Bevallom, kicsit hülyén érzem magam, ugyanis az új Shinedownról szinte mindenütt rosszakat olvasok: nagyon elnyálasodtak, teljesen átmentek rádiórockba (miért, korábban talán death metalt játszottak? – kérdem erre én), totál jellegtelenné váltak, satöbbi-satöbbi, de ehhez képest nekem kifejezetten tetszik a Threat To Survival. Sőt, hogy őszinte legyek, lényegesen jobban megfogott ez az anyag, mint a legutóbbi Amaryllis, ami inkább részleteiben ütött nagyot, egyvégtében unalmasnak találtam. A The Sound Of Madness aranykora valószínűleg rövid periódus volt Brent Smithéknél, de ha az ember valami egyszerre korszerű, dallamos és profin megcsinált lemezre vágyik, és mondjuk a legutóbbi Nickelbacket már minden nyáltoleranciája ellenére sem volt képes meghallgatni, aligha talál az utóbbi hónapok felhozatalában jobb albumot ennél. Aztán persze az is igaz, hogy a szuperlatívuszokat sem indokolja semmi, ez simán csak egy jól hallgatható modern rádiós rockalbum.

Néhány nap múlva ismét Budapesten játszik a Skindred, a hazánkat is elérő legfrissebb körút apropóját pedig az adja, hogy október végén megjelent a walesi ötösfogat hatodik nagylemeze, a Volume.

Vannak olyan zenekarok – és ezúttal maradjunk csak a magyar Ugaron - amelyeket jó, ha tizenkét (dühös) ember ismer, holott Napnál is világosabb, hogy az általuk művelt muzsika nívója miatt ennek kábé százszorosát érdemelnék. Hogy mi okozza ezt az alulértékeltséget? Bizonyára nagymértékben tehető felelőssé maga a vidéki lét, kisebb fokban talán a szerencse-faktor hiánya, vagy épp a csillagok nem állnak megfelelőképpen, esetleg Gyurcsány a hibás. De leginkább az felel meg a valóságnak, ha azt mondjuk, hogy a kellő háttértámogatás (értsd: pénz) nélkül egyszerűen nem megy. Így aztán ezek az előadók beleszoknak abba, hogy sokkal inkább magunknak zenélnek, mint a nagyközönségnek, és így fordulhat elő az olyasmi, mint mondjuk a szegedi Barbears esetében, hogy hosszú-hosszú évekig az sem hall róluk szinte semmit, aki amúgy figyelemmel kísérné a működésüket. 2008-as alakulásuk óta mindössze két EP-re futotta az erejükből, és ebből a későbbi, a túlzás nélkül remek Doombar is már több mint hároméves, azóta pedig lényegében annyi hír szólt róluk, hogy sajnálatos módon kiszállt soraikból a rettentő bika torokkal megáldott Garamszegi Balázs, valamint – már az új dalnokkal - második helyet értek el a hazai Wacken Metal Battle-ön.

Egy évvel második EP-jüket követően újfent támadásba lendült a hallójáratok és a rekeszizmok ellen hazánk legfrankóbb psychobilly/hardcore swing zenekara, a Gutting Revue (oké-oké, készséggel elismerem, túl sok hardcore swing bandát nem is ismerek). Ami úgy néz ki, egyben az utolsó dalcsokor is lesz a bemutatkozó album előtt, mivel a levelükhöz mellékelt tájékoztató doksiban az is olvasható, hogy egyéb terveiken túlmenően (animációs klip, folyamatos koncertezés) a zenekar eddigi három EP-jét is kiadják egy CD-n.

A Gama Bombra bő fél évtizeddel ezelőtt, a Tales From The Grave In Space lemez kapcsán figyeltem fel. Az északír thrash-horda ugyanis húzott anno egy merészet, és annak ellenére a teljes lemezanyagot ingyenesen tette közzé az interneten, hogy rendelkeztek kiadóval, illetve valamivel később fizikai formátumban is kiadták a cuccot. Amellett, hogy már csak emiatt is sokan meghallgatták harmadik nagylemezüket, még üzletileg is sikereset húztak, hiszen mint később kiderült, a fizikai formátum még így is több példányban talált gazdára, mint bármelyik korábbi kiadványuk, ráadásul a Talesnek köszönhetően olyan csapatok előtt nyithattak, mint az Overkill, a D.R.I. vagy épp az Onslaught, a Gama Bomb név pedig szépen lassan felkerült a retro-thrash színtér legtöbbet emlegetett fiatal csapatainak listájára.

Chris Cornell legutóbbi szólólemeze a Scream volt, amiről hat év távlatából sem változott a véleményem: a Soundgarden énekese valami furcsa okból belement egy teljesen értelmetlen, ostoba és hiteltelen váltásba, aminek ráadásul nem is sikerült túl meggyőzőre az eredménye. A 2009-es lemez kezdeti nagy lelkesedés utáni hatalmas listás zuhanása azt is elég egyértelműen megmutatta, mit gondol Cornell tábora a popos-r'n'b-s kísérletről. Azután bizony tényleg csak a Soundgarden feltámasztásával lehetett kimászni a slamasztikából... Chris azonban természetesen nem adta fel a szólópályát sem, és most itt a Higher Truth, amit – elméletileg – jövőre egy újabb zenekari produkció követ majd Kim Thayillal meg a többiekkel.

Érdekes dolog ez a Stryperrel: nagyon becsültem őket amiatt, hogy a most már több mint tíz évvel ezelőtti reunion óta maximális sebességre kapcsoltak, és az elején csakis a saját útjukat voltak hajlandóak járni. Mind a Reborn, mind a Murder By Pride sokkal merészebb alkotások voltak, mint amit a – stílusosan szólva – bigottságukról híres hajmetal-rajongók el szoktak fogadni. Mégis, a lemezek jól működtek, amennyire én tudom, a többség szerette őket, de a Frontiersnél nincs apelláta: ott megkapod a stabil hátteret, cserébe viszont azt kell játszanod, amit a '80-as években. Persze nincs kétségem afelől, hogy a fiúk szívüket-lelküket beletették a No More Hell To Pay dalaiba, és hogy a régi slágerek újrafeljátszását is ugyanúgy élvezték, mint a korábbi, szintén tök felesleges feldolgozáslemez elkészítését, aztán magukat „kimodernkedve” igenis retrózni volt kedvük. Valahogy azonban mégsem kapott el az az anyag, és sem Draveczki kolléga kissé elragadtatott értékelése, sem a friss újrahallgatás nem győzött meg arról, hogy én vagyok helikopter, noha készséggel elismerem bizonyos dalok, például a Legacy vagy a Water Into Wine vitathatatlan erényeit.

Azt már eddig is tudtuk, hogy a texasi The Sword tökösség terén nem szorul különösebb segítségre, ám legújabb lemezüknél azt is megmutatják, mivel jár, ha muzikális férfiasságukat merész mozdulatokkal elkezdik kicsit másképp használni, mint addig. Az eredményre persze mindenki másként fog reagálni: lesz, akit úgy arcon csap majd a banda megváltozott zenei libidója, hogy zokogva fordul pszichiáterhez, mások viszont talán még a másik orcájukat is odafordítják, hogy arra is fröccsenjen egy adag a váratlan zenei mannából. Hogy ki melyik táborba esik majd, az természetesen teljesen szubjektív dolog, de érdemes azért felkészülni arra, hogy a zenekar egyre inkább maga mögött kezdi hagyni a vaskosan zakatolós, sabbathos világot.

Michael Denner és Hank Shermann aligha szorul külön bemutatásra ezen az oldalon, de ha esetleg mégis: a Mercyful Fate legendás gitárduójáról beszélünk, akik az 1983-as Melissa és az 1984-es Don't Break The Oath lemezeken lefektetett alapokkal igen nagy mértékben járultak hozzá a heavy metal fejlődéséhez. Nyugodtan elmondhatjuk: hiába nem lett soha szélesebb körben is elismert sztárbanda a Fate – nyilván King Diamond megosztó hangja és az extrém imázs miatt –, rengeteget tettek hozzá a műfajhoz, nélkülük tényleg minden másképp alakult volna. A köztudatban szinte egy személyként élő gitártesók – lásd még: Tipton / Downing, Holt / Hunolt – utoljára a Force Of Evilben zenéltek közösen az előző évtized derekán, de a jelek szerint nem nagyon bírják ki huzamosabb ideig egymás nélkül, ennek bizonyítéka ez az új zenekar és első produktumuk, a Satan's Tomb EP is.

Nem fogalmaznék olyan durván, hogy a Def Leppard megszívatta a rajongótábort az előzetesen kitolt két dallal, pláne annak fényében nem, hogy Joe Elliotték egyetlen szóval sem ígértek retrós, Pyromania – Hysteria – Adrenalize vonalú lemezt. Ugyanakkor nyilván ők is pontosan tudják, hogy a tábor nagyrésze ezt várja tőlük, és nekik bizony garantáltan felment a pulzusuk az elég konkrét Pour Some Sugar On Me-áthallásokat rejtő Let's Go megavokálos refrénje, majd a tempós Dangerous még korábbra, 1983 környékére – a Photographre – visszamutató megközelítése hallatán. Viszont e két valóban kiváló dal csak részben jellemzi az új lemezt, amely még a leopárdok szintjén is csigalassúsággal, hét hosszú év után követi elődjét, a Songs From The Sparkle Lounge-ot.

Ha azokról a muzsikusokról hallok friss híreket, akik ha csak egy apró ponton is, de valamilyen formában kapcsolódnak a felbecsülhetetlen életművel rendelkező Kansas zenekar családfájához, már szinte előre borítékolhatóan meg vagyok véve kilóra. A már első ránézésre is frissességet sugárzó Ozone formáció mögött is olyan AOR-, prog- és melodikus legendák sorakoztak fel, hogy attól minden dallampárti nyálának össze kell futnia a szájában. Először is adva van Mike Slamer, az egykori brit rock zenekar, a City Boy gitárosa, aki később a Kansasből távozott Steve Walshsal alapította meg a csupán két albumot megélt, rövid életű Streets formációt, valamint őt tisztelhetjük a jelenlegi Seventh Key zenekar egyik oszlopos tagjaként is, amelyet többek között a szintén kansases illetőségű Billy Greerel csinálnak közösen. Vokális fronton pedig két AOR-nagyágyút köszönthetünk Chris Ousey és Steve Overland személyében, akik a Heartland, a Snakecharmer és az FM zenekarokból lehetnek ismerősek.

Tudom, hogy lábtörés, meg ilyenek, de azért így is elég hosszúra nyúlt a szünet a legutóbbi W.A.S.P.-mű, a 2009-es Babylon óta. Igazából csak azért bántam ezt egy kicsit, mert sok olyan előadóval szemben, akinek tényleg szüksége lenne öt-hat év feltöltődésre két lemez között, Blackie Lawlessnél igazából sosem támadtak alapvető gondok a zenével az utóbbi időszakban. Akadt neki is egy kevésbé erős periódusa a '90-es évek közepén-második felében (hozzáteszem, sokan az akkoriban készült dolgaira is esküsznek), de aztán a 2001-es Unholy Terrorral megint nagyon összeállt nála a kép, és ha nem is tesz le az asztalra olyan megkerülhetetlen mesterműveket ma már, mint az első album vagy a The Headless Children, én egyik azóta készült anyagába sem tudtam belekötni.

Blackjazz. Na, álljunk meg egy szóra. Joey DeMaio mellett a pózerek teremből való kiűzésének második leghatásosabb tömegpusztító fegyvere talán éppen a norvég Shining imént említett, stílusdefiniáló albuma lehetne 2010-ből. Az a lemez tökéletesen új irányt adott az Ihsahn mellől is ismerős szaxofonista, Jørgen Munkeby (itt gitáros/énekes is) akkor már bő évtizede létező zenekarának, amely a súlyos ipari metal és a könnyűzenétől eredendően idegen jazzes/avantgarde hatások keverésével tényleg új színt tudott hozni a nagyon is jól ismert „extrém" palettára. A folytatás, a tavalyelőtt ránk szabadított One One One azonban meglehetősen egyértelmű állásfoglalásnak volt tekinthető abból a szempontból, hogy a bespeedezett jazzkonzis srácok mind többek számára kívánják élhetővé tenni kedvenc játszóterüket.

Meggyőződésem, hogy a marylandi Clutch egyedülálló csapat a mai felhozatalban, és baromira örülök neki, hogy fokozatos építkezéssel, kizárólag a zene erejére támaszkodva egy ilyen zenekar mára eljutott odáig, hogy mindössze egy hellyel maradnak le az amerikai Top 10-ről (ráadásul úgy, hogy megrögzötten imidzs-mentes, sőt, anti-imidzs fazonokból áll). Inkább nem kezdek el bölcselkedni arról, mi mindent jelent és mit nem jelent mindez, a lényeg annyi, hogy bizonyos esetekben igenis azok is sikeresek lesznek, akik megérdemlik. Lehet, hogy ez a siker nem tévéshow-szerepléseket, limuzinokat és fürtökben rajtuk lógó bikinimodelleket jelent, de ugyan ki vitatná el, hogy a Clutch mára olyan nimbusszal rendelkezik a színtéren, mint kevés másik banda? És mindehhez egyébként tényleg semmi másra nem volt szükség, mint kitartásra és baromi jó lemezekre. Olyanokra, mint amilyen a Psychic Warfare, amely ráadásul még az egyik legerősebb albumuk is lett a sok kiváló közül. Komolyan nem értem, hogy csinálják...

Nyolc boldog és békés esztendő telt el azóta, hogy utoljára hangzóanyaggal jelentkezett volna az önmagát önkéntes tűzoltó- és lendületzenekarnak aposztrofáló, valójában azonban az alpári stílus, a trágárság és vulgáris tartalom hamis prófétáinak szerepét betöltő szekszárdi Prosectura, most azonban véget ért a problémáktól mentes éra. Néhány hete ugyanis megérkezett a már elnevezésében is szégyentelen Földi nyalandók, és a dolgot az teszi igazán szomorúvá, hogy a lemez elkészítését a csapat maroknyi „rajongójának" - valójában egytől egyig szegény, megtévesztett és megvezetett emberek - könyöradományai által sikerült végbe vinni. Nem szokásunk hosszabban idézni egyes dalszerzők műveiből, most azonban kénytelenek vagyunk ehhez a megoldáshoz fordulni, hogy minél hatásosabban riaszthassuk el a potenciálisan veszélyeztetett ifjúsági korcsoportokat ettől az anyagtól, amely az elkövetők által is többször (ezúttal is) megénekelt „pisikakipank" újabb romlott fejezetét jelenti, ami mögött sajnos semmilyen mögöttes tartalom, vagy mondanivaló nem figyelhető meg.

Alig pár hete jelent meg a Huntress harmadik albuma, a rajongókat azonban mostanában nem ez tartja leginkább izgalomban, hanem az a függő helyzet, amely a banda arca és énekesnője, Jill Janus minapi nyilatkozata miatt alakult ki. Jill igen sokszínű, érdekes személyiség, hiszen amellett, hogy énekesnő és dalszerző, még boszorkány, DJ, valamint playmate is. Mindemellett pedig mentális problémákkal küzdő, skizofrén beteg. Talán utóbbi tény állhat derült égből villámcsapásként érkezett nyilatkozatának hátterében is, amely szerint köszöni szépen, de a tervezett köröket a Huntress lefutotta, úgyhogy a zenekarnak ezennel vége. Ilyesmi persze előfordul, az viszont már ritkábban, hogy szinte azonnal érkezik is a cáfolat, méghozzá bandájának tagjaitól, akik szerint leginkább csak arról van szó, hogy Jillnél elgurult a gyógyszer, a zenekar pedig természetesen folytatja, azaz év végén szépen elmegy turnézni a Black Label Societyvel.

Nemcsak a hazai, de a klisékben dagonyázó nemzetközi underground üde színfoltja is a debreceni Perihelion, amely Vasvári Gyula gitáros/énekes vezetésével jó néhány merész kanyart követően, végre megérkezni látszik célállomására. Mutatott ebből némi ízelítőt a tavalyi Nap fele néz EP, az átalakulás sűrűjében járó zenekartól azonban várható volt még némi iránymódosítás az első, már valóban az új korszakot fémjelző album kihozatala előtt. A Zeng itt tehát mindazon folyamatok és tagságbeli átrendeződések végeredménye, amelynek végén a death/black hibridben közel másfél évtizedig utazó Neokhrome-ból előbb Neokhrome, majd Perihelion lett, mindeközben pedig célközönségét is jobbára lecserélte.

Azt kapod, amire számítasz, te pedig örülsz neki. Néha tényleg ennyire egyszerű az egész. Mint mondjuk a With The Dead esetében. Mark Greening, Tim Bagshaw és Lee Dorrian: három ikonikus doom figura. Az első kettő az Electric Wizard alapító ritmusszekciója, akiknek szentségtelen játéka ott kísért a Varázsló igazán fontos lemezein, azaz az első négyen (Greeningé pluszban még az utolsón is, de ez nem lényeges), a harmadik tag pedig ugye a doom felkent apostola, a két évvel ezelőtt ledőlt Cathedral egykori főnöke, és ami talán még ennél is fontosabb: a stílus fellegvárának számító Rise Above kiadó teljhatalmú ura. Na, ezek hárman mégis milyen zenét játszanának? Olyat. Száraz, tömény, torz és istentelenül súlyos doom metalt, amiben ugyanúgy ott van a Wizard széttorzított és hömpölygő monotóniája, mint a Cathedral old school riffelése (játékossága és kísérletező kedve viszont nuku). Amilyet a név alapján és az élőhalottra mázolt papok látványától egyaránt várnánk.

Kifejezetten érdekes pályaívet ír le a brit Bring Me The Horizon, és még érdekesebb, hogy a dolog abszolút működőképesnek is tűnik. Miért mondom ezt? Mert a Billboard-lista második helyén nyitó új album még a legutóbbi Sempiternalhoz képest is komoly iránymódosítást jelent, pedig már a 2013-as lemez is olyan volt, mintha nem is az a csapat készítette volna, amelyik mondjuk az első anyagot. Oli Sykesék mára olyan szinten maguk mögött hagyták a deathcore-os kezdőkorszakot, hogy kicsit tényleg mintha egy másik bandát hallgatnánk, viszont valahogy mégis sikerült ezt organikusan levezényelniük. A dolog nem hat erőltetettnek, és furcsa módon a tábor javarésze is elfogadta tőlük ezeket a cseppet sem nüansznyni változásokat. Nem mondom, hogy utóbbi tény minden aspektusa megfejthető, de a fő kulcs bizonyára az, hogy a zene abszolút működőképes. És ez az állítás ugye korábban nem feltétlenül állt meg velük kapcsolatban...

Lehet, hogy most sokaknak (ismét) csalódást okozunk azzal, hogy nem Ádám mester emlékezik meg a Geoff Tate-mentesített Queensryche rövid időn belül immár második sorlemezéről, de egyvalaki biztosan jól jár ezzel: maga a banda. Tény ugyanis, hogy sok régi 'ryche-fanatikus gyomrát feküdték meg annyira az utóbbi évek csúfos fejleményei, élükön Ádámunkkal, hogy már önmagában a lemez meghallgatásához is komoly erőfeszítésre volt szükségük, és még ekkor is nehezükre esett a körülményektől valamennyire elvonatkoztatva, elfogulatlanul véleményt alkotni. Nem állítom, hogy nekem ez most sikerülni fog, de én mindenesetre én legalább sosem voltam AKKORA die hard rajongója Michael Wiltonéknak, hogy ilyen mértékben személyes sértésnek vegyem az elmúlt időszak eseményeit. Evidens, hogy a Promised Landig tartó időszakot minden szempontból meghatározó jelentőségűnek tartom és rendszeresen hallgatom is a mai napig, de az azóta eltelt húsz év termésével kapcsolatban sem pro, sem kontra nincsenek erős érzéseim. Ennek megfelelően a két évvel ezelőtti albumot és a Condition Hümant is igyekeztem/igyekszem a helyén kezelni, ahogy a Tate-féle, egészen borzalmas Frequency Unknown albumot is megpróbáltam annak idején.

Az ember nem hinné, hogy 2015-ben még le tudja dönteni a lábáról egy metalcore-nak is csúfolható lemez, pedig ehhez igazából ma sincs szükség másra, csak jó dalokra. Márpedig az ausztrál Parkway Drive egy olyan irányba indult el az Ire lemezen, amely még ma is toborozhat nekik egy csomó új rajongót: úgy maradt meg az összes stílusjegyük, hogy közben sokkal dallamosabbak, fogósabbak, slágeresebbek lettek, mint korábban bármikor. Az elsőként megismert Vice Grip dal tulajdonképpen mindent összefoglalt, amit tudni kell erről az anyagról: az egész hihetetlenül gördülékeny, úgy durva, hogy közben már elsőre a füledbe ülnek a dallamok, és nyilvánvalóan tudatosan, baromira rágyúrtak erre az oldalra. Ez pedig összességében nemcsak némi iránykorrekciót, hanem szintugrást is jelentett az eddigiekhez képest, méghozzá komolyat.

Az Ugly Kid Joe az MTV által felfuttatott zenekarok mintapéldája lehetne, hiszen már első anyagukkal, az 1991-es As Ugly as They Wanna Be EP-vel is milliós eladásokat produkáltak, köszönhetően elsősorban az Everything About You gigaslágernek és unalomig játszott videójának. Az akkoriban menőnek számító hollywoodi banda, a Pretty Boy Floyd egyfajta kifigurázásaként elnevezett csapat azonban annak ellenére sem egy patikamérlegen összeállított banda volt, hogy sokan ezt feltételezték róluk, hiszen 1987-ben két gyerekkori jóbarát, Klaus Eichstadt gitáros és Whitfield Crane énekes alapította. A bulizós, laza dalokat jókora szarkazmussal és humorral fűszerező ötöst meglehetősen komoly divat volt utálni rockerberkekben, ennek ellenére némi idő távlatából, előítéletektől mentesen szemlélve a dolgot, világos, hogy kifejezetten erős dalaik voltak. Ennek ellenére a rockzene-hallgatók egy tekintélyes része gyűlölte őket, így miután az MTV az első korszak után elfordult tőlük, az 1996-os harmadik nagylemezzel, a Motel Californiával szépen bele is álltak a földbe.

A hatodik Thy Catafalque album nem jött könnyen, és nem is adja magát könnyen. Néhány választ hoz csupán az érdeklődőknek, de azok a válaszok legalább fajsúlyosak. Egyáltalán, hányan tudják, hogy ez már a hatodik lemez a barázdált arcú doom/black metalt fura versek szárnyain az avantgarde-ba emelő sorban? Archívumunkban mindegyikről (még az 1999-es demóról is!) olvashatsz, ezt szolid büszkeséggel teszem hozzá. Megjegyzem, a TC-re is joggal lehetünk büszkék, nem is okvetlenül a mára bebetonozott kultikus státusza miatt, hanem elsősorban azért, mert elindult valahonnan, és ma is tart valahová. Úgy alakult közben, hogy Kátai Tamás egyedül maradt ezen az úton, de a valódi zenésztársak hiánya legalább lehetőséget adott saját világának korlátlan kibontására.

Éreztem némi zavart az erőben, amikor Matt Heafy az új album első bevezetőjére kihozott címadó nóta kapcsán arról beszélt, hogy a dalt már régen írták, nem is erre az albumra, hanem a Shogunra készült, másfelől ez teljesen más lesz, mint a régebbi anyagok, és akinek ez nem tetszik, az hallgasson régebbi albumokat. Merthogy a Trivium mindig is azt csinálta, amit akart, így megy ez. Plusz még überkirály, hogy végre csak és kizárólag „valódi" énekben utazik, hiszen mindig is azt szeretett volna, csillámló trillákat, érces áriákat, nem pedig üvöltözni a mikrofonba. Ilyen csodás felvezető után minimum egy 12 pontos albumot kértem volna a fülembe, ehelyett megkaptuk ezt az izét. Erre mondják, hogy a kevesebb duma előtte többet ért volna utána.

A retrorock-bandáknak megvan az az ördögi trükkje, hogy úgy ébresztenek szívfájdító nosztalgiát egy letűnt korszak iránt, hogy jó eséllyel sem a zenészeknek, sem pedig a hallgatónak nem volt még csak esélye sem saját bőrén megtapasztalni annak a kornak a zenéjét, belélegezni a levegőjét. Úgy vágyakozunk vissza valami után, hogy igazából soha nem is éltük át azt. És ezt a bűvésztrükköt talán egyetlen másik banda sem mutatja be olyan ügyes kézzel, mint a svéd Graveyard, akiknek elég volt néhány év ahhoz, hogy felüljenek az északi vintage rock hullám trónjára. És nem én leszek az, aki lelöki őket onnan, még akkor sem, ha ezúttal talán meg is érdemelnék. Negyedik, Innocence & Decadence névre hallgató anyaguk ugyanis az eddigi leggyengébb eresztés a sorban, néhol kissé szenvelgős, máskor meg üres, ráadásul a felétől kezdve elég unalmas is, én pedig néhány hallgatás után arra jutottam, hogy ezt tán soha többé nem is akarom egyvégtében végigpörgetni, maximum egyes dalokat.