Koncert

Sajnos az East is azon klasszikus magyar rockzenekarok közé tartozik, akikről nem nagyon esett szó házunk táján, pedig munkásságuk jelentős része nem kicsit Shock!-kompatibilis. Igaz, nem is nagyon lett volna mit írni, hiszen az elmúlt tizenkilenc évben inaktív volt a banda – tekintve, hogy akik alkotják, egyenként is igen elfoglaltak, egy ilyen monstre esemény megszervezése pedig nem egy-két körtelefonból áll. Mindenesetre jó hír volt már tavaly is, hogy felléptek a Pécsi Színházi Fesztiválon, hiszen – bár erről érhető okokból sok érdeklődő lemaradt – az a koncert előrevetítette a folytatás lehetőségét is, ami idén március elején valóban bekövetkezett. Először otthon, Szegeden „melegítették be" a műsort, majd az impozáns Müpa koncerttermében csendült fel a progresszív rock.

Aki csak a Mr. Big éléről ismeri Eric Martint, talán furcsállhatja, mi indokolhat egy hosszú szünet után visszatért hajbanda frontembere esetében egy önálló akusztikus Európa-turnét, ám a látszat – mint oly sok esetben – itt is csal. Ericből ugyanis annak idején sem a Mr. Big csinált énekest, a zenekar megalakulása előtt évekig szólópályán tevékenykedett, és amikor a csapat inaktív volt, csupán felmelegítette ezt a vonalat. Az már szinte csak adalék, hogy a Mr. Biget a mai napig egészen megdöbbentő mértékben zabáló Japánban az utóbbi évtizedben készített önálló albumai – elsősorban a Mr. Vocalist feldolgozáslemez-sorozat – révén szólóban is hatalmas sztár lett. Vagyis a saját pálya nem újdonság az 52 éves, de gyerekfejét a mai napig megőrző énekesnél – az meg már más kérdés, érdekel-e bárkit is egy hasonló performansz.

Sem most sincs, sem korábban nem volt szó arról, hogy felcsaptam volna a debreceni P. Box shockos házi tudósítójának, egyszerűen csak úgy jön ki mindig a lépés, hogy ha valami érdekes történik a házuk táján, én emlékezem meg róla. Debreceni (kötődésű) spanokkal megáldva ez persze szinte adja magát, és ők már jó pár éve rágják a fülemet, hogy meg kellene néznem a Kori-fémjelezte Acoustic Gallery egy otthoni fellépését, mert amit az énekes Kozma Norbert gitárossal egy-egy klubesten összehoz, az így hű meg úgy hú. Igazából semmi különös, elklubzenélgetnek kettesben feldolgozásokkal, de a hangulat, az atmoszféra, az alkalomról alkalomra teljesen átalakuló műsor satöbbi – hát, azt látnom kellene egyszer. Igenám, de egy időben rendszeresen szerdai napra időzítették a fellépéseket, amikor meg bejöttek a hétvégék, sosem volt alkalmas a leruccanás. És mivel a messziről jött ember azt mond amit akar, maradtak a „legendák", hiszen fel sem merült, hogy Debrecen vonzáskörzetén kívül is el lehet majd csípni a csapatot.

Először PeCsa, ott egy hét alatt teltház, utána Aréna, ott pár nap alatt minden állójegy elfogy, majd a koncert napján már ülő belépő sincs – mindig jólesik ilyen sztorikról beszámolni Magyarországon, még akkor is, ha a Slash iránti bizalomban nyilván a mai napig perdöntő jelentőséggel esik latba a Guns N' Roses páratlan múltja és itthon is máig élő legendáriuma. Aki azonban eljött ezen a csütörtök estén az Arénába, és kinyitotta a szemét meg a fülét, az nem néhány régi klasszikust hallott némi jelentéktelen töltelékkörítésbe ágyazva, hanem egy roppant reményteljes új sztori kezdeti szakaszába pillanthatott bele.

Eredetileg nem volt szándékomban „hivatalosan" is megemlékezni erről az eseményről. Persze nem azért, mert nem volt jó, hanem mert két éve már megnéztük ugyanezt a műsort Debrecenben – legalábbis azt hittük. Kiderült azonban, hogy ha nem is bizonyult radikálisan másnak, de mégis nem kevés újdonságot tartalmazott a korábban látottakhoz képest, muszáj volt tehát lecsippenteni egy kicsit az időhiányból, hogy képernyőre vessek pár gondolatot.

A helyzet az, hogy elszámoltam magam azzal kapcsolatban, mekkora nézőszám várható majd az év végi Gép-nagykoncerten. Elfeledkeztem ugyanis arról a fontos tényről, hogy – hasonlóan az Ossianhoz, Lordhoz, Eddához – Gépre ma már több generáció is jár (adott esetben komplett családok), ennek megfelelően a becsült nézőszám minden esetben felfelé kerekítendő. Persze az említettekhez képest még mindig messze vagyunk a teltházas PeCsától, de nekem az elmúlt években úgy tűnt, hogy Kukovecz Gábor nem sokat ad a brandingre, marketingre, amelyek – tetszik vagy nem – ma már a heavy metalban is kulcsfontosságúak. Ha viszont nagy szavakat akarunk használni, elmondhatjuk, hogy a Pokolgép zenekar ezek nélkül is tökéletesen működik, eljut közönségéhez, prosperál és hiteles tud maradni. Létezzen a banda létezzen, legyenek profik a társak, legyenek nagyobb bulik – ezek lehetnek Kukó mester számára a legfontosabbak amellett persze, hogy az alkotómunka sose álljon le. Persze ez nem az albumok futószalagon gyártását jelenti, ami megintcsak becsülendő, elvégre itt szó sincs megélhetési zenélésről.

Bár az Omen az utóbbi nyolc-tíz évben is létezett, és a Gubás Tibor által felénekelt Hetedik nap lemez is korrektül sikerült, igazi visszatérésre, vagy ahogy a showbusinessben mondják, „comebackre" inkább csak az elmúlt évben került sor náluk. Bár Koroknai Árpád már vagy három éve velük van, mint „új" énekes, és koncertezgettek is, a jelenlegi felállás nagyjából 2012-re csiszolódott össze igazán, és erre a remek új lemez tette fel a koronát: a Nomen Est Omen cím már csak ezért is szimbolikus és találó.

A Rock a nevem turné talán nem kapott a mainstream médiában akkora reflektorfényt, mint amekkorát egy ekkora vállalkozás megérdemelt volna, ez azonban ma már szerencsére messze nem számít annyira, mint évekkel ezelőtt, hiszen az internet megteremtette második nyilvánosság rengeteget nyom a latban. Külön eredmény, hogy a turné igazán erős hátszél nélkül, elsősorban a főzenekar Tankcsapda erejére és népszerűségére támaszkodva is igen komoly nézőszámokat produkált országszerte. És ha a fővárosban nem is telt meg a Papp László Budapest Sportaréna a december 22-ei állomáson, majdnem hétezer ember azért tiszteletét tette a bulin, és aki eljött, az minden bizonnyal roppant jól szórakozott. A három fellépőn legalábbis biztosan nem múlt semmi...

Azok a rajongók, akik csak rajongói ismertetőket szeretnek olvasni, inkább lapozzanak és spórolják meg a kommenteket, én ugyanis nem vagyok a Dragonforce munkásságának szakavatott ismerője és ami a szélvészgyors, Helloween-Strato alapú happy metalt illeti, jó ideje csak távolról szimpatizálok a műfajjal. De továbbra is szimpatizálok és rendelkezem kellő rálátással , illetve rutinnal ahhoz (urambocsá, értek annyira hozzá), hogy az eseménnyel kapcsolatos gondolataimat széles nyilvánosság előtt is meg merjem fogalmazni. Bár maga a stílus kissé már fáraszt lemezen, élőben mindenképpen érdemesnek tartottam megtekinteni a Dragonforce-t, mert mindenhonnan csak jókat hallottam róluk és ezentúl magam is erre biztatok mindenkit, hogy tegye ugyanezt, mert az elmebeteg briteket egyszerűen látni kell. Persze ezzel csak a saját dolgomat akarom megkönnyíteni, mert elég nehéz szavakba önteni a jelenséget.

Az elejétől fogva ott motoszkált bennem a kérdés, hogy nem lesz-e kicsi az A38 Hajó ennek a párosnak. Lehet, hogy a Fear Factory rég túllépett a zeniten (az utóbbi évek kavarásaival a hitelességüket is alaposan hazavágták), de egyrészt annak idején igencsak meghatározó bandának számítottak, másrészt önálló koncerten utoljára 1996-ban léptek fel nálunk, azóta csak két szigetes jelenés fért be a menetrendjükbe Magyarországon. Devin Townsend pedig még sosem járt korábban errefelé, és ő aztán tényleg olyan előadó, akit egyszerűen látni kell, hiába hagyott egy kicsit alá körülötte is az istenítési őrület az utóbbi pár évben. A sejtésem beigazolódott: a koncertre két nappal előtte elkelt az összes jegy, a nagy párost dugig telt ház várta az A38-on, és okkal feltételezhető, hogy több száz későn ébredő magyar rajongó maradt le róluk. Nem akarok sót dörgölni a sebeikbe, de sajnálhatják: ez a koncert még sokáig emlékezetes marad.

Az utolsó két budapesti W.A.S.P. koncertet kihagytam: nem azért, mert nem akartam elmenni rájuk (éppen ellenkezőleg: nagyon tetszett mind a 2006-os, mind a 2007-es buli), hanem mert egyszerűen így alakult. Ezért aztán örültem, hogy az idei fellépésen való részvételem elé nem gördített akadályokat az élet, pláne, hogy előzetesen Blackie Lawless monstre jubileumi programot ígért három blokkra osztott műsorral, sok különlegességgel, miegyébbel. Utóbbi végül nem igazán vált valóra, a zenekar azonban ezt leszámítva ismét bombaformát mutatott Budapesten.

Bár Steve Lee két évvel ezelőtti, tragikus és értelmetlen halálára nincsenek szavak, nem lehetett kérdés, hogy a Gotthard továbbmegy, hiszen ő maga sem akarta volna másképp. Viszont Svájc vezető rockbandája mindig is nagyon egységes képet mutatott kifelé, összetartásuk példaértékűnek tűnhetett, ezért is nem volt mindegy, ki kerül a karizmatikus és zseniális hangú énekes helyére. A menedzsment shortlistje nyilván impresszív lehetett, de az is teljesen nyilvánvaló, hogy a zenekar számára az eltérő fazon, a kissé hasonló hangfekvés és az emberi oldal volt a legfontosabb. Így a pletykaszinten felmerült Jeff Scott Soto még véletlenül sem kerülhetett be a Gotthardba, bármilyen izgalmasan is hangzik egy ilyen párosítás (meg persze a Journey-sztori után JSS sem hiszem, hogy elvállalta volna a markáns frontember pótlását...), de más nagy névre sem lehetett számítani.

Noha mind a Kreator, mind a Morbid Angel, mind a Nile visszatérő vendégnek számít Magyarországon, és még a műsornyitó Fueled By Fire is megfordult már nálunk, egyetlen pillanatra sem lehetett kérdéses, hogy ezt a négyest együtt egyszerűen nem szabad kihagyni. Csakis díjazni tudom, hogy a kezdés az eredetileg tervezett 17.45-ről 18.15-re került, az pedig egyedül a turné fellépőinek jó névsorát bizonyítja, hogy miután nagyjából éjfél előtt fél órával befejeződött a buli, egy cseppet sem éreztem magam fáradtnak vagy elcsigázottnak, hanem éppen ellenkezőleg. De menjünk csak szépen sorjában...

Nem szeretnék túl sokat papolni arról, hogy a Muse napjaink egyik legnépszerűbb arénákat megtöltő csapata, akik egyéni hangzásvilágot hoztak a pop/rockzene olykor már mocsarasodó állóvizébe. Aki ismeri és kedveli őket, úgyis tökéletesen tisztában van mindezzel, akiket pedig már a zenekar neve hallatán is kiver a víz, úgysem lehet meggyőzni semmivel. Mindettől függetlenül a 2007-es harmadolt Arénához képest óriási öröm volt látni a közel teltházat, nem is értettem: Magyarországon ilyesmi lehetséges egyáltalán? A Muse titka talán annyi, hogy ipari méretekben írják a slágereket (és tényleg slágereket, mert azonnal dúdolod a dalok refrénjét), a zenéjük pedig érdeklődési körtől, életkortól, nemtől, mentalitástól, bármi egyébtől függetlenül mindenkihez szól. Jó, előfordult ez már a világtörténelemben, és úgy hívták, hogy Queen, de felesleges ezen a párhuzamon többet rugózni - megtettem már korábban máshol.

Bizarr belegondolni, hogy noha Phil Lynott lassan huszonhét éve halott, a Thin Lizzy kisebb-nagyobb pauzáktól eltekintve 1996 óta újra aktív, és folyamatosan változó felállásban turnézik szerte a világon. Scott Gorhamék persze a nyilvánvaló anyagi ellentételezés árnyoldalát is alaposan megtapasztalhatták ebben a bő másfél évtizedben, hiszen kevés zenekar kapott a nyakába annyi szart a közönségtől, mint ők. Még csak azt sem merném állítani, hogy a bírálatoknak nincs alapjuk, bár legkésőbb a 2000-es One Night Only koncertlemez idején mindenki számára világossá válhatott, hogy vitatható névhasználat ide vagy oda, a produkcióba zeneileg bajosan lehetne belekötni. A csapat azóta az egyik alapember, John Sykes távozását is kiheverte, és végül nélküle jutottak el a megjelenés előtt álló új lemezig, ami már más néven jön majd ki. Ezt csak díjazni tudom, de a hattagú formáció magyarországi koncertje ettől még abszolút méltó volt az egyik legklasszikusabb hard rock zenekar nevéhez.

Kevés lehangolóbb koncerthelyszín létezik a Dürer Kert kisterménél. Sajnos ez a hely semmilyen szempontból nem megfelelő minőségi koncertek rendezésére (bár inkább látogatóként vagyunk alkalmatlanok arra, hogy minden szempontból kifogástalanul érezzük magunkat...), de hát ugye mit várunk egy egykori iskolaépülettől. Az a helyzet, hogy a fővárosban nincs igényes (rock/metal) koncerthelyszín olyan zenekarok számára, akik mondjuk úgy száz embert vonzanak. És itt a szegény ember vízzel főz esete jön elő, így örüljünk annak, hogy egyáltalán létezik a Dürer Kert, és annak is a nagyobb szobányi kisterme. És örüljünk annak, hogy a Jeff Loomis szólóturné hozzánk is eljuthatott.

Nagyjából a semmiből érkezett a Club 202 színpadára az Action, merthogy a zenekar nem üzemel, nincs új lemez, de még újrakiadás, válogatás vagy DVD sem. Egész egyszerűen csak bejelentettek október 30-ára, keddre egy Action koncertet. Valószínűleg azért, mert épp most értek rá. Tekintve, hogy a csapat anno elég komoly népszerűségnek örvendett, ráadásul vagy tíz éve nem is játszottak már, sokkal komolyabb érdeklődést vártam. Lehet, hogy a keddi időpont vagy a nem éppen óriási hírverés miatt, de összesen jó, ha háromszázan jelentek meg, hogy megnézzék a Szasza vezette terror-osztagot.

Szizsó betöltötte a negyvenötöt. Ezúton is gratulálok és még vagy ugyanennyit kívánok neki. Azért pedig külön is megemelem a kalapomat, hogy eme jeles évfordulót nem csak szűk családi körben ünnepelte meg, hanem ahogy az egy ilyen régi motoroshoz illik, egy fasza kis rockbulival. Persze a családi kör is meglehetősen relatív, hiszen a koncertre lelátogató mintegy száz ember döntő többsége innen-onnan azért ismerte egymást, így volt egy határozott osztálytalálkozó jellege az eseménynek. Az előzetesen terjedő pletykákkal ellentétben azonban ez egy Partyzan buli volt, amelyen csak mint speciális vendég lépett fel egy nyúlfarknyi szett erejéig a '90-es évek végén két méregerős lemezzel elég szép startot vevő Carmen.

Harminc év után végre a német sörthrash császárai is eljutottak Magyarországra. Igaz, egyáltalán nem ment simán a dolog, hiszen az eredetileg még májusra meghirdetett bulit a szlovák promóterrel kapcsolatos problémáknak köszönhetően végül lemondta a brigád, így a fanoknak további súlyos hónapokat kellett várni Gerrére és csapatára. De mint végül kiderült, maximálisan megérte várakozni, a Tankard ugyanis jött, látott és győzött.

Nos, a Keep Floyding az a Pink Floyd tribute zenekar, mely a Művészetek Palotájába is bejáratos – sőt, Echoes Of Pink Floyd néven danoltak is ők már itt bő hat éve, olyan vendégekkel a színpadon, mint Keresztes Ildikó vagy Takáts Tamás. Számomra megkönnyebbülés, ha a lényegre koncentrálhatok, ezért nem volt éppen ellenemre, hogy ezen az estén mellőztük az alkalom szülte meghívottakat. Teljes fegyverzetben felsorakozott ellenben a komplett csapat (ez önmagában kilenc főt jelent), és persze a kibővített technikai stáb, hogy ami az ország legméltóbb könnyűzenei színpadára a Floyd szellemében felfér, azt oda is tegyék. Ahogy pedig mindez odafent megesett, az maga volt a dráma – két felvonásban.

Bevallom, az idei Accept album eddig még nem zárkózott fel nálam elődje, a frenetikus Blood Of The Nations mellé: úgy voltam az utóbbi hónapokban a Stalingraddal, hogy tök jó hallgatni, de valahogy kevesebb dal tűnt róla megismételhetetlennek, mint a 2010-esről, amit tíz év múlva ugyanolyan klasszikus Accept műként emlegetünk majd, mint a '80-as évek alapvetéseit. A Mark Tornillo énekessel megerősített felállás második budapesti fellépése láttán azonban végig úgy éreztem: a hiba ezúttal bizony csakis bennem lehet, és azonnal megfogadtam, hogy a következő hetekben alaposabban beleásom magam az új lemezbe. Tulajdonképpen elég lenne csupán annyit írnom, hogy heavy metalt ennél professzionálisabban egyszerűen nem lehet ma játszani, és a lényeg tényleg ennyi. Wolf Hoffmannék ezúttal is megalázóan jók voltak.

Aki esetleg nem kedveli a Europe-ot, talán némi rosszallással fogadja, hogy relatíve sokat foglalkozunk velük, ha éppen történik valami aktualitás. Ez valamennyire jogos is, hiszen a legutóbbi turnéjukról egyenesen három koncertbeszámoló készült, ezután pedig még szegedi fesztiválfellépésükről is megemlékeztünk. Ezt valóban nem tettük meg még talán sose (még a Slayerrel meg a Nevermore-ral kapcsolatban sem rémlik ilyesmi), de hát mit csináljunk, szerkesztőségünk egy része bizony tényleg ennyire szereti a csapatot, és valahogy mindig úgy alakul, hogy lelkesedésünk megmarad, sőt, akár még növekszik is. Most például tessék: baromi jó lett a Bag Of Bones. Ennek alapján – ahogy korábban is – ismét muszájnak tűnt megnézni őket, és előrebocsátom: most sem okoztak csalódást, sőt, egy kimondottan különleges estében lehetett részünk még úgy is, hogy némelyikünknek ez kábé már az ötödik Europe-bulija volt. Kezdjük ott, hogy a buli előtt az Arena kocsmában ücsörögve egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy road kíséretében besétál Mic Michaeli, aki kicsit unottan, de azért készségesen fogadta a sztárfotó-kérelmeket (mert abból még úgy is volt három, hogy összesen kb. tízen voltak bent a pultossal együtt). Aztán még volt egyéb érdekesség is, de azért csak kövessük a kronológiát pontosan, szépen, ahogy érdemes.

A Therion néhány éves pihenőre készül. Pontosabban a főnök Christofer Johnsson jegeli egy időre a bandát, míg régi álmát igyekszik beteljesíteni, azaz írni egy komplett rockoperát. Persze csakúgy, mint a csapat pályafutása során oly sokszor, ezt a folyamatot is alaposan előkészítve, végtelen igényességgel vezeti fel. Kezdetnek érkezett szeptemberben egy speciális Therion album, a Les Fleurs Du Mal, majd pedig útra kelt a csapat, hogy egy alapos turné keretében búcsúzzon a rajongóktól. Volt már persze ilyen szünet náluk, és az sem húzódott egy évnél tovább, így bízom benne, hogy Christofert munkamániája ezúttal sem hagyja majd tomporán sokáig időzni, és rövidesen ismét hallhatunk majd a Therionról.

Szűk másfél évvel a Warriors Of Ice koncertanyagot promotáló körút után a Voivod ismét ellátogatott hozzánk. Ezúttal különösebb apropó nélkül jöttek, illetve mégsem, hiszen készülget szépen – a Katorz és Infini anyagokat ide nem számolva - tizenegyedik stúdiókorongjuk, és erről is hoztak szerencsére néhány meglepetést.

Talán már írtam, talán nem, de mindegy, leírom még egyszer: én bizony egy cseppet sem bánom, hogy Mike Portnoy már nem játszik a Dream Theater soraiban. Ha a folyamatosan lelőhetetlenül pörgő dobos nem hozza meg azt a bizonyos, a maga idejében teljesen elmeháborodottnak tűnő döntést, garantáltan nem köszönthettük volna már másodszor Budapesten fél éven belül, ráadásul két teljesen más formáció soraiban, ez azonban csupán a dolog egyik oldala. Lehet mondani, hogy Mike biztosan szívesebben játszana tízszer-hússzor ennyi ember előtt eredeti bandájával, de az is biztos, hogy hihetetlen ráérzéssel választ magának társakat az egyes projektekben. Tony MacAlpine, Billy Sheehan és Derek Sherinian hármasa ugyanúgy nehezen überelhető, mint Russell Allen és Mike Orlando vagy Steve és Neal Morse duója (a most formálódó Portnoy / Kotzen / Sheehan fogatról meg már inkább nem is ejtek szót). Vagyis nem volt kérdés, hogy ezeket az arcokat ebben a formában bizony mindenképpen látni kell.

A semmiből érkezett, ám előre borítékolható menetrend szerint futott le a Mayhem névre keresztelt norvég kultbrigád idei hazai fellépése. A néhány friss inspirációért és – ha minden jól megy – egy új sorlemez rögzítésének kedvéért exkluzív magyarországi kirándulást beiktató legendás banda így a Yuk tízéves, jubileumi koncertsorozatában is szerepet kaphatott. Utóbbi tény (értve ez alatt a helyszínt, nyilvánvalóan) meglehetősen lehűtötte ugyan az előzetes várakozásokat, a Kék Yuk apró termét szinte teljesen megtöltő harcosok klubja azonban így is tűzbe tudott jönni a koncert hírére. Ez az izgalom legkésőbb a kezdés időpontjára szinte mindenkire átragadt a nézőtéren.