Koncert

A legendáknak van egy olyan rossz tulajdonságuk, hogy megismételhetetlenek. Éppen emiatt ha hosszú évekkel a fénykor után netán nekiállnak levest melegíteni (szebben mondva: új fejezetet kezdeni), sokan még akkor is állandóan a régi dolgokat emlegetik majd, ha történetesen mindenki a helyén van a hőskorszakból. Még nehezebb a helyzet, amennyiben utóbbi feltétel nem teljesül, hiszen ilyenkor még a némiképp módosított név sem tudja befogni a fanyalgók száját. Még akkor sem, ha egyébként a produkció zeneileg egy szemmel sem kevesebb, mint amit az eredeti összeállítás adni tudna.

Az „angyalos" thrash turné budapesti állomása az első verzió szerint egybeesett volna a pecsás Power Of Metal bulival, ami értelemszerűen minden érintett fél számára szívás lett volna, beleértve természetesen a közönséget is. Némi háttérkavarás után szerencsére sikerült egy nappal előbbre hozni a düreres koncertet, úgyhogy aki bírta idővel, pénzzel és energiával, az – a pénteki Killfesttel együtt – a hosszú hétvége négy napjából akár hármat is végigmetalkodhatott.

Az utóbbi időben Európa-szerte egymást érik a négy-öt-hat zenekaros utazó fesztiválok: Paganfest, Thrashfest, Killfest, Heidenfest, nem is beszélve a felsőligás nagybácsi Big Fourról. Manapság, amikor az elhúzódó gazdasági világválság hatását a zeneipar robbanásszerű változásai is kísérik, érthető módon a bandák – és menedzsmentjeik – is igyekeznek oly módon taktikázni, hogy a turnékat minél kisebb rezsiköltséggel, minél gazdaságosabban futtathassák meg, lévén a lemezeladások felől a koncertezés irányába tolódott el az egész színtér gazdasági súlypontja. Ilyenkor persze egy „sima" turnéhoz képest az egyes zenekarok némileg rövidebb játékidőt kapnak, viszont ha izgalmas az összeállítás, akkor a közönség végső soron akár még jól is járhat a dologgal. Az öt zenekarral megfuttatott Power Of Metal turné is efféle logika mentén kerülhetett megszervezésre, és szerencsére az Európát elég komolyan végigszelő körútból ezúttal Magyarország sem maradt ki.

Nem panaszkodhatnak mostanság a thrash műfaj rajongói: még csak március van, de már itt járt a Sodom, ezen a napon érkezik a Death Angel, egy hónap sincs hátra a Slayer és a Megadeth közös fellépéséig, májusban pedig a Voivodnak örülhetünk. A Killfest néven futó monstre esemény a lehető legtökéletesebben illett ebbe a mezőnybe, hiszen három nagyon komoly név vonult fel egy este alatt, akik eltérő módon, de mégis közeli rokonokként játsszák a műfajt. Ráadásul az ember egy pillanatig sem érzi úgy egyikük láttán sem, hogy a produkció felvarrós farmermellény és magasszárú edzőcipő nélkül értelmét veszti.

Ugyan tiszta szívemből utálom, ha valaki az úgynevezett „igényes zenehallgatók" ízlésével példálózik, de a Toto gitárosa kapcsán sajnos én sem nagyon tudok mást tenni. Habár Steve Lukather sosem tartozott a csapból is folyó sztáralkatok közé, nimbusza hála a jó égnek Magyarországon is töretlen, amire ez az újabb A38-as teltház szolgáltatta a legékesebb bizonyítékot. Sőt, a teltház ebben az esetben nem elég jó kifejezés: fotóink például konkrétan azért nem készültek ezen a bulin, mert a felelős egyszerűen nem tudott odaférkőzni a színpadhoz. Így jártunk...

A meghirdetett kapunyitási időpontban a Petőfi Csarnok előtt kígyózó jókora sor még akkor is meglepő látvány volt az Apocalyptica bulija előtt, ha nyugodtan kijelenthetjük, ma már a finn csellisták a metal közönségen kívül egy újabb réteget is sikerrel behálóztak. Nem véletlen tehát, ha körülbelül annyira vegyes volt a közönség, mint tavaly májusban a Metallica koncertjén.

Tim barátunk is azon külhoni zenészek közé tartozik, akik annyit járnak errefelé, hogy lassan akár állampolgárságért is folyamodhatnának. A srác esetében ez a pécsi buli az ötödik találkozást jelentette a magyar publikummal (2002-ben a Judas Priest, 2006-ban a Beyond Fear élén tette nálunk tiszteletét, míg tavaly két ízben is szólózenekarral játszott Budapesten), ám egyben ez volt az első alkalom, hogy nem a fővárosban lépett fel.

Egyszer már volt szerencsém a Sodomhoz élőben, és mivel az a buli finoman szólva sem volt meggyőző, ez az este is igencsak kétesélyesnek ígérkezett. Bár egy napsütésben játszott fesztiválbuli – a Bang Your Head!-en láttam korábban a csapatot – nem hasonlítható össze egy klubkoncerttel, azt azért így is leszögezhetjük, hogy a Sodom magasan felülmúlta a várakozásaimat.

„Meghalt Gary Moore" – jött az sms egy barátomtól, épp amikor kis társaságunkkal beparkoltunk az Arena elé. Thin Lizzy koncert előtt egy ilyen hír?! Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, aztán abban maradtam magammal, ha valós az infó, azt úgyis megtudjuk hamarosan.

Nem vagyok már rendszeres tribute-koncertlátogató, de a Europe-hoz fűződő viszonyom bensőségesebb, mint más bandák esetében; ráadásul szerintem egy előttük tisztelgő zenekar nemcsak itthon, hanem egész Európában (eh-eh) különlegességnek számít.

Sokféle módon vissza lehet térni, és persze nem is csak egyszer, a kérdés mindössze annyi, nem röhög-e majd rajtunk mindenki a hasát fogva, amikor a nagy semmiből hetvenedszerre is felállva be akarjuk bizonyítani, hogy jobbak vagyunk, mint valaha. A német rocktörténelem egyik legpatinásabb neve szerencsére nem hangzatos sajtónyilatkozatokkal vagy az egykori tagokkal bonyolított anyázó üzengetéssel kívánt magának extra nyilvánosságot biztosítani, hanem ahogy azt kell: egy irgalmatlanul erős albummal, amit aztán Magyarországon is egy irgalmatlanul erős koncerten mutattak be.

„Sajnos, önhibámon kívül lemaradtam a két nyitó zenekarról.” Ez az a mára már szállóigévé vált mondat, ami nélkül egy valamirevaló rockújságíró nem kezd koncertbeszámolót. Mindez persze nagy blamázs, ajtószaggató baromság! Viszont láthatólag szükséges ahhoz, hogy az úgynevezett rockújságíró, ki magát tévedhetetlennek képzeli, nem kis egóját megszilárdítva valamiképp érzékeltesse, hogy ő bizony nagyon fontos ember, akinek nincs ideje holmi előzenekarocskákkal babrálni, akikről egyébként se hallott még a sánta kutya sem.

Bő egy évvel a legutolsó, szintén a Dieselben bemutatott, kiválóan sikeredett W.A.S.P. produkció után Blackie Lawless és társulata ismét eljött, hogy leigázzon minket. Kiindulva az előző buliból, erre minden esély meg is volt, feltéve, ha te is olyan vagy, mint én, aki kifejezetten utálja előre megnézni neten a várható setlistet. Más kérdés, ha megtettem volna, valószínűleg nem csalódtam volna óriásit.

Bár nem terveztem, hogy szóba hozom a jelenleg is folyamatban lévő bírósági eljárást, amelyet a debreceniek a másik Boxszal szemben kénytelenek a név birtoklásáért végigvinni, egy gondolat kapcsán mégis ki kell, térjek rá. A Koriékkal nem szimpatizálók körében ugyanis elterjedt a pejoratív elnevezésként létrejött „Lokibox" név, amelynek esetében lehet, hogy fordítva sül el a fegyver, hiszen egy debreceni rajongó szájából akár még kedves becézésként is hangozhat.

Nem is tudok visszaemlékezni, mikor láttam utoljára (vagy láttam-e egyáltalán) olyat, hogy az előzenekart visszatapsolják. Persze Cseh István esetében a „zenekar" elnevezés cseppet túlzás, hiszen egymaga sétált fel szinte feltűnés nélkül a színpadra akusztikus gitárjával, udvariasan köszönt, majd belevágott műsorának első felébe, amely ismert, és kevésbé ismert gitárdarabokat tartalmazott. Később egy hegedűs leányzó is csatlakozott hozzá, majd a végére – mikor már az angolszász folk is belopakodott közös zenélésükbe – már tiszta jam-feelingje támadt fellépésüknek.

Legutóbb a Gamma Ray társaságában járt Pesten a Helloween, ezúttal pedig a finn Stratovariust hozták magukkal, ami szintén nem nevezhető épp gyenge párosításnak. Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy a hazai heavy metal legnagyobb reménysége, a Wisdom ezen a koncerten mutatta be új énekesét a fővárosi közönségnek, akkor már végképp elmondható, hogy a klasszikus fémzene rajongói az utóbbi hónapok legjobban várt eseményeként tekinthettek erre a bulira.

Mióta megjelent a Sithra Ahra, elég sokat hallgattam, hátha sikerül szorosabb barátságba kerülnöm vele, de sajnos ez kitartó próbálkozásaim ellenére sem sikerült. Egy Therion koncert persze mindig élmény így Sitra Ahra ide vagy oda, egyértelmű volt, hogy ezúttal is ott a helyem a Petőfi Csarnokban.

Page Hamiltonék hazai jelenései valahogy mindig rászerveződnek más koncertekre. Két éve a Queensryche, idén a Helloween / Stratovarius kettős játszott velük egy időben a város egyéb pontjain, és ugyan lehet azt mondani, hogy ezek totálisan eltérő tábort mozgató zenekarok, én azért annyira nem vagyok meggyőződve róla, hogy senki nem kényszerült kellemetlen döntésre.

Valahogy még most is, napokkal a koncert után, olyan valószerűtlennek tűnnek még a szavak is: itt járt az Orphaned Land. Valószerűtlen, mert írjunk bár 2010-et, egy izraeli metal zenekar vendégszereplése még ma is ritkaságszámba megy lombhullató erdőkkel bepettyezett hazánkban. S valószerűtlen még azért is, mert a Petah Tikva városából származó csapat muzikális egzotikumára oly sokan kíváncsiak voltak ezen az estén.

A Torn From Earth-ről most hallottam először, ami nem véletlen: az egyik gitárosi poszton egy lányt felvonultató csapat tagjai baromi fiatalok, de zenei elképzeléseik ennek ellenére igen határozottnak tűnnek. Meglehetősen elvetemült, szétcsapott doom/sludge dalaik nem éppen slágerek – még ezen a vonalon sem –, de a komoly New Orleans-i (elsősorban Eyehategod és Crowbar) hatásokat felvonultató zenében abszolút ott motoszkált valami megnyerő.

Lehet azon keseregni, hogy kevesen voltak Lynch Mobon, de ha belegondolok, a lényegében mainstream rocksztár szinten álló (értsd: nem csak rétegeket, hanem ma is tömegeket megszólítani tudó) Joe Satriani koncertjén sem voltak olyan őrült sokan. Elég rossz a szemmértékem, saccra olyan 4-5000 ember jelenlétét állapítottam meg, ha pedig ennek levesszük kb. a felét (sznobok, udvariasságból résztvevő hozzátartozók, odatévedt repijegyesek), akkor elmondhatjuk, hogy kb. 2-3000 embert érdekel komolyan az igényes gitárzene 2010-ben. A magyar lakosság (és simán idevehetem saját ismeretségi köröm egy jelentős részét) zenei kultúrájának siralmas mivoltát ismerve, ez a szám azért nem is annyira rossz. Persze lehettek volna többen itt is és máshol is, de azért nem árt, ha észben tartjuk, micsoda brutális koncertdömping tombol mostanában.

Rich Ward igazából csak egyetlen dolgot szúrt el az életében, de azt nagyon: rossz évtizedben született. Ha a Stuck Mojo főnöke pár évvel korábban látja meg a napvilágot, minden esélye meglett volna, hogy szupersztárrá váljon az 1980-as évek egyik nagy metalbandájának soraiban. Rich ugyanis gitárosként a legnagyobbak közé sorolható: nemcsak, hogy egyformán érzi a dallamos metalgitározás örökségét és a 90-es évek precíz, groove-központú riffelését, de arra is képes, hogy ezeket minden erőltetettségtől mentesen olvassza egységbe.

Ki az a perverz, aki novemberben - még ha a kinti hőmérséklet nappal el is éri a mámorító és hihetetlen húsz fokot is - két depressziós-jellegű zenekar koncertjét szeretné megnézni egy szombat este? Nos, túl sokan nem, de aki eljött a Dürer Kert kistermébe, az az este végén bizonyára nem érezte kellemetlenül magát, és azt is kétlem, hogy a terem tetejéről lelógó, isten tudja, milyen funkciót betöltő rongydarabok egyikére szeretett volna csavarodni.

Akármilyen megosztóra sikerült is a Pain of Salvation legutóbbi lemeze, ez nem látszott meg a nézőszámon: az emberek szépen gyülekeztek kezdés előtt, aki pedig nem talált be addig, azt a kiírt időponthoz igazodva kezdő, szintén svéd Beardfish csalogatta be a terembe. Nem is érdemtelenül: a proggie körökben a közelmúlt üdvöskéjének számító fiatal csapat legalább olyan jól játssza a 70-es évek muzsikáját, mint anno a nagyok, és lelkesedésük, biztos hangszerkezelésük mellett jók a nótáik is. Mindazonáltal a nagy hype-tól kissé elhatárolva magam, muszáj hozzátennem, hogy semmi olyat nem véltem felfedezni a zenében, amit ne hallottam volna korábban Yes, Gentle Giant, King Crimson, ELP (vagy hogy ne csak az öregfiúkat emlegessem: Flower Kings) lemezeken.

Volt valami elcseszetten szürreális a Silver Dirt műsorában, ami odaláncolt a színpad elé. A svájci kvartett afféle laza glam’n’rollt próbált játszani a Vain és társai nyomdokain – ez még oké is lett volna, a gitáros például igen tisztességesen pengetett, az énekes dallamai sem voltak gázosak – na de a ritmusszekció...

A legendákat egyszerűen látni kell. Hazafelé a villamoson azon morfondíroztam, ez is ilyen tipikus „ha ezt annak idején mondta volna valaki"-jellegű este volt.