Klasszikushock

Tíz évvel ezelőtt, 2002. június 6-án hunyt el a '80-as évek kaliforniai hard rock színterének egyik emblematikus figurája, Robbin Crosby. A Ratt ritmusgitárosa és egyik fő dalszerzője a lehető legszomorúbb pályaívet írta le, amit csak muzsikus befuthat: útját hosszú éveken át arénakoncertek, platinalemezek és dollármilliók szegélyezték, ám a heroin nála is erősebbnek bizonyult, és a '90-es évek közepére az egykori dúsgazdag, magazinok címlapján feszítő rocksztár AIDS-es hajléktalanként tengette napjait Los Angeles utcáin. A Ratt korai albumai ugyanakkor a mai napig a műfaj klasszikusainak számítanak, és a zenésztársak is elismerik: Crosby nélkül soha nem jutottak volna ilyen magasra.

„Look onto the rays of the new stoner sun rising / Sonic Titan rides out on clouds of new horizon..." Május 12-én egy olyan csapat fog felsétálni a Club 202 világot jelentő deszkáira, amely rövid, ám annál töményebb életpályája során nem csupán zenéjével, vagy egy adott zenei közegre gyakorolt ordenáré módon hangsúlyos hatásával, hanem milliónyi más apró momentummal is kiérdemelte azt, hogy néminemű áhítattal írjuk le velük kapcsolatban a közhellyé koptatott négybetűs szót (nem, nem a fuckra gondolok): kult.

Bár a lemez megjelenésének tavalyi kerek évfordulójáról lecsúsztunk, mégis bűn volna nem megemlékezni minden idők egyik legjobb hard rock zenekara, a 2009-es újjáalakulása óta második virágkorát élő Mr. Big legsikeresebb albumáról. A csapat második anyaga, az 1991 márciusában, vagyis a hajmetal korszak legvégén, a grunge-éra beköszöntét pár hónappal épp megelőzve kiadott Lean Into It még időben érkezett ahhoz, hogy világszerte ismertté és népszerűvé tegye az amerikai bandát. Bár pont hazai pályán maradt el az igazi és tartós áttörés, a Lean Into It, s különösen annak záró balladája – amely éppen 20 évvel ezelőtt került az amerikai Billboard és számos másik ország slágerlistának első helyére – rövid időre igazi sztárcsapattá tette az alakulatot a világ minden táján, de mindenekelőtt Japánban.

Mindenki tud mondani néhány lemezt, amit a saját kis zenei világában mérföldkőnek, mindent megváltoztató alapvetésnek tekint. Számomra nem kérdés, hogy az egyik ilyen album a New Jersey-i illetőségű Symphony X harmadik stúdióanyaga, a The Divine Wings Of Tragedy, amely éppen tizenöt éve, 1997 januárjában jelent meg, és tette ismertté a zenekart különösen Európában és Japánban.

David Coverdale bonyolult előzmények után verekedte fel magát a rockvilág csúcsára a '80-as évek második felének elején: az éppen április 7-én negyedszázada megjelent 1987 album a világ egyik leghatalmasabb zenekarává tette az egykori Deep Purple frontember saját bandáját, a bluesosabb vonalról elstartolt Whitesnake-et. Az egész világon hihetetlen mennyiségekben eladott, a gitáristen John Sykes szuperszonikus riffjeivel és szólóival telepakolt lemez legnagyobb slágerei ma is állandó vendégek a tematikus zenecsatornákon, sőt, az Is This Love-ba néha még a magyar kereskedelmi rádiókban is bele lehet botlani, így az album egészen biztosan rászolgált az „örökzöld" jelzőre. Visszatekintve tulajdonképpen csak egyvalamin lehet csodálkozni minden idők egyik legátütőbb erejű hard rock alapművével kapcsolatban: hogy egyáltalán elkészült...

Az Alice In Chains a Facelifttel felvillantotta, miről szól majd a '90-es évek rockja, a Dirttel leszállították az évtized egyik legjobb metal albumát, a Jar Of Flies révén pedig a történelem folyamán első ízben egy EP-t juttattak a mindenható Billboard-lista élére. Ekkor azonban már mindenki tudta, hogy a zenekar folyamatosan a penge élén táncol Layne Staley heroinproblémái miatt, hiába állnak előttük a létező legpazarabb lehetőségek, amelyekről a zenekarok többsége csupán álmodni mer. A Layne-nel felálló zenekar 1995-ben még utoljára összeszedte az erejét, és leszállította mindmáig legvitatottabb nagylemezét – amiről aztán majdnem másfél évtizeden át azt hitte a világ, hogy a banda utolsó soralbuma volt.

Grunge. Bármit (vagy éppen semmit) is jelentsen ez a skatulya, az már egyszer biztos, hogy anno nagyon tudtam rajongani e milliószor egekbe emelt és legalább ugyanannyiszor megköpdösött zenei színtér iránt. Olyannyira, hogy az ismertebb csapatok közül valamennyit, a kisebbek közül pedig jó párat hallgattam napi rendszerességgel valamikor a '90-es évek eleje tájékán. De ha csak egyetlenegyet vihettem volna magammal egy lakatlan szigetre közülük, akkor a legkisebb lacafaca nélkül választottam volna (és választanám) az Alice In Chainst.

Az Alice In Chains második albumáról, az 1992-es Dirtről elég lenne csupán annyit mondani, hogy minden idők egyik legjobb rocklemeze, és ebben valóban minden lényeges benne is foglaltatik, amit tudni kell az anyagról. Az azonban a dalok szövegvilágát tekintve szinte kísérteties, mennyire őszintén vesézgetett a banda olyan témákat, amiket mások szóba sem mernek hozni – és amelyekről már ekkoriban is sejteni lehetett, hogy előbb-utóbb a vesztüket okozzák.

„Éhezel vagy épp nincs hova menned, jól érzed magadat, vagy csak túlélsz, teljesen mindegy; az igazán jó zene ugyanis innen ered, mert erőszakos, érzelmes és erős, vagyis valódi. Ez az, amit megélek, a nappalom, a reggelem, ezeket tesszük, és ezek vagyunk mi. Ez nem hazugság." De nem ám! Jerry Cantrell szavait akár készpénznek is vehetjük, elég csak meghallgatnunk az Alice In Chains debütáló lemezét. Az 1987-ben alakult seattle-i csapat kora egyik legmocskosabb rockzenekara volt, mind életvitelben, mind pedig zenében, amiről egy sajnálatos félreértésnek köszönhetően sokan hajlamosak megfeledkezni. De miről is van szó?

Harminc évvel ezelőtt jelent meg az Iron Maiden korszakfordító harmadik nagylemeze, a The Number Of The Beast, amely két erős alapozó anyag után végérvényesen sztárcsapattá tette a zenekart. Mivel a Maiden napjainkban is a világ egyik leghatalmasabb koncertattrakciója és egyik legjobban csengő rockzenei márkaneve, természetesen nem mehetünk el szó nélkül a harminc éves jubileum mellett. The Number Of The Beast, Run To The Hills, Hallowed Be Thy Name – van még kérdés?

A Terrorizer nagy visszatérését jelentő, ám végül csak korrektre sikeredett Hordes Of Zombies lemez hagyott maga után némi keserű szájízt, kár is tagadni. Mivel a múltba tekintés ilyenkor némi gyógyírt nyújthat, s mert egy legenda visszatérése egyébként is kellően jó indok, vessük kicsit tekintetünket át az elmúlt huszonhat éven, és elevenítsük fel e szebb napokat is látott zenekar azon bizonyos szebb napjait.

A New York-i Anthrax a metal műfaj legpatinásabb márkaneveinek egyike, és a tavalyi nagyszerű visszatérés, a Worship Music végre feledtette azokat a ballépéseket is, amikkel az előző évtizedben sikerült gyakorlatilag porig rombolni a hitelességüket. Még a klasszikus korszak énekesével, Joey Belladonnával készített 2011-es mestermunka sem tudta azonban elhomályosítani a zenekar történetének legklasszikusabb és legsikeresebb nagylemezét, az 1987-es Among The Livinget, amely éppen ma huszonöt évvel ezelőtt, 1987. március 22-én került a boltokba.

Manapság, amikor hetente körülbelül százötven új kiskorú shredbajnokot lehet megtekinteni a YouTube-on, és semmi hírértéke nincs annak, hogy valaki boszorkányos mutatványokra képes a hat(hét?)húroson, szinte elképzelhetetlen, milyen lehetett anno, amikor néha-néha felbukkant egy-egy új gitárhős. Illetve nagyon is el lehet képzelni, milyen volt, hiszen azért a ma emberével is előfordul, hogy szájtátva rácsodálkozik valamire. A mai tendenciákat is tudomásul kell persze venni, és ha a jó oldalát próbáljuk nézni, talán kevésbé mernek a zenekarok szart kiadni a kezeik közül, ha egy nyolcévestől is minimumelvárás a Malmsteen összes. De hagyjuk is a mai világot, hiszen egy tragikus történet pontosan harminc éve ért véget, és teljesen más korban zajlott.

Ozzy Osbourne első szólóalbuma, az 1980-as Blizzard Of Ozz mérföldkövet jelentett az énekes pályafutásán: vert helyzetből sikerült vele fordítania a szerencséjén, és megújítania magát az új évtizedben, miután kirúgták a Black Sabbathból. Mindebben oroszlánrésze volt a ma harminc éve elhunyt fiatal gitárzseninek, Randy Rhoadsnak, akivel az énekes szólókarrierje legmeghatározóbb dalait hozta össze erre a lemezre. Tulajdonképpen elég lenne annyit mondanunk, hogy a Blizzard Of Ozzon szerepel a Crazy Train, a Goodbye To Romance, a Suicide Solution és a Mr. Crowley, és ezzel is mindent elárultunk róla – de e tragikus évfordulón talán mégis érdemes bővebben is megemlékezni az albumról.

Ami thrash metalban a Big Four, az progresszív metal-téren a Dream Theater – Queensryche – Fates Warning szentháromság, ehhez kétség sem férhet. És bár a trió zenekarai a Queensryche kivételével sosem értek el olyan szupersztár státuszt, mint némelyik thrasher cimborájuk, a '80-as évek végi-'90-es évek eleji metal színtérre igen komoly hatást gyakoroltak. Mivel a QR-nak az Operation: Mindcrime-mal, majd az Empire-rel sikerült az igazán nagy csapatok közé befurakodva platinalemezes bandává válnia, így fénykorukban magasan kiemelkedtek a társaik közül – legalábbis ami a népszerűséget illeti, hiszen az Empire-nek olyan vetélytársai voltak a '90-es évek elejének legjobb progresszív metal lemeze megtisztelő címéért folytatott harcban, mint a Dream Theater Images And Words-e vagy jelen írás tárgya, a Parallels. Hogy végül ebből a küzdelemből melyik album került ki győztesen, döntse el ki-ki maga, egy azonban biztos: a Parallels örökérvényű gyöngyszem, amelyet a hétfői Fates Warning koncert tiszteletére most mi is megidézünk.

1992 elején mindent elborított a grunge, kisöpörte a porondról a tömegtermelésbe fulladt hajmetal-színtér képviselőit, és a felszínen innentől kezdve jó ideig csak az alternatív (vagy annak titulált) zenekarok rúghattak labdába. Nyilvánvaló volt, hogy a metal aranykora végérvényesen befejeződött, ez azonban – sok ekkori vélekedéssel ellentétben – távolról sem jelentette a műfaj halálát. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben annál az albumnál, amely e sorsdöntő év február 25-éjén jelent meg, és alapjaiban változtatta meg a súlyos muzsikák arculatát. A mai napon húsz éves a Vulgar Display Of Power, a metal történetének egyik legkerekebb és legfontosabb remekműve, amelynek hatása 2012-ben is tisztán érezhető.

Tíz évvel ezelőtt, 2002. február 2-án vesztette életét Paul Baloff, az Exodus első igazi frontembere, akinek hangját mindössze egy stúdióalbum és egy koncertlemez őrzi, mégis kitörölhetetlenül beírta magát a durva zenék történelmébe. Halálának évfordulóján nem is emlékezhetünk meg róla méltóbban, mint minden idők egyik legjobb és legfontosabb thrash anyagával, az 1985-ös Bonded By Blooddal.

A Beatrice ’78-’88-as dupla albumáról rengeteg emlékem van, illetve ezek a bevillanó emlékfoszlányok jóval korábbiak, és inkább bizonyos dalokhoz köthetők. Ráadásul nagyjából a maga idejében ismertem meg a Nagyvárosi farkast, a Motorizált nemzedéket, a Jerikót és az összes többi korabeli Rice dalt. Köszönhettem mindezt a bátyámnak, aki mintatanulóságát némi rebellis viselkedéssel és zenei ízléssel tartotta egyensúlyban. Manapság teljességgel elképzelhetetlen az, hogy a rádióból isten tudja, milyen módszerrel felvett (leginkább mezei beépített mikrofonnal, szerencsés esetben csendben is maradt mindenki a családból) „albumot” hallgasson agyon valaki szalagos magnóról, monóban. Akkoriban valóban ferde szemmel néztek a hosszú hajú „huligánokra” a középiskolákban, a csöves farmert házilag kellett beszűkíteni, és a babos kendőt is szigorúan utcán kötötték a srácok a szimatszatyorra, rosszabb esetben a nyakba. Ilyen környezetben nem csoda, hogy a Beatrice általános iskola alsó tagozatos létemre az egyik kedvenc zenekarom lett.

1992. január 11-én már azoknak is rá kellett döbbenniük, hogy valami megváltozott a rockzenében, akik az előző hónapokban csak gyorsan múló divatnak tekintették a Nirvanát, hiszen ezen a napon a Billboard-lista élére került a Nevermind album, és mintegy hivatalosan is kezdetét vette a grunge korszak. A következő évek azonban nem kizárólag a Nirvanáról szóltak: a Seattle-robbanás másik legsikeresebb zenekara pont egy olyan csapat lett, akiket Kurt Cobainék körei kimondottan megvetettek hagyományosabb hangzásuk és részben hajmetalos múltjuk miatt.

Ha azt mondom, Nirvana vagy Nevermind, mindenkinek határozott véleménye van, aki valaha is kapcsolatba került a rockzenével. Sokuk esküszik a zenekarra és annak második lemezére, míg azok száma sem elhanyagolható, akik szerint épp csak jókor voltak jó helyen, és egyébként talán a valaha létezett leginkább túlértékelt zenekarról van szó. Egy azonban biztos: a Nirvana mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Mivel a Nevermind 2011. szeptember 24-én ünnepelte megjelenésének huszadik évfordulóját, 1992. január 11-én, azaz pontosan húsz évvel ezelőtt pedig először került fel a Billboard-lista első helyére, itt az ideje, hogy mi is megemlékezzünk róla.

Magyarország idén kivételesen szerencsés volt: kétszer is megfordult nálunk a Slayer, akik idén huszonöt éve jelentették meg legklasszikusabb albumukat, a Reign In Bloodot. A banda a 2011-es koncerteken nem állított különösebb emléket az anyagnak – nem csoda: mindig is irtóztak a konvencionális dolgoktól... –, de már tudható, hogy jövőre lesz olyan bulijuk, ahol 2003 óta először teljes egészében, elejétől végéig előkerül az 1986-os klasszikus, amely új irányt szabott a metalnak. Ha nem is pont a megjelenés évfordulóján, de természetesen mi sem mehetünk el az album mellett.

Tulajdonképpen senkit sem lepett meg, amikor az Individual Thought Patterns megjelenését és sikerét követően a Death felállása ismét nem maradt stabil. Mivel Andy LaRocque-ot elszólították a King Diamond zenekar aktuális dolgai, Chuck Schuldiner már a turné közben váltásra kényszerült: először Ralph Santollát állította a másodgitárosi posztra, majd miután ő sem tudott tartósan maradni, az észak-amerikai koncerteket már a Forbidden gitárosával, Craig Lociceróval kellett befejezni. A turnék végeztével Chuck szakított a Relativity kiadóval, akiknek munkájával régóta elégedetlen volt, és a korábban csak az európai terjesztésért felelős Roadrunnerhez írt alá. Mielőtt azonban megkezdődhettek volna az igazi munkálatok az új lemezen, néhány demófelvétel elkészítését követően családi kötelezettségei miatt Steve DiGiorgio is dobbantott (ekkoriban egy ideig az sem volt biztos, hogy egyáltalán folytatja a profi muzsikálást).

Amilyen meghatározó szerepet töltött be a Death a szélsőséges zenék világában, olyan küzdelmes volt a léte. A '90-es évek első felét például a csapat egyik csúcskorszakának tekintjük, pedig ezekben az időkben is komoly problémákkal kellett megküzdeniük. Már az 1991-es Human is egy háborgó rajongótáborral nézett farkasszemet, de az utána következő lemeznek se volt könnyebb dolga.

Az Innuendo az a lemez, amit akkor is szeretnénk, ha szar lenne. Mert ez az utolsó Queen stúdióanyag, ami még Freddie Mercury életében jelent meg, és ugyan mi lehetne felemelőbb, egyben tragikusabb annál, mintha egy művész legutolsó munkáját hallgathatjuk meg. Ráadásul úgy, hogy a negyvenöt éves Farrokh Bulsara pontosan tisztában volt azzal, hogy záros határidőn belül meg fog halni, és minden valószínűség szerint az Innuendo lesz a hattyúdala. Zenésztársain és a hozzá legközelebb álló személyeken kívül viszont másnak nem lehetett pontos tudomása a helyzet súlyosságáról, hiszen Freddie hivatalosan a halála előtti napig titkolta, hogy AIDS-es lenne. Rosszindulatú célozgatások, kétes utalások persze mind gyakrabban övezték személyét, a közélettől és a turnézástól való távolmaradását – nem is találhattak volna hát jobb címet az éppen ezekre a rossz szájízű pletykákra utaló innuendónál.

A Queen volt az első kedvenc zenekarom. Az első, akikért igazán rajongtam, akiknek lemezeit egymás után másoltam kazettára, majd addig nyúztam őket, míg végkimerülésben ki nem múltak. Emellett persze gyűjtögettem a róluk szóló újságcikkeket is, a szobám pedig rendesen ki volt tapétázva a posztereikkel. Furcsamód mindez akkor indult, mikor a legtöbb rajongó számára abbamaradt: 1991. november 24-én. Világosan emlékszem a mai napig is, hogy otthon ment a háttérben az esti híradó, amiben egy fickóról volt szó, aki valamiféle híres énekes volt, és épp aznap halt meg.

1982 az az év volt, amikor Ozzy Osbourne leharapta egy élő denevér fejét egy iowai koncerten, gitárosa, a döbbenetesen tehetséges Randy Rhoads pedig elhunyt egy repülőbalesetben. A Lynyrd Skynyrd énekes Ronnie Van Zant 136 kilós sírkövét ellopták a temetőből. A sírkövet két héttel később megtalálták egy kiszáradt folyómederben. John Belushi a Blues Brothersből elhunyt drogtúladagolásban. Ronnie James Dio utoljára lépett fel a Black Sabbath-tal az 1992-es újjáalakulásukig. A nagysikerű Macskák musical elkezdte világhódító útját, megjelentek az első CD-k a japán boltokban, megjelent minden idők legsikeresebb lemeze, a Thriller Michael Jacksontól, ezeken kívül pedig olyan albumok jöttek ki, mint a The Number Of The Beast az Iron Maidentől, a Screaming For Vengeance a Judas Priesttől, a Blackout a Scorpionstól, az Iron Fist a Motörheadtől, a Pornography a The Cure-tól, a Rio a Duran Durantől, az Eye Of The Tiger a Survivortól, a Signals a Rushtól, a Creatures Of The Night a KISS-től, a 1999 Prince-től, illetve Peter Gabrielnek és Billy Idolnak a nevüket viselő lemezei. Ebbe az illusztris társaságba érkezett 1982 májusában a Hot Space, azaz a Queen életmű sokak szerint leggyengébb albuma.