A frontember Smici néhány nappal ezelőtt ünnepelte ötvenedik születésnapját egy nagyszabású Moby Dick-koncerttel, ahogy azonban az egy régi vágású fazonhoz illik, a fél évszázadhoz új nagylemez is dukál, így november legelején megérkezett a Soproni Ászok tizedik korongja is Földi pokol címmel. És ha az ember kezébe veszi az egyébként a harmincéves jubileumi koncert húszszámos DVD-jét is magában foglaló, igencsak tartalmas kiadványt, már a külcsín szemrevételezéskor egyértelmű, hogy itt bizony semmi nem változott: a lemezcím, a borító és számcímek is mind-mind arról árulkodik, hogy a zenekar és évtizedes szövetségesük, Pusztai Zoli műhelyében most is hamisítatlan Moby Dick-anyag született. És pontosan ez is az igazság.

Nem rossz dolog mostanság Trouble-rajongónak lenni, annyi szent! Egyfelől ott volt a remekül sikerült The Distortion Field tavalyról, ahol a metalzene történetének egyik legtökéletesebb gitárduója, a Franklin/Wartell-művek rálelt a közel perfekt megoldásra, a New Orleans-i mocsárvidék ikonikus dalnoka, Kyle Thomas személyében, kinek hangi adottságait és teljesítményét már mi is rengetegszer dicsőítettük. Ráadásul a csapat a közelmúltban élőben is bizonyíthatott a hazai hívek előtt, és ha ez nem lenne elég, azoknak sem kell a legkevésbé sem szűkölködniük, akik az originális Trouble-énekes Eric Wagner elkötelezett híveinek számítanak. Hiszen a jó öreg, megjelenésében egy teljesen szétszívott Demjén Rózsira hajazó hippi-rocker idén egy igencsak jól sikerült lemezt jelentetett meg hobbicsapata, a Blackfinger élén, amiben nemcsak a hamisítatlan Touble-féle doomolás volt jelen, hanem Eric letagadhatatlanul sajátjának tekintett, füstösebb, pszichedelikus színekben homályosuló világa is. És amit mindezért szintén nagyon lehetett szeretni.

Általunk, nekünk. Oravecz kolléga egészen pontosan megfogalmazta legutóbb, a Norrøn kritikájában, hogy mit is gondolunk az úgynevezett viking metalról és az Einherjer benne elfoglalt helyéről. Abban is egyetértünk, hogy a 2011-es kiadású előd egy elegáns lemez volt, de zömmel nélkülözte azt az ismérvet, amire az utódban azonnal rátaláltam: az engesztelhetetlen, fagyos északi keménységet. Egyértelműen eltéveszti a bejáratot, aki a Dragons Of The North (netán a mégoly' zseniális Far Far North EP) folytatását reméli a veterán norvég arcoktól, a zenekar a 2008-as újjáalakulás után sem a múltjában keresgél, hanem távlati céljait tartja előtérben. E célok a koncertképesebb nóták felé mozdítják el most a szekeret, így az utóbbi két album egy igazán kerek egészet, teljes képet ad Frode Glesnesék ambícióiról. A trió felállása – magától értetődően – változatlan, az Av Oss, For Oss pedig joggal tart számot a tábor egészének érdeklődésére.

Bevallom, világéletemben több tisztelettel, mint megbecsüléssel közelítettem ehhez a ma már veteránnak számító birminghami duóhoz. Világuk egyedisége és pózoktól mentes kiállásuk mindig is gyakorolt rám bizonyos fokú vonzerőt, de muzsikájuk többé-kevésbé befogadhatatlan maradt számomra az évek során. Viszonyunkban rég várt, ugyanakkor mégis meglepetésszerű fordulatot hozott az idei Desideratum album, mely változás természetét magam sem értem tökéletesen. Bár a minőségi popzene sem vált ki belőlem különösebb ellenkezést, az Anaal Nathrakh ma is a tökéletes ellenpontját képviseli a kommersznek, a könnyen befogadhatónak vagy éppen a nyugalmat meg nem zavarónak. Mindezen ismérvek azonban sosem voltak elegendőek számomra, hogy feltétlenül hinni kezdjek az adott produkcióban, legyenek az alkotók bármennyire is őszinte arcok. Nem kétséges pedig, hogy Michael „Irrumator" Kenney és Dave „V.I.T.R.I.O.L." Hunt a színtér leghitelesebb muzsikusai közé tartoznak.

Mindig is rendkívül érdekesnek tartottam végiggondolni, hogy mi történt az isteni Kyuss központi magját jelentő tagsággal az anyabanda szétrobbanását követően, mert a sztori utóélete nem csak azt tudja markánsan alátámasztani, hogy ez a négy, egymástól mind származás, mind vérmérséklet, mind inspiráció tekintetében igencsak eltérő ember miért nem tudott tovább egy légtérben dolgozni (és abban a formában azóta se), hanem azt is, hogy erre a jövőben is vajmi kevés esély mutatkozik. Mert hiába békülnek ki olykor, ha utána záros határidőn belül újból osztják egymást (Homme – Garcia), máskor pereskednek (Homme – Garcia/Bjork), vagy épp tettleg is egymásnak esnek (Homme – Oliveri). Kyuss utáni életútjuk pedig jól prezentálja egy kimúlását követően legendássá váló banda túlélésének lehetőségeit.

A Nickelback a közönség csapata, ez a kezdetektől fogva egyértelmű. Miközben az úgynevezett szakma képviselői és az úgynevezett igényes zenehallgatók az első pillanatoktól fogva tiszta szívből gyűlölik és mélyen lenézik Chad Kroegeréket, illetve azokat, akik hallgatják őket, a banda ettől még simán a 21. század egyik legsikeresebb zenekara. Elég, ha csak két dolgot mondok ennek alátámasztására a több mint 50 millió eladott album mellett: még legutóbbi lemezük, a 2011-es Here And Now is platinalemez lett az Egyesült Államokban, pedig az ilyesmi már baromi ritka, és még a rock- és koncert-, illetve rockkoncert-szempontból – ha tetszik, ha nem – gyakorlatilag teljesen halott Magyarországon is lazán megtöltötték a legnagyobb fedett koncerthelyszínt. Vagyis egy dolog az elismertség, és egy teljesen másik a népszerűség, náluk pedig már-már komikus, micsoda kontrasztban áll egymással a kettő (a zenekarnak tulajdonképpen nincs is interjúja, amiben ne lenne téma az őket övező elképesztő gyűlölködés). Ebből a szempontból akár amolyan modernkori Bon Jovinak is simán tekinthetők.

Komoly változások, hányattatások és rengeteg idő után jelent meg ez az új album, amit annak ellenére is roppant kíváncsian vártam, hogy egyébként sosem voltam mobilos. A legutóbbi koncertlemez ugyanakkor minden skála szerint baromi jól sikerült, és a rajta szereplő friss dal, a Nagyon fáj is roppant ígéretesnek tűnt, így érdekelt, mire jut a magyar hard rock-szakma két nagy öregje, Schuster Lóránt és Sárvári Vilmos az évek során melléjük szegődött négy újabb – és fiatalabb – arccal, Baranyi László énekessel, Tarnai Dániel basszerrel, Szebelédi Zsolt dobossal, illetve Szabó Péter billentyűssel. És noha maradéktalanul nem vagyok elégedett az albummal, egyvalamit biztosan leszögezhetünk: a P. Mobil mai inkarnációja több mint működőképes.

Axl Rose-i mércével számítva nem sokat, mindössze úgy tizennyolc évet kellett várnunk a kettes sorszámú Mysticum sorlemezre. Közben persze kimaradt úgy egy évtized, amikor a banda szüneteltette áldatlan tevékenységét, de most végre tényleg megjelenhetett a már az előző évezredben tervbe vett (és részben fel is vett), Planet Satan címre keresztelt új album. Akárhogy is, a Mysticum pedigréje okot ad a megkülönböztetett figyelemre, hiszen a zenekar ott volt a norvég black metal első generációjának élvonalában, elévülhetetlen érdemeket szerezve a gépi ritmusok és a zsánerkonform gitárhangzás házasításában. 1994-ben a velük közös spliten adta ki első hivatalos felvételeit az Ulver, két évvel később pedig egy ipari black metal alapművet helyeztek el a világtérképen, az In The Streams Of Inferno című debütalbumuk képében. 2014-ben azután Ravn „Prime Evil" Mulvik és társai a leghatározottabban ott szeretnék felvenni a fonalat, ahol 1996-ban elejtették (tudom, időközben volt egy közös splitjük az Audiopainnel, de az mindössze egyetlen nótát jelentett).

Meglehetősen váratlanul érkezett ez az EP, viszont elég ékes tanúbizonysága annak, hogy a Soilwork tartalékai valóban nem merültek ki Peter Wichers második távozása után. Mert ugye eleve ott volt a tavalyi dupla lemez, a The Living Infinite, ez a minialbum pedig még mindig arról lemaradt számokat tartalmaz... Alkotói válságról tehát bizonyosan nincs szó.

A Machine Head státuszáról nagyjából mindent elmond az a tény, hogy friss anyaguk, a Bloodstone & Diamonds kapcsán még olyan „kritikát" is lehetett olvasni itthon, miszerint bár a szerző nem hallgatta meg a lemezt, de az szar. Robb Flynn és kompániája amellett, hogy egyértelműen meghatározó csapattá vált mostanra, igencsak megosztó is, az viszont biztos, hogy az új Machine Headet ilyen vagy olyan okokból ugyan, de nagyon sokan várták. Eleve három év telt el a megjelenésekor körülrajongott, azóta azonban némiképp jobban a helyén kezelt Unto The Locust óta, ráadásul a bőgős Adam Duce is kikerült a csapatból, de a legfontosabb, ami miatt én is szinte rágtam a körmömet, hogy az utóbbi évtized epikus megközelítése helyett ezúttal egyszerűbb, dalközpontúbb, egyenesebb megoldásokat ígértek. Azaz valami olyasmit, amire nagyjából tizenöt éve várok tőlük.

Dave Grohl egy mágus. Ráadásul nem is annyira csalárd bűvész, mint inkább egy ügyes illuzionista. Megmondja előre, hogy a kezét figyeld, mert csalni fog, a lelkes publikum mégis ugyanúgy tapsol és éljenez a nem is annyira olcsó trükkök láttán. Grohl még a szarról is simán el tudja hitetni, hogy csokoládé, az ember pedig mosolyogva harap bele, és csak pár falat után jön rá, hogy valami itt nagyon nem kóser. Foo Fighters elnevezésű bandája nyolcadik lemezének ürügyén pedig tényleg csúcsra járatta a felhajtást, a marketinget, a promóciót. Kár lenne elvitatni tőle, a dolgok ezen részét tényleg zseniálisan intézte, mint ahogy korábban is bármikor, gondoljunk csak rendkívül ötletes klipjeikre (kábé az összes ilyen), vagy arra a húzásra, hogy épp akkor kapta elő a cilinderből szegény jó Krist Novoselicet (és Pat Smeart is, ha már itt járunk), mikor arra már szinte senki nem számított. De mindez eltörpül amellett, amit a Sonic Highways kapcsán kitalált: a lemezt úgy promotálja meg, hogy legyárt egy nyolc részes sorozatot az HBO-nak a nagy kollektív amerikai zenei tudatalattiról. Több legyet üt egy csapásra, és egyszerűen nem jöhet ki rosszul belőle. Úgy néz ki, nem is fog.

A Room Of The Mad Robotsszal az első pillanatoktól fogva rokonszenveztem – ezzel a névvel eleve nyert ügyük volt nálam –, azóta pedig akármikor is futottam beléjük élőben, mindig tetszettek. Nem volt ez másképp az idei Wacken Metal Battle tehetségkutató hazai fordulóján sem, ahol a látottak alapján a zsűriben elég komoly egyetértésben hoztuk ki első helyezettnek a csapatot. Hogy mást ne mondjak, a többi látott alakulat finoman szólva sem játszott egy ligában Berszán Miklósékkal a produkció kiérleltségét és az összhatást tekintve...

„The grass was greener / The light was brighter / The taste was sweeter / The nights of wonder / With friends surrounded / The dawn mist glowing / The water flowing / The endless river" – ezek a sorok zárták le a Pink Floyd történetét az utolsó (?) album utolsó nótájának lecsengésekor, ez volt az út vége, ahogy nem is olyan régen még elfogadnunk illett. A 'Floyd majdani, lehetséges feltámasztásáról természetesen soha nem szűnt meg a tábor elméleteket gyártani, és ebben Richard Wright 2008-as elvesztése sem jelentett számukra logikai akadályt. Tudvalevő, hogy a kulcs e tekintetben (is) David Gilmour gitáros/énekes/dalszerző kezében van, aki az évek során statisztává szelídült Nick Mason dobossal összefogva vagy akár önállóan is szinte bármikor képes lehet beindítani a húsz esztendeje alvó gépezetet. Amikor tehát júliusban (Gilmour feleségének tweetjében) felröppent a szó egy vadonatúj lemezről, úgy voltunk vele, mint a végleges visszavonulással kapcsolatos híresztelésekkel: próbáltuk elképzelni, hogy mi lesz, ha valóban igaznak bizonyul.

Bizony, ráfért már egy kis meglepødés a magyar rockzene kissé áporodott levegøjű világára. Na, azért nem akkora, mintha a Tankcsapda innentøl kezdve kizárólag norvég nyelven nyomná az igaz fekete fémet, vagy Holdampf Gábor bongyor parókában énekelné a Gyøngyhajú lányt a Sztárban sztár színpadán, Bereczki Zoltántól kilenc pontot begyűjtve. Nem, elég akkora derült égbøl lecsapó mennykø is, mint hogy a Superbutt visszatért! Illetve nem is, hiszen ez azért nem ugyanaz a banda, még ha ørdøgi is a hasonlóság, hisz Vørøs Andris a mikrofonnál, Szentpéteri Zsolti gitárral, Mahboubi Salim basszusgitárral, Szűcs Peti pedig dobokon támad hallójárataink ellen. És igen, a hangmérnøkøsdit pedig nem más látta el, mint egy Szűcs Szabika nevű pøttøm stúdióguru. Valahol már láttam ezt a csapatot! Szóval nem, a Szupersegg nem a legutóbbi, Kovács Atti-féle brigáddal kelt új életre, hanem a You And Your Revolution-féle felállással, és olyan hatalmas nagyot nem is tévedünk, ha azt mondjuk, zeneileg is még ehhez állnak legkøzelebb a segges életműbøl. (Illetve hát nyilván a Szájon át EP-hez.)

Kedvenc goblinunk életébe bizony a legjobbkor ütött be a bő két és fél évvel ezelőtti A Eulogy For The Damned. Már éppen kissé megroggyanni látszott a szervezet, amikor is majd' fél évtizedes pihenő után jött az Eulogy, amit mind a mai napig közel tökéletes mesterműnek tartok, és igencsak ronggyá hallgattam. A Goblin pedig az elmúlt két év jelentős részét turnén töltötte, amit szinte csak azért szakítottak meg, hogy végre kiadjanak egy koncertlemezt, ami perfekt módon jelenítette meg, hogy miért is tartják őket az egyik legjobb stoner metal bandának. A Candlelight is teljes mellszélességgel áll a banda mögött, a hívek pedig egyre nagyobb számban jöttek elő a föld alól, olyannyira, hogy a lemez még az angol listákra is felkúszott.

Ne áltassuk magunkat: az ír Dread Sovereignre a potenciális vevőkör a Primordial frontember Alan Averill Nemtheanga neve miatt fog felfigyelni, nem pedig azért, mert a zenekar bemutatkozó albuma új megközelítést kínálhat a doom metalban. Pedig nem túlzok, ha azt mondom, akár ez utóbbi megállapítás is helytálló lehet. Persze nem egy vadonatúj koncepcióról van szó a DS esetében, mégis – akár a minap vesézett The Wounded Kingsszel való összevetésben is – szembetűnően kiviláglik, hogy ebben az ortodox szabálykönyv szerint működő műfajban is mennyire eltérő elképzelések mentén dolgozhat két, hasonszőrű társulat. A szövegi koncepció összefonódását az említett zenekarok között én inkább a véletlen számlájára írom: bizony, a Grál-hívő katárok tragikus sorsa megihlette Nemtheangáékat is. A drámai hangvételhez azonban itt egy lényegesen szellősebb muzsika társul.

A brit Threshold a '90-es évek elején bukkant fel, és kiváló lemezeinek, valamint egyéni muzsikájának köszönhetően hamar az úgynevezett progresszív metal-színtér vezető csapatai közé nőtte ki magát. Bár mindig is megmaradtak igazi kultikus kedvenceknek, első négy lemezük ma is csont nélküli klasszikus. Persze lehetne elemezgetni, hogy ennek ellenére miért nem lett belőlük legalább Fates Warning-szinten népszerű csapat, de az biztos, hogy a felállásuk körüli folyamatos kavarás nem tett jót nekik, mint ahogy az sem, hogy sok esetben három-négy év is eltelt két nagylemezük között. Emellett pedig azt is el kell ismerni, hogy bár a 2007-es kilépése után néhány évvel elhunyt énekessel, Andrew „Mac" McDermottal készült utolsó anyagaik nem voltak rosszak, de azt a fajta Threshold.mágiát, ami anno igazán különlegessé tette a csapatot, már nem hordozták.

Pontosan tudtam, mit fogok kapni. Előre dúdoltam a dallamokat, pontosabban azokat a figurákat. A kérdés csak az volt, countryban mit fog nyújtani ez a szőke csóka, illetve milyen címeket ad a dalainak, azok még úgy-ahogy viccesek voltak eddig.

„Nézd! Megmozdult. Életben van. Életben van!", idézhetném Dr. Frankenstein emlékezetes szavait, amikor teremtménye szemében először gyúlt fel az élet szikrája a mozivásznon 1931-ben. És bizony a helyzet az, hogy még csak nem is túloznék nagyon, hiszen a floridai Obituary pályafutása második leghosszabb kihagyása után, mintegy öt év elteltével a legutóbbi Darkest Day lemez után tér vissza idén kilencedik csapásával.

Magányos énekes egy szál akusztikus gitárral kiül a színpadra, és nagy átéléssel előadja saját szerzeményeit. Szinte már klisés is ez a kép, pedig ha jobban belegondolunk, inkább csak filmekben látjuk, mint élőben találkoznánk vele. Mert hirtelenjében végiggondolva, kit tudnánk felsorolni a magyar előadók közül, akire igaz lenne? Jó, Cseh Tamás szikár alakja kapásból be kell, hogy ugorjon, esetleg Zorán (ő inkább ne), és ha jól tudom, manapság a hiperkarmás Bérczesi Róbertnek vannak hasonló fellépései, meg talán régebben voltak Víg Mihálynak és egy-két más alter harcosnak is. De ők most mind rossz viszonyítási alapot jelentenek, mert mindahányan valami tipikusan közép-kelet–európait művelnek, míg Makó Dávid (aki a The Devil's Trade egy személyben) sokkal inkább az amerikai folk hazai nagykövetének, illetve a kétféle világ egybekovácsolójának tűnik a Those Miles We Walked Alone alapján.

Már a tavasszal bemutatott Köpök rátok hallatán kíváncsi lettem, mihez kezd az idei lemezen a Tankcsapda. A dal egyrészt lényegesen jobban szólt, mint akármi, amit a zenekar valaha is kiadott a kezei közül, másrészt volt benne egy olyan húzás, olyan nehezen körbeírható plusz töltés, amit elég rég nem hallottam ebben a formában Lukácséktól. A másodikként kihozott A zene betemet, amely itt nyitótémaként üdvözli az embert, szintén tetszett, így még nagyobb érdeklődéssel vártam a végeredményt, most pedig, hogy már két hete itt a lemez, simán ki merem jelenteni: jó ideje ez a legerősebb produkció, ami kigördült a Csapda műhelyéből. Nyilván egyéni ízlés kérdése is, hogy ott van-e a három legjobbjuk között (szerintem nincs, de nálam ebből a szempontból a Méreg – Férgek – Ember tervez trió elég nehezen lesz valaha is überelhető, és ugye ezek után is volt még egy Connektor meg egy Agyarország), de az biztos, hogy az említett új lendület és energia az egész lemezt áthatja.

Rögzítsük mindenekelőtt, hogy aki a dél-angliai Dartmoor lápvidéken doom metalra adja a fejét, annak a hitelessége legalábbis nehezen megkérdőjelezhető. Legalábbis nekem bizonyosan rendkívüli módon tetszik a földrajz és a muzsika ilyetén összemosódása, ezért sem teszek fel a brigádnak keresztkérdéseket. Különben, tudjátok, kísértetjárta és legendákkal övezett térség az (1638 őszén állítólag maga a Sátán is ellátogatott ide a nagy vihar idején), így aztán az óvatlan látogató igen kellemetlen tapasztalatokkal távozhat. E gránittüskékkel bolygatott és heves esők verte vidék hangulatából hoz ízelítőt a The Wounded Kings társulata, az üzenet pedig egyértelműbb nem is igen lehetne: ide a magunkfajta lelki táplálékért jár.

Azokban a sanyarú időkben, amikor létezhet a Slayer Jeff Hanneman (és Dave Lombardo) nélkül, az AC/DC Malcolm Young nélkül, a Slipknot Paul Gray és Joey Jordison nélkül (még ha nem is teljes mértékben helyezhetők a nevezett zenekartagok egy kalap alá), el kell fogadnunk, hogy bárki és bármi pótolható, közhelyesen szólva: a folyók nem változtatják meg irányukat, a Nap továbbra is minden reggel felkel, a világ halad tovább a maga útján. Főleg, hogy a Slipknot az a fajta zenekar, amelyről akkor is van véleményed, ha soha az életben nem hallottál tőlük egy árva hangot sem. Igaz, ez a fajta vélemény leginkább abban merül ki, hogy „a Slipknot szar". Vannak, akik a maszkok és egy-két dal alapján mondanak sommás ítéletet, vagy megvonják a vállukat és mennek tovább, és persze akadnak kocarajongók, akik elvannak néhány számmal, esetleg lemezzel, de különösebben nem rajonganak, az meg végképp nem érdekli őket, hogy tulajdonképpen mennyien és milyen maszkokban állnak színpadra.

2004-ben az Astral Doors úgy robbant be a semmiből első lemezével, az Of The Son And The Fatherrel, hogy a klasszikus hard rock hívei hetekig keresgélték az állukat a padlón. A legszebb Rainbow-, DIO- és Purple-hagyományokat ápoló csapat ugyanis egy bivaly énekessel és remekbe szabott dalcsokorral támadott, amelynek hallatán az elismerés nem is maradhatott el. Sajnos ezt követően ők is belecsúsztak abba a hibába, hogy biztonsági játékot játszva sorra adták ki a kísértetiesen hasonló lemezeket, amelyek így fokról fokra váltak egyre szürkébbé, kiszámíthatóbbá és unalmasabbá. Kifejezetten gyengének amúgy egyiket sem nevezném, de ha Astral Doorst támad kedvem hallgatni, kizárólag az első cucc, valamint az azt követő Evil Is Forever kerül elő. Meg innentől kezdve a Notes From The Shadows, ami valami oknál fogva az elmúlt majd' tíz év egyetlen olyan anyaga a svéd kvintettől, amely valamiért megfogott. Pedig igazából ez is ugyanolyan, mint a többi, de vagy erősebb dalokat írtak ezúttal, vagy szimplán csak elmúlt az akut Astral Doors-csömöröm. Ezt a lemezt viszont szinte folyamatosan hallgatom, és ugyanúgy képtelen vagyok megunni, mint anno a debütöt.

Végül csak megcsinálták... Pedig esküszöm, az At The Gates esetében akár fogadni is mertem volna rá, hogy nem lesz új album, hiszen minek is lenne ennyi idő után, ilyen életművel és örökséggel. Érdekes lenne egyszer megkérdezni a banda valamelyik tagjától, hogy volt-e szerepe korábbi konzekvens döntésük megváltoztatásában a Carcass tavalyi mintaszerű visszatérésének – nyilván nemmel válaszolnának, de hát ez még ugye önmagában nem jelent semmit... A lényeg mindenesetre ismét annyi, hogy az időnkénti koncertezésen túlmenően is visszatért egy olyan underground legenda, ahol tényleg indokolt az előbbi titulus, és már önmagában a lemez elkészültének ténye is rengeteg vitára ad okot. Maga a zenei anyag pedig nyilván szintén pro és kontra vélemények össztüze alá kerül majd a következő hetekben-hónapokban, éppúgy, ahogy a Surgical Steelről is a legvéglegetesebb álláspontok feszülnek egymásnak a megjelenése óta.

Az utóbbi időben ijesztően megnőtt Magyarországon a medvetámadások száma. Áldozatára lesett a közönséges barnamedve, mindenhol élelem után kutatva, nem kímélve a különféle vendéglátóegységeket sem (Bearfood, Barbears), de felbukkantak egzotikus alfajok (Vicious Panda), illetve a hazánkban szintén nem őshonos Grizzly is. Ez utóbbi tán a legveszedelmesebb fajta mind közül, nem sokat teketóriázik, amint meglát, rövid üldözés után kéjes élvezettel marcangol darabokra. Ráadásul már másodjára.