CD kritika

Nem mondhatnám, hogy az Apey & The Pea annyira rosszul érezte volna magát, és talán nem is szaglott annyira, mint a feltámasztásakor már negyednapja halott bibliai Lázár, amikor Áron Andrisék – kábé pont egy éve – úgy döntöttek, hogy már a hátuk borsódzik az Api és a Borsó elnevezéstől, és ideje lenne valami kevésbé gagyi nevet találni egyre feketülő muzsikájuk számára. Igazság szerint én sem tudtam soha megszeretni a baráti trió eredeti elnevezését, mégis, úgy érzem, hogy három nagylemez után azért a Lazarvst is szoknom kell még egy darabig, még ha kétségtelenül szépen bele is illik a banda bibliai neveket tartalmazó katalógusába (Nazareth, Judas, Abraham, Methusalem, Belphegor). Csak hát, aki nem hót meg, annak nem kell feltámadni, ugye, de ennyi elég is lesz, nézzük inkább, mit is rejt az olykor IV-nak is nevezett lemezanyag.

Mit vársz 2020-ban egy metálosan zúzó hardcore zenekartól? Minimum azt, hogy csapjon orrba, és kényszerítsen ugrálásra, hogy ökölbe szorított kézzel ugrálj és skandálva köpködd a dalszövegeket. Nos, a Century Mediánál debütáló, Menace című lemez a 2004 óta működő belga Nasty zenekartól talán ezt nyújtja. Vagy talán mégsem. A zenekarfotót elnézve a kimondottan riasztó megjelenésű négy figura (tudjátok, akikkel nem lenne jó összefutni egy sötét, elhanyagolt városrészben) láttán reméltem, hogy valamiféle Hatebreed/Madball-tengelyen forgó, intenzív arculcsapást kapok.

Nem tudom a választ, ha esetleg megkérdeznéd: mégis, mire számítottam? Annál bizonyosan többre, mint amit 2017-ben láttam a Budapest Parkban. Ráadásul, ahogy ott is leírtam, nem egyszeri megbicsaklásról, hanem hosszú évek óta tartó, nyílegyenes lejtmenetről van szó (a) Marilyn Manson esetében. Zenekarról beszélni mondjuk nincs is különösebb értelme, hiszen újfent Brian Hugh Warner és aktuális szerzőtársa koprodukcióját hallhatjuk, amelybe utólag bevontak ugyan más zenészeket is, az ő jelenlétük viszont teljességgel marginális. Itt van viszont ez a tizenegyedik sorlemez a sokat látott név alatt, és valahogy újból elfogott a kíváncsiság. Igaznak bizonyul-e az utóbbi évek trendje, valóban elérte-e már a főhős saját kútjának legalját, és onnan visszapattanva folytatja-e a távolról akár biztatónak is tetsző életjelek küldését? Mintha történne valami, valóban, ott motoszkál a mélyben, vagy ez csupán a jól megkoreografált szemfényvesztés része? Nem tudom.

Mára a death metalnak is ezer különböző iránya, elfajulása jött létre, komplett kis mikroszínterekkel, ahogy kell. Ugyanakkor még mindig akadnak zenekarok a fiatalabbak között is, akik nem szeretnének kísérletezni, újítani, überkomplexen játszani, netán tovább fokozni a brutalitást (ha még lehetséges ez egyáltalán), hanem simán csak az örök klasszikusok nyomdokain alkotnak, akiket annak idején, tizenévesen hallgattak. A negyedik teljes nagylemezénél járó, kaliforniai Skeletal Remains egyértelműen ebbe a körbe tartozik.

Nem hinném, hogy nagyon meglepném a progresszív doom stílus rajongóit, ha a houstoni illetőségű Oceans Of Slumber négy esztendővel ezelőtt megjelent második albumát a 2016-os év egyik csúcsteljesítményének nevezném. A Winter az akkori év végi listám második helyét is kibérelte magának, ami már önmagában is sokat elmond az amerikaiak rám – illetve a szerkesztőség nagy részére is – gyakorolt hatásáról. Cammie Gilbert énekesnő akkori debütálásával a csapat olyan határozott lépést tett a színvonal egekbe emelése felé, amit előzetesen még talán ők maguk sem gondolták volna saját magukról.

Úgy nagyjából azóta teljesen nyilvánvaló lehet mindenki számára, hogy az Ulver mindenféle kategórián felül áll, amikor képesek voltak a világtörténelem egyik legkaotikusabb, legelvetemültebb lemeze, a Nattens Madrigal után mindössze egy évvel előrukkolni a Themes From William Blake's The Marriage Of Heaven And Hell ambientes hangulataival. Nem állítom, hogy kívülről fújom a zeneileg mindent és mindennek a lehetséges ellenpontját keretbe fogó pályafutás összes mozzanatát, de természetesen nekem is megvan a magam története Kristoffer Ryggékkel. A Bergtatt albumhoz például egész életem egyik legbrutálisabb, szó szerint zsigerforgatóan elementáris zenei élménye kötődik (amit most csak azért sem fogok elmesélni), akkor tanultam meg igazán tisztelni ezt a bizarr formációt és főnökét. Minden elismerésem és főhajtásom dacára ugyanakkor sokkal inkább a csapat letisztultabb, dallamosabb, kommerszebb oldalában lelek élvezetet a mindennapokban, ha épp úgy hozza a kedvem.

A Shockmagazin Vallásügyi Főosztályának Andor kollégánk által kinevezett vezetőjeként nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy a Stryper legújabb albumáról írjak. Elsőre kényelmetlennek gondoltam, mert annyira rég hallgattam a banda bármelyik lemezét, ráadásul a mondanivalójukat is kellően tisztes távolból szoktam kezelni, ugyanakkor voltak azok a lelkileg szegény idők, mikor még a szótár segítségével lefordított számcímek – ilyenek, hogy Always There For You vagy Calling On You – mögött értelemszerűen valamilyen nőt vagy lányt sejtettem, és hát amióta a szerelem témakörét a beatzenének adtuk, nem is nagyon akartam úgymond élet- és lélekvezetési tartalmakat sejteni a mondanivalóban.

Ha egy zenekar az InsideOut kiadóhoz kerül, az valahol garancia a minőségre, mindig kíváncsian várom az új felfedezéseket, néhány gyöngyszem mindig megakad a hálójukban. A származásilag már a nevéből is behatárolható (egyébként tényleg svéd) Gösta Berlings Saga új lemeze, a Konkret Musik pedig az én hálómon is fennakadt, és ugyan július végi volt a megjelenés, nem ártott érlelni egy ideig, hogy pár hét elmúltával még mindig ugyanazt érzem, gondolom-e, mint először.

A Ted Poley énekes (Danger Danger), Steve Brown gitáros (Trixter), Chuck Bürgi dobos (Rainbow) és Greg Smith basszer (Alice Cooper, Rainbow) nevével fémjelzett Tokyo Motor Fist első lemezéről nem írtunk három évvel ezelőtt, ami talán mulasztás, talán nem – a lemez nem volt rossz, hallgatgattam akkoriban, de megkerülhetetlennek azért távolról sem éreztem. Noha a csapat kipróbált tagjai a felvezető nyilatkozatokban a szeletelt kenyér feltalálása óta létrejött legnagyszerűbb dologként méltatták a második anyagot, maradjunk annyiban: nagyon komoly változás nem történt 2017 óta. Vagyis dallamrock-fanok számára bőven élvezetes lesz a cucc, de az érdekesség-faktor ennyiben ki is merül.

Szinte meglepő, milyen nyilvánvaló '90-es évekbeli extrémmetálos hatásokat villant a rövid bevezetés után a szokásos présgép-riffet csatasorba állító You Can't Save Me indításban az Omega Diatribe. Nem mintha eddig ne tudtuk volna, hogy a srácok ezeken a muzsikákon szocializálódtak, a dal letisztult, körvonalazott megközelítése azonban minden előzménynél nyíltabban mutat vissza az üvöltős, groove-os zúzdamuzsikák fénykorába: egyszerre rejlik benne korabeli Meshuggah, Fear Factory és Sepultura, mindez természetesen a banda ízig-vérig mai megszólalásával. Rendesen meg is adják vele az alaphangulatot a folytatáshoz.

Nagy lendülettel, szépen kivitelezett, ívelt pályán repült át a levegőben Zakk Wylde frissen kicsomagolt, játék freestyle motocross-versenyzője az egymásra halmozott Black Label Society CD-gyűjtemény felett. A műanyag bábu talajfogása persze már korántsem volt ennyire kifogástalan, azonban az attrakció alatt folyamatosan fejhangon vinnyogó hősünket mindez cseppet sem zökkentette ki óvódásokat is megszégyenítő játékszenvedélyéből, amit heves tapsikolással és Laár András Edebede bácsi karakterét idéző, extázis-közeli örömujjongással üdvözölt. Igen, Zakk barátunk mostanában az ilyen elmebeteg hobbiknak is hódol luxuskecójának terjedelmes konyhaasztalán. És persze emellett örök szerelmét, a Black Sabbathot sem rest mellőzni.

Az ígérethez híven megérkezett a februári Telemark EP komplementere a Pharos képében, amely ismét egy középlemez, három saját dallal és két feldolgozással. Ezek az EP-k hivatottak felderíteni az ihsahni spektrum két végpontját, így a legutóbbi, szigorú nordikus támadással ellentétben ezúttal a notoddeni mester legdallamosabb elképzeléseivel szembesülhetünk. Ahogy a Telemark kapcsán már írtam, látszik a logika ebben a végsőkig kontrasztos megoldásban is, igazán nagyon viszont szerintem egy közös LP-n tudna ütni ez a három plusz három dal, plusz a feldolgozások. Egy másik nézőpontból viszont ez megint valami újdonság Ihsahntól, olyasmi kísérlet, amit egy „rendes" sorlemezen esetleg nem is mert volna meglépni. A Pharoson ugyanis nem csupán minket, de saját magát is meglepni készült.

Habár lemezgyűjteményem jelentékeny részét képezik a tágabb értelemben vett instrumentális rockzene klasszikus és kultikus darabjai, már jó ideje nem villanyoz fel túlságosan a matematikai alapokon nyugvó torzgitározás, a koordinátarendszerben szinuszfüggvényként felrajzolható, vég nélküli arpeggiók és a lineáris algebra segítségével értelmezhető skálázós futamok világa. John Petrucci elég határozottan ezt a felfogást képviseli ma is, így én lepődtem meg legjobban, hogy mindezek ellenére felülkerekedett bennem a kíváncsiság.

Idén novemberben lesz hat éve, hogy elhunyt Wayne Static, a Static-X egykori, égnek álló hajú frontembere. Annak a zenekarnak a frontembere, amely a 2009-es Cult Of Static című lemez után nem sokkal atomjaira robbant, olyannyira, hogy Wayne halálakor sem voltak még beszélőviszonyban a tagok. Hogy ízléses dolog-e ennyi évvel az énekes halála után új lemezt készíteni, amin gyakorlatilag felhasználták a hangját, hosszú évek óta kallódó felvételekről? Nem, egyáltalán nem, ilyen háttértörténettel kimondottan ízléstelen és hányingerkeltő. Más kérdés, hogy a másik fél erre talán csak megrántaná a vállát, hogy „valamiből élni kell", esetleg „csak a rajongóknak akartunk kedveskedni". De a zenekar alapfelállásának három hangszerese, Tony Campos basszer, Koichi Fukuda gitáros és Ken Jay dobos a saját lelkiismeretének tartozik elszámolni, nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy meghallgassuk a lemezt.

Akármihez is fog, Phil Anselmo örökre a Pantera egykori frontembere marad, amivel nyilván ő van a leginkább tisztában, és ugyan egy időben menekült a dologtól, az utóbbi években már teljes mellszélességgel felvállalta az örökség ápolását. Ezzel önmagában nincs semmi gond, de ne kerülgessük a forró kását: Anselmo adottságai eléggé megkoptak már ahhoz a zenéhez, és pont a Panterában tökélyre vitt öblös-üvöltős regiszterekben nem szakadnak már ki belőle a kellő erővel a hangok, ellentétben a dallamosabb témákkal és a károgós-hisztérikus ordibálással. Utóbbit az elmúlt évek számos vérhányós-durvulós projektjében vitte el a falig, az En Minor pedig előbbi téren mutat tőle újat, ilyen megközelítésű lemezt ugyanis még sosem készített Phil.

Több mint két évtized ismeretség és tapasztalat alapján sem tudnám pontosan meghatározni az elvárásaimat a Pain Of Salvationnel és aktuális hanghordozóival kapcsolatban, ami különösen jó hatással van a kíváncsiságra éhes, újdonságokra fogékony gyermeki énemre. A kiszámíthatóság és a múlt ködébe veszett dolgokhoz való ragaszkodás általában nem az én asztalom, s ahogy egy ideje figyelgetem a svédek életútját, utóbbi gondolat szinte minden alkalommal eszembe jut róluk. Daniel Gildenlöw és csapata valamiért mindig képes úgy ráfordulni az új utakra, hogy közben teljes mértékben megőrzik saját stílusukat.

A From Hell évekkel ezelőtt amolyan underground szupergroupnak tűnt az első hírek alapján, hiszen az alapító George „Aleister Sinn" Anderson énekes/gitáros által alapított csapat felállásában egyaránt ott találtuk Steve Smyth gitárost (Nevermore, Testament, Forbidden), Paul Bostaph dobost (Slayer, Forbidden, Exodus, Testament) és Damien Sisson basszert (Death Angel). Aztán kijött az Ascent Of Hell című debütalbum, és elég gyorsan egyértelművé vált, hogy szó sincs ilyesmiről: ez itt egyemberes történet, amihez a főnöknek sikerült valahogy megvennie a jó neveket. Szintén ezt támasztja alá, hogy a Rats & Ravensre már csak a helyét amúgy is évek óta nem lelő Smyth maradt meg Sinn mellett, a ritmusszekcióban Stephen Paul Goodwin basszert és Wes Anderson dobost találjuk.

A kitartás szobrát Geoff Thorpe-ról lehetne mintázni. Bár a gitáros/zenekarvezető és csapata sosem heverte ki a klasszikus éra énekesének tragikus halálát (Carl Albert autóbalesetben hunyt el 1995-ben), a Vicious Rumors ma is itt van, és rendületlenül menetel előre. Dacára annak, hogy a banda körüli énekes- és tagcserék szinte már-már követhetetlenek (a poszt-Albert korszak csúcstartója eddig Brian Allen, aki két nagylemezt énekelt fel), igazán gyenge lemezük mégsem született eddig. Geoff és a rajta kívüli egyedüli konstans tényező, Larry Howe dobos valahogy mindig előásott egy megfelelő képességekkel rendelkező vokalistát, a dalszerzés meg egyértelműen jó helyen van az öreg Thorpe kezében.

Sokak szemében számít (ha nem is vállalhatatlan, de legalábbis) bűnös élvezetnek az Alanis-lemezek hallgatása, még 2020-ban is. Félretéve a viccet, és azt a tényt, hogy valóban törzskönyvezett, klasszikus iskolás popzenéről beszélünk, azért messze nem ilyen szimpla a kép. Történt azért pár dolog azóta, hogy az MTV-ből megállás nélkül ömlött, ahogy egy furcsán öltözött lány saját magával kórusban énekli az Ironicot. Egészen pontosan huszonöt év telt el azóta, és ezt eleve nem könnyű tudomásul venni, ugyanakkor önmagában nem is menti fel a főkolompost a „bűnei" alól. De hogy mást ne mondjak, az énekesnő legutóbbi hivatalos kiadványa a Montreux Jazz Festivalon adott koncertjét karcolta barázdába, szóval a dolgok tényleg alapvetően változtak meg a korai évekhez képest. Számomra viszont ez még mindig az örök lázadó, művészlélek Alanis Morissette, akinek stúdió- és élő produkciójára töretlenül kíváncsi voltam és vagyok.

Akadnak egészen furcsa evolúciós utat bejáró zenekarok. A kanadai Protest The Hero kétségtelenül ilyen, hiszen a csapat korai gyökerei egyértelműen a punk/hardcore színtéren keresendők, ahonnan valami egészen beskatulyázhatatlan valamihez jutottak el az évek során. Nem feltétlenül akarom megfejteni, hogy ez itt most progresszív rock, mathcore (...) vagy valami egészen más, netán minden és minden ellentéte egyszerre, de annyi bizonyos: az új albumon is lenyűgöző, amit művelnek.

Elképzelni sem tudom, hogy hány olyan ember él a Kárpát-medencében, akinek mond valamit a Pinnacle Point név. Azon kívül, hogy egy híres dél-afrikai barlangrendszert is így neveznek – az itt feltárt ősember-leletek alapján derült ki, hogy a homo sapiens végül is Afrikából származik –, a formáció névválasztása mégis inkább egy legendás zenekarhoz és annak kivételes dalcsodájához köthető. Beavatottaknak persze nem nehéz kitalálni, hogy ez a zenekar egy bizonyos Kansas, a dal pedig a The Pinnacle, a Masque album egyik gyöngyszeme.

Elitista olvasóinkat provokálva kissé: ha valami, akkor az Alcatrazz aztán tényleg öltönyösök által íróasztalon összerakott formációként indult a '80-as évek elején. Ott volt ugye ez a svéd csodagyerek, akire már az ígéretes, de olyan nagyot nem durranó Steeler révén is felfigyelt a szakma, és akivel kellett végre valami értelmeset kezdeni, na meg persze a már két komoly helyről is kirúgott renitens énekes (maga is öltönyös, de másként). Nem kevésbé renitens és ismert zenésznek számított a Maidenből szintén nem önként távozott, de dobosként attól még zseniális Clive Burr (igaz, az ő nevének belengetése persze maximum PR-nak felelt meg, mert pár hét után már híre-hamva sem volt), de Gary Shea basszer és Jimmy Waldo billentyűs ugyanolyan alapemberei lettek az Alcatrazznak, mint a fentebb említett, 70 éves korára megszelídült Graham Bonnet. Persze Yngwie nagyon messze járt már pár évvel később is, de az ő munkásságában ugyanúgy mérföldkő és alapmű az 1983-as No Parole From Rock'N'Roll, mint a frontemberében. Nem véletlen, hiszen nagyon jókor volt mindenki a tökéletes helyen, a debütlemez igazi klasszikussá érett, és utána már nem is sikerült felülmúlni, pedig összesen két folytatása készült el a hőskorban, Steve Vai-jal és az őt (Dave Lee Roth Bandbe távozása után) pótolni hivatott Danny Johnsonnal.

Régóta várom ezt a lemezt, és ehhez képest elég kellemetlen meglepetést jelentett pár hónapja, amikor távozott az Onslaught soraiból Sy Keeler énekes. Az előző három albummal óriási szériát futottak a veterán brit thrasherek, és nem különösebben tetszett, hogy törés áll be a jól működő történetben. Egy énekescsere mindig a lehető legérzékenyebb változás egy zenekar életében, és mint emlékezetes, annak idején már átestek egy hasonlón, amikor ugyebár szintén Keelert váltotta az amúgy kiváló Steve Grimmett. Mindez akkor zeneileg is jelentős változásokat hozott náluk. Ezúttal tudni lehetett, hogy az anyag java már a váltás előtt is teljesen készen állt, vagyis ilyesmitől nem tartottam, de a lelkesedésem valamelyest azért csökkent. Sy-ról az évek során többször is leírtam, hogy gyakorlatilag minden szempontból tökéletes thrash-énekesnek tartom, szóval egyáltalán nem tűnt sima ügynek az utódlása.

Magam is meglepődtem, ahogy visszanéztem, de azzal kellett szembesülnöm, hogy noha számos alkalommal írtam a Deep Purple-ről az oldalon, aktuális sorlemezt még soha nem veséztem a nagy öregektől. Nyilvánvalóan izgalmasabb feladat lett volna az ilyesmi a '70-es évek első felében, a csapat csúcskorszakában, de akár a '80-as és a '90-es évek folyamán is, amikor még valóban eseménynek számított egy-egy új Purple-album megjelenése. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a zenekar ma már senkit sem érdekel: két elődjéhez hasonlóan a Whoosh! is rögtön a listák első helyén nyitott a világ egyik legnagyobb piacának számító Németországban, Nagy-Britanniában is bekerültek vele a Top 5-be, a menetrendszerű turnék pedig mindenütt teltházakkal futnak. Mindez nem csoda, veteránokról beszélünk, akiket mindenki látni akar, hiszen ki tudja, meddig mozognak még. De abban aligha vitázik velem bárki is, hogy 2020-ban nem egy új Deep Purple-albumtól reméljük a hard rock forradalmát, sőt, még a banda életművében sem érdemes különösebben nagy momentumokat várni.

Melodikus progresszív rockként kategorizálta a „zinternet" legújabb felfedezettjeimet, akikre szokásos szörfölésem közepette akadtam rá. A fenti jelzővel ellátott csapatok már önmagukban is megérnek egy megfülelést, úgy meg főleg, ha a jól csengő zenekarnév és albumcím mellett a külsőségek is rendben vannak. A brit illetőségű Compass beizzítása egy bizonyos Steve Newman énekes-gitáros-billentyűshöz fűződik, aki történetesen saját, Newman nevezetű AOR-bandájának komfortzónájából szeretett volna kilépni, illetve kipróbálni magát egy modernebb, progresszívebb stílusirányzatban is.

Bár kimondottan tetszett, ahogy Mike LePond a klasszikus Manowar-basszustémákat hozta Ross The Boss bandájának tagjaként, szólóbandája mégis elkerülte a figyelmemet, pedig nagyon bírom az énekesnek megnyert Alan Tecchiót is. Ez van: a basszusgitárosok szólódolgaira dzsesszben nagyon, metálban valahogy kevésbé figyel az ember, pedig a jó Mike tényleg mestere hangszerének, ahogy ezt a Symphony X-ből is jól tudjuk. És, bár a Silent Assassins az „egyszerűbb" heavy metal mellett kötelezte el magát, a basszus-sound első pillanattól fogva nagyon adja, ahogy maga a nyitó tétel is: a Dracul Son egy horzsoló riffel indító speedgránát, amit nem lehet nem szeretni, és emiatt kapásból pozitívan áll az ember a folytatáshoz.