Koncert

Az idősödő rocksztárok remek tulajdonsága, hogy nem bírják már annyira a rákenrollt, korábban fekszenek, ezáltal a koncertjeik is korábban kezdődnek – tehát mi sem zombiként alibi-dolgozunk az irodában másnap, amennyiben nem hétvégére esik a jeles esemény. Pláne jól jön ki a lépés, ha még előzenekarokat sem hoz magával a főbanda, illetve azokat a hazai szervező sem erőlteti be nyitásnak. Sokkal kevésbé tetszett viszont a hivatalos kezdési időpont előtt negyedórával még épp csak lézengő néhány ember – elvégre mégiscsak egy élő legendáról van szó, aki bár elsősorban mint a jó értelemben vett szürke eminenciás szolgált sok-sok nagyszerű zenekarban és játszott számtalan klasszikus albumon, ahol megfordult, ott azért markánsan letette a névjegyét. Amikor pedig szegény Jon Lord jó tíz éve úgy döntött, hogy kicsit visszavesz a tempóból (nem csoda, hiszen a Deep Purple tényleg nagyon durván nyomja a turnézást azóta is!), zenésztársai valószínűleg igen keveset gondolkoztak azon, ki legyen az utódja, pláne az első néhány sikeres beugrás után (sőt, talán mintha maga Lord ajánlotta volna Aireyt).

A Moby Dick harmincéves fennállását ünnepli, ráadásul mindezt tavaly óta. Hihetetlen, mennyi ideje itt vannak már, és ami még fontosabb, a minőség és az energia cseppet sem csökkent az évek előrehaladtával, így magától értetődő volt, hogy mikor a jubileumot ünneplő körút elérte Budapestet, ott volt a helyem a bulin.

Ha valami durva lelkületű egyén kedd este nyolc magasságában előugrott volna a Városliget egyik bokra mögül, és töltött fegyvert halántékomhoz szorítva arra kényszerít, hogy azon nyomban tippeljem meg, hányan leszünk az alig fél órával később kezdődő első magyarországi OM koncerten, rohadt nagy bajban lettem volna. Szokásos optimizmusommal valószínűleg 80-100 főre tippelek, pedig ennek biza jó kétszerese jött össze a koncertkezdésre, igaz, ebben az a baráti társaság is bele vagyon számítva, akiket szemmel láthatóan sokkal inkább a Dürer kerthelyiségében felállított tévében zajló BL mérkőzés vonzott ide, mint Al Cisneros és immáron négy éve hűséges zenésztársa, Emil Amos, vagyis az Om. Hasonló cipőben járhattak a koncertszervezők is (mármint a nézőszám megtippelése vonatkozásában), hiszen a bulit a Dürer kistermébe szervezték le, amire nem mondom, hogy méltatlan helyszín egy ilyen kult bandának, ellenben rohadt nehéz ájulás nélkül kibírni, ahogy száz-százhúsz társaddal együtt pácolódsz egy kisebb albérletnyi területen. Külön öröm volt a nomádok már jól ismert hordájával találkozni, vagyis azokkal, akik még egy ekkora teremben és ilyen rövid idő alatt is (erről majd később) képesek teljes oda-vissza helyváltoztatásra, de legalább négyszer-ötször ám!

Az idei év talán legutolsó mámorítóan forró napján került megrendezésre az a koncert, amit optimális esetben úgy tizenöt évvel ezelőtt kellett volna látnunk. Igaz, arra egyáltalán nem számítottam, hogy Magyarországra bármikor is ellátogatnak, de ha már így történt, természetesen meg kellett tekinteni (shockosan szólva) minden idők egyik legalulértékeltebb zenekarát. Ha nem derült volna ki eddig, a Lillian Axe-ről beszélek, mivel a négy teljesen felesleges elő-előzenekar minimálisan sem mozgatott, a Helstar pedig vakfolt volt eddig számomra, noha James Rivera szereplésével hallottam már jónéhány albumot.

Ha Marduk és Immolation 2012-ben, akkor a jelszó: nosztalgia. A szónikus pusztítás nonpluszultrája, tesszük hozzá kapásból, és persze úgy is van, de emlékszünk-e 2003. április 26-ára, amikor ugyanez a két, akkor legszebb férfikorban lévő brigád ugyanígy már lerohanta Budapestet? Eszünkbe jut-e a Close To A World Below vagy a Nightwing album a múlt századból, és előkerül-e még a Mayhem felvarrós mellény a titkos fiókból?

Amikor kiderült, hogy mindössze néhány évvel a „feloszlást” követően a Toto újra turnéra indul, az ember fejében automatikusan a hakni-faktor gondolata kezdett motoszkálni, de ezzel együtt persze egy percig sem volt kétséges, hogy ezen a szép nyári estén a Pecsa szabadterén a helyem. Az már viszont jobban meglepett, hogy a borsos jegyárak, a gazdasági válság és a valóságos fesztivál- és koncertdömping ellenére olyan masszív teltházat sikerült produkálni, hogy gyakorlatilag a nemlétező csillárokról is 5-95 éves Toto-rajongók lógtak.

Utóbb a Special Providence esetében elmondtam már, hogy komoly híve vagyok az efféle, hétközi nyári estékre leszervezett, koncentrált adrenalin-löketeknek, amikor az ember agyát még nem lepi el a hétvége agyatlan, a városból pánikszerű távozásra késztető fixa ideája, az éppen esedékes koncertet pedig szellős helyen, munkából átöltözve tudjuk indítani, és még azelőtt be is fejezni, mielőtt a másnapi, korai munkakezdés előérzete fájni kezd odabent. Nohát, míg az említett legutóbbi alkalommal a zenekar és a közönség ilyetén szándéka találkozott, ezúttal – az uborkaszezon közepén –, az ország egyik legkellemesebb koncerthelyszínén, a harmatos nézőszám okán némi feszengéssel indult részemről a buli. Pedig a Cadaveres igazán megadta a módját ennek az estének: vendéghegyeket és akusztikus hangszereket mozgatott meg, ezzel fokozva e rendhagyó fellépés vonzerejét. Köszöntük szépen, aki ezen a máskülönben fásult csütörtök estén is hallgatott a hívó szóra, az bizony minden különösebb hiányérzet nélkül, remekül szórakozhatott.

Ahogy néhány nappal ezelőtt Ádám tollából már olvashattad, csütörtökön a Testament és a Machine Head igencsak meggyőzőre sikerült koncertjeivel teljes gőzzel beindult a Fezen. És bár a Dark Roots Of Earth egyértelműen meggyőzött engem is, a fesztivál előtt hallgatva a fellépő négy thrash élcsapat legutolsó produktumait, egy makacs kis hang mégis azt mondogatta bennem, hogy a Kreator adja majd a fesztivál koncertjét. Végül igazam is lett, de erről majd később.

Míg pár éve még lelkesen utazgattam külföldi koncerteke és fesztiválokra, ma már kissé nyűgösebb vagyok, ha egy-egy kedvenc miatt kilométerek százait kell megtenni. Ez persze nemcsak a kezdődő férfiklimax jele, hanem bizonyára része van benne a 4-5 évvel ezelőttihez képest brutális üzemanyagárnak és általános elkényelmesedésemnek is. Persze, ha mégis ráveszem magam (rávesznek) egy-egy kiruccanásra, az élmény mindig kárpótol, és a hazaút fáradtságát kipihenve is elkísér mindennapjaimba, elviselhetőbbé téve azokat. Ezúttal tehát ismét Ausztria volt az irány, ahol a festői Innsbruckot is felfedezve néztük meg a még mindig egyik legnagyobb élő rockelőadónak számító Jeff Scott Sotót, aki bárhova szívesen megy ha hívják, és bármilyen körülmények között képes megajándékozni szimpatizánsait egy varázslatos estével, még ha ezek a körülmények méltatlanok is. És bár egy bevásárlóközpont parkolója mint rockkoncert-helyszín elég bizarrul hangzik, itt szerencsére szó sem volt ilyesmiről.

Örömteli tendencia, hogy miközben a Szigetről ismét kiszorulni látszik a metal, addig a vidéki fesztiválok egyre jobban megizmosodtak az utóbbi években ezen a vonalon. Kínálat tekintetében idén utóbbiak közül is egyértelműen a FEZEN vitte a pálmát. A szervezők nem akartak túl sokat markolni, inkább relatíve kevés nemzetközi bandát hívtak meg, de azok kivétel nélkül nevek, ráadásul olyanok, akiket a közönség többszöri alkalommal is garantáltan megnéz. A Machine Head eleve nem túl gyakori vendég Magyarországon, így az ő szerepeltetésükért külön piros pont jár a FEZEN stábjának. Székesfehérváron infrastruktúra szempontjából is teljesen kereknek tűnt a helyzet, ráadásul még az eső sem esett - vagyis minden adottnak tűnt egy tökéletes estéhez a csütörtöki első napon, ami aztán jól össze is jött.

A Hegyalja Fesztivál az évek során olyan szinten kinőtte magát, hogy ma már nyugodt szívvel nevezhetjük kihagyhatatlannak. Bár tavaly a Slayer akkora durranás volt, amit idén képtelenség lett volna megismételni, a 2012-es felhozatal sem volt épp gyengének nevezhető. Vérzett a szívem ugyan, de a szerdai nyitónapot, és így a Rick Hunolttal felálló Exodus buliját ki kellett hagynom, és csak a pénteki napra értem le Tokajba. Bár az aznapi magyar fellépők nem hoztak igazán lázba, a Biohazard – Skindred duó elég erős párosításnak bizonyult ahhoz, hogy legyőzve a Budapest-Tokaj távolságot, egy napra idén is ellátogassak az ország egyik legjobb borvidékére némi kis fröccsbevitel és pár remek koncert reményében.

Rég nem volt ilyen jó időszaka a crossover/hardcore/thrash bandák kedvelőinek. Július elején Suicidal Tendencies a ZP-ben, rá pár napra D.R.I., majd Biohazard a Hegyalján. Nem semmi felhozatal, az már biztos… Mielőtt azonban Kurt Brecht bandája az A38 hajó színpadára lépett volna, három előzenekar is bemelegített odafent.

Az alapvetően instrumentális, elektronikával kicsinosított jazz metalt kimagasló szinten művelő Special Providence nyolc éve építkezik szép szerényen a klubéletben, a közbeszéd immár szájára vette a zenekar nevét, és olykor egészen meglepőnek látszó sikerekbe szaladnak bele. Bár az efféle muzsika elsősorban a hazai palettán tölt be hiánypótló szerepet, nem meglepő és nem is precedens nélküli módon Európa rugalmasabb fele már régen keblére ölelte a kvartettet, mire a potenciális itthoni közönségük igazán rájuk talált. Ma már azonban minimális reklámmal, szinte csupán szájhagyomány útján terjesztett hírek szárnyán is képesek élettel megtölteni mondjuk a Dürer nagytermét, ahogy azt ezen az időjárásilag keményen ostorozott nyári estén is megtették.

Hosszú idő és elég komoly kálvária után végre ismét megnyitott a Zöld Pardon, ami mindenképpen jó hír. Az pedig, hogy mindezt kapásból egy Suicidal Tendencies koncert is követte, még jobb, főleg ha velem együtt te is ott voltál a csapat eddigi két pesti fellépésén tavalyelőtt a West-Balkánban és tavaly a Szigeten. Ha pedig ott voltál, nyilván tudod, hogy a veterán banda neve garancia a felhőtlen szórakozásra, így nagyjából azzal is tisztában lehetsz, mi várható a következő néhány sorban. Igen, Mike Muir csapata természetesen ezúttal is hozta azt a borzasztó energikus és magával ragadó színpadi előadást, ami anno első Suicidal-élményemkor kapásból elvarázsolt. És bár az első találkozás feledhetetlen pillanatait nem lehet megismételni, ez az ST buli sem volt akárcsak egy árnyalatnyival sem gyengébb, mint az a West-Balkánban tartott, izzadságtól csöpögő, érzelmi és hőmérsékleti szempontból is egyaránt túlfűtött szeánsz.

Idén aztán igazán nincs miért panaszkodniuk a doom/stoner híveknek, ez már minimum a második legenda, akit köreinkben köszönthetünk, és hát az az igazság, hogy jó néhány olyan arc bukkant fel Európa hivatalosan is legjobb klubhelyszínén, az A38-on, akiket a májusi Sleepen láttam utoljára. Hiába, a doom zene a beavatottak muzsikája, főleg az a fajta old school típusú változat, amit a Saint Vitus játszik. Így aztán borítékolható volt, hogy közel sem lesz teltház, ami később sajnálatosan be is jött, de ez fikarcnyit sem von le a Szent Vitus és barátai által prezentált muzikális élményből. De haladjunk szépen sorjában!

Úgy mondanám, hogy a tavalyi év legfontosabb hazai rock/metal produkciói közül kettő is a Subscribe nevéhez fűződik. Hosszas vajúdás után napvilágot látott harmadik albumuk, a Bookmarks már eleve egy új, magasabb szintre lépett zenekart mutatott, mely 2011. június 19-én a Művészetek Palotája színpadán adhatta elő dalainak újragondolt, nagyzenekarra hangszerelt változatait. A koncertet megörökítő DVD pedig – fontosságát és mondanivalóját tekintve is – szintén mérföldkő a csapat pályafutásában. Mivel az említett eseményről sajnálatosan lecsúsztam, az egyszeri(nek gondolt) alkalmat „megismételni" hivatott, a Veszprémi Utcazene Fesztivál keretein belül tető alá hozott Áthangolva előadás biztos pontja volt az idei koncertnaptáramnak.

Sosem voltam egy óriási Duran Duran fan, pedig még egészen fiatalon sikerült megismerkednem valamelyik korai albumukkal. Pontosan már nem rémlik, de a bátyám az első három lemez közül valamelyiket átmásoltatta kazettára meglepetésképpen. Arra tisztán emlékszem, hogy picit meg voltam sértődve: miért gondolja, hogy nekem ilyen diszkózenék tetszenek, mikor akkoriban már teljesen magamtól vettem fel a rádióból AC/DC, Queen, Billy Idol, meg Elton John és Baltimora dalrészleteket. Szóval akkor nem kapott el a hév, és később is bravós a-ha poszterekkel tapétáztam ki a szobám falát (amit aztán váltott a Europe, majd a Guns N'Roses, a Metallica, a White Lion és Kerry King). Később is csak úgy szőrmentén követtem a Duran Duran munkásságát. Az aktuális slágerekkel tisztában voltam, az utolsó lemezek közül néhányat meg is hallgattam, és persze tetszettek is, mert a '80-as évek-beli popzenekarok rendkívül igényesen képesek öregedni mind a külsőt, mind a zenei tartalmat tekintve. Most meg már úgy vagyok vele, hogy egészen egyszerűen meg KELL nézni ezeket a zenekarokat, ha épp erre járnak. Tavalyelőtt az a-hát végre sikerült levadászni, noha ők először és utoljára adtak nagyformátumú koncertet nálunk. Más 80's előadókat is megnéztem, hogy ki legyen pipálva ez is, de nem mindent kötöttem a Nyájas Olvasók orrára. Most sem volt kérdés, hogy szükségem van a Duran Duranre, meg egyébként is szeretem az arénás, impozánsabb koncerteket.

A Black Label Society szinte napra pontosan egy évvel a mostani buli előtt játszott Budapesten. Azóta a szokásosnak tekinthető doboscserét leszámítva nem történtek náluk változások, nem jött új lemez vagy bármi egyéb, a gazdasági helyzet egy szemmel sem lett jobb, ráadásul megkezdődött a fesztiválszezon, és még a portugál-spanyol EB-elődöntő is erre a napra esett. Mindehhez hozzájön, hogy manapság a neten körülbelül két kattintás lecsekkolni, milyen programmal nyomul az aktuális turnén egy zenekar, így mindenki jó előre megbizonyosodhatott: Zakk Wylde-éktól távolról sem várhatóak meglepetések ezen a szerdán. A fentiek fényében egy cseppet sem lepett meg a tavalyihoz képest igen szerény nézőszám. Hangulatgyilkos lézengésről azért szerencsére nem volt szó, de itt bizony jobban mutatott volna egy lefüggönyözött megoldás, urambocsá' az, ha a koncert a hivatalos turnémenetrendben eredetileg is meghirdetett Club 202-ben kap inkább helyet.

Új lemezhez új turné dukál, s mi idén se maradtunk ki a Cannibal Corpse kegyeltjei közül. Az igen erős Torture albumot népszerűsítő körút hazai megállóján ugyan nem telt meg az indiánlagzi hangulatú Club 202, de azért szerencsére nagyon szégyenkeznünk se kellett. Az est igen korán indult, így megérkezésemkor az Aborted már javában döngette a deszkákat. Lelkesen daráltak, néha még vigyorogtak is, de zenéjük eléggé középszerű ahhoz, hogy senki ne érezzen lelkiismeretfurdalást amiatt, ha kihagyta őket. Ellenben az nagyot vét, aki extrém metalos létére elmulaszt egy Cannibal Corpse bulit, Corpsegrinderék ugyanis minden vitán felül a legjobb koncertbandák közé tartoznak.

Azt mondják, jó helyen, jó időben kell lenni ahhoz, hogy valami igazán nagy és izgalmas dolog jöjjön létre. De talán egész egyszerűen a dolgoknak néha csak meg kell történnie. Felesleges lenne olyan fejtegetésekbe belemenni, hogy mi lenne, ha…, főleg mivel kétlem, hogy az Adrenaline Mob létjogosultságát bárki is kétségbe vonná. Igazából csak azt az egy dolgot nem értem, hogy korábban miért is nem „jutott eszébe” senkinek Russell Allennel zenekart alapítani: a Symphony X a maga műfajában páratlan, de túlságosan rétegzene, a fiatal Bujtor Istvánra hajazó énekes időnkénti vendégszereplései is leginkább a holland mágus Arjen Lucassennek köszönhetőek, illetve egy szem szólólemeze alapján sem mondhatjuk el, hogy a csapból is ő folyna. Hangja, tehetsége és végtelenül pozitív személyisége alapján pedig simán ráférne a világra egy kicsit több belőle. Most pedig nagy eséllyel az Adrenaline Mob meghozza számára azt a sikert, amit mindig is megérdemelt.

Sokak számára lehet ismerős az a látszólag indokolhatatlan magabiztosság, amikor egy rendezvényre igyekezve magától értetődőnek veszed, hogy a szórakozásodat aznap este semmi sem fogja elrontani. A fesztiválszezon küszöbén, e fizetésnap előtti, kánikulai csütörtök estén a Dürer felé igyekező fekete pólós arcok egyikén sem láttam túl sok kérdőjelet azzal kapcsolatban, hogy gátlásoktól mentes, elemeket feltöltő dühöngés készül. Így is lett.

Az igazat megvallva sosem voltam diehard Anneke fan. Persze azt a két bizonyos lemezt, amellyel a régi rajongók nagyjából mindegyik kezdte az ismerkedést van Giersbergen (akkor még) kisasszonnyal, én is rommá hallgattam, és rendszeresen pörgetem ma is, de a The Gathering How To Measure A Planet lemeze után szép lassan lecsatlakoztam a folyamatokról. Aztán mikor Anneke kirepült a Gathering-fészekből, hogy új életet kezdjen, ismét tettem vele egy próbát, de valahogy az Agua de Annique sem jött be jobban, mint a kései Gathering cuccok. Az énekesnő természetesen egy csoda, páratlan tehetség, akinek szárnyaló és hihetetlen hangját mindig élmény hallgatni, a zenei körítés azonban már annyira nem az én világom volt, hogy egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele.

Némi fejvakarást okozott, mi a bánat lehet az a PeCsa Music Club, aztán hamar rájöttem, hogy az eufemisztikus elnevezés a PeCsa nagytermének függönnyel leválasztott részét takarja (tudom, súlyos képzavar...). Kevés hervasztóbb dolog van, mint a totálisan üres – más megközelítésből: az igényekhez képest jelentősen túlméretezett – nézőtér látványa, márpedig itt egyértelműen ez volt a helyzet. Sajnos a négy évvel ezelőtti buliról lecsúsztam, de azt gondolom, az akkori helyszín minden szempontból nyerőbb választás lett volna ezúttal is. (Az a buli valószínűleg André Andersenéknek is tetszhetett, mert a mostani turnén a környékbeli országok közül csak nálunk jártak.)

Százötven-kétszáz stoner rocker ül egy indián sátrat mintázó közép-kelet-európai klub közepén, és egy dokumentumfilmet néz az evolúció csodájáról, konkrétan egy olyan rákfajtáról, amelynek páncélzata szamurájarcot formáz. (Ha érdekel valakit: Carl Sagan Kozmosz-sorozatának egyik epizódját néztük jó húsz percen keresztül.) Csendben beszélgetnek, iszogatnak is kicsit, de nagy többségben igenis odafigyelnek a vetítésre, egyszóval olyanok, mint a kisangyalok. Csak Uj Péter járkál fel-alá, összekulcsolt karokkal, egészen olyan benyomást keltve, mintha a tanár bácsi felügyelne a nebulókra földrajzórán. Abszurd író nem találhatna ki furább képet ennél, és ha valaki idegen ebben a pillanatban belépne az ajtón, el sem hinné, hogy egy rockkoncerten van.

A Nightwish-sztori az utóbbi évek legnagyobb sikertörténete, már ami a tradicionális heavy metal színteret illeti. Az Oceanborn és Wishmaster anyagokkal névjegyét hangsúlyosan lepakoló finn zenekar lemezről lemezre építkezve már a Tarja Turunen fémjelezte éra végére igazi szupersztár státuszt vívott ki magának a kontinensen. Mindezt pedig olyan cseppet sem elhanyagolható nehézségek sem tudták megmásítani, mint az ikonikus énekesnő távozása vagy az utód, Anette Olzon gyermekének megszületése miatt tartott hosszabb pihenő.

Bár a The Prodigy a tavaly megjelent, World's On Fire névre keresztelt koncertalbumát turnéztatja éppen, okkal lehetett tartani attól, hogy a jelenlegi koncertdömpingben, ráadásul a fesztiválidőszak kapujában az érdeklődés egy efféle önálló hangverseny iránt nem fogja szétfeszíteni az Aréna falait ezen a langyos, április végi szombaton. A fővárosban fellelhető, egy főre néző koncertplakátok nagy száma pedig már önmagában tudatta mindenkivel, hogy a fenti kockázattal játszó vállalkozás mínuszban zár, csupán az volt a kérdés, mennyire lesz kínos az üzleti bukás. Laza félház jött össze végül, nem kellett szégyenkeznünk, de az sejthető, hogy a közeljövőben újfent csak fesztiválokon látjuk majd viszont a brit szintipunkokat. Ami a felvezetés zenei részét illeti, kénytelen vagyok magamtól idézni, miszerint: volt előzenekar is (Death In Vegas), de nem láttam – mert nem is érdekelt.