No. Mikor már úgy érzem, kezdek besokallni a hörgős súlyzenékből, mindig jön valami, ami visszaadja a hitet, hogy vannak még jó/izgalmas/érdekes csapatok ebben a műfajban. Vagy akár olyanok, amelyek nem váltják meg a világot félelmetesen újító dolgaikkal, viszont baromi jó érzés meghallgatni a zenéjüket és kikapcsolni a világból.
A zenekarnév, bár ötletes, nem sokat mond; a logó középszerű, a borító jellegtelen, de a résztvevők névsora impozáns: Wade Black süvöltőmester ugye nem különösebben szorul bemutatásra, de a King Diamond csapatában megismert Pete Blakk gitáros és Hal Patino basszer sem bárgyúskodásukról híresek.
Ahogy elkezdődött az első nóta gitározásilag, azonnal lehetett sejteni, hogy svéd zenekart rejt a fent látható fura zenekarnév, ráadásul azt is lefogadtam volna, hogy valami köze van a Soilworkhöz. Naná, hogy van, ugyanis a Björn "Speed" Strid vokalista itt is ordít, illetve énekel. Az utóbbi években megszokott változatosabb stílusában.
Csak rá kell nézni a borítóra, és bárki megmondhatja, hogy ez egy retro zenekar. Mondjuk a Roadrunnertől enyhén szólva érdekes egy ilyen csapat bevállalása, nem is értem, talán csak túl sokat szívott valaki az A&R részlegnél. A csapat Michiganből származik, 2001-ben bírtak megalakulni. Aztán később sikerült fel is oszlatniuk magukat, majd újra összeálltak. Így megy ez.
Aligha akad olyan metal rajongó, aki még nem hallott erről a csapatról. Ismerhetik mindazok, akik kedvelik a germános power-féle zajongást, hisz ők valószínűleg azonnal ugranak, ha meghallják, hogy piacra került egy olyan anyag, amelyhez Tobias Sammetnek is van némi köze. (Még ha csupán társ-producerként is.)
Megint egy olyan koncertlemez, aminek lehetne értelme, de a megvalósítása nem sikerült igazán. Mert ugye egy, a Doug Aldrich-ot felvonultató Killing The Dragon turnét megörökíteni hivatott felvételre biztosan ráharapnak a Dio rajongók, főleg, ha abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy látták is ezt a felállást élőben (ha nem, annál inkább).
Nem tartottam különösebben nagy ötletnek, óriási durranásnak, amikor először hallottam arról, hogy Dioék a teljes Holy Diver lemezt előadják a 2005 végi angol turnén. Egyrészt az album 9 dalából szinte az összes folyamatosan műsoron volt az utóbbi huszoniksz évben, másrészt meg erősen nosztalgia-jellege volt a dolognak.
Öööö... öööö.... hol is kezdjem... Nyitott elmék számára ajánlott zene, ahogy azt a lemezcím sugallja, kár, hogy csupáncsak a zenét hagyták le a cd-ről. A harminc perces zajhalmaz 27 tökéletesen egyformán zsizsegő tételt tartalmaz, kalimpál a dobos - pontatlanul - a gitárosok valamit reszelnek, meg van egy hörgős, aki hörög, nyilván.
Nyolc dalt tartalmazó minialbummal örvendeztetett meg a Dimmu Borgir legénysége, melyből csak három az új tétel. A nyitó Moonchild Domain egy relatíve gyorsabb dal a szokásos dallamos riffeléssel, billentyű aláfestéssel és gonoszkodó károgással.
Azt hiszem, nem voltam egyedül azzal, hogy roppant kíváncsian vártam az új Dimmu korongot a zenészek jövése-menése után, aztán most az x-edik hallgatás után is csak annyit vagyok képes kinyögni, hogy: ez kurva jó! Bár első körben a falhoz vágtam volna a cédét, a lekeverős anyjakínyját a kiadónak, mikor a legjobb rész jönne, halkítják le, szóval a végső katarzist a teljes CD megvásárlása utánra tartogatom.
A Dimmu Borgirt sokan szeretik lesajnáló jelzőkkel illetni bizonyos kvlt körökben, annak ellenére, hogy sokat letettek az asztalra, és a black metal bizonyos ágát olyanokkal is megkedveltették, akik a büdös életben nem fognak meghallgatni egy Bathory lemezt sem. Bár ezt valahol meg is értem.
Roppant nehéz volt megszülni a kritikát, de nem azért, mert nem tudtam eldönteni, hogy 10 pont, vagy 11, hanem, mert néhány éve még kedveltem a bandát, meg is vettem a lemezeiket, és vártam az újat is, bár most már rájöttem, kár volt.
A Calculating Infinity... lemezanyagának 1999-es kiadása forradalmi tett volt ettől az amerikai brigádtól, és a kultusz csak tovább nőtt az ex-Faith No More-os hangszálgyilkossal felvett Irony is a Dead Scene EP-vel. Patton azonban csak a stúdióban dolgozott Ben Weinmanékkal, azóta Greg Puciato a frontember, ő sem veszélyesen más zsáner.
Ultrasúlyos lengyel death metal, kompromisszumok nélkül, csak úszóknak. A Vader megemlítése már csak azért is kikerülhetetlen, mert itt van a kult-csapat két tagja, Mauser (gitár) és Doc (dob).
Ha az egyszeri death metal rajongó esetleg nem tudja, mi fán terem a Dies Irae, őket hallgatva akkor is hamar rávágja, hogy nem gyengén Vaderes a banda zenéje. Hát igen, a rettegett lengyel kivégzőosztag énekes/gitárosát, Mausert (itt csak gitározik) és dobosát, Doc-ot rejti a Harag Napja nevű formáció.
Második albuma ez az 1994 óta létező német melodikus, gótikus black metal csapatnak. Gyors, technikásan komplex, bivalyerős gitárzene, károgós énekkel.
Csak számcímeket - még borítóképet sem - tartalmazó promo cd, "szeretem" az ilyen infódús cuccokat, rögtön vágja az ember milyen zenéről is lehet szó... A Diecast neve nem mondott semmit, bár sejtettem, hogy nem éppen finom zenét játszhatnak. Metalcore, a dallamos éneklős fajtából - micsoda meglepetés!
Hahh, éljen a metalcore. Ismét olyan csapatról írhatok, melynél simán bemásolhatnám az előző lemezének a recenzióját, hozzátéve: hogy fejlődtek picit, a hangzás javult (egészen tisztességes), már csak a lábdob műanyag a gyors részeknél, a gitárok egész harapósak, a dalok meg haladtak ugyanazon a vonalon, tehát a dallamos, de riffelős metalcore-nál, melyekben sok a (szokványos) énektéma.
Waaaaaaaaaaahhhhhhhhh!!!!!!!! Így indul a lemez, és amennyire kivettem az iszonyatos hörgésből és zúzásból, németül nyomják az angol lemezcím ellenére. Megint csak skatulyázhatatlan zenét találtam, mert a death-es gyilkolással induló anyag két percen belül átváltott zongorás himnuszba, aztán vissza speed-thrash őrületbe! Én meg potyogtam egyik ámulatból a másikba.
Nos, még egy tipikus amerikai death metal zenekar. Tampából. Ott már az anyatejjel ezeket a horzsoló riffeket szívják magukba a fiatalok. Nyilván.
Dervisindulóra emlékeztető intróval indít a norvég Dodheimsgard (mostantól hivatalosan is DHG) negyedik lemeze, melyből már sejthető, hogy a „gonosz ötös" ismét tartogat meglepetéseket új művén. Az előző, 666 International című alkotás egy vérbeli avantgarde black metal sújtás volt, s ugyan megint új felállással, de ezt a nem egykönnyen emészthető vonalat viszik most is tovább Vicotnikék.
Olasz zenekarokkal elég ritkán voltak jó tapasztalataim. Nem előítélet ez, egyszerűen nem fogott meg anno se a Rhapsody, se annak különböző kópiái. Egy idő után, ha a napfényes Itália metal életére gondoltam, önkéntelenül egy pallos képe jelent meg lelki szemeim előtt. Erre mostanában két ottani banda cáfolt rá, az egyik a Novembre, a másik pedig jelen írásom tárgya, a DGM.
Bevallom, hajlamos voltam előítéletekkel közelíteni egy olyan csapathoz, melynek zenei agya az az ember, aki főállásban Onkel Tom Angelripper germán szeszhimnuszokat megrockosító bandájának gitárosa. Csak még jobban elhúztam a számat, amikor megtudtam, hogy Alex Kraft ráadásul egy vadnyugati konceptalbumot készített Wyatt Earp sztorijáról, mert ez így összességében tényleg mindennek tűnt, csak komoly dolognak nem, a viccbandákkal szemben meg valahogy sosem volt túl magas a toleranciaküszöböm. Valamennyire árnyalta azért a képet, hogy a csapatban a Pink Cream 69 basszusgitárosa, Dennis Ward is játszik, igaz, itt gitározik.
Vagyok olyan szerencsés, hogy birtokomba került az első három Dew-Scented korong (thanks Leif!), így megoszthatom veletek azon véleményem, melyiket érdemes beszerezni az Inwards után.
Őrületes energiával indít a német (!!!) Dew-Scented, ezeket a bikanyakú riffeket hallva az ember, inkább svéd zenekarra tippelt volna. Pedig nem. Némethon szülötte e négy srác, ráadásul már a negyedik lemezüket szabadítják a nagyérdeműre. Hogy eddig miért nem hallottunk róluk?... Sürgősen pótolni kell a mulasztást.
Nem tagadom, a 2003-as Impact nagyon súlyosan eltalált, a New Found Pain vagy a Destination Hell modernizált thrash-brutalizálásai nyomán új kedvencemmé vált a német brigád. Aztán az Issue VI is nagyon rendben volt, dühös, harapós hangulatával hamar megnyert, méltó folytatása volt elődjének. Most pedig itt a hetedik dühmonolit és Németország legnagyobb Slayer-fanatikusai most sem tudtak hibázni.
Devin Townsend, a zseni, az örökké pörgő, egyszerre ezer dologgal foglalkozó multimanus. Momentán most meg fizikus is pluszban. Szólóban, önfejűen, de leginkább zajosan vágtat, nem nézi mit tapos el, pedig a dobhártyámat biztosan tönkreteszi, ha felcsavarom a hangerőt. Őrült és öntörvényű, zaklatott és ordibálós.
204. oldal / 234
