CD kritika

Minden csoda három napig tart, a magam részéről azonban már elég hosszú ideje nagyon jól elvagyok a Steel Pantherrel. Értem persze azon véleményeket is, amelyek szerint az első lemez után fokozatosan csökkent (radikálisabbak szerint: zuhant) a minőség, számomra azonban a Balls Out is erős anyag volt, és az All You Can Eatet is tökre szeretem. Ugyan kétségtelen tény, hogy a debüt Feel The Steel volt a legerősebb tőlük, mind a mai napig lázba tud hozni egy-egy új Steel Panther-kiadvány érkezésének híre, így a Lower The Bart is felfokozott érdeklődéssel vártam. És bár csalódást nem okoztak, a lemezt alaposan áthallgatva most már én magam sem tudom elhallgatni azt a tényt, hogy úgy tűnik: valóban kezd kifulladni a csapat.

Időről időre felbukkannak olyan zenekarok, amelyeket nem igazán tudok hová tenni. Általában a velük egyívású (és egyivású) bandáktól sugárban hányok, ezekkel a csapatokkal szemben valahogy mégis sokkal elnézőbb vagyok. Néha elég csak egy különös hangulati elem, egy melankolikus pillanat, néhány jól eltalált rím, vagy egy szutykos gitárszóló, fene se tudja, pontosan mi is kell hozzá, mégis így van. Ilyen az Óriás is. Ami pontosan beleillik a manapság (is) oly népszerű alter-popzene közepébe, a Heaven Street Seven, a Vad Fruttik, a Supernem, a Zaporozsec, meg még az isten tudja, melyik naprakészen szuper/szuperen naprakész banda tőszomszédságába, tőlük valahogy mégis el tudom viselni ugyanazt a kulimászt. És ha olyan kedvem van, még tetszik is.

Mikor elért hozzám az új Sinister-lemez híre, magamban automatikusan el is kezdtem írni a kritikát az anyagról. Akkor még egy hangot sem hallottam az albumból, de mégis, szinte biztos voltam benne, hogy látatlanban is előre lehet tudni, mit rejt majd a hollandok tizenharmadik lemeze: semmi újat, megint kapunk egy adagnyi hollandusan kimunkált, de unalomig ismert fogásokkal telepakolt death metalt. Jól tettem, hogy azért végül csak meghallgattam a Syncretismet, mert kellemes csalódásban lett részem.

Lehetséges, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb ember arra, hogy megemlékezzek az új Deep Purple-lemezről, ugyanis az ősfelállás(ok) - tehát az MK II és III - által lerakott zenei alapanyag enyhén szólva is őrületes hatással volt rám annak idején, ami egyébként elmondható az immár huszonegy éve a csapatban pengető Steve Morse-ról is. Azonban ha valakire rá lehet aggatni a „minden újdonságra nyitott", valamint a „nosztalgiát szigorúan csak módjával adagoló" jelzőt, az minden bizonnyal én vagyok, és többnyire ennek a mentalitásnak köszönhetően tudtam megbarátkozni a legutóbbi felállás munkáival is. Éppen ezért gondolom úgy, hogy ezt az új lemezt is egyszerűen tilos a rommá koptatott „régen minden jobb volt" klisével megkörnyékezni, hiszen vannak események, amelyek megváltoztathatatlanok (Jon Lord elvesztése), illetve olyanok is, amelyek még a halálnál is biztosabbak (Ritchie Blackmore soha vissza nem térése a Deep Purple-be).

Fiúk, ez kurva sokáig tartott! Nagyjából ennyi jutott eszembe az első hallgatások alkalmával, az Ulver „popalbumaként" meghirdetett The Assassination Of Julius Caesar kézhezvételét követően. A főkolompos, Kristoffer Rygg, az elmaradhatatlan Tore Ylwizaker billentyűs, valamint a norvégok Andy Fletchere, Jørn H. Sværen nagyjából tíz éve nem csinált semmi olyasmit, ami felkészíthetett volna bennünket az itt megtapasztalható elefántpuszira. Nem azt mondom, hogy bármi különösebb gond lett volna a köztes korszak szülötteivel, amelyekről mi is rendre megemlékeztünk, de utóbb már nagyon úgy festett, hogy a művészemberekre jellemző lila köd annyira kitöltötte hőseink körül a levegőt, hogy efféle emberközeli, mondhatni profán produkciót irányukból többé reálisan nem várhatunk. Az Ulvert persze soha nem a kiszámíthatóságáért szerettük, és ha tavaly év végén a kottába fingás tipikus esetként értelmezhető Riverhead filmzenét is sikerült megemészteni (részemről nem), akkor tekintsük mindezt egy soron kívüli ajándéknak szenvedéseinkért.

Nem tagadom, egy időben, mondjuk úgy a We Sweat Blood és a Sleep Is The Enemy idején a rock'n'roll egyik titkos fegyverének, reménységének, sőt, potenciális megmentőjének tartottam Danko Jonest és aktuális társait, aztán ez az érzés szépen elmúlt, ahogy a trió szépen beleszürkült önmagába. A mélypont alighanem a 2012-es, menthetetlenül lapos Rock And Roll Is Black And Blue-nál érkezett el, ahol én a magam részéről konkrétan le is írtam a csapatot. Aztán Danko valahogy összekapta magát, és a legutóbbi Fire Music már a válságból kifelé vezető úton született. Szerencsére a Wild Cat is ezt az ösvényt követi.

A székesfehérvári Burnout semmiképpen sem kezdő csapat, az utóbbi években elég rendesen bealapoztak maguknak koncertfronton – többek között például a Tankcsapda vagy a Depresszió előtt –, és az Új Évezred Rapszódia már a harmadik albumuk. Én az utóbbi hetekben valahogy többet találkozom a nevükkel mindenfelé, mint előtte, szóval látok rá némi esélyt, hogy ezzel a lemezzel most ugranak egy szintet felfelé. Az anyagon mindenesetre nem fog múlni a dolog, abban határozottan van potenciál – ugyanakkor szerintem a csapatban hosszabb távon több rejlik, mint ami itt előjön belőlük.

A három évvel ezelőtti Manslaughter lemezzel olyan feltámadást produkált a Body Count, amire alighanem senki sem számított. Ha jelentőségét tekintve nem is vetekedhetett az első albumukkal, a 2014-es anyag zeneileg elég egyértelműen Ice-T metal/rap-formációjának csúcsalkotása volt, és rendesen újra is indította a gépezetet – aránylag gyorsan meg is érkezett a folytatás, ezúttal már a világ egyik vezető metalkiadójánál. A felállás változatlan, a hangvétel is egészen hasonló, és ismét muszáj hangoztatnom azon meggyőződésemet, miszerint a Body Countnak nagyon jót tett, hogy Ice és a másik veterán gettóharcos, Ernie-C mellé két veterán underground metalista érkezett Juan Garcia (Agent Steel, Evil Dead) és Vince Dennis (Steel Prophet) személyében. Röviden akár annyit is mondhatok, hogy amennyiben szeretted a Manslaughtert, a Bloodlustot is szeretni fogod.

Dr. Gregory Walter Graffin, elismert paleontológus-professzor és evolúció-kutató 1981-ben, a kaliforniai Santa Anában fellépett élete legelső koncertjén. Persze, akkor még nem hogy elismert paleontológus nem volt, de még csak doktor sem, sokkal inkább egy tizenhat éves, fekete bőrdzsekibe és tépett fehér pólóba bújt punksrác, aki minden bizonnyal majd becsinált, hogy mire is fog menni néhány évvel azelőtt alapított, Bad Religion névre keresztelt bandája élén. Az este másik fellépője a velük kábé egyszerre alakult Social Distortion volt, akik később úgyszintén kultikus rangra emelkedtek a kaliforniai punk-színtéren, mint dr. Graffin és bandája. Röpke harminchat évvel később Graffin úr kiadja harmadik szólólemezét, amin ott figyel igen sok közreműködő, de a legfontosabb négy bizony mind egy helyről jött: úgy van, a Social Distortionből. Jonny Wickersham, David Hidalgo Jr., Brent Harding és David Kalish a jelenlegi banda 4/5-ét jelenti, és ugyan közülük senki sem vett részt az említett '81-es koncerten (Hidalgo olyannyira nem, hogy még csak meg sem született akkor), a dolog mindenképpen érdekes. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Greg papa társa ezúttal is az Epitaph (és ANTI) kiadó főnöke, Mr. Brett Gurewitz volt, akkor minden adott is egy jó kis punkanyaghoz!

Érdekes helyzet alakult ki köztem és az önmegvalósítás egy újabb szintjére lépett Mastodon között. A csapat mára olyan magasságokig jutott, hogy lassan a velük kapcsolatos minimális kritizálás is szentségtörésnek tűnhet egyesek szemében, pedig hiába kezeli őket jelenleg a fél világ szent tehénként, azért mindannyiunknak el kell ismerni, hogy a négyes tagjai is csak emberből vannak, akik bizonyos helyzetekben nem mindig tudnak maximális teljesítményt nyújtani. Nos, az atlantai srácoknak még nem igazán akadt ilyen problémájuk tizenhét éves karrierjük során, legfeljebb az ősrajongók egy része hallgatja enyhe sértettséggel az utóbbi albumokat. A zenekarnál nem csak a progresszív elemek, de némileg a súly és az extrém üvöltözés is háttérbe szorult az évek során, aminek a magam részéről örülni is tudok, meg nem is.

Elég komolyan beindult a Striker-gépezet, hiszen szinte napra pontosan egy évvel a Stand In The Fire után már itt is a folytatás, a szimplán csak Strikerre keresztelt ötödik nagylemez. Ha egy zenekar saját maga után nevezi el aktuális lemezét, akkor az a legtöbb esetben egyfajta összegzést, vagy ha úgy tetszik, hitvallást jelent: tessék, ezek vagyunk mi, ez pedig a definitív anyagunk. Mindez a Striker esetében is ül, hiszen a kezdeti speed-vonaltól folyamatosan a dallamosodás és a fogósság irányába haladó vezérszál a friss album esetében is adott. Azaz a Dan Cleary jellegzetes, magas hangjára épülő dalok között ezúttal is ott vannak a szinte már rockosan slágeres darabok, de a metalosabb témák is.

Lerágott csont, hogy a Depeche Mode aktuális népszerűségének fenntartásában mennyire kevés szerepet játszik egy-egy újabb sorlemez megjelenése. Távolról szemlélve úgy tetszik, hogy maga a banda sem öl bele komoly energiákat az albumcsinálásba, hiszen gyakorlatilag az Ultra megjelenése óta ráálltak a négyéves lemezkiadási periódusra, ebből következőleg most a Spirit is közel fél évtized kihagyással követi a Delta Machine-t. Persze csak azért nyilván nem éri meg ez az egész hercehurca, hogy a potenciális hallgatóság zöme csupán ülepével illesse az új hanghordozót, és (jó esetben) néhány felületes hallgatás után megállapítsa róla, hogy ezen újfent nem találja a Personal Jesus vagy a Walking In My Shoes 2017-es változatát. Szerencsére vagyunk páran, akik szánnak időt a legújabb idők termésének megismerésére is, Dave Gahanék pedig elsősorban nekünk alkotnak, a többiek számára pedig ott vannak az immár csaknem négy évtizedet átfogó életmű további darabjai.

A legutóbbi Great White-lemez kapcsán már kiveséztem, mennyire gáz a megkettőződősdi, így ebbe nem megyek bele megint. Ugyanakkor hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem értem Jack Russell motivációit ebben a történetben, hiszen most komolyan, mit csinálna a drog- és alkoholfüggőség poklát ezerszer megjárt, köztudottan roppant zűrös magánéletű énekes, ha még a többé-kevésbé máig ismert brandet sem használhatná semmilyen formában? Alighanem még akkor is a Great White név számára az egyetlen komoly fogódzó, hogy a zenekarról 2003 óta a tengerentúlon elsősorban mindenkinek a Rhode Island-i szörnyűség jut eszébe, nem pedig az olyan békebeli slágerek, mint a Once Bitten, Twice Shy, a The Angel Song vagy a Congo Square.

Vannak megmagyarázhatatlan dolgok. Hiába jelenthető ki nagy biztonsággal, hogy a KXM az elmúlt évek legeredetibb, legizgalmasabb hard rock szupergroupja, az összéletkorát tekintve 177 esztendős trió a The Winery Dogs-féle agyonhájpolt összeállításokhoz viszonyítva továbbra is kvázi teljes anonimitásban tevékenykedik, eme státusz az új lemez ismeretében pedig aligha fog változni. Nemrég maga Joe Satriani méltatta a mértékadó Guitar Player magazin hasábjain a George Lynch, Doug Pinnick és Ray Luzier neveivel fémjelzett alakulat debütáló munkáját, miután megkérték, mondjon öt kriminálisan alulértékelt gitárlemezt, amit senki nem ismer, de kellene. Ez mindent elmond...

Mindig is imádtam a House Of Lordsot. Már a kultikus első lemezzel és a Saharával is belopták magukat a szívembe és valahogy ott is ragadtak egészen a tavalyelőtti Indestructible-ig, ahol azért már érezhető volt némi hanyatlás a dalszerzés terén. Azonban még távolról sem lehet állítani, hogy mióta a Frontiers teljes mértékben felkarolta őket, a legutóbbi sorlemezekre egyáltalán nem kerültek méregerős szerzemények, hiszen elég csak az olyan dallamorgiákra gondolni, mint például a Desert Rain vagy a The Train a Cartesian Dreamsről, valamint a Turn Back The Tide-, Battle-, Epic-féle stílusgyakorlatok a Precious Metalról. Nos, utóbbi erősebb momentumoknak csupán halvány illatát lehet kiszagolni a legfrissebb dalgyűjteményből, és ez – akármennyire is rajongok James Christian ezer közül is rögtön felismerhető, jellegzetes hangszínéért – nekem így most már egy kicsit kevés.

Az Obituarytől ma már aligha vár bárki is forradalmat, hiszen John Tardyék bőven kivették a maguk részét a súlyosabb irányzatok formálásából jó két és fél-három évtizeddel ezelőtt. A hasonló korú bandák esetében az ember általában maradéktalanul elégedett, ha képesek a jól bevált stílusban kellően erős dalokat leszállítani, a régi mesterművek meg úgyis érinthetetlenek. Mivel az Obituarynek akadtak kevésbé meggyőző albumai is a minden szempontból perfekt Slowly We Rot – Cause Of Death – The End Complete mesterhármas óta, igazán örömteli hír, hogy az új lemez elég rendesen gyalul.

A Gotthard abszolút a pályafutásának csúcsán volt, amikor énekesük, Steve Lee 2010. október 5-én egy tragikus motorbalesetben életét vesztette. Lehet, hogy nem ekkor voltak a legnépszerűbbek, de a Lipservice, a Domino Effect és a Need To Believe olyan albumok voltak, amelyeket nyugodt szívvel nevezhetünk kiemelkedő alkotásoknak. Steve halála alapjaiban kérdőjelezte meg a zenekar jövőjét, hiszen amellett, hogy az énekes igen karakteres hanggal bírt, frontemberként is az első ligába tartozott, ráadásul a gitáros Leo Leonival közösen alapította a svájci hard rock alapcsapatot a '90-es évek elején. Halála után társai azonban hamar bejelentették, hogy a Gotthard nem áll le, 2012-ben pedig érkezett is a Steve-nek ajánlott Firebirth lemez, Nic Maederrel a mikrofon mögött. Nic csatasorba állításával a biztosabb utat választották, a fiatal srác ugyanis egyértelműen Steve Lee-klón, bármennyire is igyekeztek hangsúlyozni társai az interjúkban, hogy egy önálló egyéniség megtalálása volt a cél. Nos, Nic nem az, hangja ugyanis annyira hasonlít Steve orgánumához, amennyire ez csak lehetséges, illetve harmóniái is maximálisan igazodnak az elődje által teremtett dallamvilághoz.

Dario Mollót leginkább a The Cage projektből, illetve a Voodoo Hillből lehet ismerni, és bár ezek a formációk sem hoztak számára szupersztár-státuszt, mégis bekerült általuk a köztudatba. A The Cage-ben ugyanis Tony Martin, míg a Voodoo Hillben Glenn Hughes oldalán muzsikált az olasz gitáros, ezek a nevek pedig manapság is keltenek némi feltűnést. Azt ugyan nem tudom, hogy Martin mit csinál mostanában, az azonban tény, hogy a Black Country Communion, illetve a hosszú idő után tavaly ismét beindított szólókarrierje miatt Hughes teljesen be van táblázva, így 2016-ban Mollo elérkezettnek látta az időt, hogy régi dobos kollégájával, Ezio Secomandival karöltve feltámassza első bandáját, a kezdetben még Fireballként egzisztáló Crossbonest, akikkel az 1991-es feloszlás előtt egy demót, illetve az 1989-es Crossbones nagylemezt hozta össze. Bár ezeket az anyagokat nem ismerem, így is bátran kijelenthető, hogy a Rock The Cradle teljesen hű a Mollótól megszokott zenei világhoz, illetve a gitáros gyökereihez. A lemez leginkább talán a „veretes hard rock" jelzővel illethető, azaz rengeteg Rainbow-ízzel tálalt, bluesban gyökeredző, illetve a '70-es éveket idéző dalokkal van tele.

A Red Swamp-lemezismertetőt fabrikálva vágódott belém a felismerés: hoppá, hiszen még egykori turnétársaikról, a Dungaree-ről sem írtunk, pedig hát tavalyi anyaguk, a Bipolar World nekem speciel annyira bejött, hogy a bandát fel is véstem a legnagyobb hazai reménységek képzeletbeli listájára. Nem mintha már nem lettek volna ott korábban is, hiszen eddigi EP-ik (2014 – Climb Out Of The River, 2015 – Final Yell) pontosan azt a két zenei világot vegyítették, amelyet bármikor, bármilyen ideg-, kedély- és tudatállapotomban szívesen hallgatok: a stonert és a grunge-ot. Persze, hogy a szűk három éve létező szegedi négyes nem tett máshogy a debütáló nagylemezén sem, talán csak annyit változtak, hogy még jobban ráéreztek az egész dolog ízére, azaz mindenki nyugodtan idegondolhatja a kemény és a dallamos részek fejlődési irányára vonatkozó szokásos ténymegállapítást. Alig három év alatt tehát már a harmadik hangzóanyag, közben egy országos turnéféleség – nem semmi a tempó, és ez még akkor is így van, ha a Bipolar World hosszát látva még vérmesebb punkbrigádok is elismerően köpnének egy hegyeset: nyolc plusz egy tétel alig harminc percben, slussz-passz. Lehet feltenni újra. Mert fel fogod, ha valaha is szeretted a Pearl Jam kreativitását, a Soundgarden energiáját, az Alice In Chains súlyát, és mondjuk az olyan csapatok húzását, mint a Black Label Society.

A Grave Digger kapcsán egy rakat pofás közhelyet el lehet sütögetni: a zenekar a német színtér állócsillaga, a germán metal zászlajának magasra emelője, a precizitás és megbízhatóság megtestesítője stb. A szkeptikusok szerint viszont újra és újra ugyanazt az albumot szállítják le, és tulajdonképpen ezek a megállapítások – pro és kontra – ülnek is a Chris Boltendahl által vezetett négyes (a lemezen ugyanis nem játszik a billentyűs Marcus Kniep) esetében. Ennek ellenére, ha valaki nem csak felületesen ismeri az 1980 óta létező zenekar munkásságát, az pontosan tudja, hogy saját, meglehetősen markáns világában azért a Grave Digger mozgolódik kissé erre-arra. Ez pedig leginkább abban nyilvánul meg, hogy epikusabb, himnikusabb oldalukat mutatják éppen vagy inkább a szikár, gyors riffelést helyezik előtérbe.

Az eredetileg Swampként indult, majd szép lassan bevörösödött (csak nem behódoltak az internacionalista proletariátus agitációjának?) budapesti banda ugyan nem túl szerteágazó múltra tekinthet vissza, lévén még kétéves sem nagyon van, viszont már kétszer is sikerült igazán odetenniük magukat. Először is ott volt egy háromszámos EP 2015 decemberében, amelynek hála megnyerték az A38 Talentométer fődíját, majd a közelmúltban bizonyossá vált: a Clutch őket választotta ki előzenekaroskodás céljából a június 6-án, az A38-on, az Akváriumban, a Papp László Sportarénában megrendezendő hangversenyen. Közben végigpusztították az országot a Dungaree-vel, illetve hát szeptember végén megjelentették ezt a debütáló lemezt is, amiről természetesen a legkevésbé sem felejtettünk el írni, csak éppen hagytuk leülepedni a dolgokat. Mint ahogy a szutyok-mocsok ülepszik le a Tiszassippi aljára, hogy vörös mocsárrá változtassa az egész tájat.

Vannak zenekarok, akiktől már nem várunk világmegváltást, azt a harminc éves pályafutásuk során, rendszerint még annak legelején véghezvitték. Javarészt a rajongói visszajelzések miatt ezek a bandák aztán nem is igen törekednek a megújulásra, csak megelégednek azzal, hogy van egy saját stílusuk, zenei világuk, ami csak az övék, csak nekik áll jól, és abban kényelmesen berendezkedve élik le az életüket. Szerencsére azonban mindig akadnak olyanok, akik nem elégszenek meg a kultikus státusszal és az azzal járó tisztelettel, hanem folyton valami újat próbálnak kreálni, mert még akár harminc évnyi zajongás után is hajtja őket a tűz, ami miatt annak idején először akasztottak hangszert a nyakukba. A New York-i Immolation pontosan ilyen zenekar: 1988 óta aktívak, első lemezükkel beírták magukat a death metal nagykönyvébe, a másodikkal vastagon aláhúzták benne a nevüket, a többi albummal pedig, még ha a színvonal nem is volt mindig egységesen kiemelkedő, képesek voltak annyit változtatni, fejleszteni muzsikájukon, hogy az mindig érdekes és friss maradhasson, és ezáltal ne váljanak önmaguk kínos paródiájává.

Nehéz megszólalni a Suicide Silence új produkciójának végighallgatása után. A búvalbaszott csendet azonban messze nem a katarzis okozza, hanem az értetlenséggel vegyes agypénisz, amit a gyanútlan szemlélődő az elméjébe tolt messze kritikán aluli teljesítmény kapcsán érez. Mert mi is történt? Mitch Lucker halála után a legénység megrázta magát, leigazolták Eddie Hermida személyében a jövő reménységét, és a You Can't Stop Me alapján úgy tűnt, be is jött a számításuk. Lelkendezős hangulatomban szép kövér kilencest adtam arra az albumra, amelyben (pár év távlatából szemlélve) benne volt vastagon a sikeres folytatás iránt érzett elismerés is. Anno azt írtam, hogy ha a következő albumon is azzal a hozzáállással dolgoznak, semmi baj nem lehet. Aztán tessék megnézni, mi történt. Megjelent a self-titled cucc, de már az előzetesek alapján nagyjából mindenki tudta, hogy itt bizony valami baromi nagy baj van. Pedig a probléma még annál is súlyosabb, mint azt akkor gondolni lehetett.

Nick Beggs és csapata szerint a medveállatkák fogják örökölni a földet. Oké... Rendben, akkor talán barátkozzunk is meg gyorsan ezzel az elsőre komolytalannak tűnő gondolattal, ugyanis ez a kijelentés még némi igazságtartalmat is hordoz magában, hiszen a medveállatkák ugye ténylegesen bolygónk legszívósabb teremtményei közé tartoznak. De még mielőtt túlságosan is belemerülnénk a NatGeo lebilincselő ismeretterjesztésébe, gyorsan váltsunk is inkább csatornát, mondjuk a Prog Channel UK-re, ahol a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetését produkáló The Mute Gods második fejezete hallható. Az überzseni, multihangszeres Marco Minnemann-nal és Roger King billentyűssel összeboronálódott, komoly zenei múlttal rendelkező basszusgitáros társaival együtt hallhatólag egyre nagyobb energiákat fektet ebbe a formációba, ami egy erős bemutatkozást követően nem feltétlenül baj, azonban én most mégis úgy érzem, hogy ez a lemez talán érkezhetett volna később is egy medveállatka-fasznyival.

Eheti hír, hogy Jack Owen lett a Six Feet Under új gitárosa, ami nyilván örömteli fejlemény a death metal műfaj egyik vezető bandájánál. Ám a Torment ismeretében azt kell mondanom, még örömtelibb lett volna, ha Chris Barnes mester korábban beveszi egykori Cannibal Corpse-kollégáját, és már az új albumot is vele írja meg, vagy netán – tudom, már önmagában is eretnek a gondolat – vár egy kicsit a megjelenéssel, és dolgozik pár hónapot további dalokon Jackkel. A végeredménynek bizonyosan jót tett volna mind az érlelés, mind a kissé frissebb megközelítés, a Torment ugyanis megint nem túl érdekfeszítő.

Azzal talán a jelen projekt agya, Morten „Teloch" Iversen is tisztában van, hogy az elmondhatatlan nevű Nidingr már sosem lesz a norvég black metal meghatározó szenzációja, ha azonban nagyritkán történik velük valami, arra mindenképpen érdemes odafigyelni. Az elmúlt bő két évtizedben mindösszesen négy teljes értékű munkával örvendeztettek meg minket az urak, tehát közel sem lehetetlen feladat pályájuk lekövetése. A „bandát" Audr néven, még 1992-ben, tehát bőven a hőskorban hívta életre Teloch, mintegy nevet/keretet adva szólókarrierjének, amelyből további társak csatlakozásával szökkent szárba a ma ismert képződmény. Főhősünket mostanában ugye teljes munkaidős állásban foglalkoztatja a legkultikusabb norvég intézmény, a (The True) Mayhem, ami sok mozgásteret eleve nem engedélyez számára, de miután megírta számukra az Esoteric Warfare zenei anyagát, és annak turnéját is kifuttatták, kreativitását most egy új Nidingr-sorlemezbe fojtotta bele.