Tisztán emlékszem, hogy amikor jó hét évvel ezelőtt először meghallgattam a Hellyeah első albumát – naná, hogy Vinnie Paul miatt –, azt gondoltam: oké, nem egy nagy durranás, de vannak erősségei, és hosszabb távon biztos lesz még ez sokkal jobb is. Hát, sajnos nem lett igazam. Rossznak nem nevezném a zenekar lemezeit, de több egyéniséget, netán karakteresebb, ütősebb számokat később sem tudtak felmutatni. Gyanítom, hogy Vinnie számára még mindig amolyan terápia ez inkább, mintsem tényleges szenvedély – teljesen nyilvánvalóan ő sem gondolja, egyszerűen nem gondolhatja komolyan, amikor olyanokat mond, hogy akármelyik Hellyeah-produktum is odatehető a Pantera felbecsülhetetlen jelentőségű életműve mellé, vagy akár a közelébe...

A 2012-es self-titled albumnál már érezni lehetett, hogy a Whitechapel át akar lépni a deathcore láthatatlan határain. Ez sikerült is, az új irány érezhetően egy dallamosabb, némileg emészthetőbb stílust takart, meghagyva azonban mindent, amitől minőségi deathcore a minőségi deathcore. Abban az évben nagy kedvencem volt az album, gyakran hallgattam az utóbbi időben is. Egészen addig, amíg meg nem jelent az Our Endless War, aminek első hallgatásakor választ is kaphattunk a kérdésre, lehet-e tovább csiszolni a lencsét, amelyen át másképpen látjuk a műfajt, mint eddig. Naná. De még mennyire. Itt valami nagyon új és nagyon kiemelkedő dolog született.

Nem tegnap, és nem is tegnapelőtt történt, hogy az Anathema tagjai hangulatzenék készítésére adták fejüket, és pontosan ezért van az, hogy legtöbb hívük már így tekint rájuk, art rock formációként. Annyi bizonyos, hogy a liverpooli Cavanagh testvérek nagy utat tettek meg, a kezdeti death-es, doomos szárnypróbálgatásoktól az ezredforduló környékére eljutottak a neo-prog beütésű, klasszikus értelemben vett rockzenéig, mely megfelelő kiindulópontként szolgált ahhoz az elektronikával flörtölő, ambient hangulatú, sajátosan kiforrott világhoz, amit az elmúlt néhány stúdióalbumon alakítottak ki.

Ez már a hatodik Goatwhore sorlemez, így legkésőbb most szögezzük le, hogy a NOLA-színtér sátánimádói időközben bizony az egyik legmeghatározóbb zenei tényezővé nőtték ki magukat a black/death metalban – annak ellenére, hogy valójában nem játszanak egyik zsáner játékszabályai szerint sem. A siker kovácsa a gitáros Sammysatan Pierre Duet, aki a Crowbar, majd az Acid Bath után a Kecskeringyókból is első osztályú brigádot kovácsolt. Egyre kifinomultabb, mégis görcsmentes és természetes hangzású játéka több alkalommal is minden death metal gitárosok legnagyobbikát, Trey Azagthothot idézte meg számomra, és ebben kivételesen nincs semmi túlzás. Sammy ma már egyértelműen a legnagyobbakkal játszik egy ligában, azon belül is a méltatlanul kevéssé elismert hathúrosok kategóriájában, de ez a tény alighanem őt izgatja a legkevésbé. A Goatwhore rendületlenül rója köreit a deszkákon, miközben apró lépésekkel teszi egyre szélesebb körben elismertté ezt a maximálisan kompromisszumképtelen zenét és a vele párosuló intenzív színpadi jelenlétet, amiben a kvartett igazán nagyot alkot.

2008 nyarán jelent meg utoljára új sorlemez a Judas Priesttől, ami egyrészt rettenetesen régen volt, másrészt igen lényeges változások történtek azóta minden idők egyik legalapvetőbb heavy metal csapatának portáján. A legfontosabb ezek közül természetesen nem a búcsúturnénak nevezett valójában-persze-nem-búcsúturné volt, hanem K.K. Downing gitáros távozása, amire előzetesen aligha számított bárki is. Nyilván senki utódlása sem megoldhatatlan a világon semmilyen területen, és ez a zenélésben sincs nagyon másként, de ha közel lehet kerülni a „pótolhatatlan ember" fogalmának pontos definiálásához, hát a jó öreg Ken nem tűnik éppen rossz megfejtésnek. Én az igazat megvallva nehezebben tudtam elképzelni nélküle a Priestet, mint annak idején Rob Halford hiányában...

A Hawaii Five-O főgonoszának nevét viselő texasi stoner/pszichedelikus/blues rock trió 2011-ben, a Noche Del Chupacabra lemezzel – két stúdióalbum után - lelt rá végképp arra a hangra, amit igazán sajátjának tekint. Olyannyira, hogy azóta – kis túlzással –nem is művelt mást, mint hogy még egyszer kiadta azt, csak épp The Black Code néven, most pedig, a The Conjuringgel harmadszorra is megteszi. És a poén az, hogy harmadszorra is ugyanolyan könnyedén és jólesően zabálom be tőlük! És hiába mondom most azt, hogy na nem, ez már ugyanígy legközelebb tutira nem lesz elég, nem vagyok róla száz százalékosan meggyőződve, hogy valóban így lenne. Esendő az ember.

Az álmos Kentucky elsőszámú zenei exportcikke a legutóbbi, Between The Devil And The Deep Blue Sea album kommerszebb, rádiósabb megközelítésével sikeresen kivívta a déli zászlót lengető, keményvonalas southern rockerek zömének rosszallását, miközben csak annyi történt, hogy a csapat preventív módon kilépett abból a skatulyából, amibe a Folklore & Superstition lemez okán került. Meg lehet érteni a négyes gondolkodását. Chris Robertsonék nem akarták már az elején behatárolni a lehetőségeiket azzal, hogy bezárják magukat a southern szcéna konzervatív dobozkájába, hiszen a Black Stone Cherry saját jogon több ennél. Tény, hogy a déli érzés mindig dominált a muzsikájukban, de a blues, a country, és a '70-es évek brit rockjának hatása éppúgy megtalálható volt náluk, ráadásul olyan dallamérzékenységgel párosulva, amit bolondok lettek volna nem kihasználni.

Hősök. Az embereknek szükségük van hősökre. Olyan személyekre, akik megcsinálják, amit mások nem, akik „bezzeg-lények": bezzeg ők, bezzeg így, bezzeg úgy. Akik kivételt jelentenek, mert nem olyanok, mint mi. Akik nem tudnak hibázni. Akikre akár még irigykedni is lehet, vagy éppen azért utálni őket, mert olyanok, amilyenek. A sokszor lesajnált mai metal mezőnyben az én szememben ilyenek például a Mastodon tagjai.

Igencsak sokat kellett várni a Voivod ex-énekese, Eric Forrest bandájának harmadik albumára, az eredetileg The Curse Of The Cunt címre hallgató anyag ugyanis hat évvel követi a kettes Modified Poisont. Bár szilárd meggyőződésem, hogy az Eric által megálmodott eredeti cím nem volt nyerő ötlet, a mai világban mégsem hiszem, hogy kiadói megváltoztatásának bármi értelme lett volna. Nyilván sem a Tesco, sem a WalMart polcain nem fog ott virítani a harmadik E-Force-korong, azt meg kötve hiszem, hogy a még megmaradt maroknyi hanglemezbolt bármelyike is undorodva utasítana vissza egy, A pina átka címmel ellátott nagylemezt. Mindegy, a cím végül egyszerűsítve szerepel a bookleten, a rendkívül ízléses borító és az eredeti elképzelés maradványaként jelzésértékkel elnevezett címadó szám pedig továbbra is utal a lemez mondanivalójára, azaz a nők által gyakorolt hatalom és befolyás megmételyező hatására.

Profi dögunalom – írta egy kommentelőnk, amikor az Arch Enemy közzétette az első dalt az új lemezről. Nem nagyon tudtam vitatkozni vele, de azért úgy gondoltam, adok egy esélyt a teljes albumnak is, hátha meggyőznek az ellenkezőjéről, főleg, ha már úgy alakult, hogy hosszú évek egy helyben topogása után lecserélték Angela Gossow-t Alissa White-Gluzra. Erre a váltásra senki sem számított előzetesen, de én a magam részéről örültem a dolognak, és reménykedtem: talán az előzetesen kicsúsztatott, végtelenül tipikus megközelítésű számokkal csak a fanokat akarják megnyugtatni, de a nagy egészet tekintve végre ismét leszállítanak valami olyasmit, amiért igazán lelkesedni tudok majd. Aztán végül sajnos nem így lett, a banda megint a papírformát hozza, csak éppen egy másik hanggal.

Tűz. A bennem élő, látens piromán azt mondatta velem, igenis adjam meg az esély a szinte napra pontosan két év után visszatérő Vintersorgnak, hátha éppen most leszek a stagnáló újkori pagan metal trend fordulópontjának tanúja. A négy őselemet sorra vevő konceptalbum-folyamban a tűz jön most tehát sorra, aminél reményteljesebb alkalmat aligha kívánhattunk volna a feltámadásra. Az előd Orkanról annak idején leírtam a fenntartásaimat, és mivel a recept papíron változatlannak hatott, előzetesen nem is rágtam tövig a körmöm a Naturbålra várva. Annyi ugye ismert, hogy az ígéretekkel ellentétben a formáció agya, Andreas „Vintersorg" Hedlund azóta sem aktivizálta az évtizede pihenőre küldött Otygot, ellenben a Borknagar-főnök Øysteinnel tavaly kihoztak egy újabb, ismét erősen feleslegesnek ható albumot a Cronian projekt szárnyai alatt, miközben – bár a fronton alig látható – állítólag továbbra is az övé a Borknagar énekesi posztja. Én mindezt azért is szemlélem kétkedve, mert Andreas barátunk évek óta képtelen a megújulásra, és miközben rendületlenül futja a standard köreit, a reputációja véleményem szerint egyre kopik a színtéren.

Az Ann My Guard budapesti csapat, 2007-ben alakultak. Elég régóta űzik tehát az ipart, mégsem sikerült még beléjük botlanom, annak ellenére sem, hogy két EP-jük is megjelent már korábban (Cinderella's Syndrome – 2010, Doll Metal – 2012). Ha a zenekar neve, netán a korábbi anyagok címe alapján egy újabb szépség-és-a-szörnyeteg vagy énekesnős opera/gótmetal bandára gondolnál, gyorsan felejtsd el! Az Ann My Guard ugyan egyértelműen Baumann-Tóth Eszter Anna köré épül, azonban sokkal több annál, hogy pusztán egy legyen a kismillió frontcsajos csapat közül.

Sok mindent el lehet mondani a Weatherman / Mullin / Dean triászról, azaz arról a három muzsikusemberről, akiket a Corrosion Of Conformity név jelenleg takar, és az én szerencsém az, hogy ezt a sok mindent jobbára le is írtam anno a visszatérő lemez tájékán (vagy mondjuk kicsivel később, a Megalodon EP-nél). Így aztán most elég annyit mondanom, hogy hőseink csökönyösen menetelnek tovább a megkezdett úton, nem túl sok mindent változtatva a dolgokon. Így aztán a pozitívumok, de a hibák is csontra ugyanazok maradtak, mint legutóbb: a legjobb dolog az, hogy még ösztönösebb, zsigeribb a végeredményt, mint jó két éve volt, jól hallhatóan konstans jammelésből álltak össze a dalok, de akár azt is mondhatnám – és ők maguk is ezt hangsúlyozzák – hogy az egészből sokkal erősebb garázs-hangulat árad. Ez persze sokaknak nem feltétlenül fog bejönni, de részemről teljesen okés a dolog, mivel abszolút őszintének tűnik, szívből jön. Meg persze nyilván ismételten ott volt velük a stúdióban a régi harcostárs, John Custer, ő pedig nem nagyon szokott értéktelen vackokat kiadni a kezéből.

Ha valakiben a negyedik kannabiszkorpa-fertőzés idején is kérdésként merülne fel, a válasz: igen, itt valóban paródiáról van szó, méghozzá abban az értelemben, ahogyan a zsánert művelni érdemes. Furcsamód a jó paródia ugyanis roppant nehéz műfaj, amely könnyen elintéződhet egyetlen vállrándítással, ha a produkció nem képvisel az eredetivel azonos minőséget. Ebben a tekintetben tehát csakis úgy szabad hozzáállni a tiszteletadáshoz (mert a maga ferde módján ez pontosan az), ahogyan például azt a Steel Panther teszi a '80-as évek glam metaljával. A tribute tárgya ez esetben természetesen a szent tetrahidrokannabinol (testvérek között csak THC), illetve a Chris Barnes-korszakos Cannibal Corpse. Egy élmény már a lemezcímek tallózása is, ahol, miután az örökség minden tekintetben kimeríttetett (lásd: Blunted At Birth, Tube Of The Resinated, The Weeding), legutóbb három évvel ezelőtt Beneath Grow Lights Thou Shalt Rise címmel érkezett egy újabb tucat ostorcsapás, most pedig itt a From Wisdom To Baked, ami szerencsére jottányit sem enged az eredeti recept szerinti elképzelésekből.

Ha death metalról van szó, a Vaderrel nem nagyon lehet mellényúlni. Lengyelország legrégebbi és talán legsikeresebb extrém metal formációját harmincegy éve viszi a hátán az alapító gitáros/vokalista Piotr Wiwczarek, s tekintve, hogy az 1992-es debütáló The Ultimate Incantation óta nemigen tértek le az ott kijelölt útról, a Vader valóban a műfaj egyik legállhatatosabb képviselőjének tekinthető. Éppen ezért, csakúgy, mint egy új Motörhead lemeznél, teljesen felesleges izgulni azon egy-egy friss Vader-alkotás előtt, hogy vajon ezúttal milyen irányba mozdultak el zeneileg.

Számomra mindig is megfejthetetlen rejtélynek bizonyult a kaliforniai hard rocker Tesla valószínűtlen '80-as évekbeli sikerszériája. Visszatekintve az ötös pályájára, teljesen egyértelmű, hogy rosszkor voltak rossz helyen, és szinte minden ellenük szólt annak idején.

Egy tekintetben biztosan megérdemli az elismerést a Linkin Park: a két, viszonylag kaptafa slágerbomba-anyagot követően hirtelen színvonalzuhanást hozó Minutes To Midnight után próbáltak nem a bevált formulákhoz ragaszkodni, és volt bátorságuk egészen más irányokba elindulni. Más kérdés, hogy a 2010-es A Thousand Sunson eközben sikerült olyan szinten elrugaszkodni a saját bevett fordulataiktól, hogy azóta sem értem, mit akartak csinálni akkor, a „se hal, se hús"-típusú Living Things pedig úgy ment el mellettem, mintha kábé meg sem jelent volna. A 21. század legsikeresebb rockzenekara (több mint 60 millió eladott lemez!) ezután jó előre bejelentette, hogy visszakanyarodnak a rockosabb, súlyosabb megközelítéshez, és láss csodát, igazat is beszéltek.

A német Mekong Delta negyedik lemezét, a Dances Of Death-t mai napig a legnagyobb kedvenceim között tartom számon. Hogy a legjobb tízbe, húszba vagy épp ötvenbe fér be, az tulajdonképpen mindegy is, a fontos úgyis az, hogy valami olyasmit adott nekem az a korong, amit csak igen kevés alkotástól kaptam meg. Izgalom, hangulat, keménység, dallamok, technika – mindezek tökéletesen ötvöződtek benne. Fentiek tükrében kell-e annál többet mondanom, mint hogy az In A Mirror Darkly gyakorlatilag a Dances Of Death folytatásának tekinthető? Az Introduction és az Overture instrumentális kettősével indító anyag ugyanis egyértelműen a negyedik nagylemezre hajaz mind hangulatában mind pedig a dalokat tekintve.

Marty Friedman olyannyira élvezi a szabadságot, amelyet saját magának alakított ki, hogy mára teljesen kiszámíthatatlanná vált, a következő lemezén vajon melyik irányból közelíti meg a metált (metalt), azt a műfajt, amelyet kis híján maga is nagyon messze akart elkerülni. A japán popkultúrából ugyan jócskán merített azóta, és pár szerzeményével próbára is tett az idők során, ám mostanra csak a jó értelemben vett agyahagyottság és meghökkentő zenei kombinációk maradtak meg nála, természetesen mindez a kizárólag rá jellemző előadásmódban tálalva.

Önkéntelenül is elmorzsolok egy nosztalgiakönnycseppet, ha meghallom a Body Count nevét, mint ahogy alighanem elég sokan ugyanígy vannak ezzel, akik hozzám hasonlóan a '90-es évek első felében szerezték legalapvetőbb rockzenei tapasztalataikat. Ice-T legendás punk-crossover-rap-metal formációjának történetéről és az annak idején óriási viharokat kavart, tényleg meghatározó debütáló albumról Nagy kolléga pár hónapja már megemlékezett a Klasszikushock rovatban, így a sztoriba most még slágvortokban sem mennék bele, legyen elég annyi, hogy ezt a bizonyos bemutatkozó lemezt annak idején én is rongyosra hallgattam. A banda természetesen akkoriban még elsősorban inkább hozzáállást jelentett, mintsem komoly zenei teljesítményeket, de hát mit érdekelte ez az embert tizenhárom-tizennégy évesen? Főleg, hogy az otthon vagy az iskolai bulin a megfelelő pillanatban berakott Evil Dickkel tényleg, bármikor hangulatot lehetett robbantani.

Mi történik akkor, ha egy nagy és menő zenekar gitárosa unatkozik a nagy és menő zenekarban betöltött szerepének betöltése közben? Vagy létrehoz egy élelmiszerláncot, mint például Dave Mustaine, vagy életre hív egy kicsi, de menő zenekart, amiben inkább tud önmaga lenni. Ez utóbbira példa a Nightwish zakós manója. Emppu Vourinen valószínűleg annyira ráunt az epizodista szerepre anyazenekarában, hogy bánatát AOR-ba öntötte, és színre lépett a Brother Firetribe-bal – ennek amúgy már tizenkét éve. Idén már harmadik lemezük jelent meg az első, 2006-os False Metal óta, tehát ezt talán már nevezhetjük picit többnek is, mint hobbi. Annál is inkább, mert a csapat tagsága azóta változatlan, a frontember, Pekka Heino hangja is azonosítható ezen formációval, pedig ő is megfordult már pár másik csapatban, rutinból tehát nincs hiány.

Kevés zenekaron lehet olyan jókat vitatkozni az utóbbi években, mint a svéd Sabatonon. Én igazság szerint azóta vélem érteni, mitől lett ekkora ez a csapat, mióta láttam őket élőben valamelyik Szigeten: épp olyan mániákus, lehengerlő koncertbandáról beszélünk, mint mondjuk a Hammerfall esetében, hogy hasonló ívású, csak egy körrel korábbi példát citáljak elő. Emellett Joakim Brodénék baromi jól kitalálták magukat a háborús imázzsal, a körítéssel is, és ahogy ez a Pär Sundströmmel pár hete készített interjúnkból is lejött, hihetetlenül eltökéltek, céltudatosak. A zenéjük pedig nagyon könnyen fogható, azonnal befogadható, nem kell rajta túl sokat gondolkodni, és jókor is bukkantak fel, pont akkor, amikor a '90-es évek végének nagy európai heavy metalosai – Hammerfall, Stratovarius, Rhapsody és társaik – már épp túlléptek a zeniten. Mindez együtt pedig meghozta az eredményt, a közönség valósággal kajálja őket.

Nem mondhatni, hogy gyenge nyara lenne a New Orleans-i zenék szerelmeseinek, és ezt nem csak azért mondom, mert most, ahogy ezeket a szavakat pötyögöm a klaviatúrán, olyan forróság van, mint talán még Louisianában sem. Hanem inkább azért, mert nem elég, hogy megkaptuk az új Down EP-t, aztán meg a Crowbar Fekete szimmetriája jelentkezett be az év lemeze-versenybe, hanem még NOLA leggyűlöletesebb bandája, az Eyehategod is magához tért abból a tetszhalotti állapotból, amelyben az utóbbi cirka tizennégy évet töltötte. Ráadásul Jimmy Boweréknek (aki ugye a Downban meg még száz másik helyen dobol, itt viszont gitáros) minden okuk megvan arra, hogy még a korábbinál jobban gyűlöljék Istent, embertársaikat, meg úgy kábé az egész világot, pedig mizantrópiáért eddig sem kellett a szomszédba menniük.

Amikor a '60-as, '70-es évek progresszív / pszichedelikus klasszikusainak újraértelmezése úgy igazán szembejött velem a tavalyelőtti Ulver cover albumon, meg sem fordult a fejemben, hogy a flower power revival azután évekre elegendő szórakoztatóipari táplálékot jelent majd számomra. Leírtam már akkor is, hogy ezek a hippi-korszakból megidézett, cirkalmas futamok eredetiben talán nem is állhatnának távolabb tőlem, a feldolgozások azonban a nótáknak – részemről is aláírható – igazságot szolgáltattak. Jött aztán a görög Hail Spirit Noir, immár saját szerzeményeikkel, akik arról is meggyőztek, hogy még a black metal is remekül összefér mondjuk a Jefferson Airplane örökségével. Az Indie Recordings megfejtése egy hasonló talányra The Osiris Club név alatt érkezett meg nemrégiben, egyenesen Londonból, és szinte tökéletesen a semmiből.

A Korog mindig is a megdöbbentésről, a meglepő ritmusképletek és megoldások tárházáról szólt. És mégis, mi a jó franccal tudna még bárkit is meglepni egy olyan zenekar, aki próbálkozott már magyar és angol nyelvű (jobbára értelmezhetetlen) szövegekkel egyaránt, igen sokáig ördögszarvakkal fején, bemázolva lépett színpadra, illetve olyan sátáni frontemberei voltak, mint Csihar Attila és M. K. Atorz? Nyilván azzal, ha ezúttal egy olyan énekest vesznek be, aki tényleg énekel, mármint rendes dallamokat, elszállt refréneket, egymásra úsztatott, többszólamú vokálokat. Na, ez a dalnok ráadásul nem más lett, mint a turbós Tanka Balázs, ráadásul már 2012 óta folyamatosan. Erről mondjuk nem sok mindent lehetett hallani, engem például már az is alapvetően meglepett, hogy a Korog egyáltalán él, hiszen biza a jó hat évvel ezelőtti Mumus óta nem hallottam róluk semmit (és hát az sem vált épp a kedvencemmé tőlük).

Egyáltalán nem lepett meg, hogy a Mayhem ennyi évig kereste a választ a Rune „Blasphemer" Eriksen 2008-as kilépését követő sokkra, nevezett gitáros/zeneszerző ugyanis nemcsak helyreállította a norvég legenda státuszát, de vezéregyéniségévé is lett annak. Ennyi év távlatából lényegtelen, hogy Blasphemer pontosan miért hagyta el stabilan birtokolt posztját, annyi azonban már akkor is bizonyosnak tűnt, hogy hasonló kaliberű utánpótlásra találni nem lesz egyszerű feladat. Hellhammer és társai szerencsére a köztes időben sem jegelték a zenekart, a lehetséges opciók közül ők arra szavaztak, hogy vendég muzsikusokkal töltik fel a keretet, és erőgyűjtés gyanánt körbeturnézzák a kontinenseket. Megfordultak közben páran a gitáros poszt(ok)on, míg végül Morten „Teloch" Iversent (Nidingr, The Konsortium, stb.) érezték kellően felnőttnek a feladathoz, hogy vele egy új stúdióanyagnak is nekiugorjanak. Ebben a helyzetben a lényegi felelősség Teloch vállát nyomja, hiszen a Mayhemben jelenleg rajta kívül nincs más dalszerző.