CD kritika

Igazán nem panaszkodhatnak a power/thrash hívők, hiszen a debütáló Pokoli világ után nem sokkal a kaposvári Messenger Élsz, ahogy élsz címmel újabb 11 nótát zúdított a rajongókra. Méghozzá el kell ismerni, sokkal-sokkal jobban sikerült, mint az első album. Valahogy lendületesebb, izmosabb, keményebb, és nem csak a jobb hangzás miatt.

Nehéz erről a társaságról és immár harmadik albumáról olyasmit írnom, amit mások (vagy éppen jómagam) a hasonló stílusban nyomuló bandákról már kismilliószor ne írtak volna. Minden elismerésem a Dragonheart kiadóé, amiért sikerült felszínre hozniuk egy újabb, az 1980-as évek végén alakult olasz true metal csapatot, mintha nem lenne így is túltelített a piac...

Olasz csapatról van szó, fent említett albumuk immár a harmadik a sorban - az ismertető eleje szerint. Mert a vége szerint a negyedik. Elárulom: teljesen mindegy. Mert ez az ajánló azt is állítja, hogy a banda rém modern. Hát... attól, hogy minden ízükben old school heavy zenét játszanak, akár még modernek is lehetnének. De cseppet sem azok.

Huhh! Az utóbbi idők egyik legjobb korongja pörög a lejátszóban. Ez igen! Komplex, technikás, agresszív és egy kicsit őrült. Olyan Meshuggah. Nem könnyű befogadni, de ezt már megszokhattuk tőlük. Sőt!

Mes-hug-gah, Mes-hug-gah! - kántálnám ütemesen egy koncerten, de erre vajmi kevés esélyem van, így marad kicsiny szobám, az üvöltő hangfalakkal. Már számolni sem tudom, mióta jönnek és jönnek a hírek a Rare Trax-ről, először mintha úgy lett volna, hogy dupla cd-t adnak ki, aztán valamiért mégsem. Húzták-halasztották, végül csak megjelent.

Annak idején, mikor ezt a lemezt először meghallgattam, annyit tudtam elsőre kinyögni, hogy "atyaég, ezt legalább egy évig érlelni kellene, hogy írni lehessen róla". Aztán úgy gondoltam, elég lesz fél év, de végül így alakult, ahogy. Kell idő a Nothinghoz, no.

A Meshuggah érdekes egy képződmény a világ rock/metal masszájában. Lehet őket szeretni, nem szeretni, gyűlölni nem igazán, mert azok is elismerik érdemeiket, akiktől távol áll ez a fajta, nagyon kiszámított zene. Az "I" címet viselő EP egy darab 20 perces dalt tartalmaz, amit a srácok két lemez között rántottak fel, ki tudja milyen indíttatásból, talán egy próba alkalmával annyira beleborultak néhány rögtönzött témába, hogy azt gondolták ezt ki kellene nyújtani 20 percnyire legalább. Mindehhez egy mostanában alakult független kis amerikai kiadót találtak.

A sokak által csak svéd isteneknek hívott Meshuggah mindig képes meglepni a rajongóit. A 2002-es, pincénél is mélyebbre hangolt, nagyon komor, beteges Nothing után sejtelmem sem volt mivel rukkolnak elő legközelebb. Két évvel később az egyszerűen "I"-nak elnevezett EP-n egyetlen dal volt hallható, de az húsz percen keresztül. Akinek nem jött be a Nothing talán kicsit túlzásokba eső szélsőségessége, az örömmel üdvözölte, hogy kicsit dalszerűbbek lettek a témák, persze a meshuggah-i kattantságot nem feledve. Nem hittem volna, hogy a következő sorlemezen is egy darab dal lesz majd. Pedig de.

A Meshuggah egy monstrum, egy szörny, a metal gigászi hegye, amelyet sokan szeretnének megmászni, ám ebbe 99 százalékban beletörik a próbálkozók bicskája. Szereted vagy nem szereted, de ha nem szereted, akkor is elismered, hogy a saját világukban megalkotott lemezekért mindenképpen tiszteletet érdemelnek. Ha két másodperc Meshuggaht hallasz bárhol, az azonnal felismerhető.

Egészen korrekt bemutatkozás a három éve létező svájci alakulattól. A black metalnak egy kevésbé extrém válfaját játssza a négyes, kimondottan modern felfogásban, amiből persze nyilvánvaló párhuzam adódik a honfitárs Samaellel is.

E germán csoportosulás legfőbb ismérve talán az lehet, hogy énekesi posztjukat az Angel Dust frontembere, Dirk Thurisch tölti be. És mellékesen talán az is, hogy a négyhúrost a Tiamat zenésze, Anders Iwers pengeti. Dirk a Mercury Tide-ot afféle szóló-projectként kezeli, amely zeneileg jelentősen eltér az Angel Dust által képviselt világtól.

Új kedvencet avattam. Pont, mikor kezdett akut zúzós-mégis-dallamos-zene hiányom lenni, megérkezett a viszonylagos ismeretlenség homályából a dán Mercenary. Pedig kapcsolatunk nem indult felhőtlenül, hiszen a gótikus-monumentális intro utáni első szám (a találó című World Hate Center), bármennyire is király alapokkal kezdte megdolgozni kiéhezett füleimet, egy randa blackes károgással indított énekileg.

Nem idei megjelenés, de érdemes néhány szóval megemlékezni a dán Mercenary 2006-os lemezéről. A csapat életében akkoriban a legnagyobb változást Kral (basszusgitár, hörgőember) távozása jelentette, de a helyére megtalálták viszonylag gyorsan a pótlást, a lemez pedig zökkenőmentesen megérkezett – legalábbis a közönség számára zökkenőmentesen, nyilván nekik akadt némi gondjuk-bajuk.

Úgy tűnik, a dán csapatok általában kedvemre való zenét játszanak – vagy egészen egyszerűen tudnak valamit. A Mercenary 2004-es lemezével talált meg (bevallom, a korábbiakhoz nem volt eddig szerencsém), viszont a két évvel későbbi albumot visszalépésnek éreztem – és ez a megállapítás az új lemez fényében még inkább helytállónak tűnik (mai füllel az előző lemez inkább egy hetes, mint nyolcas).

Roppant fura módon, futurisztikus zajokkal kezdődik a New Yorkból származó Merauder második albuma. Aztán persze belecsapnak a metalcore-ba, frusztrált hatású zenéjük nem hagyja nyugodni a testet. A Five Deadly Venoms - mely címet egy híres kung-fu film hatásaként kapta a korong - nem kizárólagosan dühös és agresszív zenével van csurig, hanem egy dalban érzelemdús (!) akusztikus rész is szerepel, méghozzá a lemez egyik legjobbjában, a Unify-ban.

A gót, dark és black zenékkel foglalkozó Aeternitas Tenebrarum Music Foundation elég sok apró csapat útját igazgatja; ezek közé tartozik a Melencolia Estatica is. Sajnos a honlapokon szinte nullával egyenlő az az információ, amit be lehet szerezni, ezért szigorúan csak a fülemre voltam kénytelen hagyatkozni.

Tavaly valószínűleg nagyon jól viselkedtem, hiszen évvégi kívánságaim közül kettő is teljesült: újjáalakult a Forbidden és kijött egy vadiúj Mekong Delta lemez is! Ráadásul a Lurking Fear nem is akármilyen, abszolút méltó a legendás zenekarhoz, nálam egyenesen az év lemeze lett.

Jó régóta csücsül nálam a Megazetor 4 dalt tartalmazó EP-je - elnézést, hogy csak most került rá sor - akiknek szerencsétlen hangzású nevével csak az Agregator vetekedhet kicsiny hazánkban. A Megazetor és az Ad Astra között akad némi átfedés tagságilag, zeneileg nem túlzottan, hiszen itt inkább a Death későbbi, komplexebb világát követik a szemtelenül fiatal srácok.

Idén az általam egyik leginkább várt album a Megadeth új anyaga volt. Roppant kíváncsian vártam, hogy merre lépnek tovább, immáron Nick Menza nélkül. A friss dalokból először a Crush 'Emhez volt szerencsém, a hivatalos honlapjukon lehetett megnézni a klipet. Kicsit furcsálltam a sampleresedést, és az igencsak populáris dalszerkezetet. (Amúgy a klip látványilag kiváló).

Return Of Megadeth! - hirdethetné akármelyik reklám mostanában, mindenesetre a régi - az egyetlen és igazi - logó, plusz Vic a borítóra biztosan visszatért. Na jó, a zene is valamilyen szinten a régi jó 'deth, ráadásul végre kivágták Dann Huff producert, aki oly sikeresen kreált puhány hangzást a csapatnak az előző két lemezen.

Ez az, amire nagyon kevesen számítottak: a Megadeth feltámadt poraiból, Dave Mustaine, mint egy főnixmadár, elégett és újjászületett, majd letett az asztalra egy olyan lemezt, amire méltán lehet büszke. Meg mi is. A zenészeket erre a lemezre verbuválta össze, akkor még nem lehetett tudni, ki megy vele turnézni (bár ez még most is változik folyamatosan, Nick Menza kérészéletű posztján már más ücsörög sajnos).

Úgy tűnik, Dave Mustaine az Annihilator-agy Jeff Waters babérjaira akar törni, legalábbis ami a tagcseréket illeti – kivéve azt, hogy az Annihilator lemezeknek mostanában jók a borítói, az új Megadethé pedig konkrétan egy förmedvény. Elképzelni nem tudom, hogy ment át ez a pocsék grafika Mustaine egyébként nyilvánvalóan erős szűrőjén.

Valahol hihetetlen, hogy az Endgame már a tizenkettedik Megadeth album a sorban, pedig igaz. Akármilyen híresen önsorsrontó figura is Dave Mustaine, azt nem lehet róla állítani, hogy ne vinné keresztül mindenen tűzzel-vassal az akaratát: a legmélyebb gödrökből is sikerült kivezetnie a járművet, még akkor is, amikor úgy tűnt, tényleg nincs visszaút.

A svéd arcok sikergyanúsan pályázhatnának a legcsúfabb metal banda cím elérésére, ám ez senkit se rettentsen vissza attól, hogy esélyt adjon nekik a lejátszójában! Ellentétben a bazsevás fickók külcsínével, az album maga elől-hátul, kívül-belül szépséges. Az északi fiúk - és az egzotikus nevű görög énekes, Apollo Papathanasio - a tavalyi év folyamán tákolták össze a "Most és mindörökké" album nagy részét, de a munkálatok egészen 2002 derekáig tartottak.

A svéd bandára annak idején, 2000 körül a dán Intromental Management figyelt fel s vette őket pártfogásába. Ez a zenekar második piacra dobott anyaga. Működésük során (természetesen és törvényszerűen) változott a felállás, mostanság a billentyűsük új. Tudni érdemes - nem tehetek róla, de élvezettel böngészem az infók "szerény" és "elfogulatlan" közléseit -, hogy a bandában játszik A Világ Egyik Legjobb Gitárosa.