Ilyen névvel jó esetben progresszív muzsikára számítana az ember, kevésbé jó esetben "modern" grunge rockra, legrosszabb esetben alternatív álművészi rettenetre, de még véletlenül sem keresztény power metalra. Pedig ez a lemez az utóbbiból kínál egy csokorra valót és nem is akármilyen minőségben.
Amikor először hallottam az Audioslave első új single-jét, a cseppet rutinszerű Be Yourselfet, nem jártam örömömben vitustáncot, de egy percig sem tartottam attól, hogy a lemezzel úgy összességében bármiféle gond is akadna. Nem is kellett csalódnom, habár az Out Of Exile sok tekintetben különbözik a bemutatkozó anyagtól: lendületesebb, tempósabb, rockosabb, összességében kevésbé súlyos anyag, mint a 2002-es lemez volt, és egyszersmind garázsosabb, spontánabb is annál. A jellegzetes hangzásvilág persze megmaradt, hiszen itt három olyan muzsikusról beszélünk, akiket egyetlen hangból is azonnal fel lehet ismerni - és akkor még nem beszéltünk Chris Cornellről.
Elég hamar megjött a hármas Audioslave, hiszen a tavalyi Out Of Exile még jóformán mindig meleg, ugyanakkor kicsit furcsa körülmények között kerül a boltokba a Revelations. Egyrészt ismét felreppentek a pletykák arról, hogy Tom Morellónak, Tim Commerfordnak és Brad Wilknek egy nagyon komoly, hétszámjegyű dollárösszeget ajánlottak fel a Rage Against The Machine újjáalakításáért, amin állítólag el is gondolkodtak (és tegyük a szívünkre a kezünket: ugyan ki nem gondolkodna el ilyesmin?). Ők ugyan következetesen tagadják ezt, de hát tudjuk, nem zörög a haraszt...
A sok vitát kiváltó, 97-98 óta tartó, ún. metal revival egyaránt hozott pozitív és negatív változásokat a rockzene belső világában. Az azonban mindenképpen örvendetes tény, hogy a számtalan középszerű Helloween/Gamma Ray (sőt, ma már Hammerfall- és Rhapsody-) klón és "kínosan true" viccbanda mellett jó néhány, értékes dolgokat produkáló csapat is felbukkant, illetve szem elé került.
Két helyen is azt olvastam nemrégiben, hogy az új At Vance lemez nem olyan jó, mint az előzőek. Ezen elcsodálkoztam, majd miután meghallgattam a promo cd-t (sőt, már a hallgatás elején), megnyugodtam: egy olyan banda, amely kezdetektől fogva görcsösen ragaszkodik a választott stílushoz, s amelynek ráadásul olyan keményfejű, elkötelezett (ha úgy tetszik, diktatórikus módszerekkel irányító) vezetője van, mint Olaf Lenk gitáros, akkor ott nemigen várható radikális változás.
Éppen tíz éve jelent meg az At Vance bemutatkozó lemeze és az Olaf Lenk gitárzsarnok által vezetett, többnyire német illetőségű brigád immáron nyolcadik anyagát szállítja le menetrendszerűen. És bár egy tipikus europower bandáról van szó, köszönhetően a malmsteeni neoklasszicizmus általános túltengésének a zenében, a mai napig szívesen hallgatom Olaf bármelyik munkáját, még ha azok között kevés különbséget lehet is találni.
A hardcore/metalcore vonalról érkezett kaliforniai Atreyu Európában nem egy ismert banda, a tengerentúlon azonban aránylag jól fut a szekerük, ez a negyedik lemez is helyből a Billboard nyolcadik helyén kezdett odaát. A zenét meghallgatva tökéletesen érthető a siker, a Lead Sails Paper Anchor ugyanis akár egyfajta „mi a tuti 2007-ben?" egyvelegnek is betudható: egyszerűen minden felvonul rajta, ami manapság felkapottnak, korszerűnek és divatosnak számít.
Cirka egy hónapja számoltam be a Keenants elnevezésű banda bemutatkozó albumáról, amit csak azért hánytorgatok most fel, mert Atom Antiék igen sok mindenben hasonlítanak hozzájuk. Szintén „hangyás" a brigád, úgyszintén digók, és valahol a muzsika is hasonló jellegű. Aztán sajnos közös az is, hogy a produkció biza olyan lapos, mint a Nagyalföld. Bár, az igazat megvallva, a Keenants azért jóval keményebb és nem egy fokkal jobb is, továbbá itt sokkal inkább a funk, mint a nu metal dominál.
Életem első kritikáját ezennel megnyitom... A kapuknál legkedvencebb zenekarom válogatás lemeze, melyet feloszlásuk 5 éves alkalmából jelentetett meg a Peaceville. Már ránézésre is pofás a cucc, állat fekete-vörös borító, valami kivehetetlen, mint ahogy az korai ATG-nél lenni szokott.
Akadnak csapatok, akik művészi tökélyre fejlesztik az igénytelenséget. Ez elsősorban a borítójukon nyilvánul meg - ám megfigyelhető, hogy a külső puritánság (=csúfság) nem ritkán azt is jelzi, mit találunk bévül, zenei téren...
Demó helyett rögtön szerzőiben adta ki első anyagát a makói Athame. Na jó, ez a szerzői azért azt takarja, hogy színesnyomtatós a borító + írott a cédé. Még egy éve sincs, hogy megalakult a formáció, tehát nem kispályáztak. De mivel nem az első zenekara a tagoknak, azért nem egy elveszett próbálkozás (mielőtt rémülten becsuknátok az oldalt, Kedves Olvasók).
Újabb artikulációmentes hardcore csapat, ezúttal Dániából. Zeneileg a metalosabbak közül valók, mondhatni teljesen tipikus metalcore-t játszanak. Svédzenekaros alapriffekkel, hc-s üvöltéssel, kapkodással, dühvel. 2001-ben alakultak, 2002-ben készült ez felvétel, tavaly sikerült kiadniuk magánban. Két vokalistával dolgoznak; egy szokványos magasabb hc torok és egy kicsit öblösebb, erősebb hang ordibál a dalokban.
Egy szál pőre írott cd és egy rövid infólap, ennyi áll rendelkezésemre, hogy megismerkedjek az Astriaal zenéjével. A zenekarnévből és lemezcímből ránézésre black metalra tippeltem és tényleg. Saját bevallásuk szerint újító black metal ez, ami azért túlzás, de nem az a tipikus régifajta süvítés szól a cd-ről, az is igaz.
Gyakran előfordul, hogy egy úgymond "kópia"-csapat az eredetinél izgalmasabb, frissebb formában adja vissza az általu(n)k hőn szeretett nagyok hőskorának hangulatát. A mai modern, ütős hangzások korában pedig kimondottan jót tehet a régies muzsikának egy kis vérfrissítés, éppen ezért szoktak nagyon jól működni az újrafelvett, újragondolt régi dalok. Ha tehát egy "másoló" zenekar minőséget tesz le az asztalra, ne kárhoztassuk, hanem örüljünk annak, hogy van, aki XXI. századi felfogásban tálalja a régi kedvenceket.
Az Astral Doors nagyjából a Hellfueleddel párhuzamosan bukkant fel, és amellett, hogy mindketten svédek, közös volt bennük, hogy gyakorlatilag az egész rocktörténelem során soha korábban senkinek nem sikerült olyan tökélyre fejlesztett módon dalokat írnia egy klasszikus előadó stílusában, mint ennek a két csapatnak.
Az Astral Doors leplezetlen DIO klónzenekarként indult, és pont ezért voltak annyira jók: olyan invencióval írtak saját dalokat a mester stílusában, amilyenekre az öreg Ronnie maga sem volt képes már jó ideje. Sokan persze nem vették az adást, hogy ez az egész éppen attól annyira zseniális, hogy nincs benne semmi egyéniség, ellenben baromi jók a dalok. Aki hasonló okok miatt nem volt képes megbarátkozni a bandával, az lassan kezdheti feledni az előítéleteit, a svédek ugyanis megindultak a saját útjukon, azt azonban nem merném állítani, hogy ez egyértelműen előnyükre vált.
A svéd Astral Doors első két albumát, az Of The Son And The Fathert és az Evil Is Forevert a mai napig nagyon szeretem, még annak ellenére is simán ezek az utóbbi két évtized legjobb DIO albumai, hogy nem a mester készítette őket. A hármas Astralismnél kicsit kopni kezdett a dolog érdekessége, a legutóbbi New Revelation pedig már nem tudott meggyőzni: Nils Patrik Johansson és társai megpróbálták magukról levetkőzni a klón-jelleget, de azzal együtt sajnos a varázslatot is sikerült száműzni a zenéjükből. A szteroidokkal felbikázott, óriási saját dalokat író Ronnie James Dio tribute-csapat helyett kaptunk egy minden szempontból vérprofi, ám kissé unalmas európai metal bandát.
Portugál zenekar az Assemblent és még 1998-ban indultak, grunge feldolgozásbandaként. Mára eltávolodtak az eredeti irányvonaltól, zenéjük leginkább olyan zenekarokhoz hasonlítható, mint a szintén portugál Moonspell vagy a brit My Dying Bride, de morcosabb témáik jócskán merítenek a death metalból is.
Vannak zenekarok, melyek friss, eredeti hangvételükkel számtalan utánuk következő csapat stílusára gyakorolnak nagy hatást. Vannak aztán olyan zenekarok, melyek örömet lelnek abban, hogy más zenekarok munkásságát reprodukálják.
Bár mára csordultig duzzadt a death metal egykoron szűk színtere, és a gyomnövények gyorsaságával nőnek ki a földből az újabb és újabb csapatok, azért egy-egy legendás név felbukkanása még mindig képes megdobogtatni az enervált rajongói szívet. Ezek a zombie-filmeket idéző visszatérések aztán hol ütősre és brutálisra, hol pedig erőltetettre sikerednek.
Tudnivalók a csapatról: az alapítók között olyan neveket találunk, mint Stefan Westerberg és Petri Kuusisto (mindketten Carnal Forge, ex-In Thy Dreams). E fiatalemberek – akiknek szegről-végről még a Steel Attackhoz is közük volt – úgy határoztak egy kietlen, ámde sörmámoros napon, hogy olyasmit szeretnének művelni, aminőt korábban véletlenül sem.
Az As I Lay Dying (akit teljesen véletlenül átkereszteltem As I Day Lyingra) második Metal Blade-es korongját jelentette meg idén (első nagylemez 2001-ben, utána 2002-ben egy split korongon vendégeskedtek), és természetesen továbbra is maradtak a göteborgi metal alapú metalcore-nál, melynek kiválóan bevált receptje a következő: húzós dalszerkezetek, acsarkodó, hc-s üvöltés, néha dallamos ének. Sajnos eddig nem volt szerencsém hozzájuk, így korábbi munkáikhoz nem tudom mérni őket.
A San Diego-i As I Lay Dying eddigi lemezei nem nagyon fogtak meg. Habár objektíven nézve nem lehetett belekötni a produkcióba, valahogy mindig is amolyan felső középkategóriás bandának tűnt ez a keresztény érzületű metalcore brigád, és ez az álláspontom igazából idei A38-as, Hatebreed előtti jelenésük után sem változott meg alapvetően. Becsülettel tették a dolgukat, feszesen, pontosan és energikusan zenéltek, nem rosszak a dalaik sem, de valahogy mégsem rohantam a falnak tőlük.
Legutolsó stúdióalbumuk, az Aura (2001) óta kissé szikárabb lett a legendás AOR-prog-soft rock csapat. Természetesen a zene minősége továbbra is első osztályú (na de milyen is lehetne, ha a tagok olyan zenekarokban csiszolódtak, mint a Yes, a King Crimson, az ELP vagy a Uriah Heep).
„Te jó ég! Mi a fene ez?", kiáltottam fel, amikor meghallgattam a szóban forgó lemezt (a fene helyett egy másik „f" betűs szót használtam eredetileg). Zongora, hegedű, nyomokban klasszikus gitár és egy herélt hangú, képzeletemben Iglesias fizimiskájú fazon nyekereg itt tizennégy tételen át. Olaszok. Idegesítőek. Fájdalmas az egész.
Már az első hangoknál feltűnt az az iszonyatos akcentus, ami tönkrevágta a zenét, elég érthetetlen amit az énekes hölgy próbál nyújtani, szegénykém. Meg is néztem, horvát illetőségű a csapat. Ilyet se hallottam még.
A Galaxis útikalauz második részének (Vendéglő a világ végén) egyik visszatérő poénja, hogy a történetben időnként felbukkanó zseniális dalocskák jogdíjaiból Paul McCartney melyik Csendes-óceáni szigetcsoportot vehetné meg. Nos, ha az említett könyvet a szépemlékű Douglas Adams a kilencvenes évek közepe-vége felé írta volna, minden bizonnyal csupán egyvalami gátolja meg abban, hogy az öreg szőr neve helyett Tim Wheelerét, az Ash énekes-gitárosáét használja: szegényt Nagy-Britannián kívül úgyszólván a kutya se ismeri.
226. oldal / 234
