Ha másban nem is, zenében azért szépen kezd felzárkózni Magyarország a világ fejlettebbik feléhez. Nemcsak a stílusok változatos alkalmazásával próbálják a hazai csapatok felhívni magukra a nemzetközi figyelmet, de egyre profibb kivitelezésű produkcióikkal is simán versenyre kelhetnek bármelyik külföldi zenekarral. A világunkat behálózó ötödik dimenzió, az internet határokat eltüntető tevékenységének köszönhetően pedig talán még soha nem volt ennyire könnyű eljuttatni a bolygó legtávolabbi felébe is az igazán jó muzsikákat.

Ne firtassuk most, mennyire méltatlan módon ért véget a Black Country Communion, főleg annak fényében ne, hogy a csapat még így is tovább húzta, mint a hasonló szupergroupok általában, és három olyan lemezt is kiadott, amelyre akármelyik résztvevő büszke lehet. Nyilván kár, hogy Glenn Hughes és Joe Bonamassa gyerekes sajtóüzengetésbe torkolló vitába bonyolódott, de az életmű így is komplett, és ráadásul egységes színvonalú is – a minőségen még a gyors tempó sem hagyott nyomot. És noha a leosztás más, teljesen nyilvánvaló, hogy a California Breedet valamilyen módon a Black Country Communion folytatásának szánta Hughes és Jason Bonham.

Néhány éve, mikor a Lillian Axe-szel közös pesti buli előtt volt szerencsém beszélgetni James Riverával, kérdésemre azt a választ kaptam, hogy ahogy a csapat tagjai egyre öregebbek, morcosabbak és zsémbesebbek lesznek, úgy válik zenéjük fokozatosan súlyosabbá és súlyosabbá. Tény, hogy a US power műfaj veterán fogatát alkotó arcok sem fiatalodnak, és a mellékelt ábra azt mutatja, igencsak morgós hangulatban voltak, mikor a kilencedik Helstar lemezt rögzítették. Merthogy a This Wicked Nest néhány darabja sokkalta inkább nevezhető thrash metalnak, mint technikás US powernek, elég csak meghallgatni a nyitó Fall Of Dominiont. Az egy nemrégiben megjelent lemezről (megőrülök, hogy nem jut eszembe, melyikről) már ismerős, Thomas Jeffersonnak tulajdonított idézettel induló nóta ugyanis egy vegytiszta thrash riffel nyit, és gyakorlatilag a zakatoló dal végéig meg is maradunk ennél a műfajnál. Bár a dallamos, némileg vidámabb hangulatú szóló és refrén kicsit árnyalja a képet, Rivera süvöltéseinek, rekesztéseinek és a meglehetősen agresszív zenei alapnak köszönhetően a végeredmény így is kifejezetten zorkó.

Nem kívánom megfejteni Budapestről, vajon tényleg cukorbetegsége miatt távozott-e a Killswitch Engage-ből Howard Jones, vagy netán valami más állt-e a háttérben, de az énekes visszatérése mindenképpen komoly érdeklődésre tarthat számot. Főleg, hogy Francesco Artusato személyében egy olyan szólógitárossal állt neki új dalokat írni, aki igencsak sokat dobott főzenekara, az All Shall Perish munkásságán. Mivel utóbbiakat alaposan megszívatta a Suicide Silence Hernan Hermida elszipkázásával, Howardnak meg más dolga sincs, a Devil You Know felpörgetésére tényleg adott a lehetőség, pláne, hogy erős a kiadói háttér is – nem véletlen, hogy a banda már a Black Label Society és a Down nyitószámaként töltötte az utóbbi heteket az amerikai koncertszínpadokon.

Annyira csúnya, hogy már szép. Ha jól rémlik, eredetileg Barbra Streisandre használták ezt a nem túlzottan hízelgő kijelentést, de azóta már sok mindenre és sok mindenkire láttam leírva: Psota Irénre, kínai meztelen kutyára, modern épületekre, rettentően rusnya gyerekekre, vagy épp egy divatos ruhakölteményre. Pedig igazából csak egyetlen dolog van, ami hűen kifejezi a mondás lényegét, és az nem más, mint a Crowbar zenéje. Amiben örökkön ott vibrál a világ minden feszültsége, fájdalma és nyomora, mégis jólesik hallgatni, ahányszor csak az ember keze ügyébe kerül. Mint maga a főhős: rettentően ronda, ám végtelenül barátságos és szimpatikus figura, akiről süt, hogy mennyire imád zenélni. Ha valaha is láttad már koncerten (és az tök mindegy, hogy milyen formációval), tudod, miről beszélek.

Per Wiberg neve ismerősen cseng, ugyi?!? Oké, akkor pedig most felejtsük is el gyorsan, hogy volt egyszer egy Death Organ, egy Opeth-tagság, meg sok-sok vendégszereplés az Arch Enemynél, azaz mindazt, amit Per progresszív death metal munkásságáról tudunk. Ezúttal koncentráljunk inkább a billentyű-mágus ízlésének másik oldalára, oda, ahol a Spiritual Beggars-féle retro/stoner rock muzsikák helyezkednek el. Vagyis még inkább arra a King Hobóra, amiben hősünk a Clutch zseniális dobosával, Jean-Paul Gasterrel kezdett kooperálni, meg persze azzal a Thomas „Juneor" Anderssonnal, aki az akkor éppen két lemeznél járó svéd Kamchatka főarca is egyben. Na, innentől eredeztethető a nagy barátság, ami később – a Volume III és Bury Your Roots lemezeken megejtett vendégszerepléseken, producerkedésen és borító-tervezésen át – odáig fajult, hogy Wiberg Úr a csapat ötödik lemezére (azaz mostanra) teljes értékű taggá avanzsált. Ráadásul – és most tessék nagyon figyelni! – elsődlegesen nem is billentyűsként, hanem basszusgitáros/vokalistaként!

Ha az énekesnős brutál bandák kerülnek szóba, elsőként valószínűleg mindenkinek az Arch Enemy ugrik be, pedig van egy zenekar, melynek frontasszonya már akkor kíméletlenül hörgött/üvöltözött a mikrofonba, mikor Angela Gossow még éppen hogy csak elkezdte az általános iskola alsó tagozatát. A német Holy Moses 1980-ban alakult, Sabina Classen egy évvel később csatlakozott hozzájuk, azóta pedig egyedüli konstans tényezőként (leszámítva az 1992 és '94 közötti rövid időszakot, illetve a No Matter What's The Cause anyagot, amelyen csak vokálozott) uralja a germán thrash metal fogat frontját.

A kaliforniai Autopsy az utolsó rothadó mohikánok közül is az egyik legocsmányabb alakulat, amely 2010-es újjáalakulása óta megállíthatatlanul hajigálja beteg rajongóit mindenféle zaftos, az úgynevezett jó ízlést megerőszakoló penetráns zajmaradványokkal. A visszatérés óta a csapat teljesítménye nem túl biztató: a hosszú évekig elhagyatottan oszladozó tetem újraélesztésének első szívdobbanásaként értelmezhető The Tomb Within EP után készült egy príma visszatérő lemez, amelyet aztán egy kevésbé izgalmas, némileg elkapkodott anyag követett. A zenekar viszont nem gondolta úgy, hogy bármi baj is lett volna a The Headless Rituallel, mivel egy évre rá máris itt a soron következő dalcsokor a könnyed éjszakai hullaásásokhoz.

Nem mondom, hogy nem hagyott ki egy ütemet a szívem, mikor először meghallottam, miszerint Kirk Windstein istenhozzádot intett a Downnak, hogy innentől kizárólag legkedvesebb gyermekének, a Crowbarnak szentelhesse minden idejét. (Hogy milyen sikerrel tette mindezt, hamarosan kiderül.) Nem is a szép lassan menthetetlenül egy sátáni kertitörpe fizimiskáját magára öltő, ám jóságos Kirk Apót féltettem én, hiszen a föld legmélyéről előbugyogó riffek atyja nem nagyon szokott hibázni, hanem kicsit a Down jövőjét illetően tolultak elő a kérdőjelek. Mert kicsoda ez a Bobby Landgraf egyáltalán? Oké, hogy a ronda pofa kellően a helyén van, és azzal az istentelen szakállal a szőrmók-faktor is megfelelő, de vajon tudja-e majd pótolni Mr. Windsteint, aki – valljuk meg őszintén – mindig a megbízható alapot adó nyugalmat jelentette a sokkal kicsapongóbb Pepper mellett. Ezt a kérdést persze ilyen rövid idő elteltével még nem tudjuk egy nagy és határozott igennel letudni, de azt száz százalékosan kijelenthetjük: ez az anyag ott folytatja a sztorit, ahol az legutóbb megszakadt, a lendület töretlen, sőt, kicsit talán még varacskabb és sűrűbb is lett a végeredmény, mint a Part I esetében. Igaz, hogy cserébe viszont nem túlzottan változatos.

Bevallom, a béna név és a kissé talán túl direkt borító miatt akadtak bennem előítéletek a Nuclear Blast egyik friss szerzeményével, az oklahomai Anti-Mortemmel szemben, de körülbelül a nyitó Words Of Wisdom első refrénjéig kellett eljutnom ahhoz, hogy ezekkel máris véglegesen leszámoljak. Ez a zenekar bizony nagyon ott van a szeren.

Ethan Brosh egy bostoni fiatalember, aki igyekszik művészetét teljességgel a '80-as évek gitárhősei által meghatározott zenei világba illeszteni. Azt a fajta gitárzenét adja elő, ami a virgamesterek hőskorában volt meghatározó, tehát a virtuóz módon előadott, de mégis dallamos, dúdolható szólók jellemzik előadását. Akinek tökúj a fickó, annak rögtön az elején mondom, milyen stílust várjon: Satriani, korai Tony Macalpine, illetve ezek holdudvara.

A Cambridge környékéről érkezett The Treatment roppant fiatal csapat, ez még csak a második lemezük, de aligha tévedek nagyot, ha azt mondom: amennyiben nem szúrnak el valamit szándékosan, nyitva áll előttük a pálya. Vajon szüksége van-e nagyobb kezdőlökésre egy ifjú hard rock bandának a KISS és a Mötley Crüe közös turnéjánál, ahová állítólag csak és kizárólag azért kerültek be, mert Nikki Sixxnek megtetszett az első albumuk? Ugyan már... A Running With The Dogs hallatán pedig abszolút megérti az ember, miért kattant rájuk egyből a Mötley sokat látott főnöke is.

Emlékezz, hogy hörögtél
A mondanivaló árából
De a fekete lovag mindig győz
Most magamnak tenyésztek állatot

Ez a lemezismertető eredetileg azon szeretett volna morfondírozni, hogy egy őrjítő túlkínálattal rendelkező világban bizony mekkora szerepe van a körítésnek. Konkrétan pedig arról, hogy egy viszonylag felkapottabb vonalon mozgó (esetünkben ez a női énekessel felálló, okkult hatású retro/doom metal) zenekarnak milyen trükkökhöz kell folyamodnia a népszerűségért és ismertségért vívott küzdelemben. Mert nem árt, ha van olyan basszusgitárosod/dobosod, akik már viszonylag ismertebbek saját közegükben (Simon Bouteloup a zseniális Kadavarból és Andy Prestridge a kvázi-kultikus Angel Witchből), mint ahogy nyilván a jó kiadó sem hátrány, az pedig csak hab a tortán, ha a logódat maga a Watain főembere, Erik Danielsson tervezte. A legtutibb azonban mindezekkel együtt is, ha fel tudsz mutatni egy bőrcuccokba bújtatott, dekoratív szőkeséget. De még jobb, ha helyből kettőt.

Anette Olzon meglehetősen ellentmondásos megítélésű személyiség. Pontosabban fogalmazva a rajongók vele szembeni megnyilvánulásai mozognak igen tág keretek között. Mikor anno bekerült a Nightwishbe, jószerivel mindenki köpködött, hogy egyrészt nem bírja normálisan elénekelni a régi dalokat, meg egyébként is, ő nem Tarja, és tulajdonképpen hogy képzeli? Aztán a vele készült két album, a Dark Passion Play és az Imaginaerum valahogy mégis olyan magasságokba röpítette a finn csapatot, amelyeket korábbi ikonikus frontasszonyukkal sosem sikerült elérniük. Ennek valószínűleg az lehet az oka, hogy bár Anette nyilvánvalóan nem focizik egy ligában Tarjával, de befogadhatóbb hangja és stílusa, valamint barátságos attitűdje segítségével a vele felálló Nightwish olyanokat is el tudott érni, akiket korábban taszított monumentális opera-metaljuk.

Nem csodálkozom, ha semmit nem mond számodra az egyébként cseppet sem vonzó (mondjuk ki: rettentően béna) hangzású Conquering Dystopia zenekarnév, pedig két olyan zenészt is rejt a csapat, akik miatt néhányan biztos felkapják a fejüket. Az egyik Jeff Loomis gitáros a jobb sorsra érdemes egykori Nevermore-ból, a másik Alex Webster, a Cannibal Corpse boszorkányos ügyességű basszusgitárosa. A másik két név (Keith Merrow gitáros és Alex Rüdinger dobos) vélhetően e formáció által lesz valamelyest ismert – bár őrületes reményeket nem kell fűzni ehhez, és nem csak a zeneipar fejtetőre fordulása miatt.

Négy és fél év telt el a legutóbbi Fu Manchu lemez, a Signs Of Infinite Power óta, és hát ekkora pauza korábban bizony sosem jelentkezett egy-egy albumuk között. De azért valahol érthető a dolog: időközben kivágták őket a Century Mediától (ez azért több mint várható volt), a tagság nagy része pedig szépen szétszéledt, hogy erre-arra projektezzen. Brad Davis basszer a zseniális The Company Bandben múlatta az időt, az időközben egyre inkább alaszkai aranyásó-fizimiskát öltő Bob Balch gitáros pedig hóna alá csapta Scott Reeder dobost (és egy másik Scott Reedert is), hogy elkészítsenek egy több mint érdekes, általam mondjuk nem túl sokra becsült, az olvasók részéről azonban sokkal jobban kedvelt különös korongot, a Sun & Sail Club Mannequinjét.

A Total Fucking Darkness (ejtsd: Töksötét), a Cradle Of Filth legendás harmadik demófelvétele a black metal történelem része, e státuszát ma már senki sem kérdőjelezheti meg, és nem is egy efféle újrakiadás apropóján leírt pár szó fogja azt átértelmezni. Az idén húsz esztendős debütalbumuk kapcsán amúgy is retro köröket futó suffolki vámpírbrigád egyszerűen csak élt az alkalommal, hogy múltja ezen szeletére is méltó köntöst adjon, vagyis igazságot szolgáltasson ezen „elfeledett" daloknak, no és persze letörje a kalózmásolatok árait. Az újrakiadás ez esetben átfogó remasterizálást és az artwork megújítását foglalja magában, mindezt a lehető legautentikusabb módon, hiszen a ráncfelvarrást a stúdióban személyesen Szennyes Dániel, valamint az eredeti dalszerző/gitáros, Paul Ryan felügyelte, kiegészülve Frater Nihillel, a zenekar első kiadójának (Cacophonous Records) alapítójával. Mindebből pedig úgy lehetett teljes értékű kiadványt kerekíteni, hogy a demó négy és fél tételéhez további érdekességeket csaptak hozzá, szintén a hőskorból.

Nehéz mit mondani egy olyan lemezre, ami hatalmasat kíván markolni, és ahhoz képest végül mégis csak keveset sikerül fognia, hogy papíron mennyire jól nézett ki a stáblista. Az persze nem újdonság, hogy a 21. század hard rock/metal csodáját nem Sebastian Bachtól kell várni: már a hosszas kiéheztetés után megérkezett Angel Down visszatérés sem minősült klasszikus értékű kinyilatkoztatásnak, csak egy korrekt albumnak, a legutóbbi Kicking & Screaming pedig már borúsabb megvilágításba is helyezte a nagyszájú főhős jövőjét. Nem volt éppen rossz anyag persze, de kiemelkedő sem, az pedig engem régi Skid Row rajongóként legalábbis mellbevágott, mennyire léc alatt teljesített rajta Sebastian. Nem az a baj, ha valakinek az évek múlásával kissé megkopik a hangja az aranykorhoz képest (pláne, hogy Bach még alaposan meg is siettette ezt a folyamatot az elmúlt bő húsz év mértéktelen piálásával...), mert az ilyesmit lehet álcázni. De ha az illető még csak nem is hajlandó belátni ezt, abból biztosan nem sül ki semmi jó.

Még tavalyi megjelenésről beszélünk, de egyrészt eleve év végén jött ki az album, másrészt elég sokat lehetett hallani a zenekarról azóta is, szóval nem látom vállalhatatlanul cikinek csupán most előjönni ezzel az ismertetővel (pláne, hogy hónapok óta hallgatom a Beastmilk debütjét, csak éppen eddig egyszerűen sosem jutottam el addig, hogy írjak is róla). Ennek ellenére persze mindennek nevezhetjük ezt az albumot, csak éppen a jövő zenéjének nem, viszont a finnek jó dalokkal töltötték meg a lemezt, és végső soron úgyis ez a lényeg.

Meglehetős csendben készült el a német Brainstorm tizedik albuma, az On The Spur Of The Momentet három évvel követő Firesoul. Bár Andy B. Franckék pályájuk csúcsát már maguk mögött hagyták (számomra egyértelműen a Metus Mortis – Soul Temptation kettős tekinthető annak), sikeresen beálltak egy nem kiemelkedő, de megbízhatóan minőségi szintre, amit bő egy évtizede tartanak is. Nem meglepetés tehát, hogy a Firesoul is jó, illetve hozza az összes kötelező és elvárt Brainstorm stílusjegyet, amelyek között Andy hangja ugyanolyan központi helyet foglal el, mint Torsten Ihlenfeld és Milan Loncaric jellegzetes gitársoundja. Mindezt némi billentyűvel és leheletnyi keleti ízzel megfűszerezve jutunk el ahhoz a világhoz, amelyben a deutsche power metal csapat alkot.

Korábbi jó tapasztalataim okán zömmel egyből felfigyelek rá, ha valahol a görög black metal szókapcsolatot hallom, a Hail Spirit Noirra azonban mégis nehezen magyarázható késéssel vetődtem rá. Ha mással nem is, azzal talán magyarázhatom a bizonyítványt, hogy a hellén trió megtestesíti mindannak az antitézisét, amit egy görög black metal zenekartól várna az ember. A HSN inkább tűnik egy tőrőlmetszett hippi zenekarnak a '70-es évek Amerikájából, akik éppen egy kicsit gyorsabban és keményebben űzik mesterségüket a kortársaiknál. Akár az Ulver is képes lehetne valami hasonlóra, ha a Childhood's End cover albumuk folytatását a saját szájuk íze szerint főznék ki – ott ugyebár ugyanez a kor és a pszichedelikus rockzene újrafelfedezése volt a móka tárgya, amolyan l'art pour l'art jelleggel. Ez a görög kísérlet hasonlóan meglepő és mulatságos, ugyanakkor nem kevésbé autentikus törekvés a revival fokozására.

Ez is eljött. Az 1984-ben alapított amerikai Massacre új, egészen pontosan harmadik lemeze megannyi kihagyás, kérészéletű újjáalakulás után itt van, és nem megy már sehová. A csapat ugyebár a death metal egyik legendája, meghatározó formációja, alappillére, satöbbije. Ezt a státuszt debütáló, máig etalonnak számító From Beyond mesterművükkel érték el, de természetesen az sem elhanyagolandó tényező, hogy a csapatot eredetileg olyan muzsikusok alapították, akiknek neveit a death metal legősibb kőzetrétegeibe beágyazódva találjuk. Kam Lee, Bill Andrews, Rick Rozz és Terry Butler ott volt többek között a Death alakulásánál, de megtaláljuk őket olyan, idővel jelentőssé vált zenekarok tagjai között is, mint az Obituary vagy a Six Feet Under. Az elvárások tehát igen nagyok.

Szupergroupokban gondolkodni mindig kétélű fegyver. Azt hinnénk, hogy az innen-onnan Nagyon Híres Zenészként ismert arcok puszta neve már maga a mirelit siker, aztán a félkész terméket csak bele kell csapni az olajba, és máris kész az ínycsiklandó ropogós-rockogós. Pedig nem. A mesterségesen összetákolt formációk ugyanúgy magukban hordozzák a bukás lehetőségét, mint a kirobbanó sikerét. A Killer Be Killed esetében bukásról természetesen nem beszélhetünk, de szájtátós örömről sem.

Kevés viccesebb dolog van annál, mint amikor a stábon belül elég jól kitalálható törésvonalak mentén egymást cikizzük bizonyos előadók és zenekarok kapcsán. „A Shock! legmegosztóbb személyisége" versenyben talán David Coverdale és Kip Winger vívja a legszorosabb küzdelmet, és a velük kapcsolatos poénok, beszólások szinte megunhatatlanok. Egy ideig például kacérkodtunk azzal a gondolattal, hogy lerendezzük a kritikát a lemez meghallgatása nélkül, a szokásos litániákat mellőzve egyetlen mondattal („régen is szar volt, de régen jobb volt") és egy kövér nullával, de végül bármennyire is osztják egyesek ezt a nézetet, végül mégis inkább meghallgattam az albumot.

Különös egy képződmény a New York-i doomster Blood Farmers. Életpályájuk nem azért érdekes, mert annyira kacskaringós lenne, sokkal inkább amiatt, mert nincs is szó összefüggő karrierről. 1989-es megalakulásukat követően az első etap '96-ig tartott, miközben mindössze egy teljes értékű nagylemezre és két lemezhosszúságú demóra volt szükségük ahhoz, hogy bizonyos körökben kultikus tiszteletet vívjanak ki, és olyan bandák hivatkozzanak rájuk nagy hatásukként, mint például az Electric Wizard. 1995-ös bemutatkozó anyaguk egészen jó kritikai és közönségbeli visszhangra talált, amit ők kábé úgy ünnepeltek meg, hogy jól feloszlatták magukat. Aztán egészen 2007-ig jegelték is a bandát, majd ismét összeálltak, de csak azért, hogy maguknak zenélgessenek. Jó hat évig ugyanis nem történt velük semmi, ha csak az nem, hogy a basszer Dr. Phibes 2010-ben elköltözött az örök farmerföldekre. Koncertet is csak elvétve adtak, de végül 2014-ben azért csak kiizzadtak magukból egy újabb albumot. Igen, jól számoltátok, tizenkilenc év óta az elsőt. De ez legalább minden Vérfarmer jellemzőt markánsan magán visel.