Koncert

Sajnos a vagyonőri igazolványom sem tudta meggyőzni a kollegákat, hogy nekem a dühöngőben a helyem. A tanulság: minden legendás zenekar bulijára időben kell jegyet venni, főleg ha az egy Pecsa-méretű helyen van megtartva. Aki látta a Rude Awakening DVD-t, nagyjából tudja, hogy a Carling Academy hogy is nézhet ki. Én, mint ülőjegyes, az „erkélyen” foglaltam helyet néhány lengyel pajtással.

Szóval tehát a norvég Mayhem Budapesten. Hagyjuk is a szokásos zenekari biót dióhéjban, úgyis mindannyian tudjuk, hogy a black metal nemhivatalos alapköve a zenekar, és töviről hegyire ismerjük a Best magazinba való gyilkolós, csörcsbörneres, szaftos sztorikat a messzi-messzi hősidőkből, mikor még nem volt teljesen közröhej tárgya a harcinak szánt arcfestés, illetve megvolt benne annak a bizarr, gnosztikus halálkultusznak és egy másfajta dekadenciának a varázslatos misztikuma, ami már bizony megevett és megrágott az idő alaposan. Annak a korszaknak, annak az ódon, mélységesen eszképista, szürreális hangulatnak már annyi, vége van, elmúlt, slussz passz.

Vérmesebb rajongók már talán a turné kezdetekor, avagy valamelyik közbeni állomásánál jelen voltak, de a fővárosiak nagy része inkább megvárta eme szombati napot, mikor is a Másfél végre-valahára Pesten játszott. Azok, akik gyakran (vagy legalábbis egynél többször) voltak szem- és fültanúi a Másfél Almássy téren való szereplésének, minden bizonnyal ezen jeles napon is számítottak a koncert "nem pontban" való elkezdésére.

Én a Mars Voltát nagyon félreértettem, de nem baj, ezekből tanul az ember. Kezdjük azért az elején: a koncert helyszínéül szolgáló Brixton Academy régóta mozgatta a fantáziámat, volt egy kalózkazettám például az ott felvett hivatalos Faith No More koncertlemezzel, meg hát az amerikai sztárzenekarok is – ha már feltétlenül el kell merészkedni hazulról – gyakran választják exkluzív fellépéseik helyszínéül. A kelet-európai emberfia pedig csak olvassa csorgó nyállal a híreket arról, hogyan adják egymásnak a legjobb és legmenőbb csapatok a kilincset ebben az egykori színházteremben London déli részén.

Hardcore nemzet a magyar. Ezt valószínűleg a műfaj nagyjai is így gondolják, hisz a máig is aktívan üzemelő legendák között alig van, aki ne látogatna felénk igen nagy gyakorisággal. Az újabb össznépi pajtatáncnak otthont adó A38 ismét csordultig megtelt, ennek egyenes következményeként az egy főre jutó oldalláncok, jelvényes baseball sapkák, old school felvarrók száma drasztikusan megnőtt.

Amszterdamba érve egyik ismerősöm azzal próbálta meg elvenni a kedvemet ettől a koncerttől, hogy a hollandok csak néznek majd nyugodtan, nem lesz pogó, nem lesz ugrálás. Ehhez képest aztán végül mintha otthon lettem volna ezen a kellemes vasárnap estén, hihetetlen zúzás ment végig. Voltak persze különbségek: a Machine Headet (a metal szintéren abszolút világsztár kategória) nem próbálták valami PeCsa-jellegű hangárba pakolni, ehelyett betették az E-klubnál csak a százfős galériával nagyobb Tejútba, és szépen kitették néhány nappal korábban a megtelt táblát. A szervezők mohóságát tehát felülírta a józan ész és az a cél, hogy aki bejutott valóban jól érezze magát.

Ez volt az a turné, amit egyszerűen nem lehetett kihagyni. Évekre visszamenőleg sem emlékszem hasonlóan erős összeállításra, és a nézőszámokból ítélve nem egyedül én gondoltam ezt így: Európa több országában hetekkel a bulik előtt elkapkodták az összes jegyet, egyes kiemelt állomásokon pedig még extra dátumokat is be kellett iktatni a menetrendbe. A későn ébredők a The Black Crusade turné bécsi koncertjéről is lemaradtak: az érdekes kialakítású Gasometer dugig megtelt, ami úgy cirka négyezer embert jelent.

Vajon milyen lehet az a koncert, melyet a groovy/komplex thrasher Machine Head ad a slayeresített kőbunkó hardcore-t toló Hatebreeddel, megtámogatva a masszív dallamos death metalban utazó Bleeding Through-val? Mindenképp végzetes, de legalábbis fájdalmas, épp ennek okán, s mivel látni akartam, miként pusztulnak rommá Bécs jellegzetes tripla tornyai, melyek alatt a nevezetes őrület elszabadulni készült, látogattam el két arcletépésre vágyó felebarátommal az elkövetkezendő tett színhelyére.

Egy nappal az egyébként szintén remek Ministry koncert után valami rettenetesen nagy dolog történt az A38 hajón, előbb azonban túlestünk két előzenekaron. Meggyőződésem, hogy ha a My Mortalityben adott esetben nem a LOA dobos Sal zenélne, a kutya nem ismerné őket. Nem volt éppenséggel rossz ez a jobb híján modern metalnak nevezhető muzsika, mint ahogy énekesük hangja sem, de nagyjából ennyi. Teljesen átlagos cucc, ami élőben fél óráig még elmegy (főleg, ha egy sör is van a kezedben), de a lemezüket nem hallgatnám meg semmi pénzért.

Sokszor megkapom, hogy nekem minden hülyeség tetszik, amiben elektromos gitár van, de a brit Gypsy Pistoleros élő cáfolat volt erre, ugyanis nem tudom, mikor láttam utoljára ekkora rakás szart, és akkor még finoman és úriember módjára fogalmaztam.

Mire lehet jó egy külföldi ösztöndíj? Papíron arra, hogy az ember némi tudást szedjen össze a kinti tanulmányok és a nyelvek tekintetében… gyakorlatilag viszont ennél sokkal többet is jelenthet. Egyszerűbb embertársaink beérik a helyi söripar és “bulikultúra” kipróbálásával, de vannak, akik többre vágynak: valami olyanra, amit odahaza nem, vagy csak korlátoltabb mennyiségben élhettek át, s mindig csak bosszankodva vagy irigykedve konstatálták, hogy legalább 250 km-t kell utazni mindazért, mi érdekel…

Három előzenekar társaságában (melyek egyike a honi Ektomorf volt) érkezett hozzánk a múlt hónapban a német Kreator, aki egy igen erős lemezt adtak ki. Sajnos Farkas Zotyáék bulijáról az interjú miatt lemaradtam, a Dark Tranquillity pedig egyáltalán nem az én zeném, így csak a Hatesphere-ről írnék néhány gondolatot. Számomra teljesen új volt a srácok muzsikája, eleddig sem koncerten, sem hanghordozón nem találkoztam velük. Zenéjükről hol a Hatebreed, hol a Slayer, hol pedig a klasszikus death csapatok jutottak eszembe. Alapvetően nem volt rossz, de az emlékezetes momentumok, a gitárszólók (elvétve volt csak néhány) nagyon hiányoztak. Az volt a baj, hogy semmit nem lehetett visszaidézni az aktuális nótából amint vége lett, így eléggé összefolyt a produkció.

A Korn sok magyar rajongó szemében örökre leírta magát a 2 évvel ezelőtti szigetes koncerttel, és nem is szívesen vitatkozom azokkal, akik azóta nem veszik komolyan őket, mert bizonyos szempontból nagyon is igazuk van. Nem mintha rosszul játszott volna a csapat, sőt, de az a negyedórás szünet a buli közepén bizony tényleg ciki lett volna még egy amatőr zenekartól is, nemhogy egy olyan együttestől, ami tényleg korszakalkotó volt a maga idejében…

Nagyon hosszú ideig ki nem állhattam a KISS-t. Tényleg utáltam őket! Aztán 1998-ban valamilyen csoda folytán az eredeti, immáron ismét maszkos négyes ellátogatott hazánkba, én meg azt mondtam, egy rocklegendát nem szabad elmulasztani, így hát kimentem a PeCsába, és ez volt a fordulópont. A zene, a show, lenyűgözött, és ilyen előzmények után muszáj volt beszereznem pár Kiss-lemezt.

Sokat gondolkodtam, hogy létezik-e még egy olyan zenekar, amelyikért hajlandó lettem volna átutazni Európát, hogy (ismét) élőben láthassam. Végül arra jutottam, hogy mára – szerencsére – az összes nagy kedvencem kisebb-nagyobb rendszerességgel megfordul Budapesten, de legrosszabb esetben valamelyik környező fővárosban.

Na, azért az nem egy semmi esemény, hogy végre nálunk járt King mester utazó horrorcirkusza. És tekintve, hogy előző nap Pozsonyban volt meghirdetve King Diamond koncert, úgy gondoltam, érdemes lehet a dupla élvezetet egy kellemes kirándulással tetézni, úgysem jártam még a bratyizó szlávok (Bratyi-szlava, ééérted?? Eh-eh) fővárosában azelőtt. Nos, a monumentális panelrengetegről azért kiderült, rendelkezik titkos gyöngyszemekkel, pl. óváros; ugyanakkor cseppet sem örültünk annak, hogy maga a koncert elmaradt.

Nem tudom, ki mire számított előzetesen, de engem speciel meglepett, milyen sokan jöttek össze erre a koncertre. Az ötvenfokos totális nyári uborkaszezon kellős közepén, ráadásul egy héttel a Sziget előtt a szellős háromnegyedház kifejezetten jó eredmény, az meg még ezen belül is külön örömteli, hogy mennyi egészen fiatal arc tette tiszteletét a PeCsában. Utóbbiban persze semmi meglepő nincsen, hiszen a főbanda a mai tinédzser metalosok generációjának olyasmi, mint az enyémnek volt mondjuk a Pantera meg a Machine Head, legfeljebb a csatornák és a léptékek mások, mint 14-15 évvel ezelőtt.