CD kritika

Nem vagyok teljességgel otthon az angol progresszív csapat korongjainak ismeretének témájában, de azért jó néhány régebbi és újabb albumukat hallottam már. Ennek fényében leszögezhető, hogy a brigád jóval dalcentrikusabb, és talán puhább is, mint a régi, Fish-sel készült lemezek idejében; mindazonáltal a minőség semmivel sem gyengébb, mint régen.

Bár a 80-as évek gitárhős-korszaka már valószínűleg sosem tér vissza, a napjainkban egyre egészségesebbé váló zenei klíma (nem hazánkról beszélek persze!) újra meghozta a gitárosok kedvét az instrumentális lemezek készítéséhez. Különösen érdekes jelenség ez a súlyosabb zenéket játszó csapatok tagjaként működő muzsikusok táborában.

Itt az idő, hogy megemlékezzünk a másik, hozzánk eljutott Eat Metalos kiadványról ha már a Wotan kapott egy kis pozitív sajtót. Mi több, időközben Greg, a kiadó vezetője, akivel jót söröztünk a pesti Rage koncert előestéjén, egy újabb saját kiadású CD-vel is megajándékozott és továbbiakat ígér. A Marauder egy görög banda, szintén nem nyeretlen kétévesek és nem kevésbé népszerűek olasz és hazai pályán, a muzsika viszont kissé eltér a Wotan vikinges mókájától.

Hófehér borító, rajta csak a zenekar logója és a lemezcím apró betűvel. Egyszerű, de ízléses. 2001-ben alakult a zenekar, és nagy meglepetésemre finnek. Na nem az lepett meg, hogy finnek, hanem az, hogy nem a mostanában ott is egyre divatosabb finn heavy metalt játsszák, de még csak nem is love metalt, hanem annál modernebb, mondhatni "metalosabb" zenét. Van még új a nap alatt. Sőt, elvileg a csapat elég ismert volt a '80-as, '90-es években hazájukban, aztán most újjáalakultak jól.

Sok - igen hülye - a médiában megszokott felesleges információval lehetne persze marketingelni ezt a remek zenekart, pl. hogy Krshna - tudatú arcok alkotják, avagy, hogy itt játszik Charlie fia, stb... Jómagam röviden úgy fogalmaznék: kis hazánk egyik legenergikusabb, legjobb élő produkciója, egy rendkívül markáns, szenzitív, zúzós, ugyanakkor gondolatokat is közvetíteni tudó frontemberrel.

Tény: a Mantra lassan (vagy inkább gyorsan) az egyik alapvető hazai underground csapattá növi ki magát, fejlődésük lemezről lemezre töretlen. A zenei világ továbbra is a Helmet/Primus-vonalhoz közelít leginkább, de itt semmiképp se holmi plagizálásra gondoljunk, hanem agyas, tördelt ultrasúlyos riffekre, váltásokra és helyenként érzelemgazdag refrénekre, harmóniai megoldásokra.

A szigetes Mantra koncert után (ahol súlyosabbak voltak, mint a Replika) határoztam el, hogy mindenképp meghallgatom az új anyagot. Elég sokat ismerkedtem vele, egyrészt főleg szellemiségével, hiszen nem vagyok éppen Krishna tudatú, másrészt zenei téren is, mivel a Mantra zenéjében van, ami nagyon is, de van, ami egyáltalán nem áll közel hozzám.

A kimondhatatlan nevű Jaya Hari das külön megkért, hogy én írjak kritikát az új lemezükről. Nos, legyen, bár a Mantra zenéje sosem volt az én világom, az előző lemezük borítója például sokkal jobban tetszett, mint a zene, egészen konkrétan csupán egy dalra figyeltem fel.

Manapság vagy dél felől éri a legtöbb támadás a mit sem sejtő zenegyűjtőket, vagy épp ellentétes irányból, az északi hordák felségterületéről. Nos, ezúttal Dánia hat jeles vitéze szorgoskodta össze immáron harmadik albumát, melynek ihletését Dan Simmons - azonos című - tudományos-fantasztikus regényéből merítették.

Valahol sajnálom a srácokat. Amit csinálnak, alapvetően nem rossz. Mindössze nincsenek tudatában annak, hogy 2002-ben járunk. Az anyag egész épeszűen indul, hedbengelős témával. a dallam jó, Eric is kedvére brillírozhat. Aztán jön a teljes leállás (Fight for Freedom). A maga módján persze ez is jó, de itt elkezdődik az a hanyatló ív, ami egészen az album utolsó három nótájáig kitart.

Habár Joey DeMaio köztudottan munkamániás, a Manowar nem sieti el túlságosan a stúdióalbumokat: már megint fél évtized telt el az utolsó lemez, az egyébként több mint kiváló Warriors Of The World megjelenése óta. Igaz, hogy azóta kihoztak egy rakás különböző DVD-t és orrba-szájba koncerteztek is szerte a világon, de ez a tempó még így is csigalassú. No mindegy, a lényeg, hogy a fanatikus rajongótábor végre megint örülhet, méghozzá nem is kevés zenének, hiszen brutálisan hosszú, majdnem 74 perces a Gods Of War.

A Mannhai nevéről eddig még nem nagyon lehetett hallani, gyanítom ez mostantól gyökeresen megváltozik. A zenekart '99-ben alapította Oppu Laine, az Amorphis volt basszusgitárosa, valamint Ilka Laaksomaa gitáros, hozzájuk csatlakozott Junior Pietinen dobos és Joanitor Muurinen énekes.

A skót Man Must Die esetében a névválasztás talán jobb már nem is lehetett volna. Az agresszív bandanév tökéletesen jellemzi azt a pusztító, mázsás súlyú zenét, melyet ez a glasgowi négyes produkál. Az együttes 2003-ban debütált a ...Start Killing lemezzel, melyhez ugyan nem volt szerencsém, de öndefiniáló címéből adódóan az se lehetett pehelysúlyú anyag. Friss alkotásuk pedig az extra sumo kategóriába férne csak bele.

A finn Manitou még 1998-ban alakult, ám ez mégis csak a második nagylemezük. Első, Mad Moon Rising című anyagukat egy azóta földbeállt kis kiadó hozta ki, majd a Firebox is piacra dobta, megbónuszolva, kicsit feltunningolva. Közben a srácok lenyomtak egy komplett turnét Paul Di'Anno vendégzenekaraként, sőt egy bulin még a kíséretet is ők adták a legendás ex-Maiden énekesnek. Második, Deadlock című lemezük idén látott napvilágot és nagy hiba lenne szó nélkül elmenni mellette!

Epikus metal - ez áll az infólapon, meg az is, hogy ez egy nagyon régi zenekar, akik Kansasban éldegélnek. Annak idején (még a nyolcvanas évek elején) meghatározták olyan klasszikus csapatok hangzásvilágát, mint a Manowar, a Warlord vagy az Omen. Állítólag. Ez a dupla cd a csapat első két lemezét tartalmazza, újramasterizálva, dalszövegekkel, fotókkal, de az eredeti borítóval és most először lehet cd-n kapni őket.

Érdekes kis zenekar ez a Manikin Faint. Felbukkantak a nagy semmiből előző demójukkal, és sikerült elsőre elkápráztatniuk, hogy itt valami nagyon jó kis dolog készül. Az új EP már a borítója miatt is szimpatikus: jó az, ha valami szokatlannal rukkolnak elő a rockzenekarok.

Rossz fát tehettem a tűzre. De tényleg, büntiben lehetek valaminő vétkemért, mert a legutóbbi pakkban, amit kézhez kaptam, régibbnél-ősibb cuccok lapulnak egymás mellett. Egyik nap már átrágtam a magam egy dögunalmas, 2003-as keltű brazil albumon, most pedig itt egy francia formáció korongja, ami kerek három éve, 2004 januárjában látott napvilágot. Legalább átcímkézték volna! (Ja, hogy ezt nem lehet megenni?...)

Közhely, hogy óhatatlanul fázni kezdünk, ha osztrák zenekartól érkezik cd, most sem volt ez másképp, ám meglepetésemre már az első dalnál kisimultak az aggódó ráncok homlokom egyéb redői közül. A csapat 2001 óta él és virul, első lemezüket 2007-ben adták ki, a zene pedig amolyan progresszív/hard rock/modern rock keverék, abszolút hallgatható formában.

Azt mindenki betéve tudja, hogy a Mangod Inc. az egykori CDT-ből származik nagyrészt, lépjünk túl a történeten mi is. A kezdetekkor egy szál koncertet láttam tőlük, tetszett is, a lemezmegjelenés után Perso felkészített, hogy módosult a zenei irány egy keveset. Alapvetően nekem bejön ez a laza, kicsit rákenról, kicsit denszhól (hát igen) vonalú dolog, ami a sokkal inkább a mainstreamebb zenékből építkezik, mint az underground zenei világból.

Ránézésre, meg a cím alapján valami újabb COF és Dimmu ösvényen lépkedő black metal zenekarnak tippeltem a Mandragora Screamet, aztán persze nem olyan. Mikor ismerkedni kezdtem az anyaggal, úrrá lett rajtam a tanácstalanság.

A Mandragora Scream muzsikája titokzatos, elvarázsolt tájakra vezet bennünket. A kerek erdő közepére, barlangok mélyére, ahol koboldok, manók, kentaurok, entek s tündék élnek békés közösségben. S a tündék közül nem akárki e misztikus világ lakója, hanem maga Arwen, aki több ízben is megszólal az album hallgatása során. Az anyag színpompás élménnyel kecsegtet.

Mi ez, Sanvoisen??? - ez volt az első reakcióm, amikor elindult a finn ötösfogat lemeze. Berobban a muzsika és az első pillanatban magával ragad: először a megdöbbenéstől nem tud mit szólni az ember, utána meg azért nem ocsúdik fel, mert a fejét kapkodja. Ugye valljuk be, egy tökismeretlen, vélhetőleg finn bandával szemben általában nem sok bizodalmunk van: ilyenkor ugyebár Strato-Helloween mezsgyén mozgó szélsebes-szimfonikus-epikus-megadallamos, jól összerakott, de hosszútávon unalmas zenét vár az ember.

Nem is olyan régen hallottam a csapat egyik nótáját egy ismerősnél, akkor csak felmerült az agyamban, hogy ez nem is rossz, de aztán ennyiben maradtam. Aztán a kezembe került az Envenomed című vadiúj korongjuk, és nekiálltam hallgatni. Ugyanezzel a lendülettel tettem is félre, egyrészt amiatt, mert az első nóta egy Slaughter Of The Soulos At The Gates riffel indul (persze azért begyorsítva), a másik, amin fennakadtam, az a hangzás volt, ugyanis a dobok nagyon elöl vannak, a gitárok nagyon a háttérbe szorulnak, az ének meg túl hangos.

Az emészthető, letisztult death metalt játszó portugál Malevolence bevonult a Freedman Stúdióba, maga mellé gyűjtött néhány szakmailag elismert nevet és kidobta 3. nagylemezét. A felvételeket Fredrik Nordstörm (At The Gates, Arch Enemy, In Flames, Hammerfall) és Anders Fridén (In Flames) felügyelte, mondhatom, maximálisan jól dolgoztak.

Elmebeteg death metal - áll a címkén. Nos, a riffek nem mondom, hogy halálmetalosak lennének az elején. Később sem. Aztán jön a vokalista és lefordultam a székről a röhögéstől. Túltesz az összes "ájgájwájrádráj didáj"-t károgó black metalistán, borzalmasan alulkeverve, tompán hallani, hogy valakinek kurvára ráejtettek valamit a lábára, és ez fáj neki. Esetleg csak rácsaptak a fejére öt papírdobozt, szóltak neki, hogy ordibálj valamit, lehetőleg egy levegővétellel, és arra a végén ráraktak egy hápogtatót, hogy úgy tűnjön itt szavak is voltak valamikor.