Jó sok minden történt Dave Lombardóval, mióta két éve kihozta a Philm első lemezét, így nem is megyek most bele az események taglalásába, nagyjából úgyis mindenki tud mindent. A lényeg, hogy a side-projektként működtetett trió mára Dave főcsapatává vált, a kérdés már csak az, elegendő-e ez a bizarr banda ahhoz, hogy Lombardo megálljon vele a lábán. Szerintem nem feltétlenül. Hogy miért mondom ezt? Mert a Philm már a Harmonic alapján is amolyan igazi side-projektnek tűnt, és most sem tűnik másnak: tipikusan olyan kísérleti muzsika, amit a súlyosabb műfajok képviselői jellemzően főzenekaraik mellett szoktak játszani, hogy ne tokosodjanak be túlságosan egy adott zenei világba. Ezen túlmenően viszont Lombardo hallhatóan baromira meg akarta mutatni, hogy továbbra is számolni kell vele, mert a Fire From The Evening Sun egyértelműen erősebbre sikeredett, mint a Harmonic. Olyannyira, hogy számomra egyenesen az év egyik legkellemesebb meglepetését jelenti.

Azért a Fehér Sólyom, avagy Kovács Ákos ma is ügyesen keveri a lapokat, és többek között éppen az újra és újra felbuzgó fikacunami is bizonyítja, hogy áldott-áldatlan munkássága ma sem hagyja hidegen az embereket. Miután az elmúlt időszakban sikerre vitte a meredek hangzásbeli váltást hozó 2084 szintirock-produkcióját, majd újfent learatta a babérokat a húszéves jubileum kapcsán a Karcolatok lemez újraértelmezett dalaival, máris régóta nem látott izgatottságba hajszolta táborát. Ehhez nem kellett más, minthogy újra maga mellé hívja a színpadra Hauber Zsoltot, a daliás bonanzás idők kőarcú lángoszlopát. Ákos azonban ennél is többet tett, hiszen a felfrissített koprodukciótól elsőként napvilágot látott hanghordozó, az Igazán EP négy dala közül három Hauber-szerzemény, köztük a programadó premiernóta, az Újrakezdhetnénk.

2011 januárjában röppent fel először a hír, hogy a Sanctuary újra él, és Warrel Dane-ék már akkor is komoly tervekkel vágtak neki a zenekar újjáélesztésének. Igaz, akkor még létezett a Nevermore, plusz Lenny Rutledge mellett Jeff Loomis gitározott, akit később Shannon Sharp váltott egy rövid időre, majd végül Brad Hull lett a befutó az őstag Sean Blosl egykori helyén. Bő három év kellett ahhoz, hogy az ígéretek valóra is váljanak, mindeközben megjelentek olykor fesztiválokon, különböző koncerteken, és ha ritkásan is, de bizonyos időközönként jöttek a hírek arról is, hogy készülnek az új számok. No meg Warrel Dane írogatott néhanapján roppant lelkesen, hogy mennyire odavan az új dalokért, és az utolsó Nevermore-lemeznél sokkal erősebb, ami most készül. Jó, tegyük hozzá, hogy annál azért ANNYIRA nem nehéz jobbnak lenni, mára a helyére zökkent nálam is az The Obsidian Conspiracy.

Szürke és kietlen ipari terület közepén állunk, körülöttünk acélmonstrumok, fémszerkezetek, kerekek, láncok, sátáni masinák. Minden fekete és élettelen, por és olajszag száll ránk a levegőből, lerakódva bőrünk alá, miközben a gépek zúgva-surrogva-kattogva végzik véget nem érő, fáradhatatlan munkájukat. Két szikár alak tűnik fel a horizonton, és szépen lassan belekezd dalába, fémkampóként vájva húsunkba minden egyes hangot. Régóta vártak már erre, régóta vártunk már erre, és most, tizenhárom év után újra itt van a Godflesh! És ezzel kábé minden fontos dolgot elmondtam, a többi csak körítés, ha valaha szeretted őket, kizárt, hogy undorodva hajítsd félre az A World Lit Only By Fire-t, de ha korábban nem talált el ez a lélekkínzó zajmonstrum, most sem fog. Minimalista, keserű, hideg és taszító mivolta ellenére is szép lassan bensődbe férkőző, és ott rákos sejtként burjánzó muzsikájukban tényleg semmi szépség nincsen, viszont nem is ez volt a cél, és talán éppen ezért van az, hogy nagyon nehéz a hatása alól kivonni magad.

A Sick Of It All originális NYHC-ja egy különösen alattomos parasztlengő. Semmi agyalás, semmi taktikázás, semmi különös, csak egy lendületből leadott irtózatos erősségű pofon oda, ahol az a legjobban fáj. És ez így megy már közel harminc éve, az elvárt színvonalon, bárminemű csalódás és/vagy meglepetés nélkül. Hogy aztán ezt valaki primitív egyszerűségnek, vagy célirányos tömörségnek tartja-e, a lemezeket pedig egysíkú unalomgerjesztőknek hívja, vagy épp azt hangoztatja, hogy a csapat milyen hithűen menetel előre a maga által megszabott elvek szerint, voltaképpen csak ízlés és szimpátia kérdése. A magam részéről mindig is szimpatizáltam a Koller tesók által vezérelt négyessel, és bár elismerem, hogy tényleg nem álltak kétszer sorba, amikor a változatosságot osztották (pedig elsőre zárva volt a bolt), de ezt sokkal inkább az általuk kultivált stílus kontójára írom, mint az övékére.

„Adj egy ötöst – de rómait!" – invitálta a szimpatizánsokat a Riot Mark Reale halála után megmaradt tagsága a zenekar reaktiválásakor. A három év után is kiváló Immortal Soul után, amelynek munkálataiban még a zenekarvezető is részt vett, adta magát a kérdés, hogy van-e létjogosultsága egy új lemeznek, még ha kissé módosított néven is. Mert ugyan szép dolog elturnézgatni a terjedelmes repeortoárral, mindez még jól is veszi ki magát, hiszen életben tartják Mark emlékét és nem hagyják elsikkadni a páratlan életmű dalait. Egy új anyag azonban az alapító és meghatározó egyéniség nélkül mindig necces. Na nem mintha a Riot V elnevezéssel zsákbamacskát árultak volna, ugyanakkor egy olyan bandát ilyesmi miatt piszkálni, amelyet harminc év alatt folyamatosan került vagy éppen csak megérintett a komoly siker, teljesen felesleges és igazságtalan.

Emlékszem, a 2000-es évek elején a svéd Falconer volt a heavy metal egyik új üdvöskéje, az aktuális nagy szám. Az egyébként remek, 1999-es Gathered Around The Oaken Table után feloszlott Mithotyn romjain Stefan Weinerhall gitáros vezérletével alakult csapat valami egészen újszerű és egyedi hangulatban keverte zenéjében a folkos és heavy metalos megoldásokat. Akkor persze még közel sem volt ekkora folk metal-láz, azaz nem lehetett Dunát rekeszteni a népzenei elemeket dallamos heavy metal témákkal ötvöző csapatokkal, de az sem elhanyagolható tény, hogy a Falconer hangzása ugyanúgy ma is totálisan egyedi, ahogyan bő egy évtizeddel ezelőtt is az volt.

Ma már talán el sem hiszi senki a fiatalabbak közül, hogy anno a '90-es évek első felében micsoda jelentőségteljes eseménynek minősült egy-egy Mr. Big-album megjelenése. Hard rock-hívők őrültek meg, MTV előtt ülő tinilányok olvadtak el, zenészek vesztek el hangszereikben a virtuóz módon elővezetett, ám közérthetősége okán univerzális melodikus rockmuzsika hallatán – Eric Martinék ténykedése hetekre, sőt, hónapokra szolgáltatott témát szinte mindenki számára.

Tulajdonképpen marha egyszerű dolgom lenne, ha agyagba akarnám döngölni a Blues Pills első lemezét. Adott a retro-hullám kellős közepén egy svéd-amerikai-francia koprodukcióban dolgozó csapat, akik a mai hangzást leszámítva akár 1970-ben is letehették volna az asztalra ezt a lemezt, és ezt most tényleg így hidd el nekem: a fronton természetesen egy csaj áll, az imázs és a borító szintén a hippikorszak szellemében fogant, és a két EP után kihozott debüt a Nuclear Blast hathatós segítségével helyből a negyedik helyen kezdett a németeknél. Ez a világ egyik legnagyobb lemezpiacán még akkor is komoly eredmény, ha ma már lassan formalinban tartósítják és mutogatják azokat, akik még mindig vásárolják a hanghordozókat. Magyarán szólva okleveles hullámlovaglósdinak is tűnhet a sztori, de ennek ellenére egyébként nem gondolnám, hogy műanyag zenekarról beszélnénk.

Egy szűk évtizeddel ezelőttről rémlik, ahogy az akkor máris több-mint-reménység státuszban leledző 1349 lemosta a pályáról a honfitárs Gorgorothot a közös pesti koncertjükön. Tudvalévőleg egyik társulat életműve sem a feledhetetlen dalokról, inkább a mindent eltipró sötét intenzitásról szól, és ezen a hazai terepen a norvég pestisjárvány kitörésének évét nevében viselő kvartett bárkivel felvehette a kesztyűt ezekben az időkben. A 2005-ös Hellfire-rel meg is hódították az első körben kitűzött csúcsot, hogy aztán egy hosszúra nyúlt hallgatást követően a Revelations Of The Black Flame-mel próbálják alapjaiban megújítani a róluk kialakult képet. Ez a lassabban őrlő, ipari hatásokat is a zenébe olvasztó album nyílegyenesen ketté is szelte a tábort, pedig a maga nemében elődjeihez hasonlóan minőségi munka volt, amiben ráadásul a kreatív szándék iránya is egyértelműen megmutatkozott. A fokozódó nemzetközi helyzetre meglepően gyorsan reagált a zenekar, a Revelationst egy évvel követő Demonoir már a csapat korai erősségeit hangsúlyozta. Aztán pedig újabb hatalmas csend következett, amit csak idén tört meg a Massive Cauldron Of Chaos névre keresztelt új album érkezésének híre.

Doom-fronton az elmúlt évek egyik legnagyobb dobását a Koporsóvivő színre lépése jelentette. A semmiből tűnt elő ez az arkansasi négyes, és 2012-es anyaguk, a Sorrow And Extinction elég szuggesztív módon verte bele a hallgatóba, hogy a srácok hogyan is látják a doom metal lényegét. A kritikusok pedig – amelyek rendre felhozták a Candlemass, a Cathedral, esetleg a YOB szentségtelen nevét – hozsannázva ugrálták körbe a bandát, penetráns hype-szagot szimatolva a levegőben. Az évvégi listákon rendre élmezőnyben végzett a lemez, most pedig itt a folytatása, amitől – már most jól látszik a dolog – a diadalmenet továbbvitele várható, a lehetőségekhez képest még szélesebb körben elhintve a Pallbearer nevét a köztudatban. És ennek igen jó oka van: a Foundations Of Burden elődjéhez hasonlóan igen jól sikerült, és éppen csak annyival változtattak a nyerő formulán, hogy az még nyerőbb lehessen.

Kicsit ugyan megcsúsztam ezzel a lemezkritikával, de a fergeteges szerdai koncert megadta a végső lökést ahhoz, hogy ledolgozzam a restanciát. Hamarosan nálunk is olvashatsz majd a Crucified Barbara első pesti fellépéséről, elöljáróban azonban legyen elég annyi, hogy a négy svéd csajszi olyan energikus bulit vezetett elő, aminek tükrében még a műfaj legklasszikusabb csapataival összemérve sincs okuk szégyenkezésre. Ebben pedig tulajdonképpen semmi meglepő nincs, hiszen a néhány hete negyedikként érkezett In The Red lemez elejétől a végéig minőségi rock'n'roll muzsikát rejt, azt a fajtát, ami élőben is marhára működik. Laza, feszes, sodró és pimasz zenét, amelyre simán rásütném a „tökös" jelzőt, ha esetükben nem lenne oltári képzavar.

Jó ideje lőttek a milliós és sokszázezres lemezeladásoknak, így az öregedő zenészek különféle projekteket (igen ritka esetekben szupergroupokat) hoznak össze, hogy minél több lábon álljanak, legyen mivel foglalkozni/koncertezni gyakorlatilag megállás nélkül. A hosszú hónapokig otthon láblógatós időknek vége, ezt már csak azok a szupersztárok engedhetik meg maguknak, akik húsz-harminc éve is szupersztárok voltak. A kisebb sztárocskák, nevesebb vagy futottak még-kategóriás zenészek pedig szinte mindenbe belekapnak, aminek végeredménye ritkábban izgalmas, többnyire sajnos kétes, illetve kimondottan felednivaló.

Bő négy évet kellett várnunk a doom metal hazai zászlóshajója, a Wall Of Sleep ötödik sorlemezes eljövetelére, ráadásul – kis túlzással – a 2010-es When Mountains Roar megjelenése és az azt követő néhány koncert lefutása után tényleg semmi infó nem érkezett a házuk tájáról. Oké, el kell fogadnunk, hogy a WOS többé-kevésbé hobbicsapat, emiatt egész pályafutásuk a „slow but not dead" jelige égisze alatt zajlik. De ha rajtam állt volna, biztosan nem tűnök el szürke szamárként a ködben egy olyan erős és fontos lemez után, mint amilyen a Mountains volt. Hiszen akkor új fejezet nyílott az egykoron minden idők egyik legjobb hazai csapatából, a Moodból kinőtt zenekar életében: Holdampf Gábor énekmondó úgy döntött, annyi küzdelmes év után istenhozzádot int legkitartóbb harcostársának, Füleki Sándornak, hogy onnantól a Magma Rise soraiban emelje magasra a doom zászlaját. Sanyi pedig tizenkilencre lapot kérve úgy döntött, hogy egy teljesen más jellegű, sokkal inkább rockos torkot igazol le a bandába Cselényi Csaba személyében (ex-Stardrive).

Az emberek túlnyomórészt szeretik a gyerekeket. Szórakoztatók, többnyire őszinték, és bár rengeteg türelem kell hozzájuk, a saját kölökhöz mindig jut belőle. Az egészséges lelkületű és sorsú ember pedig szeret játszani, és szívesen idézi meg gyermekkorát. Paul Gilbert előszeretettel bolondozik. A világ is harmonikusabb lenne, ha csak feleannyi – persze a szó legelőnyösebb értelmében – infantilizmust mutatna fel, amennyi a Mr. Big gitárosától látható.

Ugyan nem ma kezdte a hazudozást a szegedi Real Lies zenekar, ám sok víz lefolyt a Tiszán azóta, hogy utoljára felbukkantak. Ez pedig a Tenorman elnevezésű EP volt még 2009-ből, és azóta akkora csönd honolt a tájékon, hogy – őszintén megvallva – egy kicsit már én is elfelejtettem, hogy milyen zenét is rejtettek az olyan számcímek, mint a Kamionpuszi és a Mechanikus keringő. Elő is kapartam hát a hivatkozott minialbumot, hogy aztán különösebb meglepődés nélkül nyugtázzam: a fél évtized bizony nem múlt el nyom nélkül, mivel a 9 igencsak más lett. Az alapok ugyanazok – furcsa tántorgás a grunge, a stoner zenék és a progresszívebb muzsikák határmezsgyéjén –, azonban atommódra felerősödött az elszállós, kissé (sőt, már nem is olyan kissé) alteros felhang, olyannyira, hogy helyenként még az ambient címke használata is indokolt lehet. A magyar nyelv játékossága, ezerszínű ritmizálási lehetősége pedig jócskán megnövelik ezt a hatást. Van, akinek emiatt az információ miatt egy életre elkerül az útjából a Real Lies, nálam viszont ez nem különösebb probléma, ha a minőség kellően magas. És itt bizony az.

Mondják, hogy a kor nem érdem, állapot csupán. A sors fintorral vegyes kegyelmi állapota Leonard Cohent – néhány nappal 80. születésnapját követően – újfent vadonatúj dalok kiadására sarkallja. Kellett ehhez egy alkalmazott árulása és persze a főhős hallatlan bátorsága, hogy végérvényesnek szánt elvonulása után visszamerészkedjen egy olyan zenei közegbe, melyből jobban már ki sem lóghatna. A közel háromórás koncertjeit menetrendszerűen követő, égbekiáltó vastaps láthatóan meghozta az önbizalmat és az ihletet a friss témákhoz, így a jó Leonard ma is egyike a kurrens előadóknak, aki mellesleg közel ötven éves pályafutásának dalaiból válogathat. Azt, hogy mire nem érdemes itt számítani, azt az új lemez nyitó nótájában siet leszögezni: „I always liked it slow, I never liked it fast / With you it's got to go, with me it's got to last..."

Bizonyos körökben a Dwarves legendának számít. Olyan körökben, ahol erény a veszélyesség és a kiszámíthatatlanság, elvárt magatartásforma a nonkonformitás, és még a szexuális aberráció és obszcenitás is belefér a képbe. Az erőszak nem akadály, mint ahogy a droghasználat sem, a botrányok pedig kifejezetten részei a munkaköri leírásnak. Természetesen nem mondom, hogy én magam is ezen körökbe tartoznék, de az azért igaz, hogy már egy jó ideje figyelemmel kísérem a rockzene egyik legordenárébb seggfejeinek működését. És hálát adok az égnek, hogy még csak esélyem sem volt részt venni a Törpék korai koncertjein, ahol alap volt, hogy tizenöt-húszpercnyi játék után (ami közel ugyanennyi darabszámú dal eljátszását foglalta magában) kitört a tömegbunyó, amit az esetek túlnyomó többségében maguk a zenekar tagjai generáltak. Akár azzal, hogy szó szerint leköpték a nagyérdeműt, vagy ha rájuk jött a szükség – a legendárium szerint legalábbis –, akár még le is pisálták őket. Erről a baromságról szerencsére már régen leszoktak, de el tudom képzelni, mekkora élmény is lehetett akkoriban, kábé a '80-as évek legvégén első sorban álldogálni egy-egy Dwarves-koncerten!

2012-ben, tizenegy hónappal a szerintem kitűnő, de a közvéleményt inkább megosztó Unseen megjelenése után a kiszámíthatatlan, öntörvényű és vélhetően igazi nehéz eset Peter Dolving úgy döntött, hogy ismét kilép a The Hauntedból. Hogy ez mennyire volt jó húzás, azt csak ő tudná megmondani, mindenesetre a zenekar új énekest kezdett keresni, ám nem sokkal később a gitáros Anders Björler és a dobos Per Möller Jensen is faképnél hagyta a többieket, amivel a zenekar sorsa igencsak bizonytalanná vált. Magam egy lyukas garast nem adtam volna a folytatásért, ám ők másképp vélekedtek: ismét csatlakozott a teamhez az egyszer már bevált Marco Aro énekes és Adrian Erlandsson dobos, szólógitárosként pedig Ola Englund került a képbe, és mivel pénzt kell keresni, amit manapság a turnézás biztosít, kénytelenek voltak összehozni egy lemezt, amit Exit Woundsra kereszteltek. Itt tartunk most.

Teljesen természetes, hogy az In Flames albumai évek óta megosztják a hallgatókat. Az old school fanok bevadulnak, az engedékenyebbek válaszokat keresnek és találnak, azok pedig, akik nem a kilencvenesekben szívták magukba a metalcsecsből az alapokat, lelkesen mosolyognak, nem értve, mi a probléma.

Manapság már elég ritka az ilyesmi, de a veszprémi Krampüs zenekarra elsőként tavalyelőtti Mental Holocaust lemezük borítója miatt figyeltem fel, és a zene igazolta is a várakozásaimat. Azzal a jó hírrel tudok szolgálni, hogy a csapat a megkezdett úton haladt tovább a második teljes albumon, vagyis a játék neve alapvetően továbbra is death metal, itt-ott grindos, máshol thrashesebb elemekkel, de mindenképpen nagyon professzionálisan.

„Én nem bántani akartam őket, csak megölni" – mondta letartóztatásakor David Berkowitz, a brooklyni sorozatgyilkos. Szemében az a fajta nyílt, drámai őszinteség volt látható, ami a floridai kannibál-legendák esetében is megfigyelhető, ha figyelmesen szemléled. Berkowitz hatszoros életfogytiglant kapott, Alex Websterék most huszonöt évnél tartanak, a jubileumra pedig nem csupán egy alapos, Joel McIver által jegyzett biográfiát, de egy új albumot is kiköpött magából a floridai kvintett beteg rendszere. Az A Skeletal Domain személyesen a tizenharmadik alkotás a teljes sorban, és a kilencedik a Corpsegrinderrel fémjelzett korszakon belül, mely újfent irányt mutat a tengődő lelkek számára a pokolba vezető úton.

Tegye fel a kezét, aki valaha is gondolta volna, hogy az AC/DC-ből éppen az egyik szürke eminenciás, a sokak által sokszor lesajnált dobos fog először szólólemezzel jelentkezni. És még ő is megvárta vele a hatvanadik életévének beköszöntét. Senki? Hát igen, én sem igazán hittem volna ilyesmit. Pláne, hogy az eredetileg a jól csengő és könnyen megjegyezhető Phillip Hugh Norman Witschke Rudzevecuis névre hallgató, apró termetű dobolóember nem éppen változatos játékáról híres, sokkal inkább arról, hogy litván származású édesapja minden bizonnyal már a bölcsőjének fáján megmutatta neki, hogy hogyan kell leütni a páros ütemet, mondván, hogy nagyon figyelj, öcskös, mert innentől kezdve egész életedben ebből fogsz élni! A kis Phillip pedig szerencsére nagyon figyelt, és tényleg azóta is abból él, hogy metronómot megszégyenítő pontossággal üti a 2/4-et, és soha nem is akart mást csinálni (igaz, nem is várták el tőle). És az igazság az, hogy a Head Jobon sem csinál mást, ennek ellenére mégis kijelenthetjük, hogy kilépett a komfortzónájából. Ez a lemez ugyanis semmiképpen sem jöhetett volna ki AC/DC felirat alatt, és nem azért, mert nem ütné meg a szintet (valljuk be, létezik ennél gyengébb villámjeles lemez is), hanem mert ez a zene egyszerűen más. Ugyanúgy rock and roll persze, de máshogy.

Hihetetlen, hogy szalad az idő! Világosan emlékszem rá, amikor 2002-ben először hallottam az örebroi Wolf második lemezét, a Black Wingset. Akkoriban még nem volt tele minden retro metal csapatokkal – a svéd srácok az elsők között kezdték el a '80-as évek heavy metaljának felpumpált változatát nyomatni –, muzsikájuk így hihetetlenül frissnek, de mégis kellemesen ismerősnek tűnt. Zenéjükben természetesen messziről kiszagolható az Iron Maiden és társai hatása, de egy rakat kisebb korabeli csapat munkásságából is merítettek, mindez pedig érdekes módon egy sajátos Wolf-hangzásban öltött testet. Ami pedig végképp kiemelte őket a tömegből – persze a jó dalokon kívül –, az Niklas Stalvind totál egyéni, ezer közül is megismerhető hangja. Mindezek szerencsére ma is adottak, épp csak közben eltelt több mint egy évtized, illetve megjelent egy rakás lemezük: az aktuális anyag már hetedik a sorban, így végképp itt az ideje, hogy revideáljam azon álláspontomat, miszerint még mindig a fiatal bandák közé tartoznak.

Tavaly év végén adtunk hírt a Yellow Spotsból kinőtt, kilenc tagot számláló Gutting Revue első munkájáról, és máris itt az újabb menü, igaz, ez is „csak" egy EP, azonban már nem három, hanem öt számmal. (A következő csomag akkor várhatóan már nagylemeznyi terjedelmű lehet.) A játék továbbra is a swing és a rock sajátságos keveréke, mondjuk úgy, hogy 85-15 százalékos vegyítési arányban a swing javára, amitől a nóták nagyrészt könnyed, játékos és meglehetősen életvidám jelleget kapnak. Még akkor is, ha a jobbára groteszk módon morbid humorú szövegek ezt nem minden esetben támasztják alá maradéktalanul.

Amikor Slash elkezdte a saját útját járni, bevallom őszintén, nem győzött meg róla, hogy a rajongójának kellene lennem. Valahogy nem indult be a zenéje, lemezenként egy-két dal fogott csak meg, és a snakepites idők utáni produkciója szintén csak egy „ühüm"-jóváhagyást ért el nálam. Pedig igazán rokonszenves figurának tartottam mindig is, viszont nagyon úgy tűnt, hogy őt is elérte a szerzőtárs-nélküliség kárhozata, egyszerűen nem volt, aki vezesse kezét a témák között. Aztán gondolt egyet, és felhívta pár haverját, ismerősét, arra pedig már én is felkaptam a fejem, ahogy Ian Astbury életet lehelt abba a dalba, amire a cilinderes felkérte. Számomra itt kezdett Slash olyanná (vissza)vedleni, amilyennek szerettem: dögös rock'n'roll gitárosnak, akinek témái napok múltán is a fülemben zörögnek.