Koncert

Noha maga Ronnie Dio is beadta volna a derekát egy időben, két tényező miatt mindenképpen lehetetlennek tűnik egy Rainbow reunion: az egyik Cozy Powell 12 évvel ezelőtti sajnálatos halála, a másik pedig talán még ennél is nehezebb ügy. Úgy értve, hamarabb lehetne szegény Cozyt feltámasztani, mintsem Ritchie Blackmore hajlandó legyen anyósának ellentmondani és a rockzene kedvéért jegelni „röneszansz” projektjét. Talán pont ezért is adta áldását a régi társai által létrehozott, a Rainbow öröksége előtt tisztelgő zenekarra, amelybe nem mást, mint saját fiát vették be a többiek gitárosnak. Így tehát a kecske is jóllakik meg ilyenek: Ritchie-t talán kevesebben cseszegetik múltja feltámasztásában reménykedve; de a rajongók is megkaphatják kiadós Rainbow-adagjukat, ha jegyet váltanak egy Over The Rainbow bulira.

Két nappal a budapesti Over the Rainbow buli előtt dupla időutazásban lehetett részem, a pozsonyi koncerten ugyanis nem csak Joe Lynn Turner és kompániája vezetett vissza jó három évtizedet az időben, de a helyszínként szolgáló PKO, valamint a közönség is olyan volt, mintha a jó öreg szocializmusba repültünk volna vissza.

Kb. 10 éve vártam arra, hogy a New York-i underground legenda elsöprő erejével végre élőben is találkozhassam; s lőn. Az már csak hab volt a jó nagy, ízletes tortán, hogy a zseniális Sanctuary nem kevésbé zseniális utódja, a Nevermore is rácsatlakozott Blitzék európai turnéjára. Ez ám a szép este...

Nagy várakozás előzte meg az Ossian/Nevergreen kolozsvári fellépését. Tudni kell, hogy az Ossian a Pokolgéppel és Moby Dickkel együtt valóságos kultusz-státusznak örvend itt Erdélyben. Mindenhonnan sokan utaztak ide, nehézkes is volt hát a bejutás (kb. 2400-an voltunk), ezért sokan le is maradtunk ez első előzenekar, a Hard Laws műsoráról.

A nemrégiben lebontott Kultiplex helyén tátongó űrt a leleményes koncertszervezők lázasan igyekeznek betölteni, minek következtében mostanában új helyek is megnyitják kapuikat a toporgó rockersereg előtt. Ezúttal a korábban folkos, népzenés stb. koncerteknek otthont adó Fonó került sorra, és meg kell, mondjam, igazán jól vizsgázott a klub.

Mire kisebb késéssel befutottam az A38-ra, a göteborgi Avatar már javában zúzott egy női dobossal. Később aztán rájöttem, hogy valószínűleg csak emo, mindenesetre nem nagyon láttam még senki mást sálban dobolni. Rajta és a szintén meglehetősen emoisztikus frontemberen kívül egyébként nagyjából rendben volt a csapat fazonja; nagy terpeszben, veszettül headbangelve nyomták a meglehetősen középszerű skandináv death metalt. Fél óra épp elég volt belőlük.

Egy gyönyörű áprilisi napon határoztuk el bajtársaimmal, hogy kikocsikázunk labancföldre a No Mercy utazófesztivál bécsi állomására. Régóta nem voltam már Bécsben holott Mosonmagyaróvártól (szülőföldem, lakhelyem) mindössze 80 km-re van (ugye ami egy százassal közelebb van Pestnél), na de a magyar ember már csak ilyen lokálpatrióta, és inkább több száz kilométert utazik mintsem, hogy meg kölljön szólalnia dajcsú vagy angoliusú. De hát Chuck Billy és csapata megérte a zarándoklást, főleg hogy eléggé szép kis paksamétában jöttek el… A jegy 30 euro volt, ami abszolúte nem magas szerintem a neves, legendás zenekarokhoz képest. Igazából én úgy is megadtam volna ezt a 7000 ft-ot, ha csak a Testament jön, mondjuk a Mardukkal, meg mondjuk a Darkane-nel ugyanis a többieket csak hírből, illetve futólag ismertem.

Bár írhatnám címként az “élménybeszámoló”-t! Ám ha az ember – köszönhetően a teremből csaknem kicsorgó áradatnak, no meg nem túl daliás termetének – az előadásból jobbára pusztán színes fényeket, valamint némi pirotechnikát lát, hát az aligha nevezhető ÉLMÉNYnek. De lássuk a tényeket. Fél nyolc körül már egészen humanoid módon be lehetett jutni az épületbe, köszönhetően a kétirányú kapunyitásnak. A környékbéli bokrokból időközben sanda tekintetű üzérek kapkodtak a gyanútlan rajongók után, hamis jegyeket próbálván rájuk tukmálni. Egy pillanatig azt hittem, tévedésből valami britniszpírz koncerten járok. Aztán később még többször támadt ilyen képzetem, a közönség egy (oda nem illő) részének látványától és viselkedésétől egyszerűen felfordult a gyomrom.

Amiről már hónapok óta beszéltünk, az most bekövetkezett: az Újszülött idő előtt elhalálozott. Talán megbocsát nekünk az old school stílusú lendületzenét toló Hold X True és a sűrűn tördelt, súlyos emo-ban nyomuló Buried By Time, amiért ezúttal csak Jakab Zoliékkal foglalkozunk részletesen (ráadásul a német vendégzenekar, az izomcore-ra gyúró Destiny fellépése nem is bizonyult túl emlékezetesnek), de aligha kétséges, hogy a szomorú alkalom ezt teszi indokolttá.

Igazi "elmebeteg koncertnek lehettem szemtanúja ezen az éjszakán. Bevezetésnek elég is ez a mondat… A meghirdetett 7 óra kezdés helyett kb. 2 órával később jelent meg elsőnek a színpadon hazánk kultikus underground csapata, a VHK. Kedvenc dalommal, a Halló Mindenség!-gel indítottak, s erre hatalmas őrjöngés tört ki a közönség soraiban.

Nagyon díjazom, ha itt Magyarországon sikerül megszervezni és véghezvinni egy olyan fesztivált ahol igazi külföldi ászok is fellépnek. A Nephilim Records emberei összehozták. Íme a végeredmény!

Lehetett számítani rá, hogy a Dream Theater esten látottak a mostani buli fényében csak ízelítőül szolgáltak a jövőre nézve és összességében ez a koncert újabb csúcspont lett Fábiék általam látott számtalan fellépése között!

A budapesti élő rockzene nincs elkápráztatva túl sok olyan hellyel, ahol egy zenekar igazán igényesen, tisztán és erősen szólalhat meg, no meg persze elegendő közönség előtt. A Wigwam - legalábbis a megszólalás tekintetében ezen az estén is jól teljesített, igaz, körülbelül fél háznyi, ám annál lelkesebb közönség előtt lépett színpadra a Nemesis.

Nos, igen, amikor 2003 februárjában a Terra Incognita lemezbemutatóról indultunk haza ugyanerről a helyszínről, a monumentális koncert hatásaként jelentkezett eufórikus hangulatban, eszünkbe sem jutott volna, hogy egy évvel később milyen szomorú apropó kapcsán veszünk részt egy még monumentálisabb Nemesis-szeánszon. Mert ugye fantasztikus volt ez a koncert is, de bár ne lett volna az! Úgy értem, bár ne lett volna miért megrendezni… Igazából nem kívánom semmilyen szinten kommentálni Thorday Ákos halálát, hiszen közhelyes nekrológ-szövegnél többet úgysem tudnék írni. Legyen inkább szó a zenéről, amely által szelleme tovább él, és amellyel egykori társai emlékeztek rá.

Nem mondhatnám, hogy túlzottan képben lennék a Nazareth-tel kapcsolatban, mivel azonban imádom a 70-es évek hard rock zenéjét, ezt a koncertet meg kellett nézni. Talán érdekesebb is egy objektív, “laikus” beszámoló az olvasó számára is (nekem mindenképpen nagyobb kihívás így megírni), bár meg kell, hogy mondjam, amikor én vagyok az olvasó, engem rendkívül bosszant, ha valami hozzá nem értő nyikhaj okoskodik az általam szeretett, ismert banda koncertjéről, lemezéről, pláne, ha tele van tárgyi tévedéssel. Ezeket óvatos fogalmazással igyekszem majd elkerülni, de remélem, hogy tudok alternatívát nyújtani a tudálékos “ez a felállás játszott, erről és erről a lemezről, ezeket és ezeket a nótákat, ilyen és ilyen verzióban”-típusú koncertbeszámolókkal szemben. (Na, nem mintha én magam nem követtem volna el hasonlókat, hehe…)

Pár nappal a Scorpions bulija után egy sokkal kevésbé hype-olt, de hasonlóan respektálandó múlttal rendelkező, legendás csapat érkezett hazánkba. Való igaz, hogy a Nazareth népszerűsége sosem közelítette meg a Scorpionsét, az AC/DC-ről nem is beszélve, de munkásságuk hatása kétségbevonhatatlan. Számos kiváló, a rockzene különböző területein mozgó csapatnak jelentettek inspirációt, elég csak a Gunsra vagy épp az Artilleryre gondolni, de kizártnak tartom azt is, hogy Dan McCafferty stílusa ne hatott volna Blitzre vagy épp David Wayne-re.

Mivel a Dürer előterében vetített portugál-magyarba muszáj volt belenézni, az estét nyitó Gyalázatból mindössze néhány taktust láttam, így aztán nem tudtam eldönteni, tetszenek-e vagy sem. Majd talán legközelebb…

Magyarországon fehér hollónál is ritkább az olyan koncert, amire az összes jegy elfogy, de a több éves szünet után visszatérő Mr. Biget ez a megtiszteltetés érte. Igaz, hogy Billy Sheehanék – Japánnal ellentétben – errefelé nem brutális méretű stadionokban zsebelik be a sokéves szünet során kiéheztetett rajongók elismeréseit, de egy agyig telt klubnál nem létezik jobb koncertközeg, így itt alighanem mindenki elégedett volt a dolgok alakulásával.

Bár a magyar különítmények inkább a valamivel közelebb fekvő Prágát vették célba, mi azonban praktikus okokból az előző hétvége müncheni állomását választottuk, illetve a tavalyi Bang Your Head fesztiválos kirándulásunk alkalmával elmulasztott Sasfészek kitérőt is beterveztük a koncert előtt.