CD kritika

Ha a '80-as évek kultikus csapatai kerülnek szóba, a texasi Watchtower megkerülhetetlen, annak ellenére, hogy 1982-ben indult karrierjük során mindösszesen két nagylemezig jutottak. Mind a Jason McMasterrel a mikrofon mögött készült debüt, az Energetic Disassembly, mind pedig a Hades vokalistájával, Alan Tecchióval megjelent 1989-es folytatás, a Control And Resistance azonban a technikás, tördelt progmetal színterének kikezdhetetlen alapművei. Ha még sosem hallottál tőlük semmit, képzeld el a korai Fates Warning és a Queensryche zenéjét, csak sokkal kifacsartabb és tördeltebb formában, valahogy úgy, mintha a Dimension Hatröss-korszak Voivodjával léptek volna frigyre.

Bő egy éve léptek színre Finnország agrárrockerei, és arattak osztatlan sikert világszerte kedves feldolgozásaikkal, jobban mondva átdolgozásaikkal. Ez talán a helyénvalóbb kifejezés. Nyilvánvalóan kellett ez az album, mert azért tizenhárom dallal a tarsolyban elég hamar le lehet zárni egy turnét, még ha csupa felfedezetlen helyre is jutottak el a srácok, meg aztán annyi klasszikusból lehet meríteni, hogy a forrás gyakorlatilag kiapaszthatatlan. Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy ebben a műfajban a népszerűség növekedésével párhuzamosan egyre több bekiabálást hallhatunk, miszerint melyik kedvencünk melyik slágerét kellene újragombolnia a csapatnak, szóval résen kell lennie a finneknek is.

Hagyjuk, hogy ez most eredeti vagy nem eredeti ötlet, jó ötlet vagy nem jó ötlet, elcsépelt vagy nem elcsépelt húzás – megint a Tankcsapda csinálta meg itthon, és nem más. Azt is hagyjuk, ki szerint szabad a Tankcsapdának Bonanzát és ki szerint nem szabad a Wellhellónak Tankcsapdát játszani – szokás szerint nyilván ezt is mindenki jobban tudja az érintetteknél. A lényeg, hogy a Dolgozzátok fel! című dupla kiadvány megint tökéletesen bizonyítja: Lukácsék továbbra sem félnek meglépni olyasmiket, amiket mások vagy nem mernek megcsinálni itthon, vagy eszükbe sem jut. Ha valaki még mindig nem vette volna észre, a Tankcsapda ezért tud huszoniksz éve Magyarország elsőszámú rockzenekara lenni, nem másért.

Nyolc éve nem adott ki szólólemezt Glenn Hughes, de azért persze nincs szó arról, hogy közben semmit sem csinált volna. Sőt, épp ellenkezőleg, tartotta magát szokásos termékeny tempójához, hiszen három albumot is készített a Black Country Communionnel, meg még egy levezetésnek is tekinthető cuccost a California Breeddel, sőt, a Voodoo Hill is újjáéledt. Ugyan ezeket is szerettem – alapvetően mindent bekajálok, amihez az öregnek köze van, nincs is értelme tagadni ezt –, de azért kifejezetten hiányzott, hogy Glenn végre önállóan is villantson valamit, a Resonate pedig természetesen nem is okoz csalódást. De hát Hughes nem nagyon hibázott, mióta a modern orvostudomány kimosdatta a drogokból, és első újonnani életjelként belesüvöltötte a világba a The KLF dancefloor-világslágerében 1991 legvégén, hogy what time is looooooooooooooooooooooooove (bizony, az ott ő volt, még ha ezzel sokan a mai napig nincsenek is tisztában).

Egy külföldi kritikában olvastam, hogy az Anaal Nathrakh egészen pontosan megtestesíti a metal zenével kapcsolatban felsorakoztatott összes negatív sztereotípiát, és ezzel nem is tudok/akarok vitába szállni. Bizony, a birminghami srácok immár másfél évtizede éppen azt művelik, ami miatt anyukád nem akarta, hogy üvöltős/hörgős/károgós tuka-tukát hallgass. Más kérdés, hogy az említett recenzió szerzőjéhez hasonlóan az én gyűjteményemben is részben pont ezért foglal el kitüntetett helyet Irrumator és V.I.T.R.I.O.L. szégyentelen kettőse, amely nagyjából kétévente menetrendszerűen okádja magából az emésztetlen halált. Akadnak, akik szerint ez nem több puszta blöffnél, őket is megértem, hiszen én is hasonlóképp viszonyulok például az újkori Meshuggah-hoz. Az Anaal Nathrakh viszont szerintem imádnivaló.

Valentin Szilvia: Megcsinálták a régi nagyok. Újra. Az év eleje/közepe a Guns N' Rosesról szólt, a vége pedig végérvényesen a Metallicáról. Hátradőlhet mindenki, a műfaj (még) nem veszett el – csak recirkulálódott. Bevallom, nem vártam már semmi izgalmasat James Hetfieldéktől, a Death Magneticet nem sikerült azóta sem megszeretnem túlságosan, talán ha két-három alkalommal előszedtem az elmúlt nyolc évben, azzal sokat mondok. A Hardwired előzetesei alapján bizakodni kezdtem, elsőre rokonszenvesebbnek tűntek a patikamérlegen adagolt dalok, mint nagyon régóta bármi tőlük. De azért az ördög nem alszik, ugye, még simán elronthatják, még akkor is, ha rövidebb, lényegretörőbb számokat ígértek. Persze ezeket a kinyilatkoztatásokat a helyükön kell kezelni, Metallica-mércével mérve a rövidebb simán 6-8 percet jelent – amiből „szerintünk" többnyire még mindig húzni kellene egy kicsit, illetve dehogy kellene, ha ők így gondolták, hogy pont úgy lesz kerek, akkor mit vitatkozunk mi azokkal, akik harmincöt éve élik a Metallica-létet?

Nehezen tudnám elképzelni, hogy bárki is heves fejcsóválásba kezdene, ha hirtelen egy nagy egyenlőség jelet húznék Neal Morse és a nagybetűs ZENE közé, hiszen azt még talán a muzsika iránt legkevésbé fogékony emberkék is elsőre leveszik, hogy a faszinak még a legapróbb porcikái is hangjegyekből állnak. A munkásságát ismerők pedig jól tudják, hogy zenébe vetett hite megkérdőjelezhetetlen, szinte minden gondolata az önmegvalósítás és a komponálás körül forog. Odakötözheted egy oszlophoz, betömheted a száját, eretnekként égetheted meg egy máglyán, úgy tűnik, mindez egy cseppet sem számít. Morse még a visszafordíthatatlan helyzetekben is alighanem következő lemezének felvételein vagy folyamatban lévő turnéjának programján gondolkodik, és töredelmesen vallja, hogy különleges muzsikája kortalan és elpusztíthatatlan. Én pedig egyszerűen képtelen vagyok nem elfogult lenni vele kapcsolatban, hiszen a Spock's Beard bemutatkozása óta követem minden apró megmozdulását, és nyugodtan kijelenthetem: mélypontokról nála egész egyszerűen lehetetlenség beszélni.

Általában nagy ívben el szoktam kerülni az olyan csapatokat, akiket az igencsak találó math-metal, mathcore kifejezéssel szoktak illetni az utóbbi években, hacsak nem olyan bandákról van szó, akik némileg ki tudnak lépni a stílus szűk keretei közül, és egy kis egyéniséggel, sajátos ízzel képesek valami pluszt is hozzátenni a műfajhoz. Nagyjából olyanokra gondolok itt, mint például a Between And Buried And Me vagy éppen a kanadai Protest The Hero. A hazájukban nagyrabecsült és nem kevés szakmai elismerést is begyűjtő csapat ezúttal egy eredetileg EP-nek indult, tavalyi és friss dalokkal kibővített gyűjteményt szabadított a rajongók nyakába, amelynek különlegessége, hogy a dalokat első körben kizárólag a bandcampes oldalukon értékesítették. Mégpedig úgy, hogy előfizetőiket minden hónapban megajándékozták egy friss szerzeménnyel, amelyek mindegyikéhez járt egy illusztráció, szövegkönyv, plusz az aktuális nóta instrumentális verziója. A hathónapos periódus idén márciusban lejárt, s e sorozat átfogó terméke lett végső soron a Pacific Myth.

Két évvel ezelőtt a This Wicked Nest albummal a Helstar egy bő évtizeden át tartó folyamat végére ért: az a lemez ugyanis pont annyira volt thrashes és brutális, amennyire az Helstar név alatt még egészséges, egyben pedig meg is koronázta a visszatérés óta tartó azon tendenciát, amely fokozatosan egyre extrémebb irányba tolta ki a csapat zenéjének határait.

Semmi nem változott. Röviden így lehetne érzékeltetni, hogy milyen is az új Bon Jovi-album. Nyilván eget rengető újításokat, neadjisten korábbi önmagához való visszakanyarodást már csak a bolond vár Jontól, ahogy minden igényt kielégítő jó lemezre is csak az számít, aki átaludta az elmúlt másfél évtizedet. A magam részéről már rég megbarátkoztam a gondolattal, hogy járulékos veszteségként végérvényesen le kell írnom a Bill Clinton-hasonmásverseny ötödik helyezettjét, pedig húsz-huszonöt évvel ezelőtt még fanatikusan imádtam az embert.

Frankó dolog lehet Brant Bjorknek lenni. Legendás együttesekben játszani, klasszikus lemezek sorát feldobolni, aztán szólóban már átnyergelni gitárra meg énekre, megalkotni a saját zenédet, és mindenféle elvárás és kötöttség fölé helyezni magadat. Oké, ezt persze tudják rajta kívül is néhányan, de az az igazi lelazult, mindennek a közepébe jó nagyot beleszaróan életigenlő és szabad attitűd, ami belőle tökéletesen autentikusen árad, nem sok mindenkinek áll ennyire jól. Az apja régi tengerészgyalogos kabátját hordó - felöltőjére az amerikai felségjelzés közepébe egy kenderlevelet varró – elfuserált Santana-imitátornak és örökkön kissé bódultnak tűnő Brant amúgy is azt a hatást kelti, mint aki éppen most esett be egy Nixon- és vietnámi háború-ellenes tüntetésről, ám zenéjével is iszonyatosan ráerősít erre a hatásra.

Mindig jókat mulatok a barikádokra hágó true metal warriorok fölényes, lenéző mosollyal elmorzsolt megjegyzésein a popzenéről, illetőleg alapvetően bármiről, ami nem metal, főleg, amikor ezek az arcok olyan zenekarokat kezdenek el isteníteni a következő mondatban, mint a Sabaton, a Nightwish vagy jelen állatorvosi lovunk, az Amaranthe. Maradjunk annyiban, hogy szerintem 16-17 éves kor fölött semmiképpen sem egészséges dolog a műfajsovinizmus, attól pedig önmagában még semmi nem lesz sem metal, sem jó, hogy van benne némi dzsi-dzsi kvinttologatás. Őszintén szólva már attól is hülyén érzem magam, hogy ezt 2016-ban egyáltalán bárkinek is magyarázni kell...

Négy éve egy napon csak úgy unottan kószáltam a neten, amikor megakadt a szemem egy lemezborítón: sárgás-vöröses háttér előtt egy vérszomjas tigris acsarog támadásra készen, mögötte valamiféle bizarr aknára emlékeztető óriási koponya lebeg, aminek szemgödreiből lángnyelvek csapnak elő. A festmény elsőre az elborult, LSD-be áztatott '70-es éveket idézte, de rejlett benne valamiféle modern nemtörődömség is, ami miatt azonnal megéreztem a fülemben a viszketést. A lemez a 2012-es Ambush volt, a csapat pedig a Tygers Of Pan Tang, amiről már addig is hallottam ugyan, de a zenéjük addig valahogy elkerült.

Nick Cave – mióta csak az eszét tudja – csatározik a Halállal. Voltak neki más erős ellenfelei is, szép számmal, például a drogok, Isten, vagy éppen saját maga, de a legkomolyabb összetűzései mindig az öreg Kaszással estek meg. Most pedig a Halál azt mondta, hogy jól van, Nicholas, akkor most elveszek valamit, amit igazán szeretsz, és megnézzük, utána mekkora lesz a pofád! 2015. július 14-én ugyanis Arthur Cave, 15 éves brightoni lakos – LSD-hatása alatt, de ez amúgy tökmindegy – lezuhant az otthonához közeli Ovingdean-szikláról egy autóútra, és szörnyethalt. Arthur Nick Cave fia volt, aki aztán az elmúlt évben a nyilvánosságtól tökéletesen elvonulva, a maga módján próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant: filmet forgatott róla (One More Time With Feeling), és a már a tragédiát megelőzően elkezdett tizenhatodik Bad Seeds-lemezt is az emlékezésnek szánta. Mert itt bizony mind a nyolc dalban erről van szó, még akkor is, ha igazából, direktben sosem erről van szó. Egy olyan metaforákban gondolkodó-élő embernél, mint Nick Cave, nem is nagyon lehetne másként.

A kiválóan sikerült, tavalyi Vulcan Death Grip EP után kifejezetten vártam ezt a lemezt, de időközben azért történt egy elég komoly változás a Hot Beaver soraiban: Lőcsei Bence énekes helyére Makács Zoltán került. Az ilyesmi minden esetben necces, pláne, hogy Bence nemcsak marha jól tolta a minialbumon, de a színpadon is rejlett benne valami teljesen kiszámíthatatlan, eredendően rock'n'rollos veszélyesség. Viszont a Pillars Of Creation ismeretében azt kell mondanom, a frontembercsere semmiképpen sem ártott meg a (...) hódoknak.

A Metallica kamualbuma apropóján poénkodtam a derült égből villámcsapással, erre tessék, az A7X tényleg meglépte minden reklámszakember rémálmát, és a direkt elterelésből decemberre beharangozott új albumot hirtelen már október végén, minden előzetes hókuszpókusz nélkül a boltokba küldte. A The Stage címet kapott kiadvány okozott is felhördülést, a hirtelen jött meglepit a rajongók és az ellentábor sem tudta egy szuszra megemészteni. Mára kellő idő telt el, hogy kicsit objektívebben lássunk, s rájöjjünk: a szar és a mestermű közötti tízezer árnyalat nagyon is érzékelhető, értékelhető.

Tulajdonképpen könnyű dolgom van az új Crowbarral, a New Orleans-i szupernehézsúlyúak esetében ugyanis elég régen nem került ocsú a búza közé, ha egyáltalán előfordult náluk ilyen. Így utólag talán a 2000-es Equilibrium volt az utolsó, kicsit formátlanabbra, nem annyira egységesen erősre sikeredett lemezük, de még azon is szerepelt öt-hat elképesztően nagy dal, azóta pedig Kirk Windstein gyakorlatilag egyszer sem nyúlt mellé. Ezek után okkal feltételeztem, hogy a The Serpent Only Liesszal sem hibázik majd, és nem is tévedtem: az új album megint hatalmasat gyalul. Az pedig alighanem minden Crowbar-hívő szívét megmelengeti, hogy – igaz, már a dalok megírása és a felvételek után, de – ismét csatlakozott hozzájuk a banda korai korszakának egyik legfontosabb láncsszeme és egyben arculati eleme, Todd Strange basszer. Sexy T ugyan elég sokat fogyott húsz évvel ezelőtti önmagához képest, de itt van, és ez a lényeg, nem igaz?

Bár nagyon szeretem a Testamentet, esetükben sosem várom annyira epekedve egy-egy új nagylemez megjelenését, mint mondjuk a Death Angelnél. Ennek oka valószínűleg az lehet, hogy a kifejezetten ingadozó minőségű koncertek mellett a nagy visszatérésként beharangozott The Formation Of Damnationtől sem estem hanyatt anno. A négy évvel ezelőtti Dark Roots Of Earth már jobban tetszett, ráadásul az utóbbi időben élőben is kifejezetten jó formát mutattak, így régóta nem tapasztalt izgalommal vártam a tizenegyedik Testament-nagylemez megszületését. A pozitív előérzet pedig maximálisan beigazolódott, hiszen az új cucc jó ideje a legjobbjuk. A Brotherhood Of The Snake úgy lett friss és korszerű, hogy mégis minden old-school rajongónak gyönyörűségére válik majd hallgatni. Külön öröm, hogy Chuck Billy a bömbölések mellett újra viszonylag sokat énekel, ami miatt kapásból felsejlik a legdallamosabb, egyben pedig egyik legjobb lemezük, a The Ritual öröksége.

Igencsak megmosolyogtató látni, hogy 2016-ban a Korn név hallatán a netes közegben még mindig azon megy a vita, vajon melyik skatulyába is lehetne belegyömöszölni a bandát. Egyesek képtelenek elszakadni a múlttól, és még mindig a rég porrá hamvadt nu metal koporsóját ráncigálják elő, hogy abba temessék el újfent egykori kedvencüket, mások megengedőbbek, és bár óvatosan ugyan, de már a metal jelzőt is merik használni Jonathan Davisékkel kapcsolatban. De találni olyanokat is, akik egyenesen lepopozzák őket, aminek főként a zenekar dubstepes kalandja az oka. Egyfelől: kit érdekelnek a címkék? Másfelől pedig mindez újfent csak azt bizonyítja, mennyire rühelljük a változást. Mert hát ki gondolta volna a '90-es évek közepén felbukkanó, Adidas melegítős, látszólag a kor deszkás tini lázadóit megszólító zenekarról, hogy nem ragadnak le a sikeres receptnél, és több mint két évtized után is itt lesznek, méghozzá érettebb, új formában? Az ilyen hozzáállást mindig szimpatikusnak találtam, de egy maréknyi zenekaron kívül másnak nem is igen áll jól a status quo erőltetése.

Két év telt el a nagyszerű Popular Problems album óta, Leonard betöltötte a nyolcvankettőt is, és az új lemez címadójának refrénjében csupán annyit állít: „I'm ready, My Lord". Különösen szívszorító ezt tőle hallani akkor, amikor amúgy is egészségi állapotának megrendüléséről érkeznek a hírek, a kiadvány matt fekete designja pedig még rá is játszik erre a tragikus színezetű hangulatra. Különös, de a You Want It Darker mindennek ellenére sem a halálról akar szólni, hősünk azzal csakis annyit foglalkozik, amennyire az egy aggastyán életét okvetlenül megérinti. A dalokat figyelmesen meghallgatva egyértelmű, hogy nem búcsúajándéknak szánta azokat, a minimalista struktúrákból továbbra is majd' kicsordul a mondanivaló, a közlés vágya.

Megmondom őszintén, nem könnyű egy olyan legendás énekes legújabb munkájáról bármit is írni, mint amilyen Geoff Tate, hiszen a Queensryche legutolsó tökéletesnek nevezhető lemeze, a Promised Land óta – néhány jobban sikerült pillanattól eltekintve – semmi kiemelkedőt nem mutatott fel a frontember. Én már a lassan húsz esztendeje megjelent, Hear In The Now Frontiertől kezdődően elvesztettem a fonalat, és az azóta megjelent, vele készült anyagokról is talán csak akkor lennék képes egy-egy dalt felidézni, ha hipnózis alá vetném magam. Ezek a lemezek az előzményekhez képest számomra még mindig totál egysíkúak, és csak ritkán hallok rajtuk olyan emlékezetes momentumokat, mint amilyenek korábban jellemezték a csapatot. A Dedicated To Chaos, de még inkább az új tagokat felvonultató, QR név alatt pofátlanul kiadott Frequency Unknown a korábbi nóták újravett, hamisan (!) felénekelt verzióival már egyenesen kritikán aluli produkció volt, és ezen a ponton majdhogynem végérvényesen ki is ábrándultam az énekesből.

Igencsak borongósra vette a figurát ötödik nagylemezén a norvég doomster/stoner bagázs. A nyitó, hat és fél perces Black Unicorn olyan súllyal és morózus sötétséggel dübörög elő a hangfalakból, amire egy Sahg-lemez közepe táján számítanánk inkább. A választás nem is véletlen, a teljes albumot jellemző komorságot már a roppant lényegretörő borító is előrevetíti. Persze, nem ez az első eset, hogy a csapat egy lassabb darabbal nyitja aktuális lemezét, elég csak előrángatni az egyes korong Repentjét, vagy a Delusions Of Grandeur epikus Slip Off The Edge Of The Universe-ét, amelyekből azonban hiányzik a Black Unicornt átható gyászos hangulat. Mintha egy roppant nyomasztó posztapokaliptikus látomás zenei megtestesülése lenne a dal, és olyan vaskosan doomos, amihez foghatót még a zenekar is ritkán képes összehozni.

A Neurosis is a kivételes státuszú csapatok sorát gyarapítja a színtéren, amiért mindent meg is tettek az elmúlt három évtized során. Ugyanakkor – mint minden hasonló korú zenekar – Scott Kellyék is beléptek abba a körbe, amelynek tagjainál már gyakorlatilag kötelező régenjobbvoltozás követi egy-egy újabb anyag megjelenését, és néha egészen végletes véleményekkel is találkozik az ember itt-ott. Számomra ugyanakkor sosem tűnt drámainak a helyzet az apokalipszis minden bizonnyal legautentikusabb megzenésítői esetében: a Neurosis Steve Albini segítségével nagyjából a '90-es évek második felében véglegesen rátalált arra a hangzásképre, amit azóta is rendületlenül bontogatnak tovább, és ugyan egyik lemezük sem ugyanolyan, mint az előző, de igazán nagy váltások már nincsenek náluk.

A Mystic Prophecy egy német, pontosabban Bad Grönenbach-i zenekar, leginkább pedig arról híresek, hogy az ezredforduló tájékán négy éven keresztül náluk játszott az a Gus G., aki először a Firewind révén, majd pedig Ozzy jelenleg is regnáló gitárosaként tett szert egyre komolyabb reputációra és hírnévre. Gus játéka az első három lemezen hallható, a csapat azonban nélküle is él és virul. A görög gitáros helyére anno két hathúrost is leigazoltak, így 2005 óta már ötösben tolják, War Brigade című, idén tavasszal napvilágot látott lemezük pedig már a kilencedik a sorban, és három évvel követi a 2013-as Killhammert, ami az eddig legnagyobb pauza két korong között a csapat történetében.

Nagyon könnyen rúghatnék egy punkosan jól irányzottat az unatkozó amerikai punk rock tinédzserekből lett lemez- és dollármilliomosokból lett Bob Dylan-, Levellers- és The Who-imádó, önmagát kereső rockcsapatból lett főnixként feltámadó, saját magát újradefiniáló, megintcsak lemez- és dollármilliomosokból lett környezettudatos, komolygondolkodású, harcosan demokrata, de mindenekelőtt a szó valamennyi értelmében professzionális gépezetbe, amit Green Daynek hívnak. Mégsem fogom megtenni, mert valami különös módon mindig is szimpatizáltam velük, emellett pedig a Revolution Radio minden hibájával együtt (pedig az aztán van neki jócskán) kábé a legjobb dolog, amit a csapat az elmúlt évtizedben elkövetett. Utóbbi négy lemezüknél például simán jobb, mert nem okoskodik úgy és veszi magát annyira halálosan komolyan, mint a 21st Century Breakdown (amire összességében szerintem a legjobban hasonlít valamennyi munkájuk közül), és nyilván röhögve hugyozza ketté a négy évvel ezelőtti album-trilógiát, amelyről legyen is elég annyi, hogy sajnos nem csak a harmadik anyag volt tré, hanem bizony mind.