Akármennyire is tele voltam fenntartásokkal a világvégi helyszín kapcsán, ezt a bulit muszáj volt megnézni, elvégre a Nemesis kb. egy éve játszott utoljára Pesten, Dreyelandsék pedig az előzetes beharangozó szerint teljes, tavasszal megjelenő nagylemezük eljátszását tervezték.
Az önvizsgálat és a megbékélés napja volt ez, vagyis nem csak ez, mert két napos rendezvényt szervezett a Periferic, a két évvel ezelőtti terrortámadás “emlékére”. Az első nap rockosabb formációkat nézhettünk meg, a második inkább a world music jegyében telt. Nyilván az első nap érdekelt minket.
A Pécsi Tavaszi Fesztivál keretében, a Metronóm Jazz Klub szervezésében látogatott újra Pécsre az idén 19 éves After Crying, a honi igényes zene zászlóvivője. Szerencsés véletlen folytán bukkantam a program nyomára két nappal az esemény előtt. Azonnal indult is a szervezkedés, így végül hetedmagammal léptem az IH nagytermébe, ahol több mint egy éve már tiszteletét tette a nyolc tagot számláló szimfonikus-progresszív csapat. Minden After Crying koncert egy színházi előadással ér fel.
Amikor hónapokkal a fesztivál előtt megláttam a beharangozó reklámot és netes dolgokat, már mindenféle likviditási kalkuláció nélkül tudtam, hogy ezen a fesztiválon bizony mindenkinek ott a helye, aki él és mozog a metal világában. Aztán amikor megtudtam a jegyárat, valahogy akkor sem borzasztott el a dolog, mondván, hogy itt aztán a mai keményzenei mezőnynek tényleg a “legnagyobb” bandái lépnek föl.
Egész héten azon tipródtam melyik koncertre menjek a sok közül, amelyikre hívtak, végül kettő esélyes maradt, így megkezdhettem éves első koncertlátogatásomat. Különös módon utoljára is Isten Háta Mögött koncerten voltam, ráadásul ugyanitt. Annyi változás történt, hogy most az Aebsence társaságában zenéltek Palikáék, én meg hálistennek most nem kényszerültem arra, hogy egyedül tengjek-lengjek a pincében. Parkolóhelyet találni viszont szinte lehetetlen a környéken, mázli, h nem késtünk le semmit, sőt. Az is mázli, hogy két pulcsit vettem fel - lelkiekben készültem a jeges hangulatra, pedig Palika személye már garancia a gőzös rokkenrollra - de még így is fáztam olykor. Amikor éppen nem kaptam füstmérgezést. Merthogy enyhén szólva rémes a pince szellőztetése.
Na végre, elvetődtem egy IHM bulira, és végre lemez után is láttam az "ebszensz"-t! De kezdjük az elején: Gödöllő, Trafó, enyhe szél, mínusz száz fok, de a hajam még így is erős és csillogó. Sajnos a Trafó nem az a hely, ami tele szokott lenni, most sem volt másképp, de aki volt, nagyon jól szórakozott - aki nem, most sírhat.
Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára Aebsence koncerten (tegyük hozzá: a zenekar sem mozgolódott túl sokat az utóbbi években), ezért kifejezetten az ő kedvükért mentem le aznap a Süsibe. Ezt fontos tudni. Vártam, jól akartam érezni magam. Még csak azt sem terveztem, hogy írok bármit is az estéről. Kilencre volt meghirdetve a kezdés, és körülbelül akkor rá is kezdtek, bár egy pillanatig azt hittem, hogy még a beállás tart, annyira nem jött át, hogy most maguknak szöszmötölnek vagy már a rájuk váró közönséget akarják szórakoztatni. Jó, hát van ilyen – gondoltam még ekkor.
Amikor délután öt óra magasságában, közvetlenül az indulás előtt, épp lázasan kutattam - nincs meg, bazmeg, hová a francba tettem, én baromállat – azon papírdarab után, mely feljogosított arra, hogy pár órával később magából kivetkőzött idiótaként üvöltsek a Sportaréna küzdőterének B-jelzésű felében, végigfutott agyamon a több hónapos mizéria, amely a jegyeladásokat kísérte.
Ha ideális koncerthelyszínt keresnénk a grunge egyetlen sértetlen túlélőjének, akkor bizonyosan a berlini Wuhlheide ott lenne a legesélyesebbek között. Erdő mélyén, a zöldben, távol a civilizáció „jótékony" termékeitől. Az idei Pearl Jam-miniturné 11 állomásának egyike nem is véletlenül került erre a helyre. Eddie Vedderék immár ötödször játszottak az erdei színpadon. Itteni táboruk állandó, a „zöld" aréna mára zarándokhely.
Ronnie James Dio halálával sajnos végérvényesen beköszöntött az a korszak, mikor meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy a nagy öregek, szép lassan visszavonulnak, ne adj isten távoznak az élők sorából. Emiatt aztán az ember nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ha egy nagy kedvence a közelben koncertezik, kihagyja a bulit. Ki tudja, lesz-e alkalom az esetleges mulasztás pótlására.
Akár az utóbbi évek egyik legjobb magyar lemezét leszállító Dreyelands pályafutásának eddigi csúcspontja is lehetett volna ez a fellépés, de van egy olyan érzésem, hogy néhány év múlva nem így tekintenek majd vissza rá. Mindennek roppant egyszerű oka van: a legjobban az Enchant, Shadow Gallery, Dream Theater nevekkel körbelőhető progmetalban utazó ötösfogat koncertje kongó csarnokban futott le.
Öregszik, hóbortos, zseniális! Mark Knopfler harmadik alkalommal lépett fel szólóturnéi keretében a BS-ben. Az elmúlt öt évben előttünk öregedett meg. Mind a színpadi megjelenésben, mind repertoárban már az idősödő Knopfler ült előttünk közel két órán át vasárnap este.
Valamiért azt hittem, hogy az a-ha egy ilyen csajos zenekar. Nyilván, a nyolcvanas években voltam tizenéves, az idő tájt mindenkinek ezzel a három norvég sráccal volt kidekorálva a szobája – nekem is, elfértek Bruce Springsteen mellett. Az más kérdés, hogy néhány röpke év múlva éles váltással cseréltem ki a falamon lévő posztereket.
A francia The Inspector Cluzót inkább hagyjuk: két öltönyös, nyakkendős figura játszott értelmetlen, céltalan és összevissza hülyeségeket dob-gitár összeállításban. Volt itt hendrixes ősrocktól punk/thrash tika-tikáig, herélteket idéző vernyákolástól ritmusokat is nélkülöző kiabálásig minden, sőt, a műsor egy pontján még három igen szerencsés nézőt is felhívtak a színpadra, hogy ők is a produkció részesei lehessenek. Váljék egészségükre...
Az osztrák indíttatású tehetségkutató metal döntőjére tulajdonképpen egyetlen zenekar miatt indultam el, de időközben feltűnt pár olyan név is az "étlapon", amikre szintén kíváncsi voltam. Az A38 hajó a kábé 1000 nézős kategóriában szerintem városkánk legkulturáltabb helye, és már a délután 2 órai kezdésre is egész szép számú emberke lézengett bent és a környéken (legalábbis a szárazföld felőli oldalon, hehe).
A korán kezdődő monstre bulik hátulütője, hogy az ember még akkor sem feltétlenül ér oda a műsor elejére, ha történetesen éppen hétvége van. Így aztán a Nadirtól, a zseniális nevű Room Of The Mad Robotstól és a Stardrive-tól elnézést kérek, de nem láttam őket, ez van. Majd legközelebb…
Sokan csalódtak, amikor a 3 Inches Of Bloodról kiderült, hogy nem poénzenekar, hanem teljesen komolyan gondolják ezt a retro-heavy metalt, de nekem épp azóta tetszenek. A kanadai csapat a Szigeten is meggyőző volt két évvel ezelőtt, és most is gyalultak, főleg, hogy a cucc szinte CD minőségben dörgött. Előzenekarok ritkán kapnak ilyen tökéletes hangzást, alaposan meg is lepődtem rajta...
Ez volt az a fesztivál, amit egyszerűen nem lehetett kihagyni, és nemcsak azért, mert az ember tartozik annyival a 14-15 éves önmagának, hogy elmegy rá… Habár a nagy négyes mögötti agytrösztök állítólag már egy 2011-ben esedékes komplett világ körüli turné előkészítésén dolgoznak, jelenleg még képlékeny a jövő, így nem csoda, hogy a Sonisphere fesztiválok ’80-as évek négy legfontosabb amerikai metal bandáját felvonultató hat kelet- és dél-európai állomására a világ minden tájáról érkeztek rajongók, Brazíliából és az Egyesült Államokból éppúgy, mint Magyarországról is szép számmal.
Ezt a fesztivált is csak akkor mertem elhinni, mikor már vége volt. Ekkora nagyságok egy nap! Álom...
Az idei május igencsak elkényeztetett minket minőségi koncertekkel, legyen szó klubkoncertről vagy jóval nagyobb léptékű helyekről és zenekarokról. Elképzelni nem tudtam, a lengyel Riverside vajon hány embert mozgat meg itthon, annak ellenére, hogy kétségtelenül a mai legizgalmasabb progresszív zenekarok között lehet emlegetni őket.
Elöljáróban le kívánom szögezni, hogy nagyon örültem, mikor megtudtam, oly sok évnyi kihagyás után 2010-ben ismét lesz egy fesztivál hazánkban, mely alapvetően külföldi bandákra épül. Nyilván nem lehet elsőre a legnagyobb nevekkel előrukkolni, de azt hiszem, hogy a nemzetközi felhozatalra egyáltalán nem lehetett panasz. Mindez ráadásul igen baráti jegyárakkal párosult, úgyhogy tényleg nagyon remélem, hogy lesz folytatás! Mindezt azért kívántam tisztázni, mivel sajnos nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy rengeteg negatívum jött elő a fesztivállal kapcsolatban, és még véletlenül sem akarom, hogy az legyen bárki érzése, csakis a fikázás a célom. De! Mert sajnos ott az a bizonyos de.
Státuszuk és produkciójuk színvonala alapján is túlzónak tartom, hogy már harmadszorra kellett világnagyság előtt végignéznem a HARD bemelegítő programját az Arénában.
A Dreyelands első albumát bemutatni hivató buli köré gyakorlatilag egy mini fesztivál szerveződött, melynek első fellépője a Mytra volt, akik annak ellenére, hogy már vagy másfél évtizede nyomják az ipart, teljesen ismeretlenek voltak számomra.
60. oldal / 60
