Tizenöt hosszú éve annak, hogy az éppen akkoriban Johan Edlund szólóprojektté avanzsált Tiamat holmi dalokért hajlandó volt még a dimenzióugrásra. Az 1994-es Wildhoney lezárt egy korszakot, és gyönyörű volt, de távolról sem a svédek magnum opusa. Edlund ekkorra ugyanis korábbi zenésztársaitól és a műfaji skatulyáktól egyszerre távolodva, személyes varázsgomba-felhőjében a stílusok feletti átfogásra készülődött, majd alapművet alkotott az A Deeper Kind Of Slumber képében. Arról a pontról bármilyen irány lehetségessé vált, ám a főhős elzárta azokat a csapokat, mert ezt is megtehette. És tizenöt esztendő távlata elegendő kell legyen ahhoz, hogy helyén kezeljük mindazt, ami azután következett.

Az F.O. System példája ékesen igazolja: még Magyarországon is lehetséges úgy újjáalakulni, hogy az ne legyen végzetesen ciki, vállalhatatlan vagy éppen reménytelenül hakniszagú. Mert ugye mit is csinált az utóbbi években a '80-as évek végének, '90-es évek legelejének kultikus hazai dark rock brigádja? Ha nem is eredeti felállásban, de ismét aktivizálták magukat, viszont megadták a dolog módját, és ezzel szépen ki is kerülték, hogy aprópénzre váltsák a közönség nosztalgiáját. Nem váltak megszokott fellépővé sem a klubokban, sem a nagy fesztiválokon, csupán kevés kiemelt bulit adtak, így minden megmozdulásuk esemény maradt, az új lemez gondolata pedig fel sem merült. Vagyis nem adtak teret azoknak sem, akik ilyenkor óhatatlanul elkezdik döntögetni a bálványokat, mondván, hogy a demók még jók voltak, de ez már nem az igazi... Mindössze egy roppant igényes kiállítású és tartalmú koncert DVD jött ki tőlük 2009-ben, aztán el is tűntek, az utóbbi években csend honolt a csapat körül.

Úgy gondolom, a Queensryche utolsó néhány hónapja végtelenül lehangoló volt mindenki számára, aki csak valaha is hallgatta őket. Az egykoron a gondolkodó emberek metal zenekaraként emlegetett csapat a régi szép időkben olyan überelhetetlen etalonokkal írta be magát örök időkre a műfaj történelemkönyvébe, mint a Rage For Order, az Operation: Mindcrime vagy az Empire, mára pedig sikerült magukat odáig leküzdeniük, hogy mindenkinek egy végtelenül primitív dél-amerikai köpködős akció, illetve az utóbbi években az amerikai rockszíntér legszánalmasabb divatjává vált megkettőződősdi jusson róluk először eszébe. Ez még annak fényében is bravúros teljesítmény, hogy a banda utolsó tizenöt éve amúgy is végletesen megosztotta a tábort...

Eredetileg jóval hamarabb terveztem megírni ezt az ismertetőt, de akkora lelkesedéssel ugrottam neki az új The Sword lemeznek úgy egy hónapja, hogy annál nagyobbat koppant a nemesebbik felem a padlón. Tudom, az elvárásokkal vigyázni kell, a kívánságokat meg csak Dévényi Tibi bácsi tudta teljesíteni, de annak is jó sok éve már. Szóval eltelt újabb két év, és ahogy az lenni szokott a texasi négyes háza táján, a 2010-es Warp Riders után itt a friss dalkollekció

Évtizede nincs páros év Cradle Of Filth sorlemez nélkül, sőt, utóbb a Halloween környéki időzítés is alacsony odsszal fogadható – Dani Filth és társulata bizony csont nélkül a megbízható, veterán brigádok képét mutatja. Túl minden bizonyítási kényszeren, széles merítésű, lojális táborukkal a hátuk mögött, leginkább az objektív szemlélő számára okozott meglepetést a brigád azzal, hogy az utóbbi két konceptlemezén elkezdett egy váratlanul remek szériát futni. Mind a Godspeed On The Devil's Thunder, mind a rákövetkező Darkly, Darkly, Venus Aversa erőteljes, mutatós formában tette a kirakatba a Cradle Of Filth esszenciát, jótékonyan helyre is pofozva a tavalyi évben húsz éves jubileumot ünneplő zenekar némiképp zilált nimbuszát. Most aztán úgy is mondhatnám, éppen e kellemes előjelek után feltűnő igazán, hogy a menetrend szerint érkező, tizedik album mennyire sápadtra sikerült.

Devin Townsendet szinte kötelező zseninek és/vagy őrültnek nevezni, aki sajátosan csavaros elmével ontja magából a zenéket, teljesen mindegy is, hogy épp milyen formációval valósítja is meg mindezt. Olykor azonban előfordul, hogy a mennyiség a minőség rovására megy, és ugyan láthatóan nem veszi komolyan saját magát, megesett már, hogy önparódiává vált. Mindezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy nem minden válik arannyá, amihez hozzányúl, még ha ezt már kissé fárasztóan elfogult rajongótábora így is hiszi.

Mi lehet 2012-ben Queenebb a Queennél? Hát a Muse, mi más. Egy pillanatig sem titkolták e hatásukat (sem), meglehetősen sok alkalommal szemet szúrt már sokaknak a hasonlóság bizonyos helyeken, ám a The 2nd Law-val elértek arra a szintre, amikor a zenekar feltétlen híveként is felvonod a szemöldököd a kísértetiesnél kicsit erőteljesebb párhuzamokra. Mindezek ellenére az a nagy helyzet, hogy ez teljesen jól áll nekik, de fogalmazhatok úgy is: igen, queenes, és?...

Úgy néz ki, hogy Woody Weatherman, Reed Mullin és Mike Dean, azaz a Corrosion Of Conformity jelenlegi inkarnációja aztán nem viccel. Legutóbbi, már trióban készült, a csapat nevét viselő anyaguk ugyan nem régebben, mint jó nyolc hónappal ezelőtt jelent meg, de máris itt van egy ötszámos EP. Woody nem a levegőbe beszélt tehát, mikor a nyár vége felé azt közölte az ámuló-bámuló sajtóval, hogy annyira lendületbe jöttek, hogy néhány új számmal már kész is vannak, úgyhogy akár még idén érkezhet tőlük valami újdonság. Ha figyelembe vesszük, hogy emellett november-december folyamán még tart az a turné, amit a High On Fire és a Goatwhore (micsoda összeállítás!!) társaságában zavarnak le, valamint hogy „rendes" kiadójuk, a Candlelight Records a napokban újra piacra dobta legelső lemezüket, az 1984-es (!) Eye For An Eye-t, amihez ráadásul egyfajta bónuszként hozzácsapták a szintén nem mai Six Songs With Mike Singing EP-t is, leszögezhetjük: tényleg pezseg körülöttük az élet.

Elég régóta adósok vagyunk ezzel a kritikával, de végül is november 21-én úgyis megint nálunk játszik Európa egyik legnépszerűbb dallamos hard rock zenekara, szóval a dolognak most, pár hónappal a lemez megjelenése után is bőven van aktualitása. Pláne, hogy Svájc vezető rockcsapatának, a Gotthardnak tényleg a tűzből kellett főnixként újjászületnie ahhoz, hogy itt lehessenek, miután eredeti énekesük, Stefan Alois Lee, azaz Steve Lee 2010 októberében elhunyt egy tragikus motorbalesetben. A banda ebben az érzékeny helyzetben nem kapkodott az új arc, Nic Maeder csatasorba állításával, kivártak jó egy évet, aztán idén nyárra kihozták ezt a visszatérő albumot. Azóta pedig nyilván mindenki eldönthette, tetszik-e neki a Firebirth vagy sem.

Aki nem vak, az tudja, hogy a Tankcsapda Agyarország vezető rockbandája, a Világ proletárjai számára ők egyszerre a Kezdet és vég, a Föld és ég. Mindent elértek már, amit ebben a rock-közegben el lehet: anyagaik aranylemezek lettek, megtöltötték a legnagyobb csarnokokat, lefutották a legnagyobb turnékat, róluk szólnak a hírek, velük van tele a sajtó. Sokak szemében ellentmondást nem tűrően ők lettek a Vezér, amiből csak Egy van, egyetlen egy. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nekik már Ezen a földön Nem kell semmi, hiszen nagyon is jól tudjuk: az élet A legjobb méreg, ami mindig szolgálhat meglepetéssel, semmi garancia nincs arra, hogy ez a párját ritkító sikerszéria tényleg Örökké tart. Meg amúgy is, ebben az életben Mindenki vár valamit, nemcsak a hallgatók, hanem a zenekar tagjai is. Lehet akármilyen Rohadt a hely, az egészen biztosan A civilizáció vége lenne, ha az emberek nem törnének új és újabb csúcsok felé!

Néhány napja mutattam be a svéd Witchcraft új lemezét, és most itt van a „kisöcsi" legújabb alkotása is. Ugyan a két banda tagsága között nincs átfedés, ettől eltekintve azonban szinte minden közös: ugyanúgy svédek, ugyanúgy a Nuclear Blastnél vannak (Graveyardékat ráadásul amazok ajánlották be), és ugyanazt a '60-as/'70-es évek ősrockjában gyökerező muzsikát nyomják, mint Magnus Pelanderék – még ha ez az ő esetükben egy fokkal könnyedebb, jóval inkább blues-orientált is, mint doomos. A banda tökéletesen a semmiből bukkant fel jó másfél évvel ezelőtti Hisingen Blues lemezével, és a skandináv világ (és Európa egy része) egy csapásra a lábuk elé vetette magát. Az ismeretlen kvartett korongja meglepően szépen fogyott, egyre pofásabb és egyre sikeresebb turnékra kerülhettek be, ráadásul lassan már húzónévként, mindennek betetőzéseként pedig megnyerték a svéd Grammyt a legjobb hard rock album kategóriájában. A legértékesebb viszont minden bizonnyal az volt számukra, hogy a Hisingen Blues nálunk is betalált, kiérdemelve egy jó öreg shockos nyolcast.

Van úgy, hogy az ember kiszeret dolgokból. Az a kaja, amiért gyerekkorodban majd' megvesztél, felnőtt fejjel már nem ízlik. A nő, akiért éveken keresztül rajongtál, hirtelen már nem izgat többé. Vagy egy zenekar, amit régebben szinte heti rendszerességgel hallgattál, egyszeriben már nem köti le a figyelmedet hosszú távon. Számomra ez utóbbi kategóriát leginkább bizonyos punk csapatok jelentik, illetve néhány éve sajnos ebbe a brigádba sorolom a Danko Jonest is. Akiket harmadik lemezükig, a 2006-os Sleep Is The Enemy-ig kimondottan imádtam, hogy aztán a két évvel későbbi Never Too Louddal véget érjenek a szép napok. Az a lemez akkor nagyon nem nekem szólt, de utána több okból is úgy tűnt, hogy visszakanyarodnak a helyes vágányra. Egyrészt utólag már maga Danko sem minősítette élete legjobb döntésének a kissé megvariált (cukormázasított) irányvonalat, és meg ugyan soha nem tagadta a négyes lemezt, de arról nyilatkozott, hogy visszamocskosítják a hangzásképet, és kicsit lecsupaszítják a dolgokat.

A tankönyv szerint értelmezett progresszív metal általam is vitatott, de mindenképpen bizonytalan rendszerességgel fordul elő média-kompatibilis eszközeimen: konzekvensen csupán néhány kiválasztott kedvencnek adva esélyt. Stíluskonform favoritjaim közé meglepő természetességgel írta be magát a brit To-Mera, amint kókadó fejem a második albumukra egy hangos roppanással felkaptam. Ahogy a műfajjal kapcsolatos válogatási elvemet, úgy a szigetországi bandához való vonzódásomat sem tudom/akarom részleteiben körbejárni – azt a keveset élvezem, mely számomra értéket hordoz, miközben igyekszem a hangjegytengerben óvatos lábbal gázolni. A zenekarnak mindenesetre meghatározó hazai kötődése is van Kiss Julie révén, aki úgy egy évtizede a veszprémi Without Face tagjaként kezdte meg a hódításokat London környékén. Ez azonban – tetszik vagy sem – mára csupán mellékkörülmény, mely arra talán még jó, hogy a magyar lelkünket ápolgassa.

A Stone Sour 2002-ben az újdonság erejével hatott: akkoriban még nehezen tudtuk elképzelni, hogy a Slipknot tagoknak legyen idejük hosszabban bármire is, ahol nem kényszerülnek maszkok viselésére. És ugyan az első – de főleg a második – albumuk már sejtette, hogy nem tiszavirág-életű zenekarban kell gondolkodnunk, az azért csak az évek alatt kristályosodott ki szépen, hogy a Stone Sour fontosabb lesz nekik az anyazenekarnál (a meghatározót még nem merem leírni, az majd később kiderül). Mindig szkeptikusan figyelem, ha egy zenekar jó előre meghatározza, hogy a következő lemezükkel zenei forradalmat vívnak, előre kijelölik az utat, és nevesítik, milyen hatásokat építettek a dalokba. De bizonyos csapatoknál manapság ez elkerülhetetlen, a rajongók és a sajtó folyamatosan igénylik az információt már akkor is, amikor egy árva hangot nem találtak ki az új anyaghoz.

Az idei Van Halen album után megérkezett az év másik nagyon régóta esedékes visszatérő lemeze, és elég skizofrén feladat ilyenkor egyszerre összefoglalni az elmúlt időszakot, illetve megpróbálni valamennyire objektíven értékelni a produktumot. Ha a bluesos Honkin’ On Bobo feldolgozásalbumot nem számítjuk, az Aerosmith utolsó nagylemeze 2001-ben jelent meg, és jóformán lehetetlennek tűnik áttekinteni, mi minden esett meg azóta Steven Tylerék sokat látott háza táján. Mert bizony akadt náluk elég sok minden, az énekes torokműtétjeitől és elvonójától kezdve több sikertelen dalszerzési összeröffenésen át majdnem végső szakításig vezető, késhegyig menő belső vitákig. Aztán valahogy mégis sikerült őket ismét összeterelni, de ehhez arra az emberre is szükség volt, aki annak idején a ’70-es évek legklasszikusabb Aero-remekművein dolgozott velük együtt producerként, és alighanem többet tud minden idők legsikeresebb amerikai hard rock bandájáról, mint maga Tyler vagy Joe Perry. No igen, a mindenható Jack Douglas nélkül bizony aligha készülhetett volna el a Music From Another Dimension!, de most végre itt van, szóval hurrá!

Hadd kezdjem azzal, hogy néhány nappal ezelőtt történt egy kisebb félreértés Főnökasszonyunk és köztem ezen lemez kapcsán. Ő nem igazán vágta, hogy miért akarok én írni az új Witchcraftről, én meg azt nem értettem, hogy ő mit nem ért ezen. Aztán lehullott a lepel: hát bizony ezen a néven nem csak egyetlen banda munkálkodik, és Szilvi joggal gondolhatta, hogy belekergültem a sok zenehallgatásba, ha már önként vállalkozom arra, hogy egy feltörekvő magyar black metal banda lemezéről vessem képernyőre magvas gondolataimat. (Akik helyében azért talán elgondolkodnék a névváltoztatáson.) Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba: jelen írásom tárgya az immáron tizenkét éve létező svéd csapat, akiknek negyedik albumára bizony nem kevesebb, mint öt évet kellett várnunk. És maradjunk annyiban, hogy simán megérte a várakozás!

Előrebocsátva, hogy az előző évszázad utolsó évében elkövetett koncertbeszámolónkhoz érdemben hozzátenni talán nem tud majd, ezúton lemezkritika keretében is bemutatom a magyar Witchcraftot, mely a magyar Darkthrone is, egyszemélyben. A kénbűzös, fekete láng őrzői ők, teszik ezt ráadásul a norvégok klasszikus, black metal alapköveket elhelyező 1991-’94 közötti korszakának jegyében, magyarán: tiszteletbeli skandináv hagyományőrzőkről beszélünk. Mondhatni átvették a stafétát Fenrizéktől 1996-ban, a zsáner legnyersebb, legzordabb válfajának fennmaradását megcélozva, és e két jelző jogosságát esetükben máig senki kétségbe nem vonhatja. Megélték, végigmuzsikálták az elmúlt szűk két évtizedet, tudják (avagy tudhatják), merre keres kiutat, kinek mit ad ma a black metal, majd egy erélyes kézmozdulattal le is söprik a (költői) kérdést az asztalról. És e tekintetben, azt kell mondjam, bizony igazuk van.

Közhelyek nélkül nehéz újságot írni, különösen zenei téren. Ezt csak azért bocsátom előre, mert ha a Vicious Rumors a téma, ott mindenképp muszáj elsütni párat: alulértékelt, hiteles, jobb sorsra érdemes. Mégis, nem ezeket tolnám most előtérbe, hanem egy másik nagyon fontosat, miszerint ez az alulértékeltség abszolút nincs egyenes arányban azzal, amennyire zenéjük kifejezi a metal lényegét. Újra és újra döbbenetes szembesülni azzal, hogy még a metal táborban is mennyire ismeretlen a zenekar még három évtized után is, pedig minden összetevő adott náluk: zúzósak, dallamosak, fogósak, technikásak, tehát nehezen elképzelhető, hogy létezhet olyan Heavy Metal (hatásvadászatból írom nagybetűvel) rajongó, akinek ne tetszene bármelyik klasszikus VR dal vagy lemez. Manapság pedig aztán tényleg mindennek utána lehet nézni-hallgatni két és fél másodperc alatt, tehát még csak nem is az van, hogy néhány hülye a rögeszméjét szajkózza, aminek nem lehet leellenőrizni a valóságtartalmát...

Elég hálátlan feladat egy negyvenhárom éve változatlan felállásban zenélő csapat tizenötödik nagylemezéről írni. Most komolyan, mi olyat mondhatnék el egy új ZZ Top albumról, amit még nem írtak le a texasi trióról ezerszer, amióta 1971-ben megjelentették első nagylemezüket? Billy Gibbons, Dusty Hill és Frank Beard az AC/DC-hez és a Motörheadhez hasonlóan a rockzene kevés stabil pontja közé tartozik: habár nekik is voltak különféle korszakaik, zenéjük lényege sosem változott igazán, és minden egyes albumukon megbízhatóan hoznak egy szintet. Akárcsak Angusék vagy Lemmyék esetében, természetesen rájuk sem igaz, hogy mindig ugyanazt csinálják – tedd csak egymás mellé a Tres Hombrest, az Eliminatort meg mondjuk a legutóbbi Mescalerót... –, de a márkanév kötelez, így voltaképpen a nagy csalódás is kizárt. Ha pedig éppen kiugróan jó formában kapják el és mutatják meg önmaguk lényegét, az már csak a bónusz ennyi év után.

Tisztázzuk rögtön az elején: a Les Fleurs du Mal nem a Sithra Ahra folytatása, azaz nem a soron következő Therion lemez, sokkal inkább egy speciális vállalkozás a főnök Christofer Johnssontól. És az sem véletlen, hogy nem a Nuclear Blast dobta piacra, hanem Christofer saját kiadásában jelent meg, ugyanis még a Therion egyébként roppant széles spektrumon mozgó zenei világából is eléggé kilóg. Nem teljesen idegen azért a korábbi anyagaiktól, de néhány tételével kapcsolatban maximum annyi mondható el: nyomokban Theriont tartalmazhat.

A Dokken zenekar kezdeti korszakáig visszanyúló, néha enyhülő, ám annál gyakrabban kiéleződő Don Dokken – George Lynch konfliktust lehet hosszasan elemezgetni, de nem feltétlenül érdemes. Ezért én csak röviden fejtem ki, hogyan is látom a dolgokat: adott egy céltudatos vezéregyéniség, aki a munkát mindennél komolyabban veszi, és egy kissé „életből felmentett", szeretnivaló, egyben teljesen link, de zseniális figura, akik ha elcsípik a fonalat, ketten együtt varázsolni tudnak. Teljesen szokványos történet, az ellentétek vonzzák egymást, a teljes cikk is kevés lenne arra, hogy felsoroljuk a hasonló kölcsönhatásra épülő zenekarokat. Az ember sajnálja, hogy ezek az együttműködések végetérnek, a későbbi fellángolások pedig nem tartósak, ugyanakkor tudatosan vagy tudat alatt mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy jobb ez így. Egyrészt további összezártság esetén a felek valószínűleg záros határidőn belül kinyírnák egymást, másrészt pedig szétválásuk után is mi járunk jól. Elvégre a folyamatosan aktív Dokken mellett ma újra van Lynch Mobunk is, amely zeneileg legalább olyan erős, mint fénykorában (és Oni Logan időnkénti viselkedése révén George barátunk felé is görbe tükröt tart az élet).

A Room Of The Mad Robots majd' három évvel ezelőtti bemutatkozása egy csapásra a csapat rajongójává tett. A Mechanical Sound Empire egy olyan rendkívül változatos, ennek ellenére mégis egységes korong volt, amelynek zenei kavalkádjában a Tool fogott kezet a Panterával, miközben a háttérben az Alice In Chains és a Deftones tagjai elismerően mosolyogtak. Annak a lemeznek nagyon nagy pozitívuma volt még a (túl) sok más helyen is érdekelt énekes Vincze Andres ezerszínű énekstílusa, és a helyenként elhullajtott spanyol szövegek is. Azóta egynémely dolog megváltozott, Andres például már a múlté, ami igen sajnálatos tény, ellenben ez – ismerve a venezuelai származású énekes igazi vándormadár természetét - azt hiszem, a legkevésbé sem a csapat hibája. Helyére a Remembering The Steel Pantera-tribute zenekarból érkezett Mári Péter (vagy PT), és a csapat már vele lépett fel olyan nagyságok előtt, mint a Crowbar és Ozzy. Nem is vallottak szégyent.

Valljuk be: manapság kevés elcsépeltebb dolog létezik a rockzene és a szimfonikusok párosításánál. Volt idő, amikor úttörőnek számított az ilyesmi, aztán egy ideig még érdekes tudott lenni, és az is igaz, hogy ami jó, az jó, ezért nagyon mellényúlni nem lehet ilyesmivel. De ettől még elmondható, hogy a „műfaj” mára totálisan kifutotta magát. Jon Lord (első) posztumusz megjelent munkája viszont ettől még nem kevésbé izgalmas, hiszen az öregúr úttörőként flörtölt szimfonikusokkal mintegy negyvenhárom évvel ezelőtt, fiatalabban, mint szerkesztőségünk átlagéletkora. És nemcsak, hogy az elsők között dolgozott komolyzenészekkel egy olyan korszakban, amikor ez még mindkét táborban szentségtörésnek számított (hiszen a két stílus közönsége lényegében ki nem állhatta egymást), hanem mindemellett egy nagyszerű, emlékezetes művet is sikerült összehoznia.

Valódi őskövületnek, élő legendának számít a holland Sinister a death metal színtéren, mely zenekar az elmúlt, szűk negyed évszázadában csupán egyetlen teljes évig volt inaktív, egyébként 2-3 évente rendre leszállít nekünk egy-egy újabb stílusgyakorlatot. A The Carnage Ending ezek közül most éppen a tízedik, amit a kannibál Pat O'Brien lieblingjei most egy egészen rendhagyó fordulattal húztak elő a mellényzsebből. A legutóbbi albumot rögzítő felállást az alapító/énekes/törzsfőnök Aad Kloosterwaard ugyebár 2011-ben hazaküldte, időközben Absurd Universe néven egy újabb halálmadár alakulatot hívva életre. Annak a brigádnak Habeas Corpus címmel ki is jött tavaly a debütáló lemeze, majd azzal a lendülettel újfent stúdióba is vonultak, hogy Sinister néven is rögzítsenek egy sorlemezt. Ímhol az eredmény.

A „csak-úgy-megcsináltuk-és-kész" nekifutásból összepakolt akusztikus album után (amelyet a legtöbben „csak-úgy-meghallgattuk-és-kész" bólintással vettek tudomásul) idén már a második Farkas-művek produktumot élvezhetjük, már ha élvezzük persze – kinek a pap, kinek valami durvább.

Nomen est omen - ahogy az albánok mondják, már persze, csak ha beszélnek latinul. Hiszen vannak dolgok, amiknél az elnevezésben minden benne foglaltatik, a zsákbamacska kereskedelmi forgalomba hozatala nélkül. Olyanokra gondolok, mint hogy nem ülünk be első randiként egy Mély Torok című filmre a moziba, vagy úgyszintén nem szervezünk óvodai kirándulást egy Radikális Amputáció koncertre. Na, a Seismic albumcím is önmagáért beszél, így aztán el is jött az ideje, hogy minden vájt fülű széplélektől búcsút vegyek, hiszen aki egy kicsit sem bírja a disszonanciát, a kakofóniát, a tektonikus lemezek egymáshoz csapódásának szeizmikus robajlását, annak nem való a Sons Of Otis új anyaga. Aki viszont kicsit is csípi a stoner zenék azon ágát, ami a fuzzos-retrós-csöves erősítős recsegés-ropogásról, fennakadt szemű végtelen jammelésekről szól, azt nagy örömmel köszöntöm körünkben!