CD kritika

Vajon az új kiadó nyomása vehette rá Zakk Wylde-ot, hogy a hetedik Black Label Society lemez borítójára az eddig megszokottaktól eltérően ne valami óvodás szintű, két perc alatt összebarmolt igénytelen ostobaság kerüljön, hanem egy egész jópofa kép? A biliárdozó apácák mellett a kereszt alakban kihajtható booklet is kimondottan impozáns, úgyhogy hurrá.

Nem fogok kertelni: szerintem Ronnie James Dio minden idők legnagyobb rock/metal énekese. A hangja a létező legerőteljesebb és egyben legérzelmesebb, ráadásul hihetetlen módon az évek múlásával csak egyre jobb lesz (másoknak inkább megkopni szokott a kor előrehaladtával, neki meg...).

Glenn Hughes-nak mindig megvoltak a maga korszakai, és most éppen egy funkysabb, soulosabb periódusában jár, vagyis ha a toleranciaküszöböd alacsony és kizárólag a legendás énekes/basszer harapósabb vonalvezetésű dolgait vagy képes igazi élvezettel hallgatni, inkább továbbra is maradj a Blues-nál, a From Now On...-nál, netán az újabbak közül a Songs In The Key Of Rocknál.

Megint csak egyértelmű kinyilatkoztatással kell kezdenem: Tony Iommi maga a Black Sabbath, a Sabbath pedig maga A Heavy Metal! 10 pont, szevasztok, viszlát! Kábé ennyi a lényeg ezúttal is, de afféle botcsinálta újságíróként ismét osztanom kell az észt.

Ki gondolta volna a '97-es nagy ős-Black Sabbath összeborulás után, hogy valaha is élőben láthatjuk még a Tony Iommi – Ronnie James Dio – Geezer Butler – Vinnie Appice négyest, ráadásul Magyarországon is? Pláne ki mert volna arra fogadni, hogy még új nótákkal is előrukkolnak azt követően, ahogyan a Dehumanizer után Iommi és Dio elváltak egymástól?

A Black Label Society tavalyi Hangover Music albumán sokan meglepődtek, pedig a szőke szépfiúból kisgyermekek rémévé vált Zakk Wylde nem először villantotta fel nyugodtabb, lágyabb oldalát (ugye nemcsak a BLS lemezeken kaptak helyet finomabb pillanatok, de ott volt a Book Of Shadows még 1996-ban, ami szintén egy pihentető, akusztikus jellegű dolog volt).

Egy Ozzy album megjelenése óriási esemény a világ rockéletében. Lehet, hogy nem is baj, ha az Őrült nem ragaszkodik foggal-körömmel a Black Sabbath-sztori folytatásához; történjék bármi, az a legenda a négy tagtól függetlenül is éli önálló életét. Ozzy szólópályájának viszont, immár hat évvel az Ozzmosis lemez után, tovább KELLETT mennie!

Újabb pénzcsinálási akció a nagyméltóságú Sharon asszonytól, ugyanakkor a jobbik fajtából. Már úgy értem, a karácsonyi piacra kihozott Under Cover nagy része hallható volt a Prince Of Darkness című tavalyi Ozzy box set anyagában, tehát külön megjelentetése inkább kasza, mintsem rajongóbarát vállalkozás, ellenben aki szereti a megtépázott egészségi állapotban leledző nagy dupla O-t, de nem vette meg a borsos árú dobozt, most ráteheti a mancsát összesen 13 általa énekelt feldolgozásra.

Ha mondjuk úgy másfél-két évvel ezelőtt nagy összegben kellett volna fogadnom, hogy Ozzy Osbourne képes lesz-e még valaha összepofozni egy komplett stúdióalbumot, nem biztos, hogy az igenre teszek, de végül a szokásosan nehéz vajúdás után csak megérkezett a Black Rain.

Az öt nyelvtörő nevű tagot számláló finn Sentenced friss albumán az előző (Down) album vonalát viszi tovább, méghozzá remekül! Nekem a Down is tetszett, így érdeklődve kezdtem hallgatni a Frozen dalait. Dallamosak maradtak a témák, egy-egy "zakatolósabb" szám színesíti csak a palettát. A különös hangú énekes (Ville Laihiala) témái érdekesek és fülbemászóak, és beleszőttek egy kevés népzenei elemet is némelyik nótába, ami alaposan rátesz egy lapáttal az amúgy sem alacsony minőségre.

Na, már megint egy lengyel zenekar, lassan gyanús lesz, hogy szponzorálnak minket polák barátaink. Egy klipjükbe előzőleg belebotlottam a Youtube-on, mondtam is magamban, hogy nahát, ez nem is rossz. Modern metal, korszerűen kinéző tagokkal, ennyi.