CD kritika

Az amerikai Agents Of Oblivion southern rockja nem éppen eredeti, tele countrys, bluesos beütéssel - elég fárasztó darab. Ami érdekessé teheti a hallgató számára azt Dax Riggs ex-Acid Bath frontember szolgáltatja.

Vannak zenekarok, amikben az égvilágon semmi új vagy igazán különleges nincsen, mégis egyből rokonszenvet ébresztenek az emberben, mert valami olyan nehezen megfogható pluszt nyújtanak, ami miatt az ő lemezüket megeszem, 10-ből 9 hasonszőrű zenekarét meg nem. A New Jersey-i Agents Of Man pont ilyen. Tipikusnak hangzik a név, tipikus a borító, mégis, amint megszólalt a Death Of Me című nyitódal, egyből megvettek maguknak.

Az Agathodaimon egy német (!) black csapat, és a Blacken The Angel az utóbbi idők legigényesebb, legfelkavaróbb dallamos black anyaga. Ráadásul még a logójuk is olvasható!

Az első percekben nem hittem el, hogy ez ugyanaz az Agathodaimon, akiknek tavalyi bemutatkozó albuma nem csupán jóleső meglepetésként hatott rám, hanem a reménységek címkét is felaggattam képzeletben a csapat neve mellé.

Az 1995-ben alakult Agathodaimon a német black metal színtér csodagyermeke. '98-as debütálásuk óta nincs megállás, hiszen az eddig megjelent két lemezük már megjelenésük elején lelkes fogadtatásra talált. Most pedig itt a harmadik, mely szinte biztos vagyok benne, hogy pályájuk eddigi csúcspontja.

Kifejezetten "imádom" a fos hangzású cd-ket, főleg, az olyanokat, ahol 64 percben 39 (!!!) darab "izé" található. Daloknak nem nevezném őket, trackeknek talán, a leghosszabb zajongás 19:27 mp hosszú (döbbenetes!!!), a legrövidebb 0:21 másodpercig tart.

Az Akela ismételt földbeállását követően Szijártó Szupermen Zsolt volt az első falkatag, aki új formációval tért vissza, ráadásul az első hírek alapján kifejezetten érdekessel! Nagyon kíváncsi voltam az After Rain bemutatkozó anyagára, hiszen Zsolt gitárjátéka több mint meggyőző, az pedig, hogy egy énekesnővel kiálló hard rock csapattal tér vissza, tényleg váratlan húzás.

Elégedett vagyok. Sorra jelennek meg azok a hazai progresszív lemezek, amelyekre éveket kellett várnunk. Végre bátrabban nyúlnak a hazai kiadók a progresszív zenekarokhoz, több helyen felvillant az a bizonyos szikra, hogy léteznek ám nálunk is világszínvonalú zenekarok... Például after@all. Bennük a To many... demó óta bízom, hogy egyszer majd elkápráztatnak... S végre a kezemben tarthatom a debüt CD-t, forgathatom, lapozgathatom, hallgathatom, elmerülhetek, kikapcsolhatok egy órácskát.

Négy lemezelőzetes dal, a remélem hamarosan megjelenő második lemezről. Remélem... Kiállításban maradt az első lemez igényes, egyedi volta. Mások egy nagylemezbe nem fektetnek ennyi energiát, amilyen kis finoman ennek a maxinak a borítóját megcsinálták. Pedig ez sem bonyolult, csak hát...

A messzi Chiléből érkezett a Risestar Promotion csomagja, a benne rejtező három cd közül az egyik a számomra ismeretlen Aesthesia új albuma - na nem mintha a másik kettő név sokat mondott volna. Elképzelni nem tudtam, hogy milyen zenét rejthet a korong, nem éppen ilyen old school rockzenére tippeltem, mint amit játszik a zenekar.

Paul Masvidal nevével kb. 12 éve találkoztam először. Ő volt a legendás Cynic zenekar gitáros-frontembere, aki annak idején a Death 'Human' lemezén is brillírozott. Egyetlen lemezük Focus címmel jelent meg, az ott hallható komplex, jazzes death metal azóta is példátlan teljesítmény. Sajnos az elmúlt évtizedben alig hallattak magukról a srácok, a Cynic feloszlása után a ritmusszekció a Gordian Knot és a tiszavirág életű Aghora zenekarokban bukkant fel, ám Paul terveit mindmáig homály fedte, szinte már fel is adtam a reményt, hogy aktív muzsikus.

Hihetetlen, micsoda előnyt jelent egy metal zenekar számára, ha Németországban vagy mondjuk épp az Egyesült Államokban élnek és zenélnek. Ha első albumuk nem is, de a második már szinte száz százalékig biztos, hogy egy nagyobb kiadónál lát napvilágot. A promóció így megoldott, és az aktuális lemez terjesztése is kielégítő.

Az Aenima 1999-es bemutatkozása, a Revolutions album máris kedveltté tette a portugál csapatot a melankolikus, atmoszférikus zenék hívei körében, a Never Fragile pedig alighanem tovább mélyíti majd a kialakult kapcsolatot zenekar és közönsége között. Most sem késő azonban bekapcsolódni a játékba, így akik nem hallották még az Aenimáról, azok a The Gatheringnek, a Lacuna Coilnak, a The Third And The Mortalnak és a Dead Can Dance-nek egy finom, ízléses ötvözetét próbálják elképzelni.

Na, ezt is megértük. Megjelent az első Aebsence lemez. Kissé keserű a szájíz mellé, ugyanis szerzőiben voltak kénytelenek a népre szabadítani eme 11 dalt (10 + intro helyesebben). Hiába no, nincs pallosuk, de még csak nem is talpig tréningben koncerteznek, fura rastás, fonott tincsekkel. (Bár az énekesnek, Budai Péternek nehéz is lenne hirtelen tincseket varázsolni a fejére, lévén haja már egy szál se.)

Ha valaki undergrounder és netán nem mond neki túl sokat az Ad Inferna név, ne ugorjon kútba, mert talán a De Profundis többet mond. Ugyanis névcsere történt. A vonatkozó biográfiát nem írom le most (túl hosszú és a fene se tudja követni, melyik szokványos vámpírművésznevű fickó mikor hova vándorolt és milyen hangszeren játszik a black scene-ben), legyen elég annyi, hogy francia csapattal van dolgunk.

Noha bő egy éve jelent meg a cd, mégis cirka egy hónapja jutott el hozzánk. Az első hangok felcsendülése után sejtettem, hogy nagy valószínűséggel kedvelni fogom a lemezt. Az első, két és fél perces trackben nem történik más, mint death-thrash riffeket ontanak a gitárosok, a végén kicsit tekerten, mertem remélni, hogy a zene nem két alaptémából fog állni. Nem is így történt.

Lassan már szuahéli nyelven is megjelentetik az Ad Astra felvételt, mire megírom a kritikát a magyarról és az angolról, de talán nem késtünk még el semmivel. Lássuk először a korábbit, az Idegen arcokat. A búgó sound nem veszi el az ember kedvét az ismerkedéstől: a zene berobban – kicsit Nevermore-osan. Majd visszafogják magukat e téren és már nem egyértelműen Loomiséktól plagizálnak, inkább maradnak a progos, komplexebb témáknál.

Az Ad Astra is azon hazai fiatal csapatok egyike, akiket szinte a megalakulásuk óta figyelemmel kísérek. Zenei világuk mindig közel állt hozzám, kifejezetten szeretem ezt a súlyosabban riffelős, komplexbe hajló stílust, amely kb. Chuck Schuldiner munkásságát, illetve a Nevermore hatását is magába foglalja.

Az idióta nevű kiadó újabb négy kiadványát szabadította ránk. Adam West egy népszerű arc volt a hatvanas években, Batman nevű csapatával riogatta a nagyérdeműt. (Egyébként ez hülyeség, mert ő volt Batman a hatvanas években, egy olyan álarcban, amilyenben ma a legprosztóbb farsangi mulatságba sem engednének be senkit. A népszerűség stimmel.)

Az Adagio egy neoklasszikus prog project, mely 2001-ben adta ki első lemezét, a Sanctus Ignist. Ez és utódja, az Underworld című korong elsősorban arról nevezetes, hogy az énekesi posztot a Pink Cream 69-dalnok David Readman töltötte be ekkortájt. David aztán a kettes korong után kiszállt, helyét egy ismeretlen figura, Gus Monsato vette át.

Nem tudom, kinek ismerős Eoin Callery neve, ő egy Ego Sum Papa nevű zenekarban zenél. Nyilván csak szűk rétegek hallgatják, de a Caveman című lemez sem lesz egy chartlistás alkotás. Nem azért, mert nem jó a zene, mert azzal nincs baj.

Akárhogy is nézzük, Ace Frehley még annak ellenére is a rockszakma legnagyobb veszteseinek egyike, hogy gitárosok tízezreire gyakorolt alapvető hatást a '70-es évek klasszikus KISS lemezein. Már első kilépése után is évekbe telt, mire képes volt kicsit félretenni a piát és a drogokat, hogy végre összehozzon valami értelmeset, aztán ismét hosszas csend következett a '90-es évek közepének mindent felforgató nagy maszkos újjáalakulásáig.

Nem akarom megjátszani az objektív kritikust. Nagy francot: elvakult rajongó vagyok. Igen, az a típus, aki még a kéthetes kutyaszart is megvenné, ha olyan csomagban árulnák, amin rajta van a négy betű, közepén a villámjellel. Sőt, később megvenném a kutyapiszok gyűjtőknek piacra dobott változatát is.

A csapat - és nem túlzottan rövidke nevű albuma - a Vanden Plas frontember Andy Kuntz agyszüleménye. Nem kisebb fába vágta fejszéjét Kuntz úr, mint egy metal opera megírása. Bizonyára lehet is "joga" ilyesmibe fogni, hiszen - talán kevesen tudják - a rockénekeskedés mellett hazájában már több színházi produkcióban, musicalben részt vett.

Ójaj. Elméláztam a zenekar nevén, a borító esztétikusságán, közben elindítottam a cd-t. Halk, akusztikus bontogatással kezdődik a zene, ami akár szép is lehetne, aztán komolyan frászt kaptam a 33. másodpercben. (Hangosítsátok fel jól a hangszórókat!) Utána már csak röhögtem. Azt hiszem innentől kezdve bármit csinálhat a zenekar, nálam elásták magukat magát egy életre.

A logóból már sejtheti mindenki (már aki ki tudja venni melyik a logo a borítón a maszatokból), hogy black metal zenekarról lesz szó. 2002-ben alakult a csapat, Climaxia (nemröhög!) gitáros keltette életre Khrael X.E. dobossal. Ráadásul Climaxia hölgy, ha jól látom.