven újjászervezte magát, majd másfél éve Perihelion címmel egy remekül sikerült lemezes bemutatkozáson is túlestek. A folytatás – némi szükségszerű magyarázkodás után – jelen EP képében, új névvel és újragondolt zenével érkezik, vagyis egyfelől adott az esély, hogy aki eddig nem vesztette volna el itt a fonalat, az most eséllyel megtehesse. Másrészt pedig ez egyben új kezdetet is jelez, a továbbiakban pedig foglalkozzunk mi is inkább a történet ezen felével.

Három év telt el Subscribe album nélkül, mégis azt érzem, hogy Anga-Kis Miklós és csapata ütemvesztés nélkül érkezett meg most a negyedik sorlemezével. A köztes időszak kiadványínségét nagyban enyhítette persze az Áthangolva projekt, amely – Cséry Zoltán billentyűs irányítása mellett – kétségtelenül egy újabb szintre juttatta el a zenekart, az átdolgozások pedig koncerten és lemezen is átütő sikerrel szerepeltek. Zeneileg egyre kevésbé (gyakorlatilag egyáltalán nem) lehet fogást találni a továbbra is eredeti felállásában muzsikáló szextetten. Lelkes tanítványokból tanáremberekké lettek az urak, és ez a magabiztosság minden lépésükben kézzelfogható. Az a tény azonban, hogy bármilyen stílust világklasszis szinten képesek reprodukálni és variálni, törvényszerűen nem repítené a MAHASZ-lista első helyére a legújabb albumukat. Az ezért felelős számos faktor együttállásából minden, zeneileg nyitott hallgató profitálhat, miközben ráadásul szintet is léphet a zenekarral.

Ugyan az ismertető trágya tárgya még a tavalyi év szülötte, mégis érdemes róla néhány szót szólni, mivel Oroszországból se kapunk túl gyakran női hörgéssel ellátott death metal anyagot. Persze, ma már senki se lepődik meg azon, ha a színpadon egy törékeny hölgy Godzillát megszégyenítő hangokat ereszt bele a mikrofonba, de mégis, azért jó tudni, hogy a feminizmus se volt hiába.

Vajon tényleges közönségigény húzódik meg bizonyos régi bandák újjáalakulása mögött, vagy csupán arról van szó, hogy a zenészek baromira unatkoznak, és jobb szabadidős elfoglaltságok híján felmelegítik a régi levest? Oké, hogy egyes nevek hozzátartoztak az adott korszakhoz – jelen esetben a dicső '80-as évekhez, nyilván –, és rémlenek az embernek a logóik, borítóik felvarrókról, pólókról, a boltok polcairól, de az a szomorú igazság, hogy sokak vélekedésével ellentétben régen sem volt feltétlenül minden jó vagy jobb, mint manapság.