A kevés eredetiséget mutató gót-rockos Darkseed először is a nehezen emészthető énekhanggal bátortalanított el. A zenekarban megvan az a szerencsétlen szokás, hogy szinte valamennyi nóta sajátos hangzással, reményteljesen indul, viszont amint az énekeshez kell igazodni (vagy fordítva), összeomlik minden.
Az évvégi listák összeállításakor törvényszerű, hogy mindig lemarad 1-2 fontos dolog. Amikor már megjelentek a mi összesítőink, eszembe jutott, hogy 2010 egyik legfontosabb reménységének nem írtam be az Ark zenekar várható mozgolódását, ismét Jornnal.
A görögök át akarják venni a svédektől a metal-uralmat, ontják a csapatokat. Jókat-rosszakat, bár többnyire sajnos rosszakat. A Dark Nova 1987-ben (!!!) alakult, még Dark Devils néven és akkor még tisztán heavy metalt játszottak. '91-ben jelent meg az első lemezük, a második viszont '99-ben. Érdekes karrier.
Én azt mondom, ha egy zenész, vagy zenekar hülyét csinál magából, azt lehetőleg tudatosan tegye (Danzig, Benton, Durst és Osbourne urak, figyelem!). Míg ennek ellenkezőjére számtalan precedens akad, a Darkness egyike azoknak, akiknél nem igazán kérdőjelezhető meg a produkció szándékosan komolytalan mivolta.
A borítót nézve (kobold karddal, manó és tündér, no meg egy varázsló) heavy metalra tippeltem. Bejött. Bár így lenne ötösöm a lottón! Tradicionális európai (német) HM, hősies, epikus énekkel, totál átlagos zenei megoldásokkal.
Szegény spanyol vitézek! Az utóbbi években annyi gond és baj érte őket, kész népvándorlás zajlott a banda keretein belül. Midőn egyszerre hárman is kiugrottak a bandából, hogy más szemléletet képviselve inkább Dreamaker néven bazseváljanak, a jövés-menés épp csak kezdetét vette... Félek, mire ezek a sorok napvilágot látnak, már felük sem lesz igaz!...
Black metal a játék neve, igényes borítóval. A '97-ben alakult - feltehetően északi - csapat debütáló albumán harmóniákban gazdag, ám gonosz hangulatú és dallamos - de nem kommersz - black metalt játszik, leginkább gyors tempóban elreszelve.
A rettenthetetlen Dark Funeral koncertlemezt adott ki, a felkonfon hallatszik, hogy nem Európában vették fel az anyagot, hanem a tengerentúlon, Dél-Amerikában, 2003-ban. Amúgy a csapat első koncertlemezéhez van szerencsénk. Sejtelmes intro után indul a gépezet, a közönség folyamatosan őrjöng, kántál. A borítón látszik is, hogy elég sokan voltak a bulin. Vagyis bulikon.
Az Immortal feloszlása óta talán az egyik legkompromisszum-mentesebb csapat a Dark Funeral - mármint , ami az északi black metal hordákat illeti. 1993 óta ontják ránk legsötétebb, brutális zenéjüket, 1994-es első minialbumuk - amelyet Dan Swanö kevert - már igen nagy elismerésre talált.
Kissé hihetetlen belegondolni, hogy a legutóbbi Dark Funeral album óta már négy teljes év szállt el. Jóllehet, nem égettem a hátam közepébe pentagramot DF logóval kidekorálva, azért a 2005-ös Attera Totus Sanctust mindenképp érdemes a korrektebb black metal alkotások között emlegetni, ami még kiugró pillanatoknak se volt híján.
Az alábbi mottó olvasható a zenekar cd-jének borítóján: "Ha van élet a halál után, akkor nincs halál és ha a halál nem létezik, akkor nincs élet." Majd szimfonikus nyitánnyal kezd a lemez, de az intro utáni dalban jön a gitár meg a többi hangszer és a károgás is. Tehát black metal.
Bár Németország az elmúlt 30-40 évben jelentősen befolyásolta és alakította markáns zenekaraival a rock/metal színteret, a black metal valahogy soha sem tartozott a germánok erősségei közé. Ebből az igen szélsőséges rétegből toronymagasan emelkedik ki az immáron tizenhat éve működő Dark Fortress, idén pedig már hatodik nagylemezükkel jelentkeznek, amelynek a kiváló Eidolon album után kell újfent bizonyítania. S bizonyítanak is a landshuti zenészek, bár az új alkotásuk könnyen megoszthatja majd az ortodox Dark Fortress híveket.
Az amerikai főváros hagyományosan erős hardcore undergroundjának fortyogó olvasztótégelyéből érkezett Darkest Hour még a föld alatt sem számított soha igazán felkapott névnek, noha kvázi előfutárai voltak a metalcore vonalnak. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen mindig is a durvább oldalról közelítettek, sosem akartak szívfacsaró dallamokat énekelni, amiket aztán vígan lehet fütyörészni, míg a fodrász gondosan az egyik szemünk elé fésüli a frizuránkat.
A távoli Chiléből küldi zenés üdvözletét ez a hattagú formáció. Ami a kiadvány dátumozását illeti, szomorúan kell látnom, hogy nem kevesebb, mint két évbe telt, míg ideért hozzánk... A szokásos, sulis barátságon alapuló történet 1995-ben kezdődött, amikor is beindult a szokásos próbálgatós-kis fellépős-demózgatós korszakuk.
Tavaly novemberben rögzítették az EP anyagát a srácok, de csak idén került ki a kezükből. A Dark Clouds-ot is demóról demóra kísértem figyelemmel, így rögtön szembetűnik az az óriási fejlődés, amin keresztülmentek az évek folyamán.
Eddigi legbrutkóbb megszólalású anyagát adta ki a budapesti modern doom/death banda. A Nadir előtt se volt bajom velük, s ezután se lesz, amíg így fejlődnek. Az angol szövegek a kezdetektől fogva igényesek és realisztikusak, most már tényleg itt az idő, hogy a külföldi arcok is észrevegyék a csapatot.
Furcsa átalakuláson ment keresztül a Dark Clouds az évek folyamán. A lassú doom/death csapatból valamiféle fura metalt játszó, erősen társadalomkritikus brigád lett. A debütáló lemez, a Nadir után elég sok huzavona akadt a második lemez kiadása körül, a Nephilim kiadó ugye eltűnt, mint szamár a ködben, így a srácok ott maradtak egy lemezanyaggal, amit 2001 januárjában vettek fel a Denevérben.
Új kedvencet avattam. Darkane a neve. Pedig az első percben azt hittem a NB már komolyzenei albumokat is megjelentet, persze nem, ez csak az intro, melyből rögtön kibontakozik a szívemet melengető muzsika, futurisztikus progresszív thrash/death metal.
A szokásokkal ellentétben a kórusos intro helyett egyszerűen csak ránk hajítanak Darkane-ék egy 16 tonnás súlyt, préselődjünk ki szépen azonnal a harmadik lemez első taktusaira. Thrashesebbek (milyen meglepő...) és az eddigiekhez képest lazábbak, befogadhatóbbak, közérthetőbbek lettek.
(Mű)nagyzenekaros intróval kezd a Darkane 2008-as lemeze, klasszik bombasztikusan hatásvadász-módon, a lényeg nyilván utána következik, ami pedig több, mint meggyőző. 2005-ben jött ki a Darkane utolsó albuma, ami nem is nőtt igazán a szívemhez, és ha jól rémlik, utána mindenféle egészségügyi problémák adódtak a csapat tagjainál, így hosszabb szünetet tartottak.
Hú, de rég volt már, amikor a Blackacidevil megjelent! Nem is aratott osztatlan sikert vele Danzig mester. Pedig nem volt az annyira rossz. De mondjuk olyan jó sem, mint az előzőek. Aztán mindenféle tagcserék után megérkezett a Sátán gyermeke.
Ha létezik egykori élő legenda, aki az évek során teljes erőbedobással dolgozott azon, hogy csörgősipkás bohócot csináljon magából, az Glenn "Rocky" Danzig (szorosan Ozzy nyomában, bár neki azért jól áll ez a szerep, na). Most nem elsősorban zenei munkásságára gondolok - bár tény, hogy az igencsak bizarr pálfordulásnak tekinthető Blackacidevil lemezzel jó pár rajongót elriasztott magától -, sokkal inkább állandó arcoskodására, amire egy alkalommal ugyebár rá is fázott meglehetősen nagy közönség előtt.
Glenn Danzig visszatért. No, azért ez még nem a 2004-es Circle Of Snakes lemez folytatása, hanem egy amolyan hiánypótló anyag. Az egykori Misfits és Samhain frontember már régóta ígérgetett egy olyan dalgyűjteményt, ahol csakis részben vagy egészben kiadatlan Danzig nóták hallhatóak, tökéletesen lefedve a mester teljes szólókarrierjét.
Danny Vaughn nevéről mindenkinek, aki kicsit is szereti a dallamos rockzenét, kötelezően beugrik a Tyketto zenekar neve. A csapat debütáló lemeze (Don't Come Easy) a zeneipar egyik legnagyobb „besült bombája" vagy „el nem durrant puskája": ma már kult klasszikusként istenítik a melodikus rock megfogyatkozott hívei ezt a csodálatos és tökéletes AOR / hard rock lemezt, akkor viszont szinte az album megjelenését követő napokban söpörte el a stílust a grunge-cunami. Ha az a lemez a nyolcvanas évek közepén jön ki, Danny és akkori csapata már megvásárolhatott volna egy kisebb országot a jogdíjakból.
Mivel hazánkban a Danko névhez szerintem még mindig nagyságrendekkel többen társítják a Pistát, mint a Jones-t, talán nem árt egy kis fejtágítással nyitni. Szóval, Danko Jones egy kanadai állampolgárságú félvér gitáros-énekes, aki cirka egy évtizede eljutott a zenekaralapítás gondolatáig, keresett egy dobost és egy basszusgitárost, aztán nekivágott.
Két dolgot rögtön az elején leszögeznék: 1. A Danko Jones zenéjét nagyon csípem, legutóbbi, Sleep Is The Enemy elnevezésű lemezükre farzsebből kivágtam a tíz pontot, ráadásul minden korábbi anyagukkal kapcsolatban ugyanígy tettem volna. 2. A Never Too Loud egy nagy rakás trágya.
Valamikor 2008 elején történhetett, hogy kiszerettem Danko Jones muzsikájából. Akkoriban jelent meg a Never Too Loud, ami – figyelembe véve, hogy mindaddig a csapat elkötelezett hívének tartottam magam – számomra felért egy jól irányzott tökönrúgással.
209. oldal / 234
