A bemutatkozó lemezével jelentkező The Mute Gods is azon ritka zenekarok közé tartozik, akik nem csupán első alkalommal, hanem tartósan is el tudják varázsolni a hallgatót. Egyre erősebb késztetést érzek ahhoz, hogy újra és újra végigpörgessem legfrissebb kiadványukat, ami nagyon jó jel, hiszen a magamra erőszakolás és a jóra hallgatás helyett a dalaik, így sokkal inkább a bőröm alá és a szívembe tudnak hatolni.

Bár elvileg tavalyi megjelenésről van szó, több okból sem akarnám szó nélkül hagyni a nyolcas számú Tarantino-mozi filmzenéjét – és ezen okok között a nemrégiben begyűjtött Oscar-díj még nem is szerepel. Objektíven nézve persze annak sincs különösebb jelentősége, hogy az Aljas nyolcas jó eséllyel az év filmje lesz számomra (persze, tudom, valójában a tavalyi évé), mégis, természetesen ez a tény adta meg számomra az alaphangot a CD meghallgatásához. Egyszerűen szüksége volt rá a szervezetemnek. Jó előre lelőve a poént, illetve megerősítve az Andor által a filmkritikában elmondottakat: se Tarantino, se Morricone életművének nem lesz csúcspontja ez a műsor, ennek ellenére vétek lenne lemondani róla.

Ritka az olyan zenekar, amit az ember gyakorlatilag tényleg bármikor szívesen hallgat – nem tagadom, nálam Mike Amott Spiritual Beggarse e szűk körbe tartozik, méghozzá mindegyik korszakával. Az igazán true arcok ma is elsősorban a Spice-szal készített, morózusabb, Sabbath/Trouble-vonalú doomos cuccokra esküsznek tőlük, másoknál a JB-éra belazultabb, a súlyos riffelés mellett is már inkább rockos dinamikájú középkorszaka a favorit, és mára megjelentek azok is, akiknek a most is tartó, Apollo Papathanasio nevével fémjelzett éra a szíve csücske minden korábbinál változatosabb megközelítésével. Én nem tudok ilyen különbséget tenni a banda pályaszakaszai között: a mostani fejezetet megkezdő Return To Zero legalább akkora favoritom, mint az Another Way To Shine vagy a Demons volt a maga idejében.

A kanadai Monster Truck olyan zenét játszik, amit az ember elsődlegesen nem feltétlenül egy kanadai zenekartól várna, viszont körülbelül fél percnek kell eltelnie a Why Are You Not Rocking? című nyitódalból ahhoz, hogy ilyesmivel ne is foglalkozzunk, és a hatás utána végig kitart a Sittin' Heavy további tíz szerzeményének ideje alatt is. Az ontariói Hamiltonból elszármazott négyesfogat elég markáns southern ízekkel elővezetett, súlyos hard rock muzsikában utazik, de talán hülyeség is földrajzi régiók szerint elosztani, kitől mi az autentikus. Ha már úgyis Monster Trucknak nevezik magukat, a kamionosrock mondjuk megfelelő besorolás lehet, és ebbe elég sok minden bele is fér.

Ha valakiktől nem vártam konceptlemezt, hát az Amon Amarth volt az, de szerencsére mindig érik kellemes meglepetések az embert. Johan Heggék a legutóbbi Deceiver Of The Gods albummal eleve végrehajtottak magukon egy kisebb rendszerfrissítést, ami jól is jött a pillanatnyi megtorpanást hozó Surtur Rising után. Ha pedig így belemelegedtek a saját szintjükön kísérletezősebb vonalba, tovább is mentek a legutóbb megkezdett ösvényen. Az csak az érme egyik oldala, hogy az új lemez egy – naná – vikinges sztorit mesél el: a végeredmény ezzel együtt is a banda eddigi legdallamosabb, legváltozatosabb albuma lett.

Komoly kihívást jelent néha egy-egy újonnan megjelent lemezzel összebarátkozni s nem volt ez másképp a brit illetőségű Headspace esetében sem. Négy évvel ezelőtti, bemutatkozó anyaguk, az I Am Anonymous ismeretében persze eleve kihagyhatatlan folytatásról van szó, és tulajdonképpen már mindenféle előzetesen kiszivárogtatott felvezető nóta nélkül is előre borítékolható náluk a minőségi muzsika. Na persze, ha olyan zenészek kollaborálnak, mint a Threshold-frontember Damian Wilson vagy az Ozzynál, a Black Sabbathnál és számtalan másfajta zenében utazó előadónál billentyűzgető Adam Wakeman, akkor már csak ez a tény elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy ne csalódjunk túlságosan nagyot legfrissebb mutatványukban.

A Zűrzavar Ura a kora középkorban dívó, egyszerre profán és misztikus ünnepség-sorozat, a Bolondok Lakomája főalakja volt, aki az események majd' egyhónapos időtartama alatt szabadon rendelkezhetett bármiről, és az ő feladata volt valamennyire mederben tartani a kicsapongó, részeg orgiákat, amelyek közepette az urakból szolgák lettek, míg a szolgákból urak, patakokban folyt a bor, és hát mindenki, hogy is mondjam... interperszonális kapcsolatba lépett mindenkivel. A római szaturnáliákból és a görög bacchanáliákból kinőtt bizarr fesztivál leginkább a mai Franciaország és Nagy-Britannia erdős, vidéki tájain dívott, és az évszázadok alatt mindinkább felerősödött egyfajta egyházi liturgiákat gúnyoló, anti-klerikális színezete is. Az intézményesült katolikus egyház nem meglepő módon nem tartozott a fieszták legnagyobb rajongói közé, sokkal inkább pogány rítusnak bélyegezte, és tűzzel-vassal irtotta azokat. A Zűrzavar Urának lenni ettől eltekintve sem volt egy álommeló: a lakoma csúcspontján az elnöklő személy torkát szépen átvágták, hogy ezzel – őt mintegy bűnbakként feláldozva – engeszteljék ki az isteneket.

A 2013-as Disarm The Descent előtt a műfaj vérben forgó szemű billentyűforgatói és kommentharcosai pro és kontra osztották az igét. A „régen minden jobb volt" elkötelezett képviselői diadalmas lándzsarázással nyugtázták, hogy Jesse Leach visszatér az akolba, az új generáció pedig fejcsóválva vette tudomásul Howard Jones „cukorbetegségét", ami éppen a Devil You Know életre hívásáig tartott. Anno leírtam rövid véleményem Jones új bandájának útkereséséről, s azt is, szerintem mi hibádzik a dologban. Hallva az új Killswitch-albumot, a különbség és a hiány két szóban fejezhető ki: Adam Dutkiewicz. Meggyőződésem, ha öt évvel ezelőtt Jesse Leach nem adja ki minden idők talán legjobb metalcore zeneszerzőjével a The Hymn Of A Broken Mant, akkor Jones talán a mai napig a KsE énekese lenne. Nem így történt, de a végeredmény hallgatva ezt valószínűleg senki nem bánja már.

A német Exumer korrekt harmadvonalas csapat volt anno a '80-as évek végén. Bár sosem tudtak felkapaszkodni még csak a teuton élvonalba sem, mindkét akkori lemezük jó kis szögletes cucc, amelyeket leheletnyi porosságuk ellenére a mai napig szívesen hallgatok. Személy szerint a kettes sorszámú Rising From The Sea-t komálom igazán, de a debüt Posessed By Fire sem volt rossz. Hamar kifulladt azonban a brigád, így harmadik korong már nem is született, a csendet pedig jó két évtizeddel később törték meg. 2009-es visszatérésüket követő első anyaguk, a Fire & Damnation 2012-ben totál elment mellettem, így a friss The Raging Tides kapcsán már most elmondható, hogy jobb lett elődjénél.

Nem lehet azt mondani, hogy Norvégiában csak úgy hemzsegnek a világviszonylatban is nagy népszerűségnek örvendő, melodikus progresszív metalzenekarok, ezért különösen becsülendő dolog, hogy a Circus Maximus még mindig jelen van a színtéren és vélhetően az utóbbi években érkeztek el karrierjük csúcspontjára is. Bár a kezdetek kezdetén szinte mindenki elkönyvelte őket a legújabb Dream Theater-kópiacsapatnak, senki nem vitathatja, hogy már a bemutatkozó, The 1st Chapter albumra is sikerült maradandó és nagyszerű dalokat írniuk. Az pedig mindenképpen előnyükre szolgál, hogy zenéjük szinte ugyanolyan arányban szól a progmetalosokhoz, mint a dallampártiakhoz.

A tunéziai Myrath negyedik albumával ért el az öndefinícióig (Myrath arabul Legacy, azaz örökség), és egyelőre minden jel arra mutat, hogy valóban sikerült saját pályafutásuk egy jelentős mérföldkövét letenniük. Nálunk aránylag kevesen ismerik még őket, az első három lemezzel tényleg csak azok találkoztak, akik a progresszív metal underground, Európán kívül létező formációi után kutatnak. Mi is csak az első, Hope lemezről írtunk annak idején, és sajnos a 2011-es Tales Of The Sandsről csúnyán megfeledkeztünk, pedig a klipes dalt tengernyi alkalommal néztem/hallgattam, és persze a hozzá tartozó lemezt is. Plusz az azévi, Orphaned Land előtti koncertjük láttán is leesett az állam, és kimondottan érdekelt, merre halad majd tovább a zenekar.

Csak azért sem fogom századszorra is leírni, hogy honnan lehet és kell ismerni a Magma Rise tagjait, legyen elég annyi, hogy hazánk igazán szőrös(tökű) veterán doomsterei újra megjelentek a páston, hogy ezúttal egy EP szűkebbre szabott keretei közepette vágják a képünkbe, szerintük hogyan is kell játszani az ős-sabbathista doomot. A False Flag Operation majd három évvel követi elődjét, a remekül sikerült The Man In The Maze-et, sőt, igazából nem is követi, hanem vele együtt érkezik, az anyag digipak csomagolású, kétlemezes változatának bónuszkorongja ugyanis a már említett kettes stúdiólemez. Letölteni persze le lehet külön is.

Blot, Ilt, Taut, vagyis Blood, Fire, Death. Hagyd el a termet, ha erről a három szóról nem azonnal a Bathoryra asszociálsz. Az Ereb Altor sem tett másként, friss anyaguk nem akar más/több lenni egy szimpla főhajtásnál az ötven éve született (és immár tizenkét éve halott) Quorthon felé. Hallottunk már ilyet bőségesen, hol jobb, hol rosszabb minőségben, mégis, az Isole zenészeiből állandó bandává összeállt svédek esetében valahogy tökéletesen helyénvalónak érzem, hogy sokadjára is értelme legyen meghallgatni az A Fine Day To Die-t. Crister „Mats" Olsson és zenekara hat lemezt adott ki az utóbbi nyolc évben, a legutóbbit ráadásul még tavaly, így ez a tribute lemez is simán megfér a sorban, nincs miért szabadkozni.

A Redemptionnel valami miatt viszonylag későn, úgy nagyjából a Snowfall On Judgement Day környékén haverkodtam össze, ellenben azóta töretlennek nevezhető a barátságunk. Mint tudvalevő, a kaliforniai progresszív metalosokat az ág is húzza: nem elég, hogy a zenekarvezető Nick Van Dyk 2008 óta küzd a vérrák egy ritka fajtájával, most még Bernie Versailles is kiesett a képből aneurizmája miatt. Ennek ellenére a Redemption rendíthetetlenül halad előre, és ugyan nem akarom túlideologizálni a dolgot, de bizonyos: a fenti tényezőkből fakadó sajátos lelkiállapot is nagy szerepet játszik benne, hogy egy igencsak túljátszott műfajban is képesek voltak megint olyan lemezt letenni az asztalra, amit igencsak nehéz kikapcsolni. Viszont ösztönösen újraindítod, ha lepörgött.

Kurt Cobain már több mint két évtizede halott, a Nirvana életműről pedig a létező összes bőrt lehúztak az elmúlt években. Azonban úgy tűnik, még mindig van mit előhúzni a tarsolyból. Az persze már más lapra tartozik, hogy az adott produktumot érdemes-e piacra dobni, hozzáad-e valamit a '90-es évek talán legmeghatározóbb rockzenekarának életművéhez, vagy sem. A válasz a Montage Of Heck esetében pedig egyszerű: nem! Azt már firtatni sem akarom, hogy Kurt Cobain korai, vélhetően sok esetben saját szórakoztatására felvett szobai felvételeit vajon mennyire elegáns pénzért árulni...

A német Obscura bizonyos értelemben a Cynic kései szellemi utódjának is tekinthető. A 2002-ben alapított csapat gyakorlatilag ugyanazt a sűrűn szőtt, jazzes beütésű, komplex death metalt műveli, mint amit annak idején Paul Masvidal és Sean Reinert behozott a köztudatba. A keleties futamok és az effektelt vokál szintúgy felbukkannak a germánoknál, ugyanakkor a Steffen Kummerer által vezetett együttes zenéje jóval vaskosabb és öblösebb jellegű, mint a nagy elődé volt. Ez persze nem hátrány, mint ahogy előnyt sem jelent, egyszerűen csak más, s épp ez teszi az Obscurát egyedi zenei élménnyé.

Piggy már több mint egy évtizede elment, a Voivod pedig még mindig létezik, ennél jobb igazolás pedig aligha kell az Away és Snake által vezetett kanadai kult-csapatnak. Ráadásul esetükben még sosem hallottam senkit fanyalogni amiatt, hogy emblematikus gitárosuk halála miatt nem oszlottak fel, ahogy abban is biztos vagyok, hogy Blacky ismételt távozása sem fogja hazavágni a banda hitelét a rajongóknál. Tény, hogy a pöttöm basszusgitáros óriási figura, aki rengeteget tett hozzá a banda hangzásvilágához szanaszét torzított, vaddisznó bőgőzésével, de az is biztos, hogy 1991-es első távozása után is volt élet, sőt, egészen hatalmas dolgok is születtek a Voivod-műhelyben. Így, bár Blacky kétségtelenül hiányzik, válságról szó sincs. Nem mellesleg az új arc, Dominique Laroche, azaz Rocky sem kispályás figura.

Néhány hete örvendeztem itt L.G. Petrovék örömbandája, a Firespawn kapcsán. Írtam valami olyasmit akkor, mennyire érződik a felszabadultság, a megfelelési kényszer hiánya az egész albumon, s az, hogy mindenki fenékig nyalja a bödönt, úgy élvezi a béklyók nélküli zenélés örömeit. Nem kellett sokat várni, hogy Petrov ismét felbukkanjon, és ezúttal az Entombed A.D. második albumát szállította le meglepő gyorsasággal.

Érdekes irányt vett új lemezén a finn thrasher Lost Society. Nem mintha váltásról lenne szó, de a még mindig röhejesen fiatal srácok egyértelművé tették: hosszabb távon bizony jóval többre áhítoznak a huszonöt-harminc évvel ezelőtti klisék amúgy rendkívül energikus és hiteles felmelegítésénél. Kifejezetten tetszett a banda előző két lemeze, a 2013-as Fast Loud Death és a 2014-es Terror Hungry is (utóbbi különösen méregerősre sikeredett), és biztos vagyok benne, hogy a klasszikus Bay Area-puristák között lesz olyan, aki kicsit húzza majd a száját a Braindead hallatán, de szerintem mindenképpen jól áll nekik ez a kisebb iránykorrekció.

Az Elefánt név természetesen Molnár Györgyöt, az Omega szólógitárosát takarja, akinek ez a második önálló lemeze egy 1989-es produkciót leszámítva. Azt nyilván csak ő tudja, miért kellett annak idején is annyit várni az első önálló megnyilvánulásra, illetve miért követte hasonló tempóban azt a lemezt ez a második, de talán lényegtelen is, az a fontos, hogy tavaly év végén megjelent az album, nagyjából egyszerre a Decades kiadványokkal. Viszont miközben azokat még nem-fanként is csak ajánlani tudtam, az Omega Red Fighterről sajnos korántsem tudok ilyen jókat mondani.

Alig három éve, hogy a Szenvedés Temploma, ez a felkelő nap országában található félelmetes és undorító hely ismételten áldozataira zárta rettenetes kapuit, és akkor olybá tűnt, meglehet, hogy örökre. A sátáni szentélyt vezető basszusgitáros-főpapot, Tatsu Mikamit akkortájt valamennyi pokolbéli tettestársa magára hagyta, talán éppen azért, hogy egyetlen szerencsétlen, balsors-hajtotta lélek se vetődjön többé erre az istenektől elhagyatott tájra. Most azonban szörnyű moraj kél a föld alól, és az ódon falak között kavargó, a téboly és rettegés bűzét árasztó viharos széllöket nekiront a templom ajtószárnyainak, hogy újfent szélesre tárja azokat. Csak egy megveszekedett bolond lépné át önként a csontokból és koponyákból emelt küszöböt, mégis, valami delejes erő szinte vonzza az embert befelé. A lidércfény újabb áldozatra lel...

Teljesen egyértelmű, hogy ugyan felállásváltozások az utóbbi években is akadtak a Prongban, a csapat jó köröket fut az elmúlt időszakban. Nem akarok megint belemenni, micsoda csalódást okozott számomra az újjáalakulás utáni első két anyaggal Tommy Victor és mindenkori kiszolgálószemélyzete, meg abba sem, mennyire érthetetlen mindez a későbbiek fényében, mert ma már nincs semmi jelentősége: az új album megint nagyon komolyan gyalul, és külön öröm, hogy április elején végre ismét Magyarországon köszönthetjük a bandát. Ez a koncert számomra is tűzkeresztség lesz, ugyanis hiába hallgatom őket elképesztően régen, élőben még nem volt hozzájuk szerencsém, első és egyetlen eddigi budapesti bulijukon pár évvel ezelőtt valamiért nem tudtam ott lenni.

Mégis mire asszociálhat az egyszeri rajongó, ha kedvencei Az Anvil az Anvil címmel hozzák ki friss nagylemezüket? Nyilvánvalóan arra, hogy egyfajta karrierösszegző, definitív anyag készült a trió műhelyben, és tulajdonképpen mindez igaz is. Persze egy olyan csapat esetében, akik lassan negyven éve tartó karrierjük során sikeresen kerülték el a műfaji kicsapongásokat, talán fura ilyesmit emlegetni, hiszen ha kicsit sarkosan fogalmazunk, egyik Anvil-cucc olyan, mint a másik, maximum a dalok minőségében van különbség, karakterükben vajmi kevéssé. Az utóbbi években pedig kifejezetten jófajta eresztések érkeztek a kanadai kult-brigád istállójából, és szerencsére a jó széria ezúttal sem szakadt meg.

Mortiis különös fazon, akinek mindenkor megvoltak a saját játékszabályai arra, hogy önmagát és aktuális zenéjét meghatározza. Aki annyi év után is onnan közelít, hogy itt az Emperor alapító basszusgitárosát halljuk, azt érhetik még komoly meglepetések, máskülönben eléggé kiszámítható, hogy mi várható a 21. században a névadó frontember köré felnőtt „zenekartól". Az idézőjel használata azért indokolt, hiszen a gitáros Levi Gawronon kívül a kreatív folyamatban valószínűleg most sem volt más résztvevő, és a stúdióban is zömmel Mortiis és Levi rögzítettek minden hangszert, akárcsak legutóbb, az ingyenes letöltésként világ elé tárt Perfectly Defect esetében.

A Les Épaves egy EP, amit a szemfüles rajongók a svéd zenekar aktuális turnéján szerezhetnek be először, és mivel ezer darabra limitált exkluzív kiadásról van, valószínűleg utoljára. A kis példányszámú anyagnak létezik egy még kisebb darabszámban hozzáférhető, fémbobozos, Christofer Johnsson által dedikált, impozáns kiállítású változata is, de mivel ebből mindössze kétszáz darabot dobtak piacra, ha nem vetted meg január 22-én a Barba Negrában, vélhetően már lecsúsztál róla.

A For All Kings megjelenése előtt olyasfajta szituációba került az Anthrax, mint amilyenben anno az Alice In Chains is volt. Ahogy Jerry Cantrellék is borzasztó kényes helyzetben jöttek ki egy kiváló, a rajongók és a szakma által is elismert lemezzel, a Black Gives Way To Blue-val, úgy az Anthrax belladonnás comebackje is minden várakozást felülmúlóan jól sikerült 2011-ben. És ahogy anno a The Devil Put Dinosaurs Here sem volt képes überelni a Black Gives Wayt, úgy várható volt, hogy bármennyire is felkötik a gatyájukat Scott Ianék, a máris klasszikussá érett Worship Musickal feltett lécet baromi nehéz lesz megugraniuk. Bár a papírforma bejött, azaz a For All Kings elmarad elődjétől, a két lemez közti különbség tényleg csupán néhány paraszthajszálnyi, szóval csalódást biztos nem fognak okozni vele.