CD kritika

A The Joystix és a francia High-School Motherfuckers kapcsolata hosszú múltra tekint vissza, a két zenekar többször is turnézott együtt, és a világot is hasonlóan látják, így ahogy Szöszö is mondta az aktuális interjúnkban, végső soron tényleg érdekes, hogy csak most jutottak el egy split-anyagig. A Skulls Outra mindkét banda öt-öt dallal nevezett be, és kimondottan ütős kiadvány született az együttműködésből.

Nem hinném, hogy túl sokan várnak gyomorremegéssel egy új Sodom-albumot amiatt, hogy vajon lesz-e valami elhajlás a működő rendszerben, netán attól tartva, hogy visszaköszönhet a '90-es évek tanácstalansága. Nem valószínű, hogy a germán ráncosok letérnének a jól kitaposott, nem túl fantáziadús, de annál biztonságosabb ösvényről. Nem tették most sem, a D-Day hozta a kötelező stabilitást, és minden bejáratott panel ellenére igen élvezhető album lett, főleg, ha az ember nem hibátlanra csiszolt gyémántokat vár, hanem megelégszik azok butított változatával is.

Mivel a feltörekvő ukrán csapatról eddig csak tőlem lehetett ezeken a hasábokon olvasni, szerettem volna, ha egy másik kolléga írja meg az új lemezük ismertetőjét, egyrészt hogy belőlem ne legyen sok, másrészt pedig mert Ádámék jobban vágják a Jinjer ilyen-olyan-amolyan „-core" és frontcsajos durvulat hatásait. És persze olvasóként, valamint a zenekar híveként is érdekelt volna egy objektívebb szakvélemény. Aztán a folyamatos hallgatások során bevillant egy olyan, eddig fel nem fedezett hatás, ami miatt mégis úgy gondoltam, hogy vállalom a feladatot. Ez a frissiben felfedezett elem pedig a Biomechanical.

Annak ellenére, hogy a Nightwish táborának jókora része ma is visszasírja az eredeti énekesnőt, a zenekar mégis újabb és újabb magaslatokat hódit meg Tarja távozása óta, 2016-ra pedig egyértelműen arénacsapattá nőtték ki magukat. Legalábbis Európában. Ehhez képest úgy tűnik, hogy Tarja Turunen karrierje ha nem is hanyatlik, leginkább azonban csak stagnál. Bárhol is koncertezik, két-háromezer ember ugyan kíváncsi rá, ez azonban meg sem közelíti a Nightwish-tábor méreteit, mindemellett pedig eddigi lemezeivel sem keltett komolyabb hullámokat.

Aki egy ideje mélyen benne van a keményzenei vérkeringésben, annak mára simán kialakulhatott egy olyan képessége, hogy egy lemezborító alapján közel száz százalékos eséllyel be tudja lőni az adott csapat stílusát, a dalszövegeik témáját, vagy akár még a nemzetiségüket is. Valahogy így voltam én is a számomra egészen mostanáig totálisan ismeretlen Twelve Foot Ninjával: nevük alapján amerikaiak, borítójuk alapján pedig még inkább azok. A zene is biztos ennek megfelelően a szokásos amcsi dallamos, de horzsoló modern rock, legalábbis így okoskodtam. Ezernyi ilyen banda mozog odakint, szóval fogalmam sincs, igazából mi a nyavalyáért éreztem a késztetést, hogy beleszagoljak ebbe a piros lemezbe. A lényeg, hogy érdemes a megérzésekre hallgatni, mert a valójában nem amerikai, hanem ausztrál csapat valami eszelős muzsikát tologat, olyasmit, amihez hasonlóval ilyen formában eddig még nem találkoztam.

Manapság már nincs egyszerű dolga a showbizniszben azoknak az előadóknak, akik instrumentális rockzenében utaznak, hiszen ez a műfaj nemhogy napjainkban, de már a hőskorban sem örvendett túlságosan nagy népszerűségnek. Hiába bukkan fel egyre több tehetség és szaporodik gombamód a fiatal generáció, akik frontember nélküli muzsikálásra adják a fejüket, mondhatni örökre beskatulyázzák magukat egy népszerűtlen és mindössze egy apró réteget megérintő zenei közegbe. Valószínűleg nem kell tehát rafinált üzletembereket keresnünk a muzsikusok mellett, akik még nálunk frekventáltabb helyeken is csak ritkán művelik főállásban ezt a fajta ipart, mondjuk a legnagyobbakat, például Joe Satrianit leszámítva.

Ha meghallod a Diamond Head nevét, nem biztos, hogy rögtön képbe kerülsz, ha viszont azt mondom: Am I Evil vagy Helpless, valószínűleg egyből kapcsolsz, hogy ez az a brit banda, akik bő harmincöt évvel ezelőtt többek között a Metallicára is óriási hatással voltak. Olyannyira, hogy azok fel is dolgozták tőlük az említett nótákat, első lemezük felével egyetemben, világszerte ismertséget hozva és némileg igazságot is szolgáltatva ezzel legalább az életmű egy szeletének.

Troy Sanders (Mastodon/Killer Be Killed), Troy Van Leeuwen (kismillió formáció, de leginkább a Queens Of The Stone Age) és Tony „nem Troy" Hajjar (At The Drive-In/Sparta) együtt – ó, a francba, már megint egy szupergroup! Na jó, ezek a nevek azért tényleg csengnek annyira jól, hogy az egyszeri zenebolond úgy gondolkodjon, egy hallgatást azért csak megér a Gone Is Gone bemutatkozó EP-je is. Hogy aztán azt a bizonyos egy meghallgatást rögtön kövesse a következő, majd az ember arra ocsúdjon fel, hogy alig akarózik hosszabb időre elköszönni a nyolcszámos, bő félórás anyagtól.

Megmondom a frankót: a Halott Százszorszépek gyülekezete nekem pár éve még híres rockzenészek unaloműző, szedett-vedett hakniprodukciójának tűnt. Aztán úgy két éve történt valami. Bevették Marco Mendoza basszusgitáros-mestert, majd rövid időn belül a hajdani The Scream-énekes John Corabit, akinek mötley-s ténykedésére azóta is könnyes szemmel gondolok vissza, és az addig átjáróháznak tűnő Daisies hirtelen megszilárdult, valamint karakteres arcot kapott. Időközben üzletileg is látványos felfutásba kezdett a csapat, az egyénekre lebontva sem gyenge kiállású brigád mögé rettentő dögös, képregény-szerű imázst kreált láthatatlan, ám csúcsprofesszionális promós gépezetük. Zseniális a százszorszépekből összerakott koponyás logó, óriási a merch-katalógus, szóval a napnál is világosabb, hogy nagyon pörgetik a hátteret, veszettül építik saját brandjüket, és ehhez megtalálják a legmegfelelőbb platformokat.

A '90-es évek végén, vélhetően a csúcsformában lévő Dream Theater sikereinek hatására kisebbfajta progmetal-hullám ütötte fel a fejét. Az ekkor még szinte totál ismeretlen Symphony X, a Pain Of Salvation és a Vanden Plas mellett egy rakat olyan csapat is felbukkant ekkoriban, akik végül vagy csak mindösszesen egy lemezig jutottak (lásd például Divine Regale), vagy a minőségi matériák ellenére sem tudtak tartós ismertségre szert tenni. A német Poverty's No Crime utóbbiak sorát gyarapítja. Az 1991-ben alakult ötös ugyanis bár kapott némi reflektorfényt az 1999-es Slave To The Minddal, később azonban hamar elhalt az érdeklődés irányukban. Két további nagylemez után 2004-ben egy évre jegelték is a tevékenységüket, 2005 óta azonban újra aktívak, még ha ez nem is jelent többet kifejezetten lassú dalszerzésnél.

A Leecher egy budapesti zenekar, akik 2008-ban alakultak, de csak kábé három-négy éve kapcsoltak magasabb fokozatba. Azóta megnyertek egy tehetségkutatót, az itt behúzott stúdióidőnek köszönhetően pedig néhány hónapja első lemezük is megjelent, méghozzá a Hammerworld mellékleteként. Ha őszinték akarunk lenni, az, hogy egy csapat egy efféle diadallal jut lemezhez, önmagában még nem feltétlenül jelent sokat, hiszen számos hasonló megmérettetés létezik az országban, a magam részéről pedig nem egy olyan győztes lemezébe futottam bele, melyről utólag azt kívántam, bár ne tettem volna.

Neil Fallon a nyughatatlan természetű földlakók közé tartozik. Nem elég, hogy zseniális zenekara, a Clutch kimondottan aktívnak tekinthető, de a négy zenésztárs annyira bírja egymást, hogy még akkor is együtt muzsikál, ha éppen nem a Clutchot üzemeltetik (hanem az instrumentális The Bakerton Groupot, ahol Neil értelemszerűen nem tátog, hanem gitározik). Emellett ugye ott van neki a mostanában igen sajnálatos módon parkolópályára küldött The Company Band, olyan arcokkal, mint a Fu Manchu-s Brad Davis, vagy a Fireball Ministry-s Rev. James Rota. Ha pedig még ez sem lenne elég, szíves-örömest szerepel a haverjai lemezein is, mint mondjuk legutóbb a Reed Mullin által összegereblyézett (és elég gyengusra sikeredett) Teenage Time Killers projekt. És fogalmam sincs, hogyan csinálja, de még mindig marad ideje olyan érdekességekre is, mint a Dunsmuir.

Pár hónapot késtünk ezzel a kritikával a megjelenéshez képest, amire nincs mentségünk most sem, viszont a lemez ettől még bőven aktuális, mivel az amerikai Oceans Of Slumber ősszel Magyarországon is fellép az Enslaved és a Ne Obliviscaris társaságában. Emellett pedig a Winter kétségtelenül az idei év egyik kiemelkedő teljesítménye, amit különösen ajánlok mindenkinek, aki a '90-es évek közepén és második felében rajongva csüngött az akkori európai vonal egyszerre durva és atmoszférikus muzsikát játszó zenekarainak emlőin.

Phil Anselmo valahogy nagyon elvadult korszakát éli az utóbbi években, amire nemcsak a pár évvel ezelőtti, tényleg mindenféle kompromisszumtól mentes Walk Through Exits Only szólólemez utal, hanem a Superjoint Ritual feltámasztása, illetve ez a friss projekt is. Ha pedig mindehhez hozzátesszük, hogy a Pantera volt frontembere elméletileg még egy Metraton Nganga nevű death metalos csapatot is összehozott, egyértelmű: Anselmo lendülete, éhsége azzal együtt sem csökken, hogy idén már 48 éves, és ő bizony – sokakkal ellentétben – az évek múltával sem higgadt le. (Azt most inkább hagyjuk, hogy ez az örökifjúság néha totálisan felesleges, védhetetlenül ostoba megnyilvánulásokban is lecsapódik nála, cikkezett róla mindenki eleget év elején...)

Ha nagyon gonoszkodni akarnék, akkor mindjárt az elején leszögezném, hogy a washingtoni Periphery pályafutása eddigi legkiszámíthatóbb, meglepetésektől leginkább mentes albumát adta most ki. Bár rögtön hozzáteszem, hogy még ha ez valóban így is van, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy a fiúk totálisan elfelejtettek volna ütős dalokat írni. Márpedig az ő esetükben is a dalok minősége határozza meg, hogy a Select Difficulty valóban kiállja-e majd az idő próbáját. Én úgy vagyok vele, hogy még a manapság tapasztalható beteges dömpingben is szeretnék hosszútávon jól szórakozni, és ehhez bizony félre kell tennem az akaratlanul is kialakuló előítéleteimet. Sőt, meg kell feledkeznem a stílus szűkre szabott kereteiről is, és minden energiámmal a dalokra kell koncentrálnom. Ha így teszek, talán egy olyan, kiszámítható szakaszba érkezett banda új lemezét is élvezni fogom (jóra fogom tudni hallgatni), mint amilyen a Periphery.

Vannak az életben stabil pontok. Az egyik ilyen Dan Swanö, akitől a lehető legjobb értelemben véve mindig pontosan tudjuk, mit várhatunk. Egyfelől minőségileg, hiszen bármihez is nyúl, annak rendszerint igényes végeredménye lesz, függetlenül attól, hogy épp zenei eszköztárának melyik részét helyezi előtérbe. Másfelől annyira markáns a stílusa, zenei világa, hogy akár az Eurovízióra is írhatna popnótákat, az akkor is két hangból felismerhető és élvezhető volna (bár azért ötleteket adni nem szeretnék.) Mindenesetre tény, hogy a kultikus Crimson lemez óta – amely valóban méltatlanul maradt ki eddig a Klasszikushock rovatból – kedvenc zenészeim közé sorolom, még ha zeneileg nem is mindegyik lemeze áll egyformán közel hozzám. Ez utóbbi megállapítás viszont a Witherscape debütáló albumára, és különösen a friss anyagra finoman szólva sem áll.

A Hawaii Five-O főgonoszának nevét viselő texasi stoner/pszichedelikus/bluesrock-trió 2011-ben, a Noche Del Chupacabra lemezzel – két stúdióalbum után - lelt rá végképp arra a hangra, amit igazán sajátjának tekint. Olyannyira, hogy azóta – kis túlzással – nem is művelt mást, mint hogy még kétszer kiadta azt, csak épp The Black Code és The Conjuring néven, most pedig a Midnight Cometh-tel negyedszerre is megteszi. És a poén az, hogy negyedszerre is ugyanolyan könnyedén és jólesően zabálom be tőlük! És hiába mondom most azt, hogy na nem, ez már ugyanígy legközelebb tutira nem lesz elég, nem vagyok róla száz százalékosan meggyőződve, hogy valóban így lenne. Esendő az ember.

Noha még nagyban feltörekvő bandáról beszélünk, legalább névről azért többé-kevésbé már mindenki be tudja azonosítani a brazil Nervosát, akit csak egy kicsit is érdekel a thrash. Ha esetleg mégsem lennének meg, a csapat elsődleges különlegességét az adja, hogy három csaj nyomul benne, ami ebben a durva műfajban ugyebár még ma sem túl gyakori. És nem véletlenül fogalmaztam így: a Nervosa egyelőre elsősorban még mindig emiatt érdekes, mert zeneileg sajnos nem túl izgalmasak. Viszont mindez nem jelenti azt, hogy a banda rossz lenne, mert nem az.

Nagyjából maradt az eddigi csapásvonalon az első albumával igazi meglepetéssikert aratott Blues Pills, vagyis Elin Larssonék továbbra is olyanok, mintha egy időgép segítségével mászkálnának ide-oda 1968 és 2016 között, a rockzene hőskorában született dalokat, riffeket mentve át a 21. századba. De mint mondtam, csak nagyjából, a Lady In Goldon ugyanis egyértelműen nagyobb teret nyert a soulos, elszállósabb irány, mint a debütön. Ez a vonal eddig is megvolt a bandánál, vagyis váltásról semmiképp sincs szó, viszont biztos vagyok benne: lesz, akinek nem annyira jön majd be ez az apró aránymódosítás.

Kétségtelen, hogy a kaliforniai Rival Sons karrierje legnagyobb lehetőségét kapta meg a búcsúzó Black Sabbathtól, és jobb dolguk nem is lehetne a friss lemez megjelenésével egy időben, mint teltházas arénákban játszani a The End turnén. Mint azt a koncertbeszámolóban is írtam, az ilyesmi persze nem minden tekintetben kifizetődő, de még így is csak nyerhetnek vele, ez nem kérdéses – főleg, hogy Jay Buchananék zeneileg is tökéletesen passzolnak Iommiék elé. A Hollow Bones ráadásul megint jól sikerült, így aki a koncerttapasztalatok alapján esetleg veszi a fáradságot, hogy rájuk keressen, aligha fog csalódni, amennyiben pont ebbe a lemezbe fut bele tőlük.

Harmincöt éve nyomatja a metalt csaknem töretlen lelkesedéssel az arizonai Flotsam And Jetsam főnöke és egyetlen állandó tagja, Eric A.K. Knutson énekes, aki mindössze néhány hónapra lépett ki a csapatból 2001-ben. Mellette az a Michael Gilbert tekinthető még viszonylag állandó tényezőnek a bandában, aki a hőskorban tizenöt évig gitározott a csapatban, majd némi kihagyás után 2010-ben tért vissza. Körülöttük állandó és elég heves a jövés-menés, ami jelen esetben azt jelenti, hogy a legutóbbi lemez, a 2012-es Ugly Noise óta két újoncot is avattak. Steve Conley gitáros és Jason Bittner dobos totál újoncok a bandában, mint ahogy a bőgős Michael Spencer is friss arc, de neki már van egy kis Flotsam-múltja, mivel 1986 és 1987 között pengetett már itt. Lemezen azonban most hallhatjuk először, lévén a debüt és azóta kultikussá érett (hamarosan a Klasszikushockba is bekerülő) Doomsday For The Deceiver után érkezett, viszont nem maradt a kettes sorszámmal '88-ban felvett No Place For Disgrace-ig.

Nehéz dió – ahogy Bertli Zoli kolléga mondaná ironikusan. Mármint bármit is írnom a nagymágocsi Angertea új lemezéről. Egyrészt azért, mert a Dühtea zenéje sem volt soha könnyű eset, ezúttal sem az, emellett pedig úgy érzem, már mindent elmondtam róla korábban. Volt is rá lehetőségem, éppen elég, hiszen idestova húsz éve léteznek, húsz esztendő alatt pedig sok víz lefolyt a Tiszán, még több hallgatnivaló a fülünkön, ennyi idő alatt sok minden rögzül és változatlanságba is dermedhet - pláne mifelénk. És ebben bizony az is markánsan benne van, hogy az Angertea talán már soha nem lesz (el)ismertebb és népszerűbb, mint most, hiába érdemelnék meg pedig, és hiába is tesznek meg érte minden tőlük telhetőt. Így aztán marad a nehézkes fellépés-szervezés, amely során a fesztiválguruk valahogy mindig elfelejtkeznek a trióról (tisztelet a kivételnek), maradnak az MR2 által visszadobott dalok, mondván, ez nem üti meg a szintet (röhög a vakbelem), marad a megannyi keserűség és kisstílű szarakodás. Másrészt viszont megmarad az alkotói szabadság, a bármijöhet-attitűd, Kis Grófó országának határain túlra való kacsingatás és az, hogy neves előadók is szívesen vállalják a közreműködést a lemezeden. Szóval, nehéz dió.

Akármennyire is hihetetlennek tűnik, de idén már az instrumentális gitárzenék egyik legmeghatározóbb fejezete, a most 56 esztendős Steve Vai által elkövetett Passion And Warfare is negyedszázados korba lépett! E varázslatos muzsikát tartalmazó lemezt, amely szinte már a megjelenése évében is simán megállta volna a helyét a Klasszikushock rovatban, most újra a kezünkben tarthatjuk egy meglehetősen pazarul feljavított kiadásban. Bár az eredeti anyag megszólalásával sem voltak különösebben gondok, mégis érdemes próbát tenni ezzel a felturbózott verzióval is, hiszen amellett, hogy kiadatlan bónuszokat is hozzácsaptak a '80-as évekből (Lovely Elixir), maga a felvétel is teltebben és természetesebben szól. És persze az egykoron szintén „félresöpört" szerzeményeket tartalmazó, mindezidáig kiadatlan Modern Primitive-ről sem „illik" megfeledkezni.

Néha (nagyon ritkán) felötlik bennem a kérdés, miért létezik még metalcore, de ha még/már létezik, lehet-e újat, kiemelkedőt villantani benne. A stílus- és műfajkeveredésnek hála sikerül még a felszínen tartani az ezer lékkel hánykolódó hajót, de ahhoz, hogy ne süllyedjen el, napjainkban már az istenek és a rajongók irgalma szükséges, plusz néhány olyan album, mint például a Killswitch idei eresztése. Nem állítom, hogy teljesen létjogosultságát vesztette a dolog, de hogy megújulásról bajosan lehet szólni, az nagyjából fedi a valóságot.

Évek óta húzódik már ez a szólóprojekt, amin persze semmi meglepő nincs: ha valahol Steven Tylerről szólnak a dolgok, az ember csakis a totális káoszt veheti biztosra, ehhez pedig alighanem mindenki hozzászokott már az elmúlt negyvenakárhány évben. Az énekes végül azért csak összehozta karrierje első hagyományos szólóalbumát, és mentségére szolgálhat, hogy a We're All Somebody From Somewhere dalszerzők, stúdiós szakemberek, zenészek egész hadseregével készült egy végletekig szétszabdalt, évekre elnyúló munkafolyamat során – így nem is csoda, hogy ennyit ült rajta.

Végül eléggé másként sült el a Stuck Mojo újjáéledése, mint azt eredetileg tervezték. A pár év inaktivitás után ugyebár arról volt szó, hogy Rich Ward gitáros és Frank Fontsere dobos a legsikeresebb felállásban állítja ismét vágányra az atlantai rap metalosokat, Bonz rapperrel és Corey Lowery basszer/énekessel. Némi koncertezés után azonban ismét előjöttek a személyi feszültségek meg a régi problémák (bármit is jelentsen ez...), így utóbbi két tag megint távozott. A helyükre ezután két új ember érkezett Robby J. Fonts énekes és Len Sonnier basszer személyében, és végül velük készült el a Here Come The Infidels, a banda tulajdonképpeni visszatérő albuma.