Klasszikushock

Bevallom, egyáltalán nem terveztem Bon Jovi albumról írni ebben a rovatban, mivel a zenekar utoljára több mint másfél évtizede jelentetett meg olyan lemezt, amit igazán jónak tartok, másrészt Jonék többé-kevésbé el is hagyták már a Shock! elsődleges profiljába tartozó közeget. Az elementáris bécsi koncert láttán azonban revideálnom kellett az álláspontomat, ott ugyanis bárki meggyőződhetett róla, hogy a Bon Jovi nem véletlenül tudta ennyi időn át megőrizni pozícióját a világ legnépszerűbb előadói között. Nekik is akadtak persze olyan periódusaik, amikor gyakorlatilag mindenki leírta őket – de ilyenkor is mindig győztesen keveredtek ki a csatából. A legfényesebb győzelem pedig kétségtelenül az volt, amikor állva bírtak maradni a '90-es évek elején.

Az utóbbi időben a Death kapcsán rendre előkerült két muzsikus neve, akiknek Chuck Schuldiner rengeteget köszönhetett. Sean Reinert és Paul Masvidal azonban nemcsak Death kooperációjuk révén számítanak jelentős személyiségeknek death metal körökben: közös bandájuk, a Cynic önálló jogán is az extrém zene egyik legmeghatározóbb jelensége, köszönhetően a tizennyolc éve megjelent debütáló lemezüknek. És bár nem a Focus volt a legelső próbálkozás arra, hogy kimozdítsák a death metalt klisékké szilárdult börtönéből, jelentőségét mégis nyugodtan hasonlíthatjuk egyfajta harmadik szemhez, amely a betonfalon nyílt, és egészen izgalmas utakat vizionált a bajtársak számára.

Metal szempontból egyértelműen a Judas Priest az idei Sziget legnagyobb húzóneve. Minden idők egyik legfontosabb heavy metal bandája harmadszorra teszi tiszteletét Budapesten augusztus 11-én, de túlzás lenne azt állítani, hogy megtépázatlan hírnévvel. A zenekar menedzsmentjétől megszokott bénasággal lebegtetett „búcsúturné, de azért mégsem annyira" effektus eleve sokakat késztetett szájhúzogatásra az aktuális körút kapcsán, K.K. Downing gitáros hirtelen és váratlan távozása pedig valósággal sokkolta a banda híveit. Most azonban a koncertre való ráhangolódás gyanánt tegyük félre mindezt az agyunk egyik rejtett zugába, és emlékezzünk meg inkább a Priest történetének egyik legjobb albumáról.

Szinte napra pontosan négy hónapja jelent meg a Relapse áldásos munkájának első gyümölcse, a The Sound Of Perseverance lenyűgöző újrakiadása, mellyel méltó módon állítottak emléket az idejekorán eltávozott fiatal zseninek. A különleges újrakiadást látva-hallva minden bizonnyal maga Chuck Schuldiner is elégedetten csettintett volna, az idén húszéves Human friss verziójától azonban még neki is tátva maradt volna a szája. A dombornyomásos kartontok egészen elegáns, a két fekete lemez és a vaskos szövegkönyv pedig egyenesen nyálcsorgató. De lássuk, miért is nevezzük a Humant a metal egyik legjelentősebb alkotásának.

Minden stílusnak szüksége van a klasszikus rosszfiúkra, de egyiknek sem annyira, mint magának a rockzenének. Ezekből a fickókból ugyanis általában sugárzik valami sötéten delejes erő, ami abszolút magával ragadja azokat, akik a bűvkörükbe kerülnek. Ha emellé még a szex, erőszak, alkohol és drog hívószavak közül is társul néhány (márpedig valószínűleg társul), akkor nyert ügy az egész. Elvis, Jerry Lee Lewis, James Brown, Johnny Cash, Jim Morrison, Ozzy Osbourne, Lemmy vagy épp Axl Rose mind ebben a ligában játszanak, és a sötét karizmát figyelembe véve mindenképp köztük a helye Glenn Allen Anzalonénak is (és most igazán rendes voltam vele, hogy nem múlt időt használtam).

Nyugodt szívvel kijelenthető, hogy az esseni Kreator thrash vonalon ugyanolyan megkerülhetetlen, mint legnagyobb tengerentúli tettestársai, legyen szó akár a Megadethről vagy a Slayerről. Harmincéves pályafutása alatt a legendás teuton thrash trió – azaz a Sodom, Destruction, Kreator hármas – vezetőjévé, és ezzel vitathatatlanul Európa első számú thrash bandájává nőtte ki magát a Mille Petrozza énekes/gitáros vezette négyes, akik mind népszerűség, mind pedig minőség, muzikalitás és izgalmasság tekintetében felülmúlták mára a két régi harcostársat.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb örömhíre mindenképpen a Soundgarden újjáalakulása volt, már csak azért is, mert a Seattle-hullám egyik vezérhajója annak idején nem kifakult egykori sztárként, egymást vadul anyázva fejezte be tevékenységét, hanem még a csúcshoz közel, a közönség és a szakma által is kizárólag magasra értékelt, sikeres lemezekkel. A Soundgarden valóban azon kevés zenekar közé tartozik, amelyik soha nem készített gyenge albumot, de ha a banda metalos oldalát nézzük, egyértelműen az 1991-es Badmotorfinger a csúcsművük. Amennyiben viszont az a kérdés, melyik jelenti karrierjük igazi zenei összegzését, csakis az 1994-es Superunknown jöhet szóba.

Vannak zenekarok, amelyek már első lemezeiken rátalálnak saját hangjukra, és lényegében már pályájuk kezdetén kiforrott stílussal rendelkeznek, melyet a későbbiekben sem szívesen hagynak el. Ők azok, akiket rosszakaróik azzal szoktak szívatni, hogy időről-időre ugyanazt az egy lemezt dobják piacra, viszont ugyanezen okból kifolyólag általában éppen ők rendelkeznek a legfanatikusabb, legkitartóbb rajongótáborral is. Nem kell sokat ragozni a dolgot, mindenki ismeri az AC/DC-t és a Motörheadet. A csapatok túlnyomó többsége azonban nem ilyen: ők inkább évek hosszú során keresztül csiszolják önálló stílusukat, lemezről-lemezről fejlődve egy kicsit, máskor zsákutcába jutva, rossz esetben totálisan vakvágányra keveredve.

Ha korábban nem is, hát legkésőbb az előző évtizedben a '80-as évek összes nagy sikerbandája újjáalakult minimum pár nosztalgiakoncert erejéig, akik pedig nem oszlottak fel, azok igyekeztek visszahozni a legfényesebb éra énekeseit és zenészeit. Az élvonalból mára mindössze két csapat maradt ki. Az egyik a Guns N' Roses, ami mindig is kiszámíthatatlan pont volt, de jelenleg a Skid Row és Sebastian Bach énekes újonnani egymásra találása is körülbelül annyira esélytelennek tűnik, mint W. Axl Rose és Slash baráti összeölelkezése. Pedig a zenekar csúcsalkotása, a Slave To The Grind idén júniusban lesz húszéves.

A kanadai Voivod egyike a leginkább alulértékelt zenekaroknak. Technikai tudásuk, kiváló dalaik és egyéni hangzásviláguk miatt bőven megérdemelték volna, igazi áttörést azonban sosem sikerült elérniük, mindvégig megmaradtak a beavatottak kultbandájának. Bár a mainstream siker elmaradt, a '80-as évek végén jelentős népszerűségre tettek szert.

A tavalyi év hatalmas nyilvánosságot kapott koncertjei után a thrash nagy négyese ismét a figyelem középpontjában van, amiből mindannyian profitáltak, de kétségtelenül az Anthraxnek jött közülük a legjobban. Miközben a Metallica a világ egyik leghatalmasabb szupersztárjává vált, a Slayer és a Megadeth pedig megőrizték egykori népszerűségüket, Scott Ianék a '90-es évek második felében kiadóik bénázása következtében leszállóágba kerültek, majd a következő évtizedben pár vitatott döntés miatt komoly hitelvesztéssel kellett szembenézniük. Úgy látszik, a kör most bezárult, és a kavarásnak vége, de a klasszikus torokkal, Joey Belladonnával készülő új lemezt várva se feledkezzünk meg azonban a zenekar életében új korszakot nyitó 1993-as Sound Of White Noise-ról, amely egyértelműen az Anthrax egyik csúcsalkotása volt.

Lemmy nélkül nincs Motörhead, ám Motörhead nélkül sincs Lemmy. Erre maga a bibircsókos legenda is számtalanszor utalt már interjúi során, de a szakmában eltöltött harminchat év és a húsz nagylemez is igen beszédes. A stílusteremtő zenekar lassan emberöltőnyi pályafutása során éppúgy letett az asztalra klasszikusokat, mint simán „csak" kiváló alkotásokat, és persze olykor becsúszott egy-egy kevésbé jól sikerült darab is. Mivel azonban sokan szemellenzőjüket gondosan mélyre húzva hajlamosak Lemmyéket pusztán az Ace Of Spades és az Overkill nótákkal, albumokkal letudni, indokolt, hogy a csapat egyik alulértékelt lemezét emeljük kicsit előtérbe, amely a '90-es évek talán legzseniálisabb Motörfej korongja volt.

A '90-es években – különösen a grunge robbanást követően – rengeteget cikkeztek arról a zenei szaklapok, hogy a metalnak annyi, halálán van a jó öreg, tán már ki is múlt. Kongatták minden irányból a vészharangot, és bizonyos stílusok számára valóban vészterhes is volt az az időszak, én azonban akkor sem éreztem a világvégét, és azóta is azt vallom, hogy soha annyi izgalmas, élettel teli, ráadásul valóban az újdonság erejével ható zene nem jelent meg a placcon, mint akkoriban. Elkezdődött a stílusok (és persze az elkötelezett rajongók) egymáshoz közeledése, megjelent a Judgment Night filmzene, ami után már a legkevésbé sem számított skandalumnak, ha rapperek rockzenét hallgattak vagy lóhajúak jelentek meg egy rapkoncerten, a Biohazard egyre magasabbra emelkedett, ráadásul berobbant a színre egy igencsak hosszú és direkt nevet választott Los Angeles-i dühbrigád a markánsnál is markánsabb mondanivalóval és aktivitással.

A Sepultura a teljes kilátástalanságból verekedte fel magát a thrash műfaj legnagyobb reménységei közé a '80-as évek legvégén, negyedik albumukkal, az 1991. április 2-án kiadott Arise-zal pedig minden lehetséges babért learattak, amit ebben a műfajban csak lehetett. Az album az azóta eltelt időben sem veszített zsigeri erejéből: letaglózó, minden ízében tökéletes mestermunka, az egész irányzat egyik abszolút csúcsalkotása, amit később már ők sem tudtak megfejelni – nem véletlen fordultak utána némileg más irányba. Tehát hihetetlen, de igaz: a mai napon tényleg húsz éves az Arise. Mi pedig annak rendje és módja szerint meg is emlékezünk róla.

Bizony ideje volt már, hogy a Relapse kiadó ismét komolyabb figyelmet fordítson a metal műfaj egyik legjelentősebb zenészének munkásságára. A 2001. december 13-án rákban elhunyt Chuck Schuldiner a szélsőséges muzsikák egyik legfontosabb alakja, aki nagyban hozzájárult a death metal kialakulásához, valamint annak formálásához. Az 1991-es Human albummal egy meglepő fordulatot véve jóval technikásabb irányba terelte a stílust, s e vonal utolsó lépcsőfokát az eredetileg 1998-ban megjelentetett The Sound Of Perseverance című opusz jelenti.

A '80-as évek végén igazán titokzatos banda volt a német Mekong Delta. Mint később kiderült, a zenekart ismert és elismert német muzsikusok alapították azzal a céllal, hogy a német zenének, a német zenészeknek több elismerést, megbecsülést harcoljanak ki, egyszersmind megcáfolják azt a nézetet, miszerint ezen csapatok egy fokkal mindig egyszerűbben, sablonosabban közelítenek a muzsikához, mint mondjuk tengerentúli társaik. Épp csak olyan titokban működött a csapat, hogy a rajongóknak halvány gőzük sem volt, kik is a tagjai valójában.

Pár tucat haver a '90-es évek legelején hangszereket, erősítőket és mobil generátorokat pakol platós kocsikra, majd nekivág a sivatagnak. Az instrumentumokat a dél-kaliforniai Palm Desert közepébe helyezik, bedugják a cuccot, a potméterek bizgentyűit csumára tekerik, és nekiállnak, hogy megidézzék egy homokvihar minden lehetséges hangját. Közben persze bőszen fogyasztják a magukkal hurcolt szeszt meg a tudatmódosító szerek olyan szintű arzenálját, amiről Hunter S. Thompson könnybe lábadó szemmel írna kisebb terjedelmű esszéket. Az elborult jammelés néha napokig, máskor csak néhány órát tart, de leginkább is addig, míg minden el nem fogy, és a résztvevők kellően ki nem ütik magukat, esetleg míg fel nem támad egy valódi hurrikán.

A '80-as évek vége egyik legkultikusabb zenekarának története alapvető módon határozta meg a '90-es évek zenei világát: igaz, egyediségüknek köszönhetően nem annyira a zene, mint inkább egyes tagok utóélete lett döntő jelentőségű. Viszont a Mother Love Bone által alkotott zene önmagában is van annyira jó, hogy indokolt legyen a Klasszikushockban való szerepeltetése.

Amikor ez a rovat beindult, eldöntöttem, hogy nem fogok nyilvánvaló és kötelező lemezekről írni, és ahhoz sem fogok ragaszkodni, hogy mindenáron rá lehessen erőltetni valami aktualitást a cikk tárgyára. Mégis, ez a mostanában dúló nagy Accept-láz megihletett – de hogy hű maradjak fogadalmamhoz, az életmű egy különleges színfoltjáról fogok megemlékezni, ami annyiban rokon az aktuális anyaggal, hogy szintén nem Udo énekel rajta. A másik, ennél is fontosabb difi, hogy míg a Blood Of The Nationst össznépi ováció fogadta (melyik régi nagy banda mer 5-6 új dalt előkapni comeback lemezéről?! ugye, hogy nem sok...), az Eat The Heat csúfosan megbukott a maga idejében. Az akkori zenei klímát és rajongói hozzáállást ismerve ez érthető is. De 22 évvel később sokan revideálják nézeteiket, és a lemez egyre jobban rehabilitálódik. Nem véletlen, hiszen önmagában és Accept lemezként sincs rajta mit szégyellni, sőt, kimondottan büszke lehet rá a brigád.

Ozzy Osbourne kis túlzással szinte csak klasszikus lemezeket adott ki az elmúlt több mint négy évtized során, de minden egyes korszakának megvannak a maga csúcspontjai: a Black Sabbath korai éveit követően az énekes szólóban először Randy Rhoadsszal tett le etalon teljesítményeket az asztalra, és a Zakk Wylde-éra albumainak nimbuszáról sem kell külön fejtegetésekbe bonyolódni. A két időszak közötti évek azonban ma már egyértelműen nem kapnak akkora figyelmet, mint megérdemelnék, pedig Ozzy Jake E. Lee gitárossal is két fantasztikus albumot készített. Ezek közül az 1986-os The Ultimate Sin ráadásul fordulópontot is jelentett a karrierjében a nagy MTV-s sikerek miatt.

Kevés olyan zenekar létezik, akik több mint harminc éve muzsikálnak ugyanazzal a felállással, kiadtak tizenkét nagylemezt, az évek során végig aktívak maradtak, több tucatnyi más csapatra voltak hatással, és mégsem törhettek ki a tisztes, ám mégiscsak szűk kultstátuszból. Hirtelen csak egy banda neve ugrik be, amelyik megfelel a kitételnek, ez pedig nem más, mint a kategorizálhatatlan King′s X.

Mivel április 8-án, közel hat év szünetet követően ismét Budapesten koncertezik minden idők egyik legfontosabb metal bandája, a Huntington Beach-i Slayer, Kerry Kingék esetében sem halogathatjuk tovább a dicső múlt felidézését. A Slayer életművén végigtekintve persze nem könnyű dönteni, melyik albumról is írjon az ember, hiszen 1990-nel bezárólag gyakorlatilag akármelyikről szót ejthetnénk, és persze később is csináltak még pár roppant komoly lemezt. Azonban a tavalyi húszéves jubileum, illetve az, hogy Kingék a legendás Clash Of The Titans turné mintájára a Megadeth társaságában érkeznek Magyarországra, a Seasons In The Abyss irányába dönti a mérleget.

Ha őszinték akarunk lenni, azt mondhatjuk, hogy a death metal zabolátlan megszületését és hódító kivirágzását követően némileg apátiába zuhant, s ez a megfáradás talán törvényszerű is volt a kezdeti bősz forrongást követően. A '90-es évek második feléről van itt szó, amikor is új titánok csak elvétve bukkantak fel (Arch Enemy, Hate Eternal), a régi legendák pedig vagy bedobták a törölközőt (Carcass, Cynic, Autopsy), vagy konokul járták saját útjukat (Cannibal Corpse, Morbid Angel, Suffocation), nagy újítások azonban nemigen jellemezték a stílust. Az amerikai Nile tehát a legjobbkor rukkolt elő debütáló lemezével, hogy viharos zenéjével felkavarja a mozdulatlan vidéket.

Március 13-án ismét Budapesten koncertezik a San Francisco-i Death Angel, akik éppen remekül sikerült tavalyi albumukat turnéztatják, az azonban aligha képezheti vita tárgyát, hogy a filippínó unokatesók hobbicsapataként indult zenekar az 1990-es Act III lemezzel készítette el legklasszikusabb munkáját. A thrash alapokra építkező, de számos meglepő hatást egybeolvasztó anyag azóta is etalonnak számít.

Március 11-én végre ismét Budapesten koncertezik az Overkill, és mivel a veterán New York-i thrash/power csapat elég sok maradandó értékű albumot jelentetett meg három évtizedes pályafutása során, bőven akad mit hallgatni bemelegítésként a bulira. Ha esetleg nem ismernéd őket, kezdésnek kiváló lehet az 1996-os The Killing Kind, mely szinte napra pontosan tizenöt évvel az újabb magyar buli előtt jelent meg.

Amikor az ember megkísérli felderíteni egy-egy rockzenei stílusirányzat gyökereit, hamar rájön, hogy amint egyre mélyebbre hatol az idő dzsungelében, úgy válnak a dolgok egyre kuszábbakká és ködösebbekké. Jóllehet korunkban az éti csiga emésztőrendszerétől kezdve a papok pedofil szexuális szokásaikig minden a legapróbb részletekig dokumentálásra kerül, s ezek a létfontosságú információk azonnal elérhetővé is válnak, a múltban még mindig akadnak szürke foltok, amik aztán ellentmondásos véleményeket szülnek. Valami hasonló jellemzi a death metal történelmét is.