CD kritika

A Nervosa néhány éve igazi underground kuriózumként (vagy kissé hatásvadászabban: szenzációként) érkezett a színtérre. Mert igaz ugyan, hogy manapság már semmi meglepő sincs abban, hogy egyre többen és egyre szélsőségesebb műfajokban alkotnak női zenészek, arra viszont, hogy három – most már négy – dögös brazil csaj tolja a régisulis thrash metalt, még ma is felkapja a fejét az ember. A banda tehát kezdettől fogva fokozott figyelem mellett alkotott, és szép sorjában leszállított lemezeikkel nem is volt különösebb probléma: kiemelkedőnek ugyan nem nevezhető, de korrekt, felső-középkategóriás szinten hozták a műfaj kötelező paneleit. 2020-ban aztán gyakorlatilag széthullott a zenekar: Prika Amaral gitáros/vokalista mellől hirtelen mindenki lelécelt, így az egykori alapító anya egyedül maradt a fedélzeten. Ahhoz képest, hogy azt gondolnám, ebben a műfajban azért nem olyan egyszerű összetrombitálni egy komplett felállásnyi női muzsikust, meglepően gyorsan kialakult a leosztás. A legnagyobb név egyértelműen a bőgős Mia Vallace, akit Abbath mellett is láthattunk már, de Eleni Nota dobos és az új frontasszony, Diva Satanica (!!!) is szerepelt már kisebb formációkban itt-ott. Utóbbi például 2012 óta áll a Bloodhunter élén, de vendégként felbukkant többek között a spanyol Mago de Oznál is.

Ha létezik manapság olyan csapat, akiknek pont nincs szüksége a médiafelületekről naponta frissített promócióra, hát a jelenleg is milliós nézettségi statisztikákkal rendelkező The Pretty Reckless az. Tulajdonképpen minden adott náluk a sikerhez: Taylor Momsen személyében jelen van egy szemrevaló frontasszony, akit ráadásul olyan hangszínnel áldott meg a sors, hogy azzal  nem igazán lehet tévedni, és ott áll mögötte egy kivételesen tehetséges dalszerzőkből álló zenészgárda is, akik alázatosan teszik a dolgukat pont úgy, mint egy ilyen szituációban elvárható. A mindezek mögött megbúvó háttérhatalomról most nem teszek említést, de egyelőre semmi jel nem mutat arra, hogy a nagy költségvetésű klipekkel megtámogatott vállalkozás zsákutcában lyukadna ki a közeljövőben.

Már akkor tudtam, hogy nem lesz gond, amikor a nehezen megfogható, ám annál többféle értelmezési lehetőséget felvillantó borítót megláttam. Pláne, mikor ismertté vált a predesztináció évezredes kérdésén újabbat csavaró lemezcím, majd jöttek szépen sorban a videók: No One Ever Walked On Water; Everything Is Wonderfall; Sometimes I Feel; Death Of A Dream és végül a Breaks. Igen, öt is, ráadásul mind rendes klip, nem pedig olyan szöveges videó, amiket alibiből szokás csinálni. Egyedi, mégis egységes képi világú, pulzáló, helyenként roncsolt, máskor éles felvételek, olykor könnyedén, felemelően, de többnyire azért elég nyomasztóan. Elöl balerinák táncolnak légi könnyedséggel, míg a háttérben a depresszió és a pusztulás képei peregnek. Megragadhatatlanul, mégis, szinte kézzel foghatóan. Pont olyanok, mint a Gone Is Gone névre hallgató szupercsapat második lemeze.

Valamilyen oknál fogva én maradtam a Shock Zrt. Jeff Scott Soto-ügyi főelőadója, pedig már jó ideje nem akarok az lenni. Hogy miért nem, az pont összefügg azzal, amit most a lemezről fogok írni. Jeff nagyon nagy kedvencem volt attól fogva, hogy meghallottam a Talisman egyik lemezét valamikor 1994-ben, egy társasági utazáson, Cézé walkmanjéből, aki akkor még nem is sejtette, hogy egyszer a P. Box ex-basszusgitárosa lesz. Mindegy is, a rock örök és elpusztíthatatlan, Jeff Scott Soto szintén, és ez utóbbit majdnem addig úgy hittem, míg meg nem jelentek a SOTO-lemezek, ahol JSS túlzottan komorra vette a figurát, és ezt igazából akkor se tudtam tőle elfogadni, ha tisztában vagyok vele: a kort – és a fizika-kémia-biológia törvényeit – nem lehet sokáig elhazudni. Az évekkel mélyül a hang, na de nekem nem szabad beadni azt, hogy emiatt a zenének is sötétnek kell lennie, mert arrébb találok állni. Akivel beszéltem, hasonlóan gondolták. Oké, Soto csúcs, élje ki perverz vágyait Portnoy meg Sheehan mellett a Sons Of Apollóban, a saját zenéjét pedig kisebb színpadokon tolja inkább, de az legyen olyan, amit vidámabb közegben fogadhat be a közönsége, még akkor is, ha jóval kevesebb kockázattal is jár ez. Másképp: ha kiszámíthatóbb is a zene, azért maradjon igazi dallamvezérelt, napfényes hard rock.

A '90-es évek közepén, amikor egyre-másra nyíltak a nyugati mintára létrehozott és ahhoz mérten sosem látott bőséget kínáló lemezboltok Pesten, megszállott gyűjtőként elkezdtem beszerezni azokat az albumokat, amiket korábban csak a külföldi magazinok, illetve a korai Hammerek oldalain láttam. A mindenki által könnyes szemmel emlegetett debütáló Unruly Child-lemez persze már akkor is olyan ritkának számított, mint a hat lábbal született kisborjú, de úgy '98 körül csak sikerült azt is begyűjtenem: a Hammer Barlangban kaparintottam meg egy hosszú papírdobozos, amerikai nyomású példányt. A korong eredetileg 1992-ben jelent meg az akkor még a Warner égisze alá tartozó Interscope-nál, tehát a dallamos éra utolsó multis mohikánjai közé számított. Máig rejtély számomra, hogy abban az évben miért láttak a világ egyik legnagyobb kiadójánál fantáziát egy tradicionális AOR-brigádban, de mindenesetre komoly büdzsét biztosítva megteremtették a lehetőséget arra, hogy a King Kobra, a Signal, a Hurricane, a World Trade és a Stone Fury soraiból verbuválódott ötös Beau Hill sztárproducer segítségével az akkori korszak egyik leghatalmasabb melodikus rocklemezét készíthesse el.

Egészen megdöbbentően nagy hullámokat vert a Lake Of Tears visszatérésének tavalyi híre, annak ellenére is, hogy a zenekar, illetve az utóbbival egyenértékű Daniel Brennare bő húsz évvel ezelőtt volt igazán meghatározó, ízlésformáló erő a doom/gothic színtéren. Jött aztán az ezredforduló, egy furcsa lemez (The Neonai), egy kurta feloszlás, majd a rapid reuniont követően pár olyan album, amelyek íve a maga szerethető pillanataival együtt is határozottan lefelé mutatott. Végül pedig egy komplett évtizednyi csend, amelyet csak egy váratlan koncertfelvétel kiadása tört meg. Szépíthetném a dolgot, de az az igazság, hogy a legutóbbi időkig a Lake Of Tears számomra múlt idő volt, egy vállalható nosztalgia tárgya, olyan emlékekkel, amelyek a megidézett, örök melankólia dacára is folyton mosolyt csaltak az arcomra. (Létezik, hogy bárki el tudja felejteni a Forever Autumn lemezt?) 2021-re ráfordulva roppant furcsa volt tehát újra ráeszmélni, milyen sokakkal osztozom mindebben.

Sokszor mondjuk, hogy felesleges egy-két-három évente, de legalábbis az adott zenekar mércéjéhez mérve sűrűn kiadni lemezt, mert nem gyűlik össze annyi érdemi mondanivaló ilyen rövid idő alatt. Na de tizenkét évet várni egy friss anyagra, az már pont a mérleg másik oldala – persze csak akkor, ha az addigi lemezek tényleg rendben voltak, és jólesne további adag abból az esszenciából. Aztán amikor megjelenik a friss lemez, és az kompakt módon egyben van, feltolul a kérdés, hogy „na, de mégis mi tartott ennyi ideig?”. Hogy mi… család, gyerek, meg úgy az élet, instabil zenekari felállás, időhiány – majd egy soron következő interjúban mi is megkérdezzük, addig is fortyogjon a fém, amit tekervényes úton sikerült a Kohóba vezetni. Micsoda remek lemezcím és tematika a Kohó, nem is értem, hogy a tősgyökeres ózdi Oláh Zsoltinak a Kohó szomszédságában ez még hogy nem jutott eszébe, annyira adja magát pedig, de talán csak most értek össze pont úgy azok a szálak, ami miatt jó helyen és jó időben lehet alkalmazni a fémmegmunkálás fortélyait.

Valahogy mindig is úgy voltam Dave Grohllal, hogy őt gondoltam az egész rockcirkusz legszimpatikusabb figurájának, azzal együtt, hogy magát a fazont sokkal szerethetőbbnek tartom, mint a zenéjét. Persze, csinált ő azért kiugróan jó dolgokat is (mondjuk a Foo Fightersszel a remek Wasting Light óta nem igazán, és az bizony már egy évtizede volt), de egyszerűen túl sok a resztli. És igen, a zenekar tizedik, jubileumi lemezénél is így érzem, még ha most egyértelműen a pozitív felé is billen a mérleg nyelve – pedig nagyon nem így indult a játék.

Gyakran megkapjuk a fejmosást az olvasóktól, hogy nem vagyunk eléggé szigorúak, nincs bátorságunk kritizálni és alacsony pontszámokkal illetni kedvenceink aktuális hangzóanyagait, valamint nem merünk leírni egyetlen negatív szót sem szent tehéni státuszban leledző géniuszainkról (ha pedig mégis, akkor általában az a baj – a szerk.). Nos, álljon akkor most itt egy olyan írás, ami mindenféle hátsó hatalom befolyása nélkül cáfolja meg a fenti okfejtéseket és tör borsot a nagyközönség (és jómagam) által is istenített őstehetségek, Neal Morse és Mike Portnoy, illetve két kollégájuk, Roine Stolt és Pete Trewavas orra alá, akik hét év szünetet követően leheltek új életet nagyrabecsült Transatlantic projektjükbe.

Itt meg nem nevezendő munkatársunk megjegyzése szerint az új Accept „kegyetlen, nyáron bőrgatyába poshadt fingszagot áraszt.″ Mehet is ki! – hangzott válaszom, arra gondolván, hogy esetlen így mentesülök pár közhelyes mondat papírra vetésének feladatától a lemez kapcsán. Persze ez csak vicc, hiszen egyrészt az efféle sarkos kinyilatkoztatásokkal – némi insider trollkodást leszámítva – nem nagyon szoktam azonosulni, tehát nem igazán értek egyet. Másrészt pedig a radikálisan provokatív mondat jó kiindulópontja lehet egy higgadtabb, konstruktívabb eszmecserének, jelesül az újkori Accept és az általa képviselt stílus mai szerepéről. Mert ha valakikre pont nem érvényes a nyitó megállapítás, hát az Wolf Hoffmann zenekara, amely ténylegesen főnixmadárként volt képes feltámadni jó évtizede, és új alapokon tudta felépíteni a patinás nevet, méltón régi nagy híréhez. Én a magam részéről nem is tudok hozzájuk fogható reuniont megnevezni (leszámítva a némileg más műfajban mozgó Alice In Chainst), de még olyat se, ahol négy ennyire erős lemez követte volna egymást viszonylag rövid idő alatt.

„Ezt a lemezt emberek készítették, és nem gépek" – áll a Trident Beat címre keresztelt albuma bookletjének belsejében, én pedig először igencsak furcsállottam, hogy ezt éppen az a zenekar hangsúlyozza ki ennyire, amelyik 1996-ban, az Újabb technológiák című nagylemezén Magyarországon az elsők között próbálta meghonosítani azt a zenét, amit emberek és gépek együtt alkotnak. Persze, tudom, ez már nem ugyanaz a Trident, hiszen a tagságnak mindössze a fele maradt meg abból a korból (Demeter Zoli – gitár/ének és Papp Zsolti – dobok/vokál), és nyilván a kijelentés sem az indusztriális zene szembeköpését célozza meg, hanem arra akar utalni, hogy a Beaten elsődlegesen az olyan, leginkább emberekre jellemző dolgok lesznek fontosak, mint az érzések és a gondolatok. Ez pedig valóban így is van.

Christofer Johnssonról sok mindent el lehet mondani, de az vitathatatlan, hogy a Therion-vezér mindig is a saját feje után ment. A kezdeti Celtic Frost-hatású death metal zenekarból a Thelivel operás szimfo-metálba váltott, majd ezen új stíluson belül is meglehetősen bátran kalandozott az évek során. Számomra pedig ezek a kitérők a legutóbbi lemezig kifejezetten jól is működtek: a sötétebb Lemuria / Sirius B kettősét ugyanúgy simán bekajáltam, mint a Les Fleurs du Mal sanzon-átiratait. A 2018-ban megjelent, extra-grandiózus Beloved Antichrist viszont megfeküdte a gyomromat; ennek oka pedig nem is elsősorban a szinte befogadhatatlan terjedelem volt, hanem az, hogy egész egyszerűen nem találtam a megalomán dalfolyamban semmi kiugrót, semmi olyasmit, ami segített volna legalább átevickélnem a végeláthatatlan középtempókon.

Szerintem ha nem is személyesen, de névről-arcról vagy legalább a netről szinte mindenkit ismerek Magyarországon, akinek mondhat valamit a Holy Mother zenekarnév. Mike Tirelli énekes zenekara olyannyira underground, hogy még kultikusnak sem feltétlenül nevezném őket, viszont a '90-es évek végének metal revivalját egy zseniálisan jól sikerült albummal kapta telibe a csapat. A '98-as Toxic Rainből talán nem fogyott annyi, mint a Legacy Of Kingsből, a Visionsből vagy akár a Something Wicked This Way Comesból, de aki akkor és ott a felszín alatt is követte a színtér történéseit, pontosan tudja: az éra egyik legjobb lemezét tették le az asztalra.

Még élénken él bennem, micsoda viták mentek a '90-es évek első felében arról, vajon elárulta-e magát és rajongóit a Napalm Death a korszakban végigvitt iránykorrekciókkal, lassulással, zenei kísérletezésekkel. Nekem már akkor, tizenéves fejjel is teljesen nevetségesnek tűntek ezek a „viták", ugyanis az első, általam megismert Napalm-lemezek, a Fear, Emptiness... Despair és a Diatribes simán az addig hallott legdurvább zenéim közé tartoztak, így aztán nem nagyon értettem, hogy ha ez kompromisszum, akkor mégis mihez képest az. Az említett éra persze rég a múlté, a Napalm Death pedig mára épp ellenkezőleg, abszolút nem képezi viták tárgyát a színtéren, hanem a megbízható, biztos pontok egyike.

Nem szándékozom elijeszteni senkit a hülye nevű zenekarokat bemutató sorozatunk legújabb fejezetével, így rögtön le is szögezném az elején: a lehetetlen név igazi finomságot takar, elsősorban a hard rock szerelmeseinek! Nem kevésbé fontos infó az sem, hogy a zenekar és névadó énekese, Girish Pradhan eredetileg Indiából származik, akiket a Universal kiadó helyi képviselete karolt fel még pár évvel ezelőtt, amikor végre megszimatolták a bennük lévő potenciált. A csapat egyébként már jó egy évtizede aktív, bár hagyományos sorlemezek furcsa módon nem igazán kötődnek hozzájuk, leszámítva egy 2014-es keltezésű Back On Earth című albumot, amelynek folytatásaként jelent meg tavaly áprilisban a Rock The Highway elnevezést kapott energiabomba.

Aránylag kevés példa akad arra a rocktörténelemben, hogy egy nem underground zenekar tagságában tagcsere történik még a lemez fizikai megjelenése előtt. Nem mondom, hogy a The Dead Daisies esetében ugyanakkor borítékolható volt ez, de azt sem állítom, hogy veszettül meglepett volna, hiszen a csapatban idén nyolc éves történelme során immáron tizenhét (!) zenekartag fordult meg, és a számtalan vendégzenészről még nem is ejtettem szót. Persze lehet sajnálkozni, hogy a bő három évet leszolgált, rokonszenvesen izgága Deen Castronovo igazán maradhatott volna még egy kicsit, de ha műteni kell egy sivalkodó testészét, akkor nincs mit tenni. Vélhetően nem két hét után fog dobszékbe ülni az operáció után, ezért muszáj volt „hirtelen” megoldást találni.

Mondhatni, menetrendszerűen érkezett meg év végén a Dark Tranquillity új nagylemeze. Mivel a zenekar az elmúlt évtized folyamán elég rendesen ráállt egy megbízható, szinte üzemszerű, kilengésektől mentes működésre, az ember ösztönösen rámondaná a Momentre, hogy olyan, mint mindig, tehát jó, de igazából nem hoz nagyon extrát a banda világába. Most mégis úgy érzem, hogy Mikael Stannéék valamelyest frissítettek a recepten, még ha csak nüanszokról is van szó. Amúgy meg ezekkel együtt is tényleg olyan a lemez, mint mindig, tehát jó.

Noha az ausztrál – konkrétan tasmániai – Psycroptic már idénre várható nyolcadik nagylemezén dolgozik, igazából csak az utóbbi néhány évben kezdett igazán mozgolódni körülöttük valami. Vagyis a szélesebb közönség a világnak e részén még mindig csak tanulgatja a Haley tesók, a dobos Dave, illetve a gitáros Joe bandájának nevét. Bevallom, én is csak az utóbbi években figyeltem fel erre a tényleg különleges zenekarra, ismerkedni viszont sosem késő, ráadásul ebben az esetben bőven meg is éri, mert marha jók. A tavaly év végén kihozott, kétszámos The Watcher Of All EP pedig már csak formai keretei miatt is kiváló ízelítő a négyes munkásságából, hiszen rövid, és könnyen bele lehet kapaszkodni általa, miről is szól itt a játék. (Biztosan nem arról, amit a klisés és ocsmány borító sugall...)

A legutóbbi Six Feet Under-lemez kapcsán azon sajnálkoztam, hogy Chris Barnes nem érlelte még egy kicsit a dalokat, hiszen akkor talán már a felvételek után csatlakozott egykori kolléga, Jack Owen is hozzátehette volna a magáét az albumhoz. A Cannibal Corpse klasszikus felállásának két oszlopa most már együtt rakta össze a folytatást, viszont ami jött a réven, elment a vámon. Zeneileg valóban jobb, karakteresebb lett a Nightmares Of The Decomposed a Tormentnél, ám Barnes egész karrierjének leggyengébb énekesi teljesítménye nemcsak lehangoló, hanem érthetetlen is rajta.

A siegeni Accuser – vagy Accu§er – patinás csapat, de ne magadat hibáztasd, ha maximum a név rémlik valamelyik régi Hammerből, és valójában nem ismered őket: annak idején is a német thrash másodvonalában eveztek, és ma sincs ez másként. A zenekar a '80-as évek közepe óta jelen van a színtéren, annak idején is elklubozgattak, elműködgettek, és javukra írandó, hogy baromi kitartóak. A magasszárú edzőcipős korszak után is aktívak maradtak, amikor a hasonszőrű „futottak még..."-alakulatoknak leáldozott, és a régi focistafrizurás, bajszos, farmermellényes arcok kénytelenek voltak polgári állás után nézni. Persze akkoriban Frank Thomsék is korszerűsítették (értsd: panterásították) a muzsikájukat, de nem álltak le, és ez a lényeg. A 2000-es években ugyan nekik is akadt egy kis szünetük, de a jelek szerint nem nagyon bírnak meglenni egymás nélkül, mert ez már a hatodik soralbum a feléledés óta. Ráadásul nyolc év szünet után visszatért a frontember/gitáros Thoms mellé a klasszikus éra másik oszlopa, René Schütz szólógitáros is.

Keresve sem találhatott volna második lemezének címéül az Isolate-nél jobb kifejezést a VL45 alapjaira épült pesti banda, olyat, ami plasztikusabban ragadja meg a magunk mögött hagyott (és minden valószínűség szerint sajnos az előttünk álló) hónapokat. Igaz, eredetileg pont negatív éllel énekeltek a külvilágtól és mindenki mástól elzárkózva élő, saját magukba forduló létformákról, csak közben becsöngetett COVID-19 bácsi, és a korábban tán kárhoztatott magatartás-minta kívánatossá, sőt, elvárttá vált. De hagyjuk is a dolgot, úgyis mindenkinek tele van már a töke az egésszel, és alapvetően Szabó Dávidék is sokkal hangulatosabb zenét tolnak annál, mint hogy ezt juttassák eszünkbe.

Corey Glovert sokféle formációban hallhattuk már, olyanban azonban még nem, mint a megjegyezhetetlen nevű Disciples Of Verity. A Living Colour aranytorkú frontembere az előzetes nyilatkozatokban karrierje legsúlyosabb albumáról beszélt, és ebben az esetben semmi túlzás nincs a promószövegekben. A zenekar jelenleg meglehetősen underground mellékprojektként fut, maga a lemez is csak a Bandcampen hallgatható meg teljes egészében, de bőven több rejlik a sztoriban ennél, szóval nem bánnám, ha nem merülne ki egyetlen nekifutásban az egész.

Sokszor és sok helyen magasztaltuk már az Evergrey énekes/gitárosa, Tom S. Englund kivételes és szívbe markoló orgánumát. Tom ezúttal egy szintén kivételesen tehetséges zongoristával, Vikram Shankarral haverkodott össze, s a barátságból végül egy friss, kétszemélyes vállalkozás is megszületett. A zongoravirtuóz Shankar – Englunddal együtt – egy ideje már a Redemption sorait is erősíti, s kettejük stílusos játékáról, illetve melódiáiról már a csapat legutóbbi lemezén is meggyőződhettünk. A skandináv területekről származó melankolikus hangulat-zenék híveit, valamint az Englund hangszínétől konstant libabőrtől „szenvedő" alanyokat már csak ennyi alapján sem hinném, hogy külön fel kellene szólítanom az anyag tüzetesebb felfedezésére. Ugye?

Tavaly év végén megérkezett a harmadik EP is Phil Anselmo formációjától, amely überbrutál megközelítésével nagyjából a skála ellentétes végpontját képviseli a frontember másik 2020-as kiadványa, az En Minor-album elmélkedős, nyugis hangulatzenéjéhez képest. Így most már nagyjából rendelkezünk egy lemezanyagnyi Scour-muzsikával, és összességében azt kell mondjam: nem siklott ki a szerelvény most sem, ez itt valóban egy jól eltalált projekt.

A Tallah kapcsán óhatatlanul is Max Portnoy nevével dobálózik az ember, amit a zenekar aligha bán, hiszen egyből felkelti a figyelmet. Ugyanakkor, ha valaki abban reménykedik, hogy a szintén dobosként tevékenykedő ifjabbik Portnoy itt is apja nyomdokaiba szegődött, óhatatlanul is csalódni fog. A progosabb Next To None-nal szemben a Tallah sokkal durvább oldalról fogja meg a dolgokat, és a Dream Theater-hívők helyett inkább azoknak jöhet be, akik a 2000-es évek elejének brutál muzsikáin szocializálódtak. Ez önmagában teljesen rendben van, a lemez megközelítése, energiája pedig határozottan rokonszenves, dalszerzésileg viszont azért még nem maximális a teljesítmény.

Farida Lemouchi az üstökösszerű pályafutást befutó The Devil's Blood énekesnőjeként szerzett nevet magának a színtéren. Utóbbi történet ugyebár 2013-ban, még bőven azelőtt befejeződött, hogy igazán kifuthatta volna magát, és Farida öccse, a gitáros és zenei agy, Selim következő évi öngyilkosságát követően esély sincs már rá, hogy valaha is folytatása legyen. Az énekesnő most végre előrukkolt új zenekara első teljes nagylemezével, amellyel – roppant okosan – óvakodik attól, hogy úgy tűnjön: a The Devil's Blood örökébe akarna lépni. De hangulati és zenei áthallások azért természetesen bőségesen akadnak.