Kicsit szkeptikusan olvasom Leif Edling nyilatkozatait arról, hogy a Psalms For The Dead az utolsó Candlemass lemez, hiszen a svéd doomsterek már kétszer is feloszlottak korábban, aztán ugye ehhez képest mégis itt írok most erről a friss produkcióról. Az időzítés különösen érdekes, mivel a doom színtér egyik legpatinásabb zászlóshajója eszméletlen jó kört futott az utóbbi években, a King Of The Grey Islands és a Death Magic Doom albumok simán ott vannak az életmű legjobbjai között, és a Psalms For The Dead is lazán folytatja ezt a parádés sorozatot. A Solitude Aeternusból importált Robert Lowe megjelenéssel párhuzamosan történt eltávolítása persze felvet néhány kérdést, de az igazi válaszokat alighanem csak az érintettek tudják ezekre. Noha Edling az énekes hullámzó koncertteljesítményre utalt az erről szóló nyilatkozatban, én csak a saját tapasztalataimra tudok hagyatkozni, és szerintem Lowe óriási teljesítményt nyújtott a 2007-es budapesti bulin. De aztán ki tudja, mi történt azóta... Mats Levén mindenesetre tökéletes helyettesítőnek tűnik, még akkor is, ha egyelőre mindenki a beugrás ideiglenes jellegét hangsúlyozza.

Nos, a Marduk talán a legjobb példa arra, hogy minden ellenük szóló érv dacára egyes dinoszauruszok az ördögnek sem hajlandóak kihalni. Különösen igaz ez a húsevő példányokra, hiszen jól tudjuk, hogy az az életképesebb fajta. Komolyra fordítva a szót: ez itt a tizenkettedik sorlemez a svéd black metal alakulattól, mely az alapverzión tíz tételben, háromnegyed órában mesél a Kígyó Evangéliumáról. A számadatok ismerősek lehetnek: hasonlóképpen néztek ki azok három éve, a Wormwood album esetében is, ami az első lépés a rajongói szívek nyugalomba helyezése terén. A következő maga a pusztító hangverseny, amellyel a Marduk stabilizálja helyét a Motörhead-iskolában. Itt nincsenek meglepetések, azt kapod, amit látsz.

Mindig is bírtam az egykori Spiritual Beggars énekes Janne Christoffersson, azaz JB saját bandáját, a Grand Magust, de igazán komoly kedvenccé csak az utolsó két albummal nőtték ki magukat nálam. Különösen a 2008-as Iron Will sikeredett kiemelkedően erősre, de a 2010-es Hammer Of The North dalait is kedvelem a mai napig, pedig akkor már sokan beléjük kötöttek. Hogy mindjárt a lényeggel kezdjem, a The Hunt szerintem egyértelműen visszalépést jelent ezekhez képest, és ez már első hallásra is egyértelműnek tűnt, még ha csalódásnak semmiképp sem nevezném a friss anyagot. Éppen ezért nem is siettem túlságosan a recencióval, gondoltam, érni hagyom egy kicsit JB-ék aktuális teljesítményét. Azóta letisztult a kép, helyükre is kerültek a részletek, de a véleményem nem változott, az előző két produkciót izmosabbnak tartom ennél.

Három év telt el azóta, hogy a Nílus hatodszorra is megáradt, s az özönvízszerű pusztítás után nem hagyott mást maga mögött, csak romokat. Ez a zsigeri erő ugyan már korábban is megnyilvánult, méghozzá hasonlóan letaglózó formában, a Those Whom The Gods Detest azonban még így is kiemelkedik a csapat egységes színvonalú életművéből. Pedig akaratlanul is megfordul az ember fejében minden egyes Nile lemez előtt, hogy vajon lehetséges-e felülmúlni az előző alkotást?

A richmondi Municipal Waste előző lemeze, a 2009-es Massive Aggressive nem sikerült valami meggyőzőre, különösen az azt megelőző Hazardous Mutation – The Art Of Partying kettőshöz képest, amelyeknél jobbat aligha lehetne készíteni manapság ezen az ízig-vérig retrós thrash/crossover vonalon. A kötelező köröket befutotta, de a megjelenése óta nem nagyon érzek kísértést arra, hogy előszedjem, inkább mindig az említett két album valamelyike ugrik elő, ha éppen Municipal Waste-et támad kedvem hallgatni.

Ihsahn nevének említésekor időről-időre felmerül bennem a kérdés, hogy az első generációs black metal neves alakjai közül ugyan hány tekinthető klasszikus értelemben vett Zenésznek, tehát mellék-, avagy főállásban éppen nem ideológus, pozőr vagy szimplán pszichiátriai eset. Amíg utóbbiakról szólnak a hírek, addig nevezett Vegard Sverre Tveitan ismét egy új sorlemezzel jelentkezik, mely 100 százalékos Ihsahn-zenét tartalmaz, semmi egyebet. Miután két, legszebb férfikorban lévő korábbi zenekarát (Emperor, Peccatum) is hidegre tette, az Eremita képében – hat éven belül – immár negyedik szólóanyagát jelenteti meg.

Vajon mi vezet egy élő legendát arra, hogy tizenhét év után, amikor már igazából senki nem várna tőle semmi komolyabbat, új lemezt adjon ki? Hogy megtörve a meghatározatlan időközönként le-lezajló koncertek sorát, bevállalják, hogy egy újabb dalcsokor piacra dobásával akár zakózhatnak is egy nagyot? (Jó, igaz, ennek azért – ismerve a rajongótábor fanatikus mivoltát - igen kicsi volt az esélye.) Vajon mi vezeti vissza egykori bandájához a még legendásabb énekes/gitárost, mikor már jó húsz éve annak, hogy istenhozzádot intett nekik, és annyira nem tekinthető lusta herének, hogy azóta már vagy 269 projektben vett részt, amiből jelenleg is fut kábé 43? Nem ismerem a válaszokat, de szeretném azt hinni, hogy mindenekelőtt a zene (és a közönség) szeretete, minden más csak mellékes. Egy olyan őszinte és hiteles zenekar és ember esetében, mint a Saint Vitus és Wino, nem is lehet másként.

Ha visszatekintünk a metal világának utóbbi bő egy évtizedére, túl sok fordulópontot vagy meghatározóbb eseményt nem találunk. Volt ugyan nu metal, annak is inkább a lecsengése, a nagykiadós marketingeseknek köszönhetően gazdagabbak lettünk a metalcore szószörnyeteggel is, csakúgy, mint a deathcore-ral, de nagy forradalmakban nem volt részünk az ezredforduló óta. Azért felbukkant néhány ígéretes zenekar, akik két lemez után vagy elvesztek, vagy még harcolnak ugyan, de egyre kevesebb lelkesedéssel.

A Rushról kizárólag az őszinte csodálat és tisztelet hangján tudok szólni. Bár – koromnál fogva – aránylag későn, a Test For Echo idején ismerkedtem csak meg a kanadai trióval, azóta legnagyobb kedvenceim közé sorolom őket. Nagyon erősen próbálok gondolkodni, hogy van-e még olyan zenekar, amelyik csaknem negyven évnyi közös zenélés után, változatlan tagsággal úgy tud minden egyes lemezen újat mondani, hogy közben abszolút egyedi és utánozhatatlan marad, amit csinálnak. A Rush ugyanis immár huszadik (ha csak a saját nótákat tartalmazó albumokat számoljuk, tizenkilencedik) alkalommal tesz le olyan szintű mesterművet az asztalra, aminek más zenekar örülne, ha karrierje során egyszer összejönne.

Nickelback, Shinedown, Three Days Grace: a közvélekedés szerint a modern alternatív rock üdvöskéi, szerintem azonban mindhárom zenekar olyan középutas rádiórockban utazik, amelyből hiányzik a valódi izgalom. Szó se róla, teljesen profin összerakott dalokkal operálnak, de valahogy egyik banda sem tudott igazából megfogni. Az After nemrég kiadott EP-je viszont épp azért jó, mert ugyan zenéjükkel sokakban a fenti neveket idézhetik, már az első hallgatásnál is úgy tűnt, hogy a portugál származású, karmester papával büszkélkedhető, énekes-gitáros-billentyűs José Freitas vezette trió valahogy nagyon ráérzett arra, hogyan lehet olyan alternatív rockot játszani, amely egyszerre dallamos és dögös.

Kicsit elszállt az idő Chris Barnes felett, vagy inkább átlépett rajta a zenei történelem. Az egykor szupercsapatnak kikiáltott Six Feet Under azonban még így is hozza a minimális maximumot. Nincs már sok hús azon a lerágott csonton, amit a Cannibal Corpse néhai nagyágyúja csinál, de néhány óriási tévedéstől eltekintve (például: feldolgozásalbumok) a megszokott szintet üti meg újra és újra.

A borítón lévő felirat nem árul zsákbamacskát, és aki nem kapja fel egyből a fejét erre a kooperációra, az sosem hallott az ott olvasható nevekről. Hát igen, itt bizony az egy főre eső legendák száma három (jobban mondva négy) fő, viszont aki a leglényegesebb közülük, az már tizenöt éve halott. Townes Van Zandt, ez a szikár, komor alak, akinek az élete annyira tipikusan amerikai déli történet, hogy annál keserédesebbet William Faulkner sem vethetett volna papírra. Van Zandt a legbüszkébb amerikai államból, Texasból származott, egy olyan dúsgazdag és befolyásos famíliából, amelynek ősei az állam alapító atyái közt foglaltak helyet. Egy ilyen családban egy Townes-hoz hasonlóan egzaltált, mentális problémákkal (mániás depresszió, a hosszú távú memória súlyos zavarai) küzdő fiatal csakis kirekesztettnek érezhette magát, nem csoda hát, hogy Elvis (ki más?) hatására a gitározás felé fordult, hogy végül a legtipikusabban amerikai műfaj, a country egyik kultikus, ám életében csak viszonylag kevesek által elismert, igazán népszerűvé sohasem vált előadójává váljon. Ez persze nem meglepő, hiszen Van Zandt keserű színeket használt az általa életre hívott képekhez, muzsikája leszámolás az amerikai álom maradványaival, történetei tragédiákkal vannak tele.

Dave Lombardo emberfeletti képességeit már a '80-as évek közepén sem kellett bizonygatni senkinek, a hőskorszak óta pedig azt is alaposan bebizonyította, hogy nem kizárólag elképesztő kétlábdobos témákban és az apokalipszist megidéző tamos pörgetésekben tud gondolkodni. Lombardo ráadásul több műfajjal is abszolút kompatibilis, elég, ha csak megnézzük, mi mindent csinált a Slayer helyett és mellett az utóbbi tizenakárhány évben: a Grip Inc.-ben demonstrálta, hogy a slayeres muzsikát is tudja izgalmas csavarokkal nyomatni, aztán ott volt a bizarr vivaldis projekt Lorenzo Arrugával, hogy a Fantomas perverz szónikus kísérleteiről és a DJ Spookyval folytatott együttműködésről már ne is beszéljek. A Philm pedig a dobmágus kalandozós kedvének újabb bizonyítéka, egy évek óta létező side-projekt, ami most jutott el az első nagylemezig.

Bármennyire alaposan dokumentáltuk a budapesti Ad Astra évtizeden is túl nyúló pályafutását, legtöbbünknek már csak ködös emlék a zenekar 2008-as keltezésű, első teljes albuma, a Crust Of Ego. Igazából már az az anyag is egy hosszabb időszakot foglalt össze, és minden gyermekbetegségével együtt is egy értelmes, izgalmas dolog született meg ott – azóta pedig e téren a csillagok állása semmit sem változott. Öt év relatív csendet (már ami a kiadott hanghordozókat illeti, hiszen a klubokban felettébb aktív volt a banda) tör meg most az Open Wide, mely a korábban felvetett erényeket karakteresebb, arcbamászóbb módon kínálja.

A hajmetal-érára sok mindent lehet mondani, de mindenképpen érdekes jelenség a korszak utóbbi években zajló rehabilitálódása, amellyel sokféleképp lehet szembesülni, legyen szó akár a Guitar / Band / stb. Hero játékokról, a Rocklahoma fesztiválról és az angliai Firefestről, vagy épp a legaktuálisabb Rock Of Ages filmről (és annak előzményéről, a Broadway-musicalről). Az új, legkülönfélébb műfajokban jeleskedő rocksztár-generáció sem győzi hangsúlyozni, mekkora Warrant és White Lion rajongó volt ő maga vagy a szülei, amikor pedig a Blessed By A Broken Heart, a Taking Dawn vagy a H.E.A.T. olyan minőséget tesz le az asztalra szemtelenül fiatalon, amilyet, akkor tényleg nincs miről beszélni: a dolgok helyükre kerültek, és pont. Ezek után miért is ne lenne létjogosultsága bármelyik (hangsúlyozom: bármelyik) egykor szebb napokat látott csapat reunionjának, főleg, ha nyilvánvalóan semmiféle marketinggépezet nem áll mögötte? (Nyilván a Frontiers segítsége terjesztés-reklámozás terén nem nevezhető „marketinggépezetnek" ahhoz képest, ami a '80-as évek végén dolgozott a hasonló zenekarok mögött.)

A Mystery Gang sajátos csapat: távolról sem az én zenémet játsszák, azt azonban ostobaság lenne tagadni, hogy annyira hitelesen nyomatják az '50-es évek amerikai rockabillyjét, amennyire ez csak a Kárpát-medencéből lehetséges. És persze a dolog természetéből is fakad, hogy élőben működik igazán: pár éve a ZZ Top előtt ugyan eléggé elvesztek az Aréna nagyszínpadán, kicsivel korábban viszont láttam őket az igazi közegükben, valamelyik füstös klubban is nem kevés sör után (valószínűleg utóbbi tényező tehet róla, hogy ha megölsz, sem tudom megmondani, mikor és hol), és ott nagyon tetszettek. Egri Péterék őszinte örömzenélést produkáltak, ordított róluk, hogy baromira érzik és élvezik ezt az egészet, a produkció energiája pedig abszolút a legjobb, úgymond „hagyományos" rockbandákat idézte. Ez persze nem véletlen, hiszen a Mystery Gang képviselte vonal az egyik abszolút ősforrás. Ha ez a muzsika nem születik meg annak idején, most én sem írnám itt ezeket a sorokat, és vélhetően te is valami mást olvasnál.

Egy valaha népszerű zenekar számára sosem egyszerű a visszatérés, pláne, ha legnagyobb slágerük címe Forever Young volt egykoron. A régi név úgyis beindítja a nosztalgikus pavlovi reflexeket, a lassan-lassan őszülésnek és kopaszodásnak induló, de még mindig relatíve fiatalnak mondható publikum legszebb éveinek élményeit szeretné újraélni. Ez persze sosem fog sikerülni, de egy ilyen dalcím csak még jobban nehezíti a fentieket. Szerencséje van azonban a később érkezett szimpatizánsnak, hiszen ő már a teljes munkásságot tudja szemlélni, távolból, nosztalgiamentesen – urambocsá' objektíven.

„Ki lakik ott keleten? Szexuális Zaklatás P...Panda." Elnézést egyre növekvő infantilizmusomért, de nekem bizony az új Turbonegro lemez címéről az a South Park rész jutott eszembe, amiben Pityu, a Szexuális Zaklatás Panda, szerepébe kissé beleőrülve, és teljességgel feleslegessé válva a Kiégett Kabalák Szigetére kerül. Én pedig előzetesen azon morfondíroztam magamban, hogy vajon vele tart-e majd a Turbonéger legénysége is? Hiszen minden lehetőség adott volt a bukáshoz: két éve derült ki, hogy a seggrakétázás és mindenféle vidám mentális betegségek koronázatlan királya, Hank von Helvete sátánhozzádot intett egykori társainak, és – figyelembe véve, hogy nem is annyira egy énekesről, mint inkább egy igazán emblematikus frontemberről van szó – ezek után egy lukas garast sem adott volna senki a TRBNGR további sorsáért. 

A '90-es évek kísérletező lemezei után a Violent Revolution – Enemy Of God – Hordes Of Chaos triumvirátussal a Kreator egy olyan irányba fordult, amellyel az ősrajongók döntő többsége maximálisan elégedett lehetett. Ráadásul a csapat fokozatosan építkezve haladt előre, lépésről lépésre még brutálisabbá, még agresszívebbé téve muzsikáját, mely folyamat abszolút csúcspontját a 2009-es album jelentette. Azzal az alig több mint félórás lemezzel egy olyan durva anyagot tettek le az asztalra, amelynél tüskésebbet, sötétebbet és kíméletlenebbet már-már lehetetlen lett volna összehozniuk. Szerencsére Milléék is felismerték, hogy abba az irányba nincs hová feljebb lépni, így ahelyett, hogy görcsösen igyekeztek volna még gonoszabb lemezt összehozni, inkább hátraarcot csináltak, és visszatekintettek saját múltjukra. Igen, a Phantom Antichrist tehát egy retro megközelítésű Kreator lemez, amely sokkal közelebb áll a csapat klasszikus albumaihoz, mint az újkori cuccokhoz.

Legutóbb még arról szóltak a hírek, hogy a Crazy Lixx teljes lendületben van, hiszen nemcsak nagyban írták a friss nótákat, hanem a hangzás vastagítása érdekében még egy plusz gitárost is bevettek a csapatba. Valami azonban mégsem lehetett elég kerek a svéd glam/sleaze/hard rock arcoknál. Mire a Riot Avenue megjelent, a ritmusszekció elhagyta a fedélzetet, így Danny Rexon énekes hármasban maradt a két gitárossal, Andy Dawsonnal és Edd Liammel. Ennek esetükben azért van különös jelentősége, mert a Crazy Lixx főnöke mindig is a basszer Loke Rivano volt, aki történetesen épp Joey Cirera dobossal alapította meg a bandát, vagyis a Fear Factoryval ellentétben itt szó sincs szabadon cserélgethető vagy akár gépekkel is simán helyettesíthető arcokról. Ezek fényében fogalmam sincs, mi lesz most velük, de a lemez mindenesetre ezúttal is elég jó lett.

Nietzsche így mondja A Vidám Tudományban: „Miután Buddha meghalt, még évszázadokig mutogatták az árnyékát egy barlangban – egy iszonyatosan félelmetes árnyékot. Isten halott: ám az ember természete már csak olyan, hogy talán még évezredekig lesznek barlangok, amelyekben megmutatják az Isten árnyékát. – És nekünk – nekünk még az árnyékát is le kell győznünk!"

A Headspace nevű formáció I Am Anonymous című debütáló nagylemeze számomra az év első igazi kellemes meglepetése. No nem mintha a csapat csupa anonim újoncból állna, még ha ezen a néven eddig csak egy öt évvel ezelőtti EP-re futotta is. A zenekar – vagy talán a valóságnak jobban megfelel, ha inkább hosszabb távra tervezett projektnek nevezzük – ugyanis Adam Wakeman (Ozzy billentyűse, nem mellesleg a legendás Yes-zenész, Rick Wakeman fia), valamint a Thresholdból és Arjen Lucassen különböző lemezeiről is ismert aranytorkú Damian Wilson kollaborációján alapul, akiket három, általam eddig ismeretlen zenész/jóbarát egészít ki. A gitáros Pete Rinaldi (aki egy bizonyos Hot Leg nevű zenekar tagja) nevét mindenképp érdemes lesz megjegyezni, míg a ritmusszekció, Lee Pomeroy és Richard Brook Rick Wakeman zenésztársai. (Emellett Pomeroy a Take That basszusgitárosa is, de vegyük úgy, hogy ezt nem írtam le.)

Nem tudom, milyen fura indíttatásból kezdtek el megkettőződni a '80-as évek amerikai sikerbandái az utóbbi években, de nem szolgál éppen örömömre, hogy a Ratt, az L.A. Guns vagy az Asia megduplázódós bohóckodása után most már van – igaz, más néven, de elég egyértelmű célzattal – ellen-Dokken és ellen-Vixen is. A Great White esetében még ezeknél is lehangolóbb a helyzet, hiszen itt Jack Russell énekes döntött úgy, hogy nem foglalkozik társai vele szemben táplált elvárásaival a józanságot illetően, és inkább megcsinálta a banda újabb változatát ugyanezen a néven. Értem én, hogy ezeknek az egykori sztároknak folyamatosan haknizniuk kell a tengerentúlon a túlélés érdekében, hiszen a zeneipar fejreállása miatt ma már nem érkeznek rendszeresen a jogdíjak a folyamatosan csorgó régi sikerlemezek után. Még fokozottabb a kényszer, ha valaki – Russellhez hasonlóan – körülbelül az utolsó centig eldrogozta a fénykorban szerzett vagyonát, és ráadásul még egy súlyos baleset, jelen esetben a 2003-as Rhode Island-i night club-tűz után további brutális összegeket kellett kifizetnie a károsultaknak. De ettől még reménytelenül szánalmasak az ehhez hasonló helyzetek, és nem is hatnak abba az irányba, hogy az embernek kedve legyen foglalkozni az adott csapatokkal...

Egy rajongóban mindig komoly lelki törést okoz, amikor kedvenc csapata átvált szappanopera-üzemmódba. Ilyenkor ugyanis kiderül, hogy a zenekar is csak esendő emberekből áll, akiknek gyakran akadnak egymással személyes problémáik, összevesznek, kibékülnek, csakúgy, mint bármelyikünk. Nem istenek ők, csupán olyan szerencsés halandók, akiknek megadatott, hogy ráleljenek tehetségük mibenlétére, és azt ki is tudják használni. Ezért is ingattam a fejemet gyakran, amikor a Fear Factory mizéria egy-egy újabb fejezetét dühöngés és értetlenség fogadta a rajongói oldalról. Személy szerint én magasról teszek arra, hogy a magánéletben Dino Cazares mennyire kibírhatatlan figura, és hogy Burton C. Bell mekkora zsarnok. Amíg ugyanis jó zenét hoznak össze ketten, addig mindez a rajongó számára lényegtelen kell, hogy legyen.

Az album megjelenését megelőző promódal, az I've Been You riasztó üressége kapcsán már beindult a vállvonogatás mind az egyre kritikusabbá váló közönség, mind a zenekar részéről. A hírmondónak maradt utolsó alapító, Mircea Gabriel Eftemie jó előre közölte: ez van, ezt kell enni. Ők ugyan nem fognak újítgatni, variálni, technikázni, mert az akkor nem lenne Mnemic. Maradnak a jól bevált izéknél. Nem kell meglepődni.

Amikor három éve megismerkedtem a veszprémi GuilThee zenéjével, azonnal nyilvánvalóvá vált előttem, hogy a csapat nem épp a Tankcsapda kommerszebb sikereit célozza be, de még így is rendesen megleptek a tavalyi Homunculus Paradoxon sablonoktól mentes összetettségével. Aztán a csapat feje, Nagaarum teljes gőzzel beindította szólóprojektjét, s mivel a GuilThee egyébként is egy bevallottan underground formáció, akik még a koncertezést is teljességgel mellőzik, nem is igazán számítottam egyhamar újabb anyagra a csapattól...