A fenti Kamelot kiadvány nem csupán dupla CD-formátumban látott napvilágot, hanem DVD-ként is, ám ebből az élménycsomagból hozzám kizárólag a hallgatmányos rész jutott el, így az Oslóban rögzített koncert látványáról, történéseiről sajnos nem tudok beszámolni.
Azelőtt csak ritkán tettem egy-egy sétát az amerikai Kamelot hangokból emelt falai között. Az óriásokként fölém ágaskodó hangoszlopok oly áthatolhatatlannak tűntek számomra, hogy még esélyét sem láttam célom elérésének. Pedig e cél nem is volt oly elérhetetlen, előttem már sokaknak sikerült megvalósítaniuk ugyanazt: megpillantani a falak mögött álló fenséges kastélyt, mely ősi forrásként ontotta magából a szebbnél-szebb melódiákat.
Kicsit úgy érzem, mintha visszaröpültem volna az időben. A borító, az egész körítés a 80-as éveket próbálja meg előadni - némileg ironikusan szemlélem. Mindegy. Kalapács Józsi tiszteletet érdemel a műfaj iránti kitartásáért (hosszú haj plusz pont), és bíztam benne, hogy a körülötte lévő csendnek csak a megfelelő pillanatra várás az oka.
Jézusom, de régen hallottam magyar nyelvű nagylemezt! Hogyan eshettem ki ennyire az elmúlt években a hazai metal világ megismeréséből? Valószínűleg azért, mert a nagyobb igazán egyéni bandák rendre feloszlottak, a kisebbek meg másoltak valakit, illetve valaminek a magyar nyelvű megfelelője akartak lenni. Aztán a metal külföldi megerősödésével elkezdődött a visszatérés, ami alapban visszataszító volt.
Kalapács Józsi és társasága körül megállt az élet a nyolcvanas években, zeneileg, hangzásilag, videoklipileg, csak a borító modern. Az új lemez sem hoz semmi újdonságot, aki kedvelte az előzőt, az ezt is fogja, ugyanazt a "magyarmetalt" játsszák, amit már a Pokolgépben, majd az Omenben, netán a Sámánban megismerhettünk.
Hamvaiból feltámadt csapat a Kaipa, akik figyelték/figyelik a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji progresszív rockzenekarokat, azoknak a Kaipa ismerősen csenghet, a mai fiatalok pedig újként üdvözölhetik az egyébként máshonnan ismerős nevekből álló formációt. Ha az infóim nem csalnak, a Notes... már a hatodik lemeze a csapatnak, az utolsó 1982-ben jelent meg, ami nem tegnap volt, és elég nagyot fordult azóta a zenei világ - a progresszív zenei világ is.
Sok progresszív rock rajongónak a Flower Kings jut azonnal eszébe, ha a Roine Stolt nevet meghallja, pedig a svéd gitárosnak jókora "előélete" volt a Virágkirályságot megelőzően is: a Kaipa ugyanis, melynek Hans Lundin billentyűssel alapítótagjai, már a hetvenes évek legelejétől játszanak együtt.
Tavalyi megjelenés és nálam is csücsül már egy ideje, egyszerűen azért, mert próbáltam megbarátkozni a második CD-vel. Hogy sikerült-e, az rögtön kiderül. A Kada amolyan progresszív, jazzes, rockos instrumentális zenét játszik, kategóriákba nem igazán lehet őket belegyömöszölni.
A K3 kód egy hazai instrumentális/progos (inkább metal, mint rock) zenekart takar, akikről gyakorlatilag az ilyen zenék után nagyon kutatókon és az un. szakmabelieken kívül túl sokan nem tudnak, pedig! Pedig nagyon is érdemes, ezen a vonalon gyakorlatilag a hamvába holt minden hasonló próbálkozás eddig.
Két évvel a 2007-es Under A Spell után érkezett Kállai Jánoséktól a második album. A cd csomagolása valami hihetetlenül puritán, ráadásul még csak a számcímek megjegyzésével sem kell bajlódnunk, mivel csupán sorszámot kapott mindegyik.
Még egyszer ugyanaz. Kábé ez volt az első érzés, mikor elkezdtem hallgatni az új korongot. Az Üzenet A Föld Alól címezetű nyitónóta ugyanis egy az egyben olyan (mondhatni ugyanolyan), mint a teljes Junkies életmű. Punkos, rockos tikatika, egyszerű alap, még a szöveg ritmizálása is egyből ismerős.
Igyekeztem eddig elkerülni a Junkiest, de utolért a végzet, egy 18 nótás váll-lógatás, ja, nem, válogatás képében, így most feladva elveimet kénytelen vagyok meghallgatni, mit is szeret ezen sok fiatal. Nos, laza rock and roll, klisés és butus szövegekkel, hasonló zenei körítéssel, a lázadni vágyó 12 évesek táborát megcélozva. Nekik valószínűleg ez a zenei nirvána, majd talán felfedeznek mást is, de ha nem, az sem baj.
Négy év szünet két lemez között magyar viszonylatban monstre szünetnek számít, hiszen még akkor sem szokványos az ilyesmi, ha jelen esetben is megvoltak a maga okai. Csak az idő adhat választ rá, hogy a Junkies lemaradt-e valamiről – hiszen azért végbement itt az elmúlt időszakban egy még itthon is érezhető underground rock'n'roll fellendülés –, de a Degenerációval mindenesetre kihozták magukból, amit lehetett.
Nem mondom, hogy bizalomgerjesztő nevet választott magának ez az osztrák csapat, infót (legalábbis angol nyelvűt) találni róluk szinte képtelenség, németül meg kukkot sem értek, így csak annyit tudok elmondani róluk, hogy osztrákok.
Az egykori Monarchia kedvezőbb makrogazdasági mutatókkal rendelkező feléből származik a hazánkban jobbára ismeretlen (bár a Szigeten már fellépett) Julia, mely elnevezés nem egy női énekest takar, hanem egy négy tagú csapatot. A banda 2000-ben látta meg a bécsi napvilágot, és azóta 2 EP-t (Anti Depression Air Condition, Put To Sleep), valamint egy nagylemezt (a 2004-es Songs About Decay) tudnak felmutatni.
Nos, Olaszország ha nem is ontja magából a jobbnál-jobb csapatokat, mint pl. északi rokonaink (Finnországra gondolok), de nem egy klasszis csapat tört már ki Taljánföldről (Rhapsody, Lacuna Coil, Novembre, stb.). Attól tartok, a Juglans Regianak még van mit tanulnia ahhoz, hogy egy kicsit is felnőjenek az említett csapatok mellé.
Nem tudom, a zenekar stílusa vagy olasztudásom miatt nyertem meg én a Juglans Regia lemezét, de valószínűleg mindkettő közrejátszhatott: a firenzei csapat ugyanis anyanyelvén nyomja a hallgatóbarát, talán valamennyire hardnak nevezhető rockmuzsikát.
Egy újabb projekt a nyughatatlan amerikai zenészektől. A Jughead alapvetően Ty Taborra épül (King's X + ezer projekt), aki dalszerez, gitározik és énekel itten. Mellette Derek Sherinian ritmusgitározik (!) és persze billentyűzik, Matt Bissonette (The Mustard Seeds) bőgőzik és vokálozik, valamint Greg Bissonette (Steve Vai, Toto) dobol és szintén vokálozik.
Szó, mi szó, Glenn Tiptonék ezúttal nem cicóztak, rögtön az első Ripper Owens-es világ körüli turné után piacra dobták ezt a dupla koncertfelvételt. A két korongon található muzsika felöleli a csapat szinte teljes pályafutását; a '76-os Sad Wings Of Destiny albumról épp úgy kerültek fel nóták a lemezre, mint a legutóbbi Jugulator címűről.
Demolition, azaz rombolás, mely akár beszélő cím is lehetne, mivel minden idők legjobb heavy metal zenekara egy jól elhelyezett csapással lerombolta eddigi munkásságát. Amíg Halford papa visszatért és ismét egy jó lemezzel maga mögött sikítozik, addig a Priest váltott egyet és átment indusztriál metal csapatba. Most csak lestek, mi? Pedig így van.
Az év (alighanem) legvitatottabb lemeze - lehet, hogy nálam egyenesen az év legnagyobb lemeze! Annyi bírálat, negatív kritika érte már eddig is a Priest idei munkáját - holott csupán az a "bűnük", hogy Ripper négy évvel ezelőtti debütálása után ismét mertek tovább gondolkodni és a kiszámíthatóbb retro irány helyett egyenesen előre folytatták az utat.
Talán nem túlzás állítani: ezt az albumot várja körömrágva, vekkerét lesve az a nemzedék, amelynek a hetvenes-nyolcvanas években már köze volt a metalhoz és azóta is élete szerves részének tekinti az akkoriban magába szívott értékeket. De szintúgy várják a fiatalabb fémarcok, akik tudatában vannak annak, hogy modernkori kedvenceik annak idején kiktől tanulták a mesterséget.
Vess meg érte, de a Rob Halforddal újraegyesült Judas Priest három évvel ezelőtti visszatérő albumától, az Angel Of Retributiontől már akkor sem estem hanyatt, amikor megjelent, és azóta sem vált nagy kedvencemmé. A zenekar nyilvánvalóan egy definitív Priest lemezzel akart előrukkolni, ami a stílust tekintve sikerült is nekik, a végeredményt azonban eléggé matekosnak, kiszámítottnak éreztem.
Bizonyos zenekarok kényszernek érzik, hogy minden stúdiólemez után koncertanyaggal jelentkezzenek. Az Iron Maiden vagy a Dream Theater mellett a Judas Priest is ilyen, az 1997-es Jugulator óta az összes soralbum turnéjához kapcsolódott valamilyen live kiadvány, akár CD, akár DVD, akár mindkettő egyszerre.
Bizonyára egészen másmilyen lett volna az új Journey, ha Neal Schon nem rúgja ki a bandából Jeff Scott Sotót egyik pillanatról a másikra, hiszen vele a fronton valószínűleg jóval indokoltabbnak tűnne a Revelation lemezcím, mint így, de ezen már kár elmélkedni. A mikrofonnál most egy ismeretlen, filippínó gyökerekkel rendelkező fiatal srác áll Arnel Pineda személyében, maga az új album pedig a cím ellenére pontosan az, amit a rajongótábor vár ettől a legendás bandától.
Irgalmatlan randa a borító, az ízlésrendőrség azonnal bezáratná a készítőjét (de legalábbis házkutatást tartana nála illegális cuccok birtoklása miatt), de az azonnal lejött, hogy valami pszichedelikus, stoner zenét rejthet mindez. (A bal sarokba odaírták, hogy "stereo", az kegyetlen, humoruk azért van.)
Nem kétséges, hogy új csillag van felemelkedőben. Jorn Lande, a norvég hang, kinek zenekarai, projektjei szinte megszámlálhatatlanná kezdenek válni, második szólólemezén a lelkébe enged bepillantást. Itt már nincs feldolgozás, mint az első szólóalbumon, csak saját szerzemények.
176. oldal / 234
