CD kritika

Mindenféle emberek összeverődtek és mert szerettek zenélni, alapítottak egy zenekart, mely a Meathook Seed nevet kapta. Így szokott ez történni. Készítettek egy lemezt pár éve Embedded címmel, mely amolyan jó kis kategóriákon kívüli zenét rejt. Tavaly gondoltak egyet ismét (a tagság képlékeny azért), és 12 tételben megosztották velünk gondolataikat, érzéseiket.

Nincs túl bizalomgerjesztő borítója a Maze Of Torment lemezének, az őrület kalapácsainak. Jaj. A csapatnak eddig négy lemeze jelent meg, mindenféle kiadónál, és ehhez is nehezen találtak bátor vállalkozót, hiszen a borító szerint 2003-ban vették fel. Ráadásul 1992-ben kelt életre a csapat (még más néven), ami azért nem most volt. A tengernyi tagcserét nem ecsetelném, ráadásul most májusban is cseréltek gitárost, aki akarja, a honlapjukon nyomon követheti a történetüket.

Nem tudom, itthon hány black metal fanatikusnak mond valamit a May Result név, én sem hallottam róluk semmit egészen decemberig, amikor is ezt a CD-t (illetve előzetes promóját) kaptam tőlük egy magyarországi koncertjük után. Aztán elkezdtem hallgatni és leesett az állam, majd mindjárt mondom, miért.

A May Result Szerbia egyik vezető black metal csapata, nem is fiatal együttes, immár 10 éve zenélnek (2001-es Tmina című albumukról már olvashattatok ismertetőt). A fényképek alapján a feloszlott Immortal összes szegecsét és vasszögét felhasználták a srácok a megfelelő öltözködéshez (plusz még Kerry King anno levetett sündisznó csuklóvédőjéből is jutott), de félre a tréfát, hallgassunk bele az albumba.

Az ezredforduló óta jónéhány amerikai rockbandának sikerült újból felfedeznie az otthonuk népzenéjének is beillő southern muzsikákat, s az utóbbi 8-9 évben felbukkant, szimpla rockzenét játszó zenekarok szinte magától értetődő természetességgel porolták le a Lynyrd Skynyrd ősi örökségét, hogy aztán saját világukba illesszék az ízes déli hangulatot.

A kortárs black metal zenekarok közül kétségkívül a Mayhem rendelkezik a leghibátlanabb pedigrével. Más bandáknál is találunk például templomfelgyújtás, gyilkosság, úttesten való szabálytalan átkelés miatti változó időtartamú börtönbüntetéseket, ilyesmi azonban előfordul a legjobb a családokban is.

A Mayhem nem egy vicceskedő zenekar. Sosem voltak azok, az elején pláne nem, akkoriban főleg szokás volt halálosan komolyan venni a black metalt. Nos, a zenekar nem spórolt a halálosan komolyan vétellel. Végül megúszták két áldozattal ezt a kört, maguk mögött tudva a De Mysteriis dom Sathanas debütalbumot, a műfaj egyik rendíthetetlen alapkövét. Egy klasszikust.

Végre ez is elérkezett. Újra a Mayhem soraiban üdvözölhetjük az ezerhangú Csihar Attilát, aki a hírhedt norvég blackerek '94-es debütalbumán, az egyébként etalonnak számító De Mysteriis Dom Sathanas-on is szerepelt már. Az a korong a sátánista metal egyik legjelentősebb műve, s ugyan az azóta elkészült EP, és a két soralbum sem sikerült gyengére, ez a mostani valószínűleg a De Mysteriis óta a legerősebb alkotásuk.

Felteszem, nem sokan hallottak fenti zenekarról, pedig nem csak azért érdekesek, mert iszonyú hosszú lemezcímmel illették meg jelen CD-jüket. Ha egy mondattal kellene jellemeznem a zenéjüket, talán annyit mondanék, hogy simán beillenének az InsideOut kiadó profiljába.

Nem tehetek róla, nem bírok leszokni hallgatóként a tekerésről. Megvezetett, parasztvakított botfülű vagyok, elismerem, akit bármiféle lélektelen neoklasszikus virgával meg lehet venni kilóra, de hát ez van. Különben hogy az ördögbe kattantam volna rá a finn illetőségű (bár neve alapján svédnek gondolná az ember), a legtöbbek által valószínűleg 666. Yngwie-kópiának tartott Lars Eric Mattsson 2003-as Powergames című lemezére?

Pont két éve annak, hogy beszámolhattam hazánk egyik énekes leánya, Antal Adri nemzetközi bemutatkozásáról Lars Eric Mattsson gitárvarázsló aktuális anyagán. Undeground szinten (nem a számokat, hanem az elvet tekintve) ez simán volt olyan durranás, mint amikor Kiss Julie Angliában aratott sikereket a To-Merával, igaz, Adrinak sehova sem kellett kiköltöznie, hiszen tudomásom szerint interaktívan hozták össze a lemezt Larsszal.

Ahhoz kétség nem férhet, hogy az egyes Matrix film zseniális volt és a hozzá tartozó filmzenealbum sem volt gyenge eresztés. A kettes mozifilm monumentálisabb, ezért nyilván dupla cd-t kell hozzá kiadni, amit egy instrumentális bevezető indít (a Linkin Park által kreált szösszenet), majd Marilyn Manson borzolja az idegeinket, egy kissé unalmas dallal. Tim Skold is kevés oda, hogy igazán jó zenét csináljanak.

Még tavaly ősszel érkezett a Matrix nevű zenekar csomagja Angliából (ebből is látszik, hogy olykor elég lassan őrölnek a kerekeink, hogy csak 2005 tavaszán sikerült róla írni róla valamit, persze ha földhöz vágott volna a dolog, talán hamarabb került volna ki róla pár sor), melyhez olyan fura infókat mellékeltek, amiről egy mese jutott eszembe. Az, amikor a szolgálólány vitt is ezt-azt a királynak, meg nem is.

Egy filmből elcsent szöveges intro után csapnak bele a Mastodon tagjai amolyan Death-féle riffelésbe, sűrű dobtémákkal, elvetemült üvöltéssel/hörgéssel kísérve. Wow! Rendkívül impulzív muzsika, technikás, érdekes, borult és durva. A Mastodon a Today Is The Dayből mentett át két tagot, a dobos Brann Dailort, és a gitáros Bill Kellihert. Ők valahogy megtalálták a gitáros és vokalista Brent Hinds-t, és a bőgős és szintén vokalista Troy Sanderst.

A Mastodon (micsoda egy név! és mennyire illik a zenéhez!) a tavalyi év egyik meglepetése volt számomra, bő 15 perces EP-jüktől egy laza mozdulattal leesett az állam, azóta tűkön ülök, hogy a teljes albumot is hallhassam. A Remission 44 perces, 11 dallal, amit egyértelműen a dobos (Brann Dailor) visz el a hátán. Egyszerűen szétdobolja a zenét a fickó. Hihetetlen, amit művel. Tuti, hogy félig pók a srác.

1819-ben az egyesült államokbeli Nantucket kikötőjéből kifutott a 238 tonnás Essex bálnavadászhajó, melyet tizenöt hónappal később a Csendes-óceán déli övezetében megtámadott és elsüllyesztett egy feldühödött bálna. Herman Melville klasszikus regényét, az Ahab kapitány által vezetett Essex tragédiája ihlette meg. A Moby Dick a hajó pusztulásával ér véget.

Többen felhúzták a szemöldöküket, amikor a Mastodon a Warnerhez szerződött, én azonban nem tudtam elképzelni, hogy az utóbbi évek egyik legjobb amerikai metal bandájából háromakkordos slágerecskéket hoz majd elő a multikiadó. Ha valaki aggódott is emiatt, alaptalan és felesleges volt: Brann Dailorék a Blood Mountainnel pontosan ott veszik fel a fonalat, ahol két évvel ezelőtt a kolosszális Leviathannal letették.

Komoly viták kereszttüzében kezdi meg világhódító útját az atlantai Mastodon negyedik nagylemeze, pedig az örvénylő váltások, apokaliptikus jammelések és lázálomszerű zenei víziók modern mesterei igazából nem változtak annyit, mint ahogy elsőre tűnik.

A Masterplan lemeze az elmúlt időszak legjobb metalverzéjével nyit, semmi cécó, csak monumentális énektémák és monumentális gitárkiállások, aztán még kicsit kételkednénk a színvonal fenntarthatóságában, de már jön és lever az egekbe szárnyaló szóló. A vége felé van azért egy butácska szintiátkötés és szinte már mosolygok is, végre találtam a Crimson Riderben valamit, amibe beleköthetek.

Adott Németország egyik legjobb metal dobosa, aki a germán ütősök többségével ellentétben nemcsak metronómként hozza a tempókat és gépként tapossa a lábdobokat, hanem azonnal felismerhető, egyedi stílussal rendelkezik, és mellékesen még a dalszerzésről is akad némi fogalma.

Kétlem, hogy akadna olyan, aki death metal rajongó létére még ne hallott volna az amerikai Master zenekarról. Az 1983-ban, Paul Speckmann által alapított csapat egyike azon korai extrém alakulatoknak, karöltve többek között a Morbid Angellel, a Possesseddel és a Death-szel, akiknek köszönhetően ma létezhet egyáltalán olyan, hogy death metal.

Na, jöjjön az interjú után néhány szó magáról az albumról is, hadd legyen teljes a kép! Az inti elkészítése óta hazánkba is be kellett már szivárognia a hármas Masquerade-nek. Gőzöm sincs, hányan várhatták nálunk tűkön ülve a lemezt, én mindenesetre közéjük tartoztam - egészen addig, amíg többször egymás után végig át nem rágtam magam rajta, mert utána bizony az az érzés fogott el, hogy ezért kár volt annyit izgulni.

Marty Friedman egy klasszikus gitárhős. Tudjátok, az a típus, akit a 80-as, 90-es években bepakoltak ebbe a "tekerjünk gyorsan" skatulyába Malmsteen, Vai és Nuno mellé, tegyük hozzá, nem is érdemtelenül, hiszen egy hihetetlenül technikás és gyors gitáros ez a bongyor srác. Viszont még a tekerősebb szólóanyagain is valami teljesen egyéni dallamvilágot, jellegzetes stílust mutatott, nem is beszélve a Kitaroval készített Scenes lemezről, ami aztán végképp az Érzésről szól és nem a virgákról. A Megadeth-ben is alig vártam, hogy ő szólózzon, legyen végre egy kis dallam is...

Basszus, a Mars Volta tényleg nagyon jó. Egy ideig kevertem az At The Drive-int, a Queens of the Stone Age-et meg a többi indie és méjnsztrím sajtó által egyaránt istenített csapatot az amerikai délről, hiába mondták oly sokan, hogy azért ne hagyjam ki őket. Ostoba voltam és tudatlan. Hamut szórok a fejemre.

Na ez is megjelent, hála a szerkesztőembernek, meg is hallgathattam végre valami profilba vágó zenét is. Azt kell mondjam, számomra - s gondolom, a kifestésig is fanatikus rajongóknak meg pláne - nem volt nagy meglepetés ezen cd-be öntött hangverseny, hisz a nem-monopolista, s antikommersz cd boltokban már évek óta nagyszámban keringenek a bootleg koncertek, s egyéb, együtteshez fűződő hanghordozók.

Sosem tartoztam a kifejezett Marilyn Manson rajongók közé, de dőreség lenne nem elismerni, hogy a rocktörténelem egyik leghatalmasabb médiamanipulátora annak idején az Antichrist Superstar lemezzel alapvető mérföldkövet helyezett el a térképen.