CD kritika

Mit írjon az ember fia a huszonharmadik death-metalcore bandáról? Manapság ezekből több van, mint égen a csillag, így egyáltalán nem könnyű újra és újra végigszenvedni a totál átlagos, egymástól semmiben sem különböző, unalmas produkciókat.

Az In Battle egy igen gyorsan szögelő svéd asztalosbrigád, akik annak idején ('96-ban) még black metalként indultak (három Odhinn tag mellé csatlakozott egy ember a Setherialból). In Battle címmel jelent meg az első lemezük '97-ben, tele brutális black metallal, aztán egy év múlva a második album is kijött, amin már vikinges black metal volt hallható, ráadásul háromtagúvá apadtak.

Erőteljes, electro-nu death metal. Képzeljétek el. Azt is képzeljétek hozzá, hogy a dobos egy csaj. Igaz, nagyjából csak a kettő-négyet tudja hozni végig, de legalább van csaj a zenekarban. Izé.

Svéd death/thrash, amiből azt, hogy svéd, három másodperc után meg lehet állapítani. Nem elemzem ki, hogy miért, tudjátok ti azt. A csapat amúgy érdekes módon nem túl fiatal, még '94-ben alakultak, három demó után jött ki az első lemezük '98-ban (közben volt némi tagcsere), 2000-ben a második lemez, után drasztikus tagcserék következtek.

Ha másért nem, az Impious azért lehet érdekes, mert a booklet egy kicsit nyomasztó stílusban megfestett, de nem rossz képregényt tartalmaz, amit rögtön el is olvastam jól. A dalszövegeket rejtették emígy a képregény buborékjaiba: ügyes, rákényszerítik ezzel a hallgatókat, hogy böngésszék át rögvest az összeset, mi meg megtudhatjuk, hogy egy konceptlemezzel van dolgunk.

A Chris Impellitteri gitárvirtuóz által vezetett és az ő nevét viselő amerikai társulat énekesi posztján emlékezetem szerint egyszer történt eddig változás, amikor 1988-ban Rob Rockot (zseniális heavy metal hang!) a Rainbow-t is megjárt hard rocker Graham Bonnet váltotta egyetlen album erejéig. A vele készült Stand In Line igazi kultikus anyag lett, főleg Japánban aratott fergeteges sikert, és a mostani amcsi sztárok közül bizony még a P.O.D. tagjai is hatásukként emlegetik!

Nem értem, miért jó az, ha valaki szemenköpi a saját közönségét. Nem vagyok ugyan híve annak, hogy egy előadó ész nélkül mindig csak ugyanolyan produktummal szolgálja ki a rajongókat, amolyan "hozhatom a szokásosat?" módon, de azért a ló túloldalára sem jó átesni. Márpedig a főként a konzervatív japán piacból élő Impellitteri mester ezt tette már egy jó félévvel ezelőtt is, amikor napvilágot láttak az első hírek a 2002-es, rendkívül gyilkos System X lemez készülő utódjáról.

Bevallom, az év elején kissé elvesztettem a fonalat zeneileg, de úgy érzem, tavasszal megint sikerül majd felvenni a ritmust. Ennek talán első jele az volt, amikor az új Impellitteri album érkezéséről értesültem, melyen – ahogy a hírek szóltak – újra Rob Rock énekel old school témákat.

Szintipop lemezként indul az új Impaled, aztán csak belevágnak újabb remekművükbe, kicsit tompa hangzással, de hörögve, s nem lankadva, extradallamos gitárszólóval. A csapat világa valahova a korai Carcass köré tehető, kvázi dallamos gitártémákkal, nem túl egysíkú dalfelépítéssel, fülbemászónak ható gitárszólókkal és véres-beles szövegekkel "operálnak".

Manapság a black metal hattyúdalát éljük. Minden nap eltűnik valaki, az utánpótlás pedig gyönge lábakon áll. Elfogyott az újító szándék? Nincs már inspiráció? A black metal egy olyan műfaj, amely csak önmaga szülte szabályai szerint képes változni. A stabil pontok viszont mindig azok maradnak, történjen bármi. A saját hang megtalálása és a keretek közti egyenletes fejlődés és változás az, ami ezt a stílust még életben tartja. A reformok pedig nem tesznek jót a stílussal, bár kivételek akadnak...

Új kiadónál a norvég black scene egyik legeredetibb formációja. És az egyik leghülyébb arcfestést használó csapata. A külsőségekről lehet vitatkozni, kinek tetszik, kinek nem, és bár (szerintem) viccesek ezek a pingálások, azért vannak náluk butábban kinéző csapatok. Ugye.

Még jól emlékszem, amikor 2003 környékén egy interjúban az Immortal főnöke, Abbath arról beszélt feloszlásuk kapcsán, hogy nem látja már értelmét az Immortal életben tartásának, mivel mindent elmondtak e név alatt, amit csak szerettek volna.

Van pár csapat, aki töretlenül készíti újabb és újabb lemezeit, fikarcnyit sem törődve az éppen aktuális trendekkel. Az death metalban utazó Immolation is ilyen. Idei korongjukkal sem vettek vissza a tempóból, hihetetlen intenzitással nyomják a brutalitást az arcunkba.

Ez a veterán csapat negyedik albuma, a harmadik a Metal Blade kiadónál, és azt már a borító és a szövegek ismeretében meg lehet állapítani, hogy nem barátkoztak meg igazán a kereszténységgel legutóbbi albumuk óta sem. A borító egyébként Andreas Marschall munkája, és remekül sikerült, bátran lehet vele riogatni vallásos ismerőseinket.

A New York-i Immolation sem éppen tegnap óta van a pályán. Az 1980-as évek végén alakultak, és bár 1991-es bemutatkozásuk, a Dawn Of Possession fölöttébb kedvező visszhangra talált death metalos körökben, a piacot akkoriban elárasztó extrém zenei dömping valósággal megfojtotta a színteret.

Atyaég! Reméltem, hogy így közeledve az év vége felé már kevés tavalyi megjelenésű rettenet kerül még a kezeim közé, de tévedtem. Az Illuminate egy német csapat, amely hosszú évek óta létezik, tavaly voltak pont tíz évesek, melynek megkoronázásaképpen megjelentettek egy válogatáslemezt - vagyis rögtön kettőt, 10-10 dallal.

A régebben megjelent albumok közül most az Ill Nino került sorra 13 számos debütáló lemezével, mely előtt egy saját kiadású EP-jük jelent meg 2000-ben, amit nincs szerencsém ismerni. Nu metalt játszanak. Ámde, hogy ne legyen ilyen unalmas a dolog, bevetették a latin (Dél-Amerika) gyökerekkel rendelkező zenekari tagokat (és ilyen van sok, vagyis majdnem mindenki), hogy dobják már fel egy cseppet a súlyos riffelést egy kevés latinos ritmussal, illetve dallammenettel.

Az Ill Nino kezd elszakadni a nu metaltól, az utóbbi időben mintha a Soulfly-t hallgatták volna sokat, legalábbis Maxék utolsó lemezeit. Legalábbis erre enged következtetni az első súlyosnak ígérkező dalban a latinos leállós prüntyi, amit nem lehet mire vélni, és igencsak elüt az egésztől.

Az enyhén szólva gusztustalan borító után ítélve valami death bandára tippeltem volna, de a Roadrunner azért tartózkodik ettől a stílustól egy ideje, gondoltam, akkor biztos metalcore. Az igazság valahol a kettő között van, vagyis metalcore helyett beúszott némi svédes hangulat (egyébként dánok), és a zene egészen addig tetszett is, amíg meg nem szólalt a vokalista.

Nem lehet véletlen az album címének megválasztása Ihsahntól, hiszen ez a lemez egyfajta összegzése eddigi pályafutásának, az esszenciája annak, amit a zenéről és az alkotói szabadságról gondol. De ne szaladjunk ennyire előre.

Izmosan indít az If Hope Dies új cd-je, amolyan lehengerlő metal ez, amiben van metalcore, némi thrash, hardcore, és ha a gitártémák eredetét nézzük, akkor bizony heavy metal is. A második nótával már kicsit visszafognak a kezdeti aprításból, ez már inkább göteborgi metal, a refrén dallamoskás - ilyen aztán túl sok nem is fog előfordulni a korongon.

A The Idoru a megboldogult Newborn másik fele, ha valaki nem követte volna esetleg a hardcore történelmet. 2003-ban alakultak, találtak egy énekest és vele jóval lightosabb zenét kezdtek játszani, mint az anyazenekarban. Kicsit punkos, kicsit furcsán alternatív meg emo is talán, picit hc, de ezekkel a kategóriákkal mindig bajban vagyok.

Kiegészítő EP a Brand New... lemezhez, hiszen a dalok még az akkori érából származnak, ámde nem akarták kidobni a srácok az ötleteket, így lett belőlük ez az EP, amit 2005-ben rögzítettek. Egy nótával már korábban megismerkedhettünk, ez a The Valley Of Disappointment, ami a hármas Budapestrockanroll válogatáson ott figyelt.

A The Idoru egyesek fejében amolyan csajos, sőt, emós zenekarként él, és habár érteni vélem, mi ennek az oka, a dolog ettől még nem lesz kisebb baromság. Mindenesetre aki a legutóbbi Monologue albumnál a csapat túlzott slágerességét kifogásolta, az a Face The Light hallatán sem feltétlenül válik majd rajongóvá, de attól ugyebár még semmi sem lesz jobb, hogy csak tíz embernek tetszik...

A svéd Enforcer esetében szinte szó szerint megismételhetném azt, amit tavasszal írtam a White Wizzardról, a fiatal csapat ugyanis ugyanabban az 1981-es stílusú brit heavy metalban utazik, mint amerikai kollégáik, sőt, még a kiadójuk is azonos. Az Earache valami miatt rápörögni látszik a farmermellényes, szegecses csuklószorítós retro-bandákra, ami addig nem baj, amíg ilyen színvonalú zenekarokat szabadítanak rá a világra, bár valahol azt is meg tudom érteni, ha két dal után ugyanúgy kikapcsolod és félredobod az Enforcert, mint mondjuk az utóbbi években szintén nagy számban előözönlő retro-thrash csapatokat.

A kaliforniai Bleeding Through-t a metalcore korszakban valahogy elkerülte az igazán nagy reflektorfény, de a háttérben építkezve azért elég jól megtalálták a helyüket a színtéren, Magyarországon is többször jártak, szóval nálunk sem számítanak ismeretlennek. Ez már a hatodik stúdiólemezük, vagyis korántsem nyeretlen kétévesekről van szó, és noha élőben még nem volt szerencsém hozzájuk, amennyiben hihetek a beszámolóknak, a hattagú formáció (a klasszikus kétgitáros felállás mellett billentyűsük is van) igencsak meggyőzően nyomul a deszkákon.