CD kritika

Egy darab négy számos demó után máris lemezszerződést kapott a texasi Losa, akik talán le akarják mosni azt a sztereotípiát államukról, hogy onnan csakis besztóndult stoner/doom csapatok származhatnak. Nagyrészt. 2002-ben alakultak, igyekeztek sokat koncertezni, így gyorsan némi hírnévre is szert tettek a környéken. 2003-ra ért meg a jelenlegi felállás, utána készült a demó, a többi már "történelem".

Valaki emlékszik a Maiden Killers lemezére? Naná. Gondolom, vagyunk jó páran, akiknek kapásból beugrik a 80-as évekbeli jellegzetes hangzás. Nos, ezt kapjuk vissza ettől a marha hosszú nevű bandától is.

Mire megírom ezeket a sorokat, ez a zene - a hozzá tartozó filmmel és kapcsolt részeivel együtt - kiérdemelt egy Oscar díjat. Teljesen megérdemelten persze, szóval aki csak a könyv végén szereti megtudni, ki a gyilkos, az ne olvassa el a következő mondatot. Miszerint tíz pontos az anyag.

A szomszédos, sógori Ausztria négy elvadult szemléletű ifjonca verbuválta magát csapattá, hogy dekadens lordokká avanzsálva kezdje meg működését a metal műfaj rögös pályáján. A kvartettet tüstént le is kaphatnám az összes körméről és egyéb kinövéseiről, ha azt akarnám számon kérni rajtuk, mi a frászért jöttek létre egyáltalán, ha az eredetiségnek még a puszta látszatát sem akarják kelteni.

Jajj, hát ez egy nagyon sokáig halogatott iromány. Reméltem, hogy a sok ígérgetés ellenére végül is elfelejti a szerk., hogy nekem lett kiosztva, de csak megtalált a lemez. Miért is fáztam nagyon tőle? Hát tessenek egy pillantást vetni az oldalt látható borítóra - nem rettenetes? Sok jót az ember ez alapján nem vár... Végső soron azonban nem is olyan rossz ez a zene.

Hosszú csend után jelentkezett fiatalkorom kedvenc magyar csapata; a Lord. Hozzájuk fűződik első koncertélményem is (fiúknak 30 forint, lányoknak ingyenes), ebből is látszik, hogy nem ma volt! Pár éve összeálltak ismét, majdnem klasszikus felállásban (számomra nem Gidó "a" billentyűs, bár vele ismerte meg a nagyközönség a csapatot).

Pogány black metalt játszik a Loits, ráadásul Észtországból származnak. Előre leszögezem, hogy most nem fogok poénkodni és a cinikus hozzáfűzéseimet is mellőzöm (legalábbis igyekszem). Naszóval. Szögezzük le előre - ahogy a csapat is leszögezi mellékelt biográfiájában -, hogy nem a nácizmust képviselik, sőt, inkább azt igyekeznek megértetni a hallgatókkal, hogy miért és hogyan került Észtország a II. világháború idején Németország szárnyai alá, és ők mennyire nem örültek ennek, illetve saját függetlenségükért akartak küzdeni. Dióhéjban elég ennyi, aki akar, utánanézhet, ez meg nem történelemóra.

Nem tudom, mitől olyan erős és életrevaló a hazai doom/sludge/stoner/satöbbi színtér, bizonyára nagy szerepe van ebben a megboldogult Mood tevékenységének, de az egészen biztos, hogy a Locust On The Saddle debütálásával egy újabb igen jó kondiban lévő versenyző állt a rajtvonalhoz. A csapattal a tavalyi hajós Trouble minifeszten találkoztam először, és baromira impozáns volt az a lendület, amivel nyomultak a deszkákon, de arra azért kíváncsi voltam, sikerül-e majd lemezre is préselni azt az energiát, ami élőben áradt belőlük.

Egy fejfájós kora reggelen néha nem segít semmi más, csak valami durva zene, ami kitakarítja a sajgás utolsó morzsáját is az ember fejéből. Kutattam kicsit az újabban érkezett lemezek között és kezembe került az olasz Locus Mortis lemeze. A zene meghatározása ígéretesnek tűnt, így aztán behelyeztem a korongot a lejátszóba. Na, azóta néz úgy ki a fejem, mint egy darab kérdőjel.

Ne kacagjatok a címen, sosem lehet tudni, hogy valójában mit jelent. Arra biztos rájöhettetek, hogy cseh zenekarról van szó. Méghozzá egy elég arcbamászó zenét játszó zenekarról, akik '95 óta zenélnek a szomszédban. A zenéjüket simán be lehet határolni: Sepultura, Soulfly, Machine Head (Ektomorf, ha már, helyenként a CDT), és akkor azt hiszem, mindent elmondtam.

Te jó ég! A borító után ítélve rögtön sejtettem, hogy nem éppen egy finomkodó albumot hozott össze a Napalm Death, a Hypocrisy és a COF tagjaiból (illetve ex-tagjaiból) verbuválódott veterán társaság. Valamint arra is a nyakamat tettem volna, hogy a death/grind kedvelők nem fognak csalódni a zenében.

Második opuszát zúdította a már nem annyira gyanútlan hallgatókra a neves zenészekből verbuválódott csapat. Az első lemezhez képest történt egy kis változás, Peter Tagtgren kénytelen volt megválni a zenekartól időhiány miatt, a helyére az ex-At The Gates torok, Tomas Lindberg érkezett. Jó választás volt. Bár egy kicsit már karakterű, mint Peter, de teljesen okés ehhez a kegyetlen és sebességmániákus zenéhez.

A koponyás borító és a cím miatt, ami magyarul annyit tesz, hogy "Az élettel szembeni undorhoz", sokáig pihent a fiókban a cd. Aztán csak meghallgattam és kellemes csalódás ért. Ugyan a stílust nem megváltó lemezről van szó, de nem is egy tucatbanda próbálkozásairól.

A 2000-res Lizzy Borden sem hozott egy cseppnyi megújulást, képregény-heavy metal vicces szövegekkel, kicsit teátrálisan, vérben tocsogva, 11 tételen keresztül. Ezerszer hallott riffek, kiállások, szigorúan a nyolcvanas évek stílusában, ami nyilván akkor szórakoztató volt, ma inkább a naiv báj lengi körül ezeket a "matuzsálemeket".

Nem titok, hogy ez a cikk most azért születik, hogy igazságot szolgáltassak Lizzynek a Shock! hasábjain. Nem tudok, nem akarok ugyanis azonosulni azzal az egyetlen kritikával, amely a 2000-es Deal With The Devil megjelenésekor született nálunk: enyhén szólva, kissé lesarkítottan fogalmaz a cikk, pedig a Lizzy Borden zenekart nem lehet ennyivel elintézni. Ezért is jön kapóra ez a kiadvány, amely ismét alátámasztja azon vélekedésemet, hogy újrakiadások tekintetében nincs nagyobb király a Metal Blade-nél.

Az egyszer biztos, hogy nem tegnap jelent meg az utolsó Lizzy album, a Deal With The Devil, de kedvenc baltásunk nem ült tétlenül a babérjain ez alatt a hosszú idő alatt. Tényleg rejtély, hogyan (de főleg miért) sikerült a bandának és a kiadónak teljes titokban tartania a komplett lemezanyagot, amelyet ezen a néven vettek fel, valamint a szintén LB-muzsikusok által összehozott Starwood project anyagát is.

Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, mikor a kezébe veszi egy általa nem ismert banda első lemezét, és a külső azt súgja, hogy végre, talán valami érdekes. Én is valami ilyesmit éreztem, mikor megpillantottam a The Living Fields debütalbumát. A borító gyönyörű az őszi éggel, és ugyan a promó példány kicsit lebutított verzió a boltihoz képest (a szövegek nincsenek benne), de akkor is kiemelkedik a tömegből és előrevetíti, hogy ez talán valami különleges lesz.

Évek óta vártam ezt a lemezt, hiszen a fekete mágusok visszatérését jelentő Collideoscope nagyon régen, 2003-ban jelent meg, és hiába játszottak azóta négyszer is Magyarországon, jó lett volna már tőlük új dalokat hallani. Ennek ellenére a The Chair In The Doorway nem volt szerelem első hallásra, kellett hozzá egy kis idő, míg azonos hullámhosszra kerültem Corey Gloverékkel, most már azonban nagyon is tetszik az album.

Sok történést el tudtam képzelni shockos pályafutásom során, de az, hogy teljes egészében végighallgatok egy olyan lemezt, amelynek promólapján a „metal-elektro-goth" megnevezés virít, leglidércesebb álmaim során sem fordult meg a fejemben. Kevés stílustól vagyok ugyanis ennyire rosszul, mint ettől a főleg germán piacon népszerű műfajtól (melynek azért itthon is bőven van híve) – kéretik az ismertetőt így olvasni. A hozzá nem értő, intoleráns és csőlátású firkászé lesz tehát ez a néhány sor.

Szokásos kis infómentes tokocska. A zene blues-os, némi esztrád hatással, gazdagon hangszerelve. Lefogadom, hogy amerikaiak, ez nem kétséges. Ilyesmi zenét európai képtelen csinálni. Eric Clapton nem hagyhatta hidegen az illető(ket). Meg Alvin Lee és tsai.

A Little Caesar 1990-es bemutatkozó albumát a mai napig a valaha megjelent legjobb bluesos hard rock lemezek között tartom számon. A New Yorkból elszármazott széttetovált kidobóember, Ron Young vezette csapat semmi forradalmit nem csinált, de olyan hihetetlen érzékkel vezették elő mocskos, mégis lélekkel teli muzsikájukat, hogy annak sem akkor, sem azóta nem akadt igazi párja ezen a vonalon.

Aki véletlenül átaludta volna a nyolcvanas éveket és a hajbandákat és mondjuk a kilencvenesekben lépett be a rockzenei életbe, valószínűleg most csak néz, mint az a bizonyos borjú: ki a fene az a Lita Ford? Nos, hősnőnk gitáros-énekesként jelentetett meg lemezeket, a legsikeresebb korszaka a nyolcvanasok második felére esett, '83 óta hat stúdiólemezt hozott össze - több vagy épp kevesebb sikerrel.

Ha létezik értelmetlen visszatérés, hát Lita Fordé egészen biztosan az... Kerülgethetném a forró kását, de nem látom sok értelmét: a Wicked Wonderland nemcsak egy sehonnan sehová tartó, össze-vissza fércelt tákolmánylemez, de még csak nem is adja azt, amit az énekesnő egykori hívei várnak. Márpedig annyira sem Lita, sem a lemezt vele közösen összeeszkábáló hites férjura, Jim Gillette sem lehet hülye, hogy azt higgyék: aki meghallgatja az albumot, azt nem a nosztalgia hajtja. Vagy mégis?

Mennyi esélye van egy féllábúnak egy focimeccsen? Kb. annyi, mint a tini-pop Liquido-nak egy rockzenére szakosodott magazinnál. Először ugye elcsodálkozunk azon, hogy egyáltalán mit keres itt, aztán kicsit sajnáljuk, mert azért láthatólag próbálkozik, de valahol végig ott kísért a gondolat, hogy miért nem kérdi meg végre valaki, hogy mi a francot akar egyáltalán?

Úgy vélem, a Lion's Share együttest (hozzám hasonlóan) legtöbben az 1996-os (még bőven a nagy metal visszatérés és tribute lemez őrület előtti) kiadású Legends Of Metal című, a Judas Priest előtt tisztelgő, kétrészes kiadványról ismerik. A Touch Of Evil egy tökéletes dal volt már megjelenésekor is, nem sok mindent lehetett tehát hozzátenni, mégis, a progos ízekkel fűszerezett, remek vokálokkal megspékelt Lion's Share-féle verzió a dupla anyag egyik legjobb Priest-feldolgozása lett.

Az angol Lionsheart harmadik albumánál még mindig kitartott a klasszikus metalnál, talán majd eljön az ő idejük is egyszer, feltéve, ha jobb lemezeket csinálnak majd a közeljövőben, mint amilyen ez. Hard rock a '90-es évekből.