Dallamos doom/death/black keverék, tonnányi szívfacsaró dallammal, méghozzá az Egyesült Államokból. A borítón egy romos vár látható egy kis sziget magaslatán, néhány kopár ág nyújtózik oldalvást, és a komor fellegek közül félig előbukkan a telihold, mindez kékes-feketés színekben pompázva.
Habár kezdik elözönleni a piacot a neo-thrash zenekarok, egyelőre én még nagyon tudok örülni ennek. Így az Inrage-et is a szívembe zártam már az infólap alapján. Na jó, azért ennyi nem elég, ha a zene nem lenne rendben, akkor úgysem kegyelmeznék nekik.
A belga In-Quest tipikusan az a zenekar, amire legyint egyet az ember, amint megszólalnak az első hangok, aztán valahogy mégis benthagyja a lejátszóban, és bár egy pillanatra nem merül fel, hogy különleges vagy különlegesen jó lenne, amit hall, azért kimondottan kedvező az összkép.
Említésre méltó: az ifjak a napsütötte, kobaltkék tengerrel körített, romokkal dúsan ellátott Hellász szülöttei. Dallamos, klasszikus powert tartalmazó albumukon tíz nóta található. A nyitó Dancer of the Storm hallatán máris sejthető, mi vár ránk az elkövetkező órában: kellemes melódiák, ízléses megszólalás, aprólékos gonddal felnyomott ikerszólók, többé-kevésbé korrekt énekhang (Babis Alexandropoulos torkának jóvoltából).
Három számos beharangozó kislemez az ősszel megjelenő nagylemezről. A Music For Nations is megpróbál magának becserkészni egy majdan vélhetőleg jól tejelő slágerzenekart, és e nemes cél érdekében egy igen fiatal triót szerződtettek (két 19 éves, egy 18 éves srác alkotja a formációt), akiket vélhetően tudnak egy kicsit irányítani is.
Újabb három szám a hamarosan megjelenő teljesen debütáló korongról. (Halkan megjegyzem: a Sugarcomával is ugyanezt a beharangozást folytatta a kiadó, hiába, a zenéjük úgy szar, ahogy van.)
Itt ez a végtelenül profi kiállítású, roppant bika megszólalású öt számos CD a német triótól, és bár náluk sem lehet olcsó mulatság ilyen minőséget produkálni, itthon még mindig lényegesen nagyobb áldozatok árán érhető el hasonló színvonal, pláne önerőből...
A Moonspell után itt van még egy portugál zenekar, akiket lehet szeretni. Nem csodálnám, ha őket is megismernék a határaikon kívül, mert elég divatos muzsikát játszanak, amolyan gótikus, darkos, Paradise Lostos, Depeche Mode-os (Moonspelles) keveréket. És csak azt sem lehet rájuk sütni, hogy unalmas lenne, mert jó ez a lemez.
Az Ingurgitating Oblivion sem egy mai csapat, Of Trees And Orchids néven egy mini cd-t már '97-ben megjelentettek, a nevüket 2001-ben változtatták meg, de igazából a tavaly megjelent album, a Voyage Towards Abhorrence nevezhető csak az első teljes hosszúságú anyagnak.
A göteborgi hullám vezető csapata, az In Flames idei lemezével sem okozott csalódást. Dallamokban gazdag, rifforientált, és mégis brutális muzsikájukat hallgatva megint meg kellett állapítanom, hogy igazán jó nótát írni nehéz, de nem lehetetlen. Példa erre ez a 11 szerzemény is.
Őszintén megmondom, az In Flames ezzel a lemezzel nőtt igazán a szívemhez, nemtommér, de úgy látszik a Clayman zsenálisan kevert húzós, súlyos, dallamos popularitása kellett ahhoz, hogy ne tudjam megunni őket, és érezzem az adrenalint áramlani szerteszét.
Engem is felcsigázott a hír, hogy a szinte hibátlan lemezsorral büszkélkedő svédek koncertlemezzel rukkolnak elő... amíg meg nem hallgattam. Mondjuk már azon csodálkoztam volna, ha nem a Live In Japan felirat tetszelegne a borítón, tudvalevő, hogy a koncertalbumok 90 százalékát ott rögzítik, ez amolyan metal hagyomány lassan. Mondjuk ettől még lehetett volna jó...
Jól a frászt hozták az ortodox In Flames hívekre azok a kijelentések, hogy elcsalinkázott a csapat a nu metal felé. Én mondjuk nem kaptam a szívemhez, biztos voltam benne, hogy akármit is csinálnak, a jellegzetes dallamos, velőkig ható In Flames-féle riffelés azért megmaradt. Így is van.
Vegyesek az érzéseim az új 'Flames lemezzel kapcsolatban. Az előző lemeznél nem bántam, hogy kicsit elkalandoztak a saját, jól bevált ösvényeikről, és sejtettem, hogy nem fognak újra egy Colonyt csinálni 2004-ben, de valahogy most egy helyben toporgásnak érzem a Soundtracket.
Érdekes, de engem valahogy mindig a páros számú In Flames lemezek kapnak telibe. Nincs persze probléma a páratlanokkal sem, de ha Jesper Strömbladékat támad kedvem hallgatni, akkor ösztönösen a 90-es évek egyik alap európai metal albuma, a Jester Race, a személyes favorit Colony vagy a merészsége miatt is fokozottan rokonszenves Reroute To Remain után nyúlok a polcon, és csak ritkábban téved a kezem a szintén nagyon combos Lunar Strain, Whoracle vagy Clayman irányába.
Több negatív visszhanggal találkoztam az új In Flames lemez kapcsán, pedig az A Sense Of Purpose sem stílusát, sem színvonalát tekintve nem mutat eszelősen nagy különbséget a legutóbbi Come Clarityhez képest. Persze ha egy zenekarnál véglegesen megcsontosodni látszanak a szokásos panelek, az sokakból automatikus óbégatást vált ki, különösen, ha olyan vezető bandákról van szó, mint az In Flames, de azért szeretnék mindenkit emlékeztetni: az oly gyakran visszasírt régi szép időkben a Whoracle az alapvonalakat tekintve nem különbözött túl sokban a The Jester Race-től, és ugyanígy a Clayman sem jelentett óriási előrelépést a Colonyhoz képest.
Kukkot nem hallottam még az Inferno Metalcore Systemről, igaz fiatal a zenekar, 2002-ben alakultak, de demó helyett rögtön EP-t adtak ki (bár a kezemben tartott kiadvány túl sokban nem különböztethető meg egy demótól, hiszen nem nyomdai a borító, másolt a cd, ésatöbbi). Igaz a zenekar ebben a felállásban zenél csak 2002 óta, régebben más formációval készült egy demó, amiről ide is átmentettek két dalt.
Bár a zenekar kísérőlevele szerint jelen EP még csak a második cuccuk, nekem valahogy sokkal régebbről rémlik az Inferno Metalcore System. Sőt, mintha élőben is láttam volna őket valahol / valamikor, de erre meg aztán már tényleg nem vennék mérget.
Az Inferno zenekar kislemezként jelölte meg a cd-jét, bár először a demók közé soroltam, de akkor legyen itt. 2000-ben alakultak, első demójuk két évvel később készült, ami után tagcseréltek, ahogy az egy rendes zenekarhoz illik.
Valószínűleg a mocskosul elnyugatiasodott világlátásom az oka annak, hogy ha a burger kinges pólómat leszaggatom magamról, akkor se tudnék egyetlen horvát metal együttest se megemlíteni magamtól, pedig még a mindenható Wikipediát is meginterjúvoltam, hátha ő okosabb nálam e téren, de rendre olyan csapatokat ajánlott fel a drága, amiknek még a nevüket se tudom kiolvasni, pedig igazán próbáltam.
Na, ez végképp nehéz dolog... Kezdem azzal, hogy a hangzás a „rossz"-nál is eggyel alacsonyabb minősítést kap. Iszonyatosan kezdetleges, rossz keverés, a basszusból semmi nem hallatszik, a dobok (tompa) kopogása, és a farkastorkú énekes erőlködő hörgése visz mindent, pedig ha nagyon fülel az ember, a gitártémákban egész jó ötletek is felbukkannak.
Legenda ide vagy oda, az Infernal Majesty sosem tartozott azon csapatok közé, akik iránt érdeklődtem volna, pedig thrasht játszanak. Talán a máig hordott könyékig szegecses csuklóvédők vagy az igazán nekro-retro-fos hangzás, netán az ötlettelenség lenne az, ami eltántorított a csapattól?...
Talán az én hibám, de ritkán találkozom össze japán death metal zenekarok lemezeivel, ezért most hiánypótlásként szolgált, hogy kezembe vehettem a három tagú Infected Malignity új albumát. Friss bandáról van itt szó, hiszen ezt megelőzően csak egy demót adtak ki, illetve három demós nótával szerepeltek egy négy zenekaros split lemezen. Egyébként mind a három demós nóta szerepel az albumon is, persze újra felvéve.
Kíváncsi lennék, hogy hányféle tipp érkezne arra, hogy e csapat milyen zenét játszik. Azt hiszem senki nem nyerne. A CD hátsó borítóján megszemlélhetjük a zenekart. Hosszú bőrköpönyegekben, szoknyában - egyébként meztelen felsőtesttel -, felkunkorodó orrú bőrcsizmában, kopaszon, ill. rövid hajjal. Látok még a képen 3 dudát is. Sejteni kezdtem, hogy valamiféle népzenei beütésű metalról lehet szó, ha van egyáltalán benne metal. (Van.)
Na, ezek aztán jól kiszúrtak velem! Elérték, hogy habzó szájjal kelljen végighallgatnom egy alapvetően nagyszerű albumot. Ehhez pedig nem kellett több, mint a kiadónak az a bájos, előrelátó, másolásvédő gesztusa, hogy az album teljes egészét telepakolja kb. egy percenként ismétlődő, elektronikusan kluttyogó zörejjel, ami teljesen élvezhetetlenné teszi a muzsikát. Remek, igazán! Legközelebb talán még gyakrabban kéne betűzködni a kis kluttyot és akkor a zenét már rá se kell tenni a korongra. Minek, ha úgyse lehet hallani?!
Mondtam már, hogy szeretem a váratlan meglepetéseket? Gőzöm sincs, mi történik Lengyelországban, de olyan szinten elkezdték ontani a nemzetközi szinten is totálisan rendben lévő csapatokat, ami mindenképpen kalaplengetést érdemel.
Az Incubus-szal nem új keletű az ismeretségem, de be kell valljam: egy ideje szem elől tévesztettem őket. Hogy most a tavaly kihagyott lemezeket "felülvizsgálva" mégis visszakerültek a szemeim elé az kizárólag a Dream Theater dobos Mike Portnoynak köszönhető, aki egy aktuális kedvencek-listájában emlegette őket.
180. oldal / 234
