Közhelyes a kérdés, mégis fel kell tennem: vajon ki mert volna akár még pár évvel ezelőtt is nagy összegben fogadni arra, hogy Vivian Campbell egyszer az életben még melodikus metalt fog játszani? Én biztosan nem. Az ír gitáros az elmúlt évtizedekben verbálisan és muzikálisan egyaránt konzekvensen tagadta kezdeti, Ronnie James Dio oldalán kibontakozott karrierjének gyümölcseit, Def Leppard-béli munkássága, illetve tíz esztendővel ezelőtti blues albuma alapján pedig sok mindent lehetett prognosztizálni, fémzenés hátraarcot azonban semmiképpen.

Rengeteg felesleges, sok tűrhető, néhány jó, és nagyon kevés kiváló lemez jelenik meg úgy általában véve, igazán különleges pedig talán ha hizenöt-húsz évente egyszer. A David Bowie (fekete)hattyúdalává vált Blackstar ezen a nyomorúságosan sötét égbolton olyan, mint egy száz évente visszatérő üstökös, amely nappali fényességet hoz magával, és bárki szerencsésnek mondhatja magát, ha életében sikerül legalább egyszer elcsípnie a szemkápráztató jelenséget.

Szép csendben, mindennemű felhajtás nélkül jelent meg tavaly ősszel a Seven Witches tizedik nagylemeze, a The Way Of The Wicked, így nem is csoda, hogy sikeresen el is kerülte a figyelmemet egészen idén év elejéig. Ha netán elsőre nem ugrana be, melyik is ez a banda, talán elég, ha annyit elárulok: Jack Frost, a milliónyi zenekarban megfordult vándormadár gitáros saját formációjáról beszélünk, ahol a legutóbbi Rebirth óta az a Johnny Kelly az egyik harcostárs, aki anno a Type O Negative-ban, meg többek között a Black Label Societyben is nyomta.

Bizonyára az én figyelmetlenségemnek köszönhető, de kifejezett meglepetésként ért a januári találkozásunk előtti napokban, hogy Steven Wilson új minialbummal rukkol elő a közeljövőben. Mivel a koncert napjáig meg sem jelent az anyag, ezért élőben szembesülhettem először három régi-új nótával is. Ezek már elsőre is meggyőzőek voltak, így aztán gyorsan magamévá is tettem a kiadványt.

A Khymera nevű formációval nem nagyon lehet találkozni élőben, de még a stúdióból csak nagy ritkán hallatnak magukról: 2008-ig kell visszadátumozni magunkat, hogy friss munkát találjunk tőlük. Ez volt a The Greatest Wonder. A csapat működtetője és zenei vezére Daniele Liverani billentyűs volt, ő jegyezte a dalok nagy részét, ám ez a felállás 2015-re teljesen kicserélődött. Azaz majdnem teljesen. Úgy is mondhatnánk, Dennis Ward lefejtette magáról a többieket, vagy a Frontiers testálta rá az örökséget, a pontos mozzanatról nincsenek információim, de a lényeg az, hogy az amerikai basszer – aki nem mellesleg a Pink Cream 69-nál is főtulajdonos – magához ragadta a kormányt.

Az Ulver az ezredfordulós korszak szélsőségesen steril stúdióprodukcióitól eljutott odáig, hogy immár koncertfelvételek mentén, saját szabályrendszere szerint építi fel produkcióit. E koncepció, amit már az előző album, a Messe I.X-VI.X kapcsán is alkalmaztak, nyilván nem példa nélkül álló, mégis egészen sajátos megközelítés: az élőben rögzített alapanyagot szedik szét darabjaira, majd rakják össze a stúdióban, különböző extrákkal megtoldva. A végeredmény így egy hibrid, mégis egységes formát mutató összeállítás lesz, ami úgy képes a tökéletességre utazni, hogy a mesterséges körülmények között reprodukálhatatlan, koncerttermi vibrálást is magába gyűjti. Kristoffer „Garm" Rygg és társai ráadásul már ez utóbbit is egyéni recept szerint teremtik meg.

Amennyire jól indult a 2001-es Beyond Good And Evillel a The Cult 21. századi története, olyannyira megosztóvá vált később a pályaív. A 2007-es Born Into Thisnél én még többé-kevésbé tartottam a lépést Ian Astburyvel és Billy Duffyval – noha az a lemez már messze nem tetszett annyira, mint minden túlzás nélkül bődületesen jó elődje –, a legutóbbi, 2012-es Choice Of Weaponnel azonban olyannyira nem tudtam mit kezdeni, hogy azóta is csak a diszkográfia mélypontjaként emlékszem rá vissza. És az a legrosszabb, hogy igazán még csak meg sem tudom indokolni ezt: egyszerűen nem hallottam rajta határozott irányt, meg sajnos igazán jó dalokat sem, legfeljebb ötleteket, momentumokat. A Hidden City szerencsére határozottan erősebb a legutóbbi nekifutásnál, de azért bizonyos fenntartásaim most is akadnak.

Kevés olyan megbízhatóan működő zenekar működik a klasszikus metal vonalon, mint a teuton Primal Fear. A Mat Sinner és Ralf Scheepers kettőse által vezetett power metal armada ugyanis 1997-es megalakulása óta megingathatatlanul megy előre, két-három évnél több sosem telik el nagylemezeik megjelenése között, mindemellett pedig még élő- és válogatásanyagra is futotta az erejükből. Tizennyolc év és tizenegy nagylemez nem rossz mérleg, ha pedig a csapat neve mellé olyan jelzők is illeszthetők, mint kompromisszummentes, tántoríthatatlan és elvhű, akkor nyilvánvaló, hogy a vaskalaposságra fogékony heavy metal színtéren jó eséllyel nagyra becsülik majd őket. Ralfék ugyanis mindössze egy ízben kalandoztak el kissé az induláskor belőtt iránytól, és mivel ezen próbálkozás nem sikerült túlzottan meggyőzőre, hamar vissza is tértek a már jól bejáratott formulához, a kitaposott ösvényt pedig azóta sem hagyták el.

Párszor beszólogattam már az utóbbi években a Frontiers kiadóra, különös tekintettel az olyan szupergroupokra, amelyeket a nápolyi kiadó íróasztalánál erőltetnek össze jó- vagy majdnem jónevű régi hajmetalos arcokból, aztán a cég házi guruja, Alessandro Del Vecchio szed elő nekik még azon frissiben az egyik fiók mélyéről kész témákat. Jelen esetben szintén erről van szó, a nevek között két egykori DIO-veteránnal, Vinny Appice dobossal és Craig Goldy gitárossal, illetve két szintén kiváló zenésszel, akik azonban jobbára csak a bennfentesek számára ismertek: Chas West énekes többek között Jason Bonhammel és George Lynchcsel zenélt, Sean McNabb basszert pedig tényleg ezer Sunset Strip-bandában láthattuk az utóbbi harminc évben a Quiet Riottól a House Of Lordson és a Great White-on egészen a Dokkenig. Viszont a végeredmény egész jó lett, még ha nem is forgatja ki a sarkából a világot.

Nyugodtan lehet élcelődni azon, hogy a lassan a hetedik x-et is behúzó Sir Elton Hercules John már évek óta zömmel a Las Vegas-i Caesars Palace házi zongoristájaként szerepel, hiszen ez tényszerűen igaz, azzal azonban kevésbé, hogy a világ többi része ezzel egyidejűleg elfelejtette volna őt. Hősünk neve ma még akkor is jó hívószó, ha az utóbbi tizenakárhány évben bizony nem feltétlenül gyarapította azt a slágergyűjteményt, amelyet a tábor mindig is hallani akar tőle. A 2010-es The Union (Leon Russellel közösen jegyzett) albuma kapcsán hősünk egyenesen paradigmaváltást hirdetett meg azzal, hogy kijelentette: „nem kell többé poplemezt csinálnom". Szó se róla, a sorban ezt követő The Diving Board egyenesen a nyugdíjaskor keserédes illatát hordozta magán, ráadásul utóbbi lemezeken már a tőle évtizedek óta elválaszthatatlan zenekara tagjait sem hallhattuk. A Wonderful Crazy Night képében most a jó Elton egy tökéletes hátraarcot mutat be ebben a trendben.

Igencsak kedvelem a holland Textures előző két albumát, ám még ennek fényében is kozmikus erejű gyomrosként ért az új lemezt berobbantó Oceans Collide, a maga hatperces, mérnöki alapossággal megszerkesztett hangorkánjával. Persze már előre lehetett tudni, hogy az új anyag is izmosnak ígérkezik, mivel mind a két, előzetesen bemutatásra került dal, a New Horizons és az Illuminate The Trail is kimagasló formájában mutatta a bandát. A teljes lemez többszöri végigfülelése után azonban nagyon úgy fest, hogy a hollandok minden eddigi teljesítményüket túlszárnyalták.

Nagyjából tizenöt éve ismertem meg a Brainstormot, és akkoriban, a 2000-es évek elején minden jel arra mutatott, hogy ők lesznek a következő nagy dobás. A Metus Mortis, majd az azt követő, zseniális Soul Temptation messze kiemelte őket a tehetséges fiatal csapatok táborából, és komoly esély mutatkozott arra, hogy szépen kifutják majd magukat. Aztán eltelt egy évtized, a jóslatok pedig sajnos nem váltak be, a Brainstorm ugyanis megmaradt underground kedvencnek, és ha őszinték akarunk lenni, bár szinte kivétel nélkül erős lemezeket jelentettek meg eddig, mára az is kiderült, hogy a csúcspont Soul Temptationt vélhetőleg már sosem fogják tudni túlszárnyalni.

Elég nagy meglepetést okozott tavaly, amikor elváltak Peavy Wagner és Victor Smolski útjai, és mivel a belorusz gitármester alapvetően határozta meg a zenekar arculatát az elmúlt bő másfél évtizedben, nyilvánvaló, hogy mindez markáns cezúrát is jelent a német metalosok pályafutásában. Őszintén szólva amíg nem jelentették be az új felállást, biztos voltam benne, hogy a Peavy által két régi arccal, Manni Schmidt és Christos Efthimiadis részvételével már a válás előtt összehozott Refuge formáció viszi majd tovább a Rage nevét, de aztán mégsem ez történt. Alighanem jobb is így egyébként, a Rage nagyon komoly zeneiséget hordozó 21. századi korszaka után elég gáz lett volna a logó alatt nosztalgiázásba átfordulni.

Draveczki-Ury Ádám: Marha nehéz mit írni az új Dream Theaterről, és kicsit tanácstalan is vagyok, viszont sajnos nem kerülgethetem a forró kását: a The Astonishing tökéletesen mutatja meg, mi siklott félre a jelek szerint végérvényesen valamikor az utóbbi szűk másfél évtized során a zenekarnál, amely olyan, a mai napig etalonnak számító mesterműveket tett le az asztalra, mint az Images And Words, az Awake vagy igen, a Scenes From A Memory. Már akkor sejtettem, hogy baj lesz, amikor John Petrucci nyilvánosságra hozta ezt az egész 130 perces, dupla konceptlemezes tervet, és a végeredmény sajnos pont azt igazolja, amitől tartottam. És ezen az sem változtat, hogy más szemszögből nézve egyébként több fantázia rejlik ebben az albumban, mint mondjuk az utolsó kettőben. A megvalósítás mégsem szerencsés.

Nagy bajban voltam az Avantasia legfrissebb kiadványával, ugyanis nem éreztem semmilyen késztetést arra, hogy komolyabban is megismerkedjek Tobias Sammet legújabb szerzeményeivel. Arra is roppant kíváncsi lennék, kik azok, akiket még 2016-ban is legalább akkora izgalomba hoz egy új Avantasia-korong, mint a kezdeteknél. A Ghostlightsszal való első ismerkedésemet pedig mindennek lehet nevezni, csak szerencsésnek nem, hiszen nem hallottam mást, mint önismétlő és végtelenül kiszámítható kliséhalmazt, amelyet amúgy ismét elképesztően illusztris vendégsereg énekelt és játszott fel. Aztán egy idő után hatalmas pálfordulás történt, és szép lassan kibontakoztak a rozsdás felszín alól a tökéletes tudatossággal megkomponált, felejthetetlen refrénekkel megáldott dalok. Tobiasról mindig is tudtuk, hogy kiemelkedően jó dalszerző, talán hazája egyik legjobbja, ambíciója és kitartása pedig tényleg irigylésre méltó és példaértékű. Összességében mégis valahogy vegyesek lettek az érzelmeim a Ghostlightsszal kapcsolatban, amiket valószínűleg nem is fogok tudni érthetően elmagyarázni, de annyit mondhatok, hogy ezek nem feltétlenül rossz érzések.

Elkezdhetnék ironizálni azon, hogy miközben már lassan tényleg a kutya sem vesz CD-ket, itthon is egészen vállalható mennyiségben jelennek meg olyan kiadványok, amelyek kiállításukat és tartalmukat tekintve is abszolút gyűjteménybe kívánkoznak. De nem teszem. Egy ilyen régi és patinás zenekar esetében, mint az Omega, ráadásul nem is feltétlenül áll meg az első tétel, hiszen a banda tábora már csak a generációs-kultúrtörténeti-satöbbi jelentőség miatt ma is hatalmas, és bőven akadnak benne olyan fizetőképes rétegek, amelyek már csak korukból fakadóan sem fognak a neten kutakodni, hanem ma is inkább beteszik a CD-t a kosárba, majd a sorba. Itt már az is évtizedekben mérhető, amikor az eredeti hanghordozók jelentős részét széthallgatták...

A jó öreg rockzene sajnos már megint nincsen túl jó bőrben. Ahhoz képest, hogy (mint az közismert) örök és elpusztíthatatlan, állandóan betegeskedik. Először akkor lett nagyon kutyául, mikor Buddy Hollyékkal '59-ben lezuhant a repülő, azonban – habár a szerencsétlenségről szóló, Madonna által is sikerre vitt American Pie szövege mást mond – közel sem halt meg. Megfeküdte a gyomrát, mikor a Pokol Angyalai Altamontban, a Rolling Stones Under My Thumbja közepette leszúrták Meredith Huntert, és 40 fok fölé kúszott a láza, mikor néhány hónap leforgása alatt, gyors egymásutánban elköszönt Brian Jones, Hendrix, Joplin és Jim Morrison is. Lábon kihordta a Beatles feloszlását, migrén kínozta, amikor megtalálták Bon Scottot, perforált vakbéllel operálták, amikor Chapman lelőtte John Lennont, majd ismét, amikor napra pontosan huszonnégy évvel később Dimebag is hasonló sorsra jutott. Könnyű altatókat írt fel neki az orvos, amikor Kurt Cobain főbelőtte magát, „csak egy szúnyogcsípés" – közölte, mikor szép sorjában valamennyi Ramone a fűbe harapott. És most megint nincs jól, köhög és harákol, és mikor azt hiszi, senki nem látja, eléggé el is hagyja magát. De hát nem is csoda, gondoljunk csak bele, milyen kemény éve volt a tavalyi: Bataclan, Colectiv klub, miegymás, az év végén pedig még az egyik létfontosságú szerve is leállt. De meghalni azért nem fog. Még akkor sem, ha tényleg végérvényesen elköszön a Black Sabbath is. Kómába esik, talán néhány másodpercre a klinikai halál állapotába is kerül majd, de meghalni nem fog.

Valentin Szilvia: Sosem tagadtam, hogy indokolatlanul elfogultan szoktam szemlélni Dave Mustaine éppen aktuális lemezét, amit az éppen aktuális zenésztársakkal rögzített, de bizonyos idő elmúltával azért a helyén tudom kezelni azokat az albumokat is, amelyeket esetleg korábban túllelkesedtem. Érthető módon izgatottan vártam, mit hoz össze kedvenc vöröshajúm, ismét két új zenésztárssal, a rokonszenves Kiko Loureiróval és a Lamb Of God nem kevésbé rokonszenves Chris Adlerével (a másik Dave éppen a Metal Allegiance-formációval töltötte az idejét, így kevésbé vett részt a dalok megformálásában). Mielőtt belemerülnék az új lemez elemzésébe, mindenképpen hozzátenném, hogy a Super Colliderről a mai napig ugyanaz a véleményem, mint a megjelenés idején: a kritikában kiemelt dalok a mai napig kedvencek, és ma sem látom drámainak a végeredményt. Ám minden rajongásom ellenére, amint az első két dal kikerült a Dystopiáról, bizony húztam a számat, gyengének, ötlettelennek, illetve kimondottan jellegtelennek éreztem mindkettőt. A The Threat Is Real ugyan ígéretesen indul, de egy perc elteltével dögunalommá merevedik az egész, és Mustaine is szörnyen jellegtelenül mondókázik. A harmadikként megjelent címadó már felvillantott némi reményt, igaz, lehet, hogy csak azért oly rokonszenves, mert a Hangar 18 2016-os változatával állunk szemben. Mindenesetre itt szerepel az egyik olyan refrén a lemezről, amit napok múlva is garantáltan dúdolgatni fogsz.

Nem is különösebben érdekes, hogy pontosan mikor, de valahol az elmúlt évtizedben teljesen elvesztettem a lelkesedésemet a Borknagarral kapcsolatban. Volt pedig egy időszak, amikor egy-egy új albumuk kapcsán csupán az lehetett kérdés, hogy milyen megközelítésben szállítanak le egy újabb klasszikust, az aktuális felállástól nagyjából függetlenül. A zenekar túlzás nélkül átjáróházként funkcionált akkor és azóta is, amelyben a vezér Øystein G. Brun mellett éppen az a Vintersorg képviselte a másik újkori alappillért, akinek neve a Borknagar csillagának „leáldozását" is fémjelzi. Oktalanság lenne persze ezért a nem éppen felévelő pályaívért minden felelősséget a frontember nyakába varrni, de tény: 2010 környékén erősen úgy tűnt, hogy a közösen megásott gödörből aligha vezet számukra kiút.

Még mindig tavalyi restancia, ráadásul abból a szempontból mindenképpen fontos album, hogy egy igazi legenda készítette, még ha megtépázott hírnevű legenda is az illető... Nyilván valamennyire ennek köszönhető az is, hogy Paul Di'Anno ezt a kissé szerencsétlen zenekarnevet használja a sajátja helyett: új név, tabula rasa, miegymás... Persze kérdés, van-e ennek értelme egy olyan figura esetében, mint ő, hiszen hiába kapott bele ezer jól startolt, majd félresiklott projektbe, illetve szerencsétlen baromságba, mióta kikerült az Iron Maidenből a '80-as évek elején, azért még így is létezik egy fanatikus mag, amely már csak kíváncsiságból is meg fogja hallgatni, mit csinált éppen aktuális vállalkozásával. E maroknyi tábor pedig akár simán el is mehet egy ilyen mikrokiadós, béna néven kihozott lemez mellett, ha nem dörgölik direkt az arcába, ki énekel rajta. Nos, ebben az esetben kifejezett hiba lenne ignorálni a bandát meg amit letettek az asztalra, Paul barátunk ugyanis mindenféle túlzás nélkül baromi rég csinált ennyire jó albumot.

Oké, hogy jogi- és presztízsszempontok, de akkor is szerencsétlennek találom, hogy nem Abbath vitte tovább az Immortal nevét, hanem a banda másik két tagja. Természetesen én is tisztában vagyok Demonaz főideológusi és menedzseri szerepével, de itt azért akár tetszik, akár nem, idestova tizennyolc éve elsődlegesen Abbath adta a zenekar arcát. Másrészt meg tagadhatjuk, de nincs sok értelme: az Immortalnál – érthető módon – zeneileg is igen komoly változásokat hozott, amikor a másik alapember perifériára szorult a kézproblémái miatt, és onnantól fogva – szintén érthető módon – ezen a téren is Abbath vitte a hátán a dolgot. Tehát mindegy, hogy közben pár évre fel is oszlottak, mindegy, hogy a 2007-es újjáalakulás óta mindössze egy lemezt készítettek, és az is mindegy, mi volt a két főarc között a leosztás a '90-es évek elején: a 21. századi Immortal már elsődlegesen mindenképpen Olve Eikemo bandájának tűnt.

Progresszív vonalon ha túl sok meglepetéssel nem is szolgált a tavalyi esztendő, panaszra azért egyáltalán nem adott okot, hiszen a nagy nevek szinte mindannyian hozták a kötelezően magas minőséget. A súlyosabb területen a Symphony X, a Between The Buried And Me, a hagyományosabb progrockban utazók közül pedig Neal Morse és a Spock's Beard mellett a Von Hertzen Brothers, illetve a Lonely Robot alkotott számomra kiemelkedő anyagokat, azonban az egykori Beyond Twilight billentyűmágusának, Finn Zierlernek évek óta készülgető szólóanyaga mellett sem mehetünk csak úgy el szó nélkül. Már csak azért sem, mert itt most bizony ismét dobálózhatunk az oly sokak által kedvelt szupergroup kifejezéssel. A billentyűs által megálmodott elmebeteg zenei utazás alapjait nem más, mint Bobby Jarzombek (Fates Warning, Riot, Halford, Sebastian Bach) ütötte fel, akit ugye senkinek sem kell különösebben bemutatni, a Scar Symmetry és a Kaipa gitárosa, Per Nilsson pedig valószínűleg mindenre nyitott, amit a beteg és hisztérikus jelzővel illetnek.

Összefogottabbnak, céltudatosabbnak ígérte az új Baronesst John Baizley, mint amilyen a legutóbbi Yellow & Green volt, ami persze nem nehéz, hiszen a savannah-i illetőségű zenekar 2012-ben eleve dupla albumot csinált. Viszont most visszakerestem, mit írtam több mint három éve a legutóbbi anyagról, és már akkor is pont céltudatosabbnak jellemeztem azt a lemezt, mint a korábbiakat, szóval nem tudom, hogyan kellene rátromfolnom a dologra. Annyi bizonyos, hogy a Purple nem jelent akkora ugrást a Yellow & Greenhez képest, mint amekkorát az jelentett a megelőző két anyaggal összehasonlítva, viszont tény, hogy ez itt most egy lényegesen rövidebb, kevésbé szerteágazó dolgozat a legutóbbinál.

Nem vagyok híve az évenkénti lemezmegjelenéseknek, de a másik végletet sem fogom soha megérteni, vagyis azt az esetet, hogy miért ül egy zenekar – jelen esetben az Ignite – tíz teljes évet egy új albumon. Ráadásul akármilyen minőségi muzsikában is utaznak Téglás Zoliék, azt azért nem lehet mondani, hogy ez itt valami Rush-szinten agyas és összetett cucc lenne... Na mindegy, a lényeg végső soron annyi, hogy végre megérkezett az A War Against You, és pont olyan, amilyennek hallani szerettük volna: nagyon jó. De annyit azért hozzá kell tennem, hogy ennyi év után talán pofátlanság is lenne bármilyen más végeredmény egy ilyen nagyszerű bandától.

A hideg kiver, amikor a szupergroup kifejezést meghallom egy zenekar kapcsán. Vagy a „kiafaszagyerek" feeling jut eszembe, amikor mindenki keményen meg akarja mutatni, hogy ő azért szuperebb a többi szupernél, vagy egy teljesen félresiklott project, ami egyébként kiváló zenészekből áll össze egy értékelhetetlen produkcióra, vagy egy alkoholban tocsogó orgia maláj kurvákkal, bár nem tudom, utóbbi hogy jön ide.

A Room Of The Mad Robotstól meglepő tempójú, thrashes-extrémmetalos aprítással indul a banda harmadik nagylemeze, de ez csak az intró, a másodikként érkező By Design már a csapatra jellemző visszafogottabb iramú, súlyos, de mégis kissé álomszerű riffelést hozza a hozzá passzoló dallamokkal. Mondhatjuk, a zenekarnál alapjaiban semmi sem változott, és ez igaz is, viszont ezzel együtt is úgy gondolom, Berszán Miklósék mostanra csípték el maradéktalanul azt, amit kezdettől fogva akartak-akarhattak. A stílus tehát az, amivel megismertük őket, a dalok viszont jobban hallgattatják magukat, mint valaha.