A true metal európai reneszánszának közepén szerény személyem nehezen érti, miért kell egyszer és mindenkorra kiutálni, leírni a grunge zene képviselőit. Sokan lehetnek amnéziásak manapság, a többség hajlamos elfelejteni, hová dugta kockás ingét, vagy, hogy kinek adta kölcsön Alice In Chains, Pearl Jam, stb. kazettáját.
Őszintén kíváncsi lennék, hogy a nyájas olvasók közül hányan hallottak már az újkígyósi Baby Bone-ról. Pedig Rákóczi Antiék nem mai csirkék, idestova tizenhét éve nyomják ezt a grunge-ból, Toolból és Metallicából összekutyult muzsikát, és a felállás is kábé tizenhárom éve ugyanaz.
Nem egyszerű bandákkal foglalkozik a svájci Fastbeast Entertainment, annak ellenére, hogy a death metal mellett tették le voksukat, nem próbálják szerződtetni a legtucatabb brutál-brigádokat, hanem olyanokat keresnek, akik egy kicsit komplexebb módon tolják a tempót. A Baalphegor is ilyen, gyakorlatilag a mészárlás mellett a technikás oldalukat is legalább ugyanannyira megmutatják, nagyjából a Crytopsy, Suffocation vonalán.
Arjen Anthony Lucassen élőben egy jókedvű, laza figura, anno jót beszélgettünk Hollandiában, ahol hórihorgas, szikár alakja az elfogyasztott alkohol következtében kissé ingadozva magaslott a pórnép feje fölé. Első ránézésre egy kialvatlan hobónak lehetett volna nézni. Pedig a tarka, szétszórt külső egy zsenit takar, aki már jó ideje a zenei minőség, érzelemgazdag és mégis pontos lemezek "udvari szállítója" a lemezgyűjteményem számára.
A német Axxis az 1980-as évekből fennmaradt és máig aktív metal bandák egyike. '89-ben Budapesten is játszottak, méghozzá a Black Sabbath előzenekaraként. Én annak idején a harmadik lemezig követtem a ténykedésüket. Utána a korszellemnek megfelelően (kilencvenes évek) próbálkoztak ezzel is, azzal is emlékezetem szerint, kísérleteztek többek között "valami Amerikával", de közben a világ egyre kevésbé akart már tudomást venni róluk. Na, talán most újra...
A svéd banda '98-ban alakult, akkor még Powerage név alatt futottak és feldolgozásokat játszottak, de csupán egyetlen daluk, a Hallowed be Thy Name (Maiden klasszikus) jelent meg egy válogatás albumon. Tavaly megváltoztatták a nevüket és leigazoltak az Arise istállójába. Ez az első albumuk, melynek összeeszkábálásába persze belenyúlt a kihagyhatatlan Finnvox, Mika Jussila személyében.
Immáron harmadik munkájával készült el a svéd ötösfogat. A tempós, dallamhegyekkel megrakott power muzsikát nyomató Axenstart korábban már volt szerencsém méltatni. Akkor nagyjából elégedett voltam a teljesítményükkel - lássuk, mi a helyzet ezúttal.
Rá kell hangolódni erre a 10 számra, plusz Jimi Hendrix Hey Joe átiratára, ezért nekem mindjárt az elején több nekifutásra sikerült csak végighallgatnom.
Töredelmesen bevallom, hogy az Axel Rudi Pell órákról hiányoztam, valahogy elkerültek eddig a gitáros albumai. Sebaj, itt az ideje pótolni a hiányosságokat. A borító dizájnja azonnal meglepetést keltett: koponyás szörnyalakok próbálnak rémisztően kikukucskálni a papír 2 dimenziójából.
A hajlakkreklám-figura kinézetű gitáros menetrend szerint szállítja az albumait és többnyire az esetleges énekescsere jelenti nála a fő változást, ám a német felvevőpiacnak így is tetszik a dolog. Akár le is zárhatnánk a témát ennyivel, ha a mostani anyag nem úgy sült volna el, ahogy. Márpedig a Shadow Zone egy egészen megnyerő alkotás.
Hosszú nevű gitárosunk, s nem akármilyen összetételű csapata a The Ballads II. óta eltelt öt évben is szorgalmasan gyártotta az új albumokat, s azokkal együtt jó pár lassú számot is, melyekből lassan de biztosan összegyűlt annyi, hogy egy újabb lassú-válogatás megteljen.
Axel Rudi Pell soha nem volt igazi, klasszikus értelemben vett gitárhős. A kezdetektől van ugyan kiforrott, egyedi stílusa, ám nála sosem a virgázáson, a magamutogatáson volt a hangsúly, sokkal inkább egy markáns dallamvilág kialakítására törekedett. Ezt mára teljes siker koronázza, hiszen teljesen jellemző hangzással rendelkezik, mely minden lemezén alapvetően meghatározó.
Sokan fennakadtak azon, hogy a németek kedvenc Blackmore wannabe-je, az amúgy tiszteletreméltó elkötelezettségű és hozzáállású, nem mellesleg pedig kiváló dalszerző, és a mai napig rendszeresen kellemes korongokat leszállító Axel Rudi Pell nem a papírformát követte feldolgozáslemezének elkészítésekor.
Megmondom őszintén, egy új Axel Rudi Pell lemez kézhezvételekor magam is rendszeresen a „Már megint? Minek?" kérdést teszem fel magamnak (ha már a kiadótól vagy magától a német Blackmore-tól nem kérdezhetem meg ugyanezt). Valóban, kissé túlzásnak tűnik Axel folyamatos jelenléte a színtéren és úgy egyáltalán, ebben a mai dömpingben képtelen vagyok megérteni az évenkénti lemezkiadást.
Háhá, még egy hardcore cd. (Ma már ez a harmadik.) Csordavokállal indító. A picit később, egyedül kibontakozó vokalista tisztára úgy hörög, mint Tauszik Viktor a Dark Clouds-ból, vagyis már a Nadirból. Jelen lemezen azért az Awoken vokalistájának sikerült jól hátrakeverni a hangját.
Itt van hát a spanyol death metal legenda (nem viccelek, az infólapon ezt írták) 2005-ös korongja. Egyébként az említett infólapon jókat lehet vidulni, például az énekes művészneve Dave Rotten, és a line-up felsorolásánál a többi zenész a keresztnevével szerepel. Akármekkora legendák is, ez kicsit ciki.
Lance King énekest a dallamos muzsikák barátainak 99,9 százalékához hasonlóan, a Balance Of Power révén ismertem és szerettem meg. Mivel az általa felénekelt 3 BOP lemez nagyon megfogott, természetesen kíváncsi voltam, hová vezet a srác útja az angol progpower gárdával való szakítás után. A magas tartományokban otthonosan mozgó, a TNT-s Tony Harnellhez könnyedén hasonlítható, hasító orgánum tulajdonosa először a Defyance nevű amerikai csapatban próbálkozott, tőlük egy nem túl meggyőző dalt hallottam egy 2003-as Rock Hard cd-n.
A kaliforniai Avenged Sevenfold - vagy másként A7X - előző lemeze, a Waking The Fallen egy kimondottan erős anyag volt, de nekem is csak a City Of Evil hallatán esett le a húszfilléres, hogy mitől is olyan jó és főleg különleges ez a banda. Sok lemezre rámondják azt a jelzőt, hogy előremutató, de csak kevésre áll meg - az idei év metal terméséből mindenképpen ez az egyik, amire igen.
Gyakran támad olyan érzésem, mintha azok, akik évek óta rock/metal vonalon mozognak, már tökéletesen elfelejtették volna, hogy egy időben ők is úgymond kezdőknek számítottak. El kell fogadni, hogy igenis vannak tipikus belépős zenekarok, akik tömegével hozzák a fiatalokat a színtérre, akik aztán később vagy maradnak, vagy sem. Lehet nem szeretni a Nightwisht – én sem szeretem – , lehet szájat húzogatni a Slipknotra, köpködni a System Of A Downra, de csak amiatt lenézni bármilyen zenét, mert a tábora zömmel fiatalokból áll, elég komoly ostobaságot feltételez.
Tobias Sammet napjaink egyik legnagyszerűbb zeneszerzője. Lehet szeretni vagy nem szeretni az Edguy, illetve az Avantasia zenéjét, az azonban vitathatatlan, hogy amit ez a fiúcska kitalál, létrehoz, összebütyköl, az maga a nagybetűs Varázslás a melodikus metal kedvelőinek számára. Emellett még piszok jól is énekel.
Első pillantásra sejtettem, hogy számomra ez a gülüszemű kisbagoly bizony az év borítója lehetne. De komolyan. Semmi ijesztő, sokkoló vagy klisés nincs benne. Készakarva egyszerű, sőt, talán kedves is. És pont ezáltal lesz kimondottan figyelemfelkeltő, kb. úgy vonzza a tekintetet, mint egy régi mesekönyv borítója.
Az utóbbi másfél-két évben cirka ez a negyedik majdnem tökugyanolyan borító amit látok – noha ez is ízléses, ám sokadikként már nem túl fantáziadús. A zenekar neve elsőre az égvilágon semmit nem mondott, ugyan arra dobtam egy tippet magamban, hogy egészen biztosan borongós hangulat járja át a szerzeményeiket.
Finnországból érkezett az Autere cd-je. A csapat 2002-ben alakult, eleinte göteborgi csapatok feldolgozásait játszották, ami hamar hamvába holt. Tagcserék, majd egy demó, aztán koncertezés, új gitáros, majd az EP következett.
Wow! Olyan lendülettel indít az inkább undergroundban ismert Aurora Borealis, hogy egyből felrázott a félálmomból. Technikás, brutális, lendületes death metal, s nem fulladnak ki a tika-tika dzsss-dzssss ismételgetésében, jó kis húzós pillanatokat csempésztek a nótákba a srácok. És csak hárman vannak egy ilyen erőteljes zenéhez. Nem rossz!
Ez itt a harmadik Aura Noir lemez, 2004-es kiadás, de pont úgy szól, mintha a nyolcvanas évek közepéről került volna elő valami rossz lengyel kazettáról újrakiírva. Pedig a zenészek ugye nem akármilyen zenekarokban játszanak jelen formáción kívül, Vannak itt DHG-ből, a szépemlékű Ved Buens Endéből és Blasphemer a Mayhemből. Itt azonban mindent elkövetnek annak érdekében, hogy minél pocsolyábbat gyártsanak.
Ahogy közeledünk az évtized vége felé, be kell rendezkednünk a '90-es évek retrójának feléledésére az élet minden területén, hiszen a dolgok rendje és módja szerint a '80-as évek-mánia ciklusa lassan lejár. Egyre több olyan zenekarral lehet összefutni, akik már nem a 20-22, hanem a 14-15 évvel ezelőtti időszakot idézik vissza leplezetlenül, és a netes suttogó propaganda révén az utóbbi hónapokban egész komoly nyilvánosságot kapott norvég Audrey Horne is ilyen.
Szeretem (az) Audrey Horne-t. Ezzel az indítással nem a hirtelen feltámadt leszbikus hajlamaimat kiáltom világgá, csupán erre pár éve létező, a Twin Peaksből menekített nevű norvég zenekarra kattantam rá végérvényesen (már az előző lemezzel, ha pontosan szeretném a kórtörténetet felvázolni). Anno a sorozat is masszív függést okozott, nincs ez másképp a zenekarral sem.
225. oldal / 234
