Koncert

Duplázott kis hazánkban a Moog mágusa, nem is akárhogy: pár nap különbséggel két megahosszú koncertet adott, Pakson két és fél órát, a Millenárisban pedig majd' hármat játszott végig díszes kompániájával. A teljes hosszúságra "kinyitott" nagyterem csurig telt, a zenekar pedig szinte takkra a meghirdetett időpontban lépett be a rövid intrót követően. Sokak számára meglepetést jelentett, hogy Marc Bonilla személyében gitáros is tagja Emo bácsi turnécsapatának (persze akik figyelemmel kísérték a mester szólólemezeit, már találkozhattak a kaliforniai gitáros nevével). Az ELP előtt, Keith The Nice nevezetű csapatában még megtalálható volt a hathúros instrumentum is, tehát amolyan "vissza a gyökerekhez" jellegű döntés állhatott a háttérben – sőt, több, de erről majd később.

Tehát végre Katatonia Magyarországon. Mióta is várom? Hát körülbelül a For Funerals To Come EP óta, amit a borítója miatt kölcsönöztem ki (!) a Ságiból valamikor nagyon-nagyon régen. Nem is vittem vissza, hanem megvettem másnap. Azóta mondjuk elcseréltem az első At The Gates-re, de őket már nyilván nem fogom látni. A Ságit meg egyszerűen legyalulták már régen, szóval mára csak a Katatonia maradt meg ebből a kis történetből. No ők sem teljesen olyannak, mint akkor. Változik minden, kegyetlen igazság ez legalább Hérakleitosz óta, néha lehet is sajnálni. Nekem egy kicsit hiányzik a régi világuk, de kapunk cserébe egyéb szép portékát. Az azonban még mindig biztos, hogy metalban az önsajnálat interkontinentális bajnoka ez a svéd zenekar (megosztott első hely a My Dying Bride-dal), és mivel magam is gyakran élek e nemes szenvedéllyel, határozott érdeklődéssel figyelem Blackheimék ügyes-bajos dolgait, mióta tehetem.

Először is hatalmas köszönet a Negative Artos szervezőgárdának, hogy lehetővé tették ezt a vidéki klubkoncertet, ami a svéd Katatonia (és persze a Gire) "nyilvános próbája" volt a másnapi Metal Mania fesztiválra. Így az Anathema után újabb közkedvelt underground legendát tapasztalhattunk meg közvetlen közelről a szegedi JATE Klubban. Ha szabad javasolni pár nevet, akkor ezután az Opeth, az Amorphis és a Green Carnation jöhetne!

Ennek a több éves múltra visszatekintő, idén egyenesen háromnaposra duzzasztott maratoni zúzdának a zárónapjára lendültünk át a labancokhoz. Önmagában az akkor éppen lemezmegjelenés előtt álló Judas Priest önmagában is meggyőző érv volt az utazás mellett, ráadásul két nem akármilyen kaliberű csapatot is végignézhettünk Ripperék előtt.

Az Elvenkingből az utolsó négy számot volt szerencsétlenségem elcsípni, és ez alapján remélhetőleg soha többé nem randevúzunk sem élőben, sem lemezen. Az olaszok hegedűvel megberhelt véramatőr csűrdöngölőmetalt - sőt, metált - játszottak egy olyan énekessel, akit jobb érzésű kezdő zenészek alighanem még a garázsból is furkósbotokkal üldöznének el, nemhogy a színpadról. Tragikusan gyenge volt az egész produkció, komolyan mondom, nem is értem, mit keresett egy Jon Oliva-kaliberű underground legenda társaságában ez a viccbrigád.

Remélem, nem minősül rossz cselekedetnek, ha az ember Vai pólóban megy Satriani koncertre. (Pl. szerintem ennél sokkal gonoszabb dolog kék-fehér szatyorral végigsétálni az Auchanon.) Tény, hogy Steve Vait mindig is jobban csipáztam a G3 két alapító tagja közül. Viszont ahogy megtudtam, hogy „tanárbácsija”, az ötvenedik életévét épp betöltött Joe Satriani újra tiszteletét teszi hazánkban (mégpedig a G3 buli után napra pontosan két évvel, mint erre fel is hívta figyelmünket), nem volt kérdéses, hogy megyek. Még ha a Crystal Planet óta egyik albuma sem hagyott maradandó emléket agyam amúgy is zsugorodó gitárzene-központjában.

Egy Joe Perry koncert nem éppen mindennapi esemény, ráadásul az Aerosmith drámát is figyelembe véve, mindenképp ott akartam lenni a House of Bluesban tartott koncerten. Szinte követelmény hogy a beszámoló írója lekésse az előzenekart, úgyhogy ennek eleget tudok tenni, csak annyit tudok, hogy a Steepwater Bandet egy éppoly ismeretlen zenekar helyettesítette.

Csütörtök és koncertre megyek! Egek! Ez már maga nem tartozik a szokványos események közé mostanában. Ráadásul egy olyan nem szokványos zenekar meghívására, mint az Isten Háta Mögött. Mondjuk mindebből majdnem nem lett semmi - szokásos utolsó pillanatban közbejön valami, ráadásul a helyszínről épp távozó supernaturalos Kolost a tervekkel ellentétben nem sikerült elgázolni, de cédét azért cseréltünk - most csak annyi, hogy a Convoy-t annyira lekéstem amennyire lehet. Jajdesajnálom, állítólag isteni a lemezük - amit hamarosan közszemlére bocsátanak -, és úgy mondták a koncerten hamiskás volt az énekes, de nem volt rossz, szóval legközelebb.

Nem tudni, hogy a budapesti rockklubok meddig tudják még a gigasurmóságot fokozni, de a Wigwam és a Voodoo mellé most a Simons is feliratkozott arra a listámra, amelyre azokat a helyeket írtam fel, ahova csak akkor mennék legközelebb, ha mondjuk a Meshuggah játszana.

Mikor kb. két héttel a buli előtt megláttam a fellépők listáját, csak annyi ugrott be, hogy ez a “3 legyet 1 csapásra” esete. Az Angertea-ra nagyon régóta kíváncsi voltam élőben, IHM-éktől végre CD-t akartam szerezni, az Aebsence pedig hosszabb szünet után kezd épp éledezni, ami nagyon örvendetes tény. Mindehhez adott volt a Pesti Est Café hangulatos koncertterme, ahol nemrég Haelo-ék taroltak, így nem csoda, hogy felvillanyozva siettem a helyszínre. Gyors körbepillantás, ismerős arcok, egy, két, há’, sóhaj, megnyugvás. Minden banda jelen.

Fura kis hármas jött össze a Marco Polóban. A Manikin Faint agyasan borult témái, a Gire félelmetes hangulatzenéje és az Isten Háta Mögött féktelen szónikus orgiája mind-mind kellemes kikapcsolódást jelent a maga nemében, de egymás után nagyon tömények voltak. Vagy én voltam kicsit kilúgozva…

Kezdjük az örvendetes ténnyel: négy fiatal csapat fogott össze a BPRNR szárnyai alatt, és nagy meglepetésemre megtöltötték a hajót. Bár a nagyrészt tizenévesekből álló közönség ránézésre főleg a Subscribe-ra jött, a másik három csapatra is rendesen beindultak. Számomra a fő vonzerőt az élőben mindig hiperenergikus Fish! és a borultságában zseniális IHM jelentette – a kicsit supergroup jelleggel összeállt Shell Beach-ről fogalmam sem volt, a Subscribe-ot pedig csak lemezről ismertem eddig.

Némileg felületesen fogalmazva azt is írhatnám, afféle Neurosis-tribute estnek adott otthont ezúttal a Trafó. Ha azonban pontosabb akarok lenni, úgy fogalmazok, hogy a súlyos, kísérletezős, fantáziára és érzelmekre egyaránt ható zenék illetve zenekarok estéje volt ez.

Nem nagyon hiszem, hogy kimentünk volna erre a koncertre Kiss kollégával, ha nem pont advent idejére esik, és nem biztosít ingyen belépést a szervező. Így viszont összeköthettük a kellemest a még kellemesebbel, hiszen Bécsben kóvályogni amúgy is óriási feeling, nemhogy Karácsony előtt, amikor lépten-nyomon ajándékvásárokba ütközik az ember, és gyönyörűen fel vannak díszítve az épületek.

Az Iron Maidnemet ahányszor csak tehetem, mindig megnézem. Nincs is ezen mit csodálkozni, hisz az Iron Maiden nagy kedvencem, Töfiék meg egy minden igényt kielégítő, profi tribute zenekar, hatalmas repertoárral.

Mivel a debreceni Maiden koncert idején épp a brnoi Bonded by Metal turnén voltam, nem volt más választásom, mint kiutazni a csehekhez, és ott elcsípni a bandát. A T-Mobil Arena egy elég tetszetős csarnok, kb. Pecsa méretű küzdőtérrel, amihez körbe még ülőhelyek is társulnak. Egyetlen szépséghibája volt csak a helynek, nevezetesen hogy cseh barátaink elfeledkeztek a fűtésről, így lévén október, odabenn is volt vagy 15 fok… Sebaj! Elég szép számú publikum gyűlt össze, majdnem teljes egészében megtöltötték az arénát, ami olyan 7-8000 embert jelentett.