Az utóbbi években szokásommá vált, hogy december környékén, készülve a Shock! top húszas listára, visszapörgetem az elmúlt tizenkét hónap termését, akadt-e olyan lemez, amely valahogy elkerülte a figyelmemet. Természetesen minden évben van ilyen, sőt, általában egy-két olyan is előkerül, amelyek a ráeszmélést követően komoly rotációban forognak nálam. A 2013-as év elején ennek a visszatekintésnek volt köszönhető, hogy bár néhány hónapos csúszással ugyan, de született kritika a Tourniquet és a Mezarkabul utolsó anyagáról is, ezúttal pedig a Satan Life Sentence című korongja kapcsán kaptam a fejemhez, hogy ez vajon hogy maradhatott ki. Merthogy a newcastle-i veterán heavy metal csapat harmadik (mármint ezen a néven, mivel Blind Furyként és Pariah-ként volt nekik még négy) nagylemeze nemes egyszerűséggel 2013 legjobb heavy metal dalcsokrát rejti.

Sejtelmem sincs, miért pont az észak-európai országokban működik annyi életképes hard rock/glam/sleaze/pop metal csapat röhejesen fiatal tagokkal, de a finn Santa Cruz tavalyi debütáló albuma újabb olyan kinyilatkoztatás a stílusban, amely mellett nem mehetsz el szó nélkül, ha csak egy kicsit is szereted a stílust. Az anyag még 2013 első felében jött ki, de mifelénk – természetesen – nem kísérte különösebb pörgés a megjelenését, így talán senki sem sértődik meg, ha így utólag is ejtünk róla néhány szót. A bandának ezelőtt mindössze egy EP-je volt, a Spinefarm pedig nem véletlenül karolta fel őket, hiszen odafent komoly piaca van az ilyesminek, elég, ha csak a legutóbbi Michael Monroe lemezek vagy a Reckless Love elsővonalas finnországi mainstream sikereit említem.

Szó se róla, a budapesti Uzipov aztán nem könnyíti meg az ember dolgát! Most nem is arról van szó, hogy a szövegeiket olyan egyszerű értelmezni, mint néhány egyszerűsített mondatban elmagyarázni a relativitáselméletet egy óvodásnak, a zenéjüket pedig kábé annyira lehet beszuszakolni a megszokott sablonokba, mint építészetre táncolni. Arra gondolok, hogy ők bizony némi extra erőkifejtést igényelnek, ha képben kívánsz lenni a munkásságukkal kapcsolatban, mivel enyhén szólva sem bombázzák agyon a nagyvilágot a róluk szóló hírekkel (és hát a honlapjuk sem túl infodús). Ami csak azért fontos, mert amúgy az Uzipov 2013-as dalcsokra – az egyszerűség kedvéért nevezzük mondjuk LP-nek – az év egyik hazai legjobbja. Még pedig csont nélkül.

Ahogy életre robbant, úgy hunyt ki hasonló hirtelenséggel a valaha volt brit/norvég avantgarde tünemény, a Code fénye. A színtér egyöntetű kalapemelése mellett beköszönt debüt, a Nouveau Gloaming megjelenése óta már nyolc (!) év telt el, s így halványult mára a zenekar neve is kellemes emlékké. Nem feledkezünk meg természetesen a bemutatkozást négy évvel követő Resplendent Grotesque-ről sem, de tény, hogy annak hatása már a közelében sem járt az első album átütő erejének. Pedig Andrews „Aort" McIvor zenekarvezető/gitáros nem változtatott, csupán finomított a recepten: úgy keverni a kilencvenes évek doom/death és atmoszférikus/progresszív black metal hatásait, hogy az elegy ízei egy csak rájuk jellemző főzetben érjenek össze.

Az egykori finn gótikus vonal mára végérvényesen köddé vált, ezzel együtt a szépreményű Poisonblack is kénytelen módosítani az irányvonalán, amit a 2010-es Of Rust And Bones-on már valamelyest előrevetítettek. Az a nagy helyzet, hogy az ezt követő Drive albumuk nálam teljesen kimaradt (ha valaki hallotta, kommentelhetne, hogy milyen), és a 2013-as Lyijy címet viselő alkotásról is csak azért ejtek szót, mert egy északi zenékért rajongó kollégám hívta fel a figyelmemet még ősszel, hogy van új lemez. Természetesen érdekelt, mivel az első két albumukat egy évben párszor előkeresem, ha éppen olyanom van. Tisztában vagyok vele, hogy azt a hangulatot már nem fogják visszahozni: nagyon okosan inkább fejlődnek, mintsem önmagukat ismételjék éveken keresztül, még ha ez az út kívülről szemlélve göröngyösnek is tűnhet.

Négy(millió) éve nem adott ki hangzóanyagot a Watch My Dying, így a zenekar barátai és ellenségei egyként zümmöghetik ugyanazt a felkiáltást: végre! A lelkesedés hullámai aztán kezdetben el is söprik az objektív megfigyelő hadállásait, hogy karácsonyfa-állítás közben ő is széles mosollyal dúdolhassa el, hogy „diszkó, diszkó, party, party, ...". Lehet tehát – ahogy nemsokára fogok is – vitát nyitni arról, hogy életképes-e a WMD újszülöttje, de a legfontosabb mégis az, hogy a küszöbön toporgás hosszú hónapjai után végre köztünk van. Formátuma egyelőre digitális sztereó, de meggyőződésem, hogy pusztán kbps-ben mérve is világszínvonalon üvölt. Mert a valamikor majd megszülető második felvonást megelőlegező 4.1 masszívan helyet követel magának a Lajtán innen és túl.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy remegve vártam a holland Pestilence hetedik lemezét. Ennek egyetlen oka, hogy a legutóbbi, két évvel ezelőtti Doctrine olyan szürkére sikeredett, hogy ma már azt a hét pontot is túl jóindulatúnak tartom, amit akkoriban rásütöttem. Addig persze nem mennék el, hogy a patinás múlt megtépázásának nevezzem a Doctrine-t, de tény, hogy a pofás visszatérő lemez, a Resurrection Macabre után egyszerűen nem volt elég erős a folytatás, főleg nem a csapat klasszikusai mellé téve.

A zenekar, ami nélkül a Rammstein nem lenne ma az, ami. 1992-t írunk, a Metallica szédítő magasságokba jutott a fekete albumával, Európában az EBM mozgalom egyik úttörője, a német Die Krupps pedig az elektronikus világot kezdi színesíteni gitársamplerekkel, majd élő gitárokkal, és készít egy EP-t Metallica feldolgozásokkal, melyet ezen sorok szerzője (mikor még abszolút Metallica-lázban ég) kölcsönkap egy EBM rajongótól, majd pár héttel később az ugyanabban az évben kiadott I címet viselő lemezt szintén. Döbbenetesen gyorsan sikerült rácsodálkoznom, majd rákattannom a Die Kruppsra, gyorsan meg is vásároltam az említett két CD-t, és hosszú évekig megunhatatlan társaim voltak. Kimondottan örültem, amikor a heathenes Lee Altust és Darren Mintert is bevették a zenekarba, és velük is készítettek kiváló lemezeket, majd két legendás koncerten is ott lehettem a Pecsában. Aztán 1997-ben vége lett a mesének.

A Hell az utóbbi évek egyik legérdekesebb karriersztoriját szolgáltatta a színtéren. Adott ugye egy ízig-vérig old school heavy metal csapat a '80-as évekből, akik a hőskorszakban elég komoly tábort alakítottak ki maguknak a brit klubokban, a lemezig azonban végül sosem jutottak el. Munkásságukkal viszont olyan hatást gyakoroltak egy bizonyos Andy Sneap nevű gitárosra, hogy utóbbi már sikeres, neves producerként összeszedte a banda maradékát, és 2011-ben igazságot szolgáltatott a régi nótáknak egy Human Remains című albumon, amelyre a klasszikus éra hivatalosan soha meg nem jelent szerzeményeit rögzítették mai formában. A többi már a jelen: a lemez óriási underground sikert aratott, a Sneappel gitárosként is kiegészült banda pedig megvetette a lábát a színtéren. Nem is lehetett kérdéses, hogy lesz folytatás.

Amennyire etalonnak tartom a Metal Church első öt albumát, olyannyira visszafogottan tudtam csak lelkesedni az 1999 után született lemezeikért. Nem mondom, hogy az újjáalakulás óta rossz albumokat készített minden idők egyik legfontosabb amerikai power metal csapata, ez ugyanis nem lenne igaz, mindegyiken akadt pár kiugró téma, de a régi mágia valahogy tovatűnt, és egyik anyag hallatán sem éreztem, hogy ugyanúgy ronggyá kellene hallgatnom, mint a halhatatlan debütöt vagy mondjuk a Blessing In Disguise-ot. Azt szintén ne tőlem kérdezd, mi értelme van két-három évre feloszlani, majd visszatérni, ezt bizonyára csak Kurdt Vanderhoof tudja, meg esetleg a könyvelőjük...

Tekintettel arra, hogy újra itt az év végi listázások ideje, gyorsan áttekintettem az idei (baromi erős) felhozatalt, és ezen belül az általam leginkább favorizált lemezeket. Elég hamar egyértelművé vált, hogy megengedhetetlen hiba volna nem megemlékezni a Guthrie Govan, Marco Minnemann és Bryan Beller nevével fémjelzett The Aristocrats második stúdiólemezéről, ugyanis a megjelenése óta eltelt immár csaknem fél év alatt kevés lemezt hallgattam többször.

Ha Anneke van Giersbergen nevét hallom valahol, rögtön beugrik egy rakás közhely, amelyet vele kapcsolatban előszeretettel emlegetnek, illetve emlegetek én is. A kisugárzás, a végtelenül szimpatikus attitűd és a különleges, bársonyos énekhang általában szerepel ezekben, és meg kell hagyni, teljesen jogosan. Anneke ugyanis valóban egy idol, egy páratlan személyiség és énekhang, akinek ráadásul imidzsben is sikerült valami igazán rajongócsalogatót kialakítania. Végtelenül szimpatikus, barátságos, szerény, de ugyanakkor szexis és titokzatos is egyben. Kicsit bohókás, kicsit MILF (a borzalmas borítótól tekintsünk el), azaz olyan, akiért a fiúk is epekednek, de a csajok is szimpatizálnak vele. Tökéletes elegy.

Ízlelgetem már egy ideje az új Pearl Jamet, és ugyan először úgy éreztem, nehezen tudom meghatározni, milyen viszonyban vagyok vele, örülök, hogy érni hagytam az albumot, a kérdések ugyanis menet közben szépen tovatűntek. Ebből a szempontból a Lightning Bolt jól rokonítható az egykori seattle-i grunge héroszok előző két albumával, azokkal kapcsolatban ugyanis hasonlóan ambivalens érzelmeim voltak az elején. Mindezek leginkább úgy határozhatók meg, hogy noha alapvetően tetszett a zene, valamit hiányoltam belőle – és mégis mindig betettem újra meg újra. Ez persze már eleve előrelépés volt az előzményekhez képest, a zenekar ugyanis 1993-tól (jó, üsse kő, 1994-től) 2006-tal bezárólag nem nagyon csinált olyasmit, amiért lelkesedni tudtam volna.

Engedelmeskedj! – emígyen szól a negyedik Benedictum korong címe, és biztos vagyok benne, hogy valamennyi férfi rocker, akiben akár csak egy cseppnyi Xena-rajongás is lakozik, már a csapat első promo fotóinak hatására is boldogan tett volna eleget ennek a felszólításnak. Úgy látszik, a kaliforniai négyes ezúttal úgy döntött, ráerősít kicsit a frontasszonyukat, Veronica Freemant körüllengő domina-feelingre, így aztán a beszédes címen kívül némi ostorcsattogtatást is kapunk, jelezvén, hogy jobb lesz behódolni.

A tavalyi év elég mozgalmasra sikeredett a dán Artillery háza táján: először az a Carsten N. Nielsen távozott a csapatból, aki már az 1985-ös debütön, a Fear Of Tomorrow-n is csépelte a bőröket, majd a 2007 óta tartó (egyebekben második) visszatérés frontembere, Søren Nico Adamsen is lelécelt. Az okokról vajmi keveset tudni, az viszont biztos, hogy a tagcserék igen érzékenyen érinthették a Stützer testvérek által vezetett kompániát. Mint említettem, Nielsen az Artillery alapítói között volt, Adamsennek pedig igen komoly szerepe volt abban, hogy a vele készült lemezek messze túlmutattak néhány öreg thrasher nosztalgikus erőlködésén. Az más kérdés, hogy az Artillery élőben nem volt kifejezetten acélos – és ezen a fiatalos lendülettel nyomuló Adamsen sem volt képes változtatni –, lemezen azonban simán hozták a klasszikus éra színvonalát.

Hittem is meg nem is, hogy ezúttal tényleg visszakanyarodnak a fénykorhoz, de végül összejött nekik... Az év első felében kiadott, legjobb esetben is maximum felesleges Second Coming lemez újrajátszósdija után a Stryper nem hazudott, és az új albumon valóban azt adja, amit a hívek (...) az elmúlt tíz évben is vártak tőlük, de eddig csak részben kaphattak meg. Vagyis pár korrekt, ám modernebb megközelítésű lemez után Michael Sweeték is engedtek a nyomásnak, és elkészítették a klasszikus korszakukat 2K változatban felélesztő albumot. Boncolgathatjuk persze, hogy miért pont most és miért pont így történt mindez, de a lényeg igazából annyi, hogy teljesen egyértelműen a No More Hell To Pay a leghíresebb keresztény hard rock/metal csapat legjobb lemeze az újjáalakulás óta. Innentől fogva engem őszintén szólva nem érdekelnek annyira a motivációk vagy a háttérmatekozás.

Az Úr 2013. évében aztán megtörténik a csoda rocktörténet egyik legbizarrabb eseménye: egy Rossz Vallás névre „keresztelt" punkbanda kiad egy karácsonyi dalokat tartalmazó EP-t. És aki most azt hiszi, hogy Greg Graffinék nekiálltak gúnyolódni a karácsonyon, és mindenféle obszcén szöveget danolásznak, az baromi nagyot téved, nem mellékesen a legkevésbé sem ismeri a kaliforniai punk legendát. Hiszen játszottak ők már karácsonyi dalokat, nem is egyszer, speciális fellépéseiken és rendes koncerteken egyaránt, és azt sem árt tudni, hogy Graffin professzor katolikus családban nőtt fel, sőt, gyermekkorában még templomi kórusban is énekelt. Ráadásul elmondása szerint kifejezetten szép emlékeket őriz azokról az időkről, mint ahogy az egyébiránt zsidó származású (akik ugye tradicionálisan nem túl erősek a karácsony megünneplésében) Mr. Brett Gurewitz is azt nyilatkozta, hogy mindig irigykedett a katolikus kisrácokra a karácsonyi énekeik miatt, mivel saját dalocskáik azokhoz képest elég vacakok voltak. Szóval, aki itten valami nagy polgárpukkasztást várna, az sajna rossz helyen jár!

Itt van a Wackor, itt van ujra. S szép, mint mindig, énnekem. És igazából nem csak isten tudja, hogy mi okból szeretem, hanem én magam is. Azért, mert egészen egyedi, amit művelnek. Beskatulyázhatatlan, a magyar zenei életben pedig szinte társak és előzmények nélküli. Lényegesen más, drámaian különböző, dramatically different. Nagy szavak ezek, talán túlzottan is nagyok, de a lényeg bennük van elrejtve, és én ezért biza nagyon tudtam örülni, mikor meghallottam, hogy a három boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó visszatér! Hiszen olyan régen volt már (ha jól számolom, saccperkábé éppen öt éve) mikor az Uncommon Ground záró hangjai lecsengtek. Azt a lemezt akkor nagyon tudtam szeretni, még azzal együtt is, hogy számomra bizony visszalépést jelentett egyik kedvenc hazai korongomhoz, a csapat bemutatkozását jelentő Methanolidhoz képest. És azóta sajna egyre kevesebb hír érkezett el hozzám Miki, Küki és SzléjerCsabi mackókról, olyannyira, hogy már-már azt hittem, akkor egy újabb magyar kedvencemtől is elbúcsúzhatok. Aztán derült égből megjött a hármas lemez, ami ráadásul nálunk debütált, úgyhogy egyetlen kérdés maradt: örülünk, Vincent? Ja, örülünk!

Igen, tudom, megint nem kapkodtam el a kanadai heavy-progresszív-thrash-punk-hardcore-neoklasszikus brigád legújabb alkotásának ismertetőjének papírra vetését, de mentségemre szóljon, hogy ez nagyon nem az a zene, amiről érdemes lenne két hallgatás után végleges(nek szánt) véleményt alkotni. Igazság szerint csak a Scurrilous lemezzel ismertem meg a csapatot, de egy csapásra hatalmas kedvencek lettek, és gyorsan rákattantam az első két lemezükre is. Utólag persze gyorsan megállapítható: bármennyire is kiforrott és figyelemreméltó teljesítményt tettek le az asztalra már a Keziával is, a gyors fejlődés teljesen fülbeötlő volt. Éppen ezért eléggé bíztam a folytatásban, és a Volition teljes mértékben rá is szolgált a megelőlegezett bizalomra.

Michael Schenker itteni alulreprezentáltságára már több korábbi írásomban is utaltam, mint nehezen kimagyarázható mulasztásunkra, és őszintén szólva kicsit meg is orroltam kollégáimra, amiért Misibá nem kapott elég voksot ahhoz, hogy Top 20-as befutó legyen a nemrég publikált, nagy vihart kiváltott listánkon. Ugyanakkor ez a mellőzöttség talán betudható a maestro általános magyarországi alulértékeltségének is – röviden és tömören: a kutya nem ismeri őt itthon, még rockerkörökben sem. Pedig lehetne ez másként is, elvégre a legendás Bencsik-Felkai-Tátrai-satöbbi által fémjelzett all-star csapat 1987-es Gitárpárbaj lemezén az MSG Into The Arenája volt az egyik húzódal. Nyilván a nagyközönséget ez halálosan nem izgatta (nem is tudták talán), így hát Schenker – sok kollégájához hasonlóan – a „szakma" kedvence maradt itthon, majd ezen státuszából is kikopott.

Elképesztő tempóra kapcsolt a Nadir: éppen csak megemésztettük a tavalyi sorlemezt, az Exitust, máris itt ez az öt tételes EP Tauszik Viktoréktól. Időközben kijött a spin-off Our Existence Is Punishment projekt kettes számú anyaga is, sőt, Ghostchant néven egy punk/HC testvérzenekart is életre segítettek a srácok. Jelen ismertető tárgya nagyszerű apropóból született, hiszen a Dark Clouds érát is ideszámítva éppen húsz éves a társulat, amihez persze szívből gratulálunk! A jubileum kapcsán nyilván másként áll hozzá az ember a Kondor Tamás gyönyörű borítófestménye mögé bújtatott, némiképp önreflektív A Lasting Dose Of Venomhoz, pedig nincs itt szükség semmiféle pozitív elfogultságra ahhoz, hogy belássuk: e kiadvány saját jogán is hallgattatja magát.

Végső soron azt kell mondanom, a kedvező forgatókönyv jött be a Five Finger Death Punch dupla lemezével. Vagyis Zoliék nem a reszlit vagy a tölteléket tartogatták a The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell második részére, a színvonal nagyjából kiegyensúlyozott a pár hónapja kiadott első adagnyi dalhoz képest. Azt persze nem mondom, hogy a töltelékek számát nem lehetett volna minimalizálni egy adott esetben a szokásosnál kicsit talán hosszabb szimpla albummal, de nagy gond így sincs: miközben mondjuk a Stone Sour esetében gázos, micsoda szintkülönbség érzékelhető a dupla anyag két része között az első javára a másodikkal szemben, a Green Day meg három adagban adta ki gyakorlatilag ugyanazt a szart, a Death Punch két teljesen korrekt anyaggal rukkolt elő. Sőt, megkockáztatom, hogy ez a második rész egy paraszthajszálnyival még izmosabb is lett az elsőnél, bár lényeges differenciáról azért persze így sincs szó.

Bő három és fél éve, hogy Nicke Andersson (ex-Entombed, ex-The Hellacopters, de ezeket tán kár is ideírni, a jó Nickét úgyis ismeri mindenki) felbukkant a színtéren legújabb kreálmányával, az Imperial State Electrickel, most meg már itt is van harmadik nagylemezük, a Reptile Brain Music. Nyaktörő tehát a tempó, és ez sajna a legritkábban szül jó vért. Most sem ez történt, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ISE nálam amúgy is erős hendikeppel indult, a Hella után sok mindent vártam volna Nick Royale-tól, csak azt a punnyadt muzsikát nem, amit a 2010-es lemez tartalmazott. A tavalyi Pop War aztán már sokkal jobban megnyert magának, úgyhogy minden bizonnyal rekordsebességgel sikerült összecsiszolódnom azzal a markánsan Beatles, Cheap Trick, Twisted Sister és persze KISS-diétán hizlalt muzsikával, amit az ISE teljes mellszélességgel képvisel. Meg persze a jó Nick jobb dalokat is követett el legutóbb.

„1994" – kezdi Szasza a visszatérő Action lemez bevezetőjében, és mivel a második kilences és a négyes között nincs ott a jól megszokott „kibaszott" jelző, rögtön sejteni lehet, hogy változott egy kicsit a brigád irányvonala. Aláírom, hogy egy lassan ötvenes embertől nem elvárható, sőt, talán nem is lenne hiteles az ilyesmi, de régi actionösnek úgy hiányzik a két szám közé az a bizonyos jelző, mint egy falat kenyér. A klasszikus Action lemezek kompromisszum-mentességét, feltétel nélküli szembenállását, kendőzetlenségét és pofátlanságát jelenti ugyanis, ami miatt az első három cucc (főleg a komolyan semmiképp nem vehető SexAct!on) számomra egyértelműen klasszikus.

Egy GuilThee lemezkritika megírása mindig komoly kihívás. A veszprémi székhelyű brigád esetében nem lehet olyan gyakorta eldurrogtatott sablonokkal telehányni egy cikket, mint „gyorsabb és dallamosabb, mint az előző", „visszatérés a gyökerekhez" vagy „aki ismeri a bandát, az szeretni fogja az új anyagot is". Nem. A GuilThee-t lehetetlen kiismerni. Mikor már azt gondolná az ember, hogy megértette ennek a szürreális négyesnek a zenei gondolkodását, akkor biztosak lehetünk benne, hogy érkezik majd egy új album, ami az első néhány hallgatás után is úgy terpeszkedik előttünk, mint egy fekete lyuk a tökéletes semmiben. Nem látjuk, de érezzük, érzékeljük és próbáljuk felfogni.

A Fish! menő. Egyszerű, nagyszerű, néha klisés, közhelyes, ám a hangvétele kétségkívül egyedi. És menő. Ami a legnagyszerűbb, hogy erről a leginkább ők tehetnek. 2010-ben értem össze először a Halacskával, mikor fényképezőmmel kószáltam a gatyarohasztó melegben egy fényes délután a Hegyalja Nagyszínpada előtt. Messziről még nem tudtam, mi szólt, csak valami angolul, markáns hangon éneklő fickót hallottam és fogós, popos rockzenét. Meg mintha az egyik szám olyan ismerős lett volna. Aztán odaértem, és két dal között megszólalt az énekes magyarul, és felkonferálta a Majdnem Kaliforniát. Ezt is fújtam, akkoriban már rommá játszotta a Petőfi, és mint kiderült, a Keep Your Secret volt az előbbi szám, ami aztán napokig hangzott a fejemben, képtelen voltam kitenni onnan.