Alanyi jogon a Perihelion a harmadik Neochrome sorlemez volna, a látszólag jelentéktelen betűcsere a zenekar nevében azonban sokkal komolyabb stílusváltást takar, mint az sejthető. A frontember Mányák Péter távozását követően a gitáros Vasvári Gyula tökéletesen saját képére formálta a zenekar arculatát, ilyen értelemben ez itt sokkal inkább a Neokhrome debütáló anyaga, mint a Neochrome bármiféle folytatása. Ez a Neokhrome pedig vegytiszta, dallamos black metalt játszik.

Kissé nehezen értem, miért kattant rá az utóbbi időben mindenki a monstre koncepcióba ágyazott, tripla-dupla albumszörnyek világra szabadítására, miközben folyamatosan azon siránkozik az összes zenekar, hogy nem fogynak a lemezek, és a jövő egyre inkább az EP-k, önálló dalok, vagyis a kisebb formátumok körül forog. Alapvetően semmi problémám a grandiózus vállalkozásokkal, de az utóbbi időszak hasonló lemezei többnyire sajnos nem azt mutatják, hogy a csapatok elég hasznosítható, elsőrangú ötlettel rendelkeznek megtölteni a kiötölt monumentális terveket. A legnagyobbat a Green Day akarta markolni, így ők is sültek fel a legocsmányabbul a háromrészes rettenettel, amiből még egy értékelhető lemez is csak nehezen telt volna ki. A Stone Sour esetében sem értem, minek akarnak két House Of Gold & Bones felvonást kihozni, amikor már az első részt sem voltak képesek leszállítani halálosan lapos üresjáratok nélkül, és ugyan az új Soilworköt még nem volt időm kellő mértékben áthallgatni, az már most is világosnak tűnik, hogy ott is akadnak gyomlálni való megmozdulások a rengeteg kiváló ötlet között.

Bármennyire is hobbi legtöbbünk számára a Shock!, és ezen jellege miatt bármennyire nem jut idő sok fontos dologra, bizonyos előadók alulreprezentáltságára egyszerűen nincs mentség. A Heartéra még az sem lehet válasz, hogy magazinunk felfutása előtt voltak igazán aktívak, ugyanis ez egyszerűen nem igaz: szenzációsan jó, Alive In Seattle című DVD-jük 2003-as, azóta pedig – a cikk tárgyával együtt – három stúdiólemezt is kiadtak. Én kérek tehát elnézést – pláne, hogy a Fanatic annyira erős, hogy mindenki nyugodtan odaképzelheti a tavalyi Top 20-amba. És aki lemaradt, annak szintén ajánlatos visszamenőleg is beletennie a sajátjába.

Na, itt van megint egy vintage rock banda, és naná, hogy ezek is svédek - Svédország lassan már tényleg ismertebb lesz a retro rock csapatairól, mint az IKEÁ-ról! Aztán mégis mi szükség erre az egészre, hiszen néhány év múlva hírük-nyomuk sem marad ezeknek a bugrisoknak? – kérdezhetik néhányan, azt azonban még a legnagyobb ellenérzésekkel bíró, urambocsá' legsüketebb ellendrukkereknek is el kell ismerniük, hogy legyen bármily poros, vagy éppen százszor végigrágott zenei ötleteket százegyedszer is újracsócsáló ez az egész retro rock színtér, jó néhány igazán remek bandát is kitermelt.

Mi ez? – teszi fel a kérdést, aki még nem botlott bele a formáció előző, debütáló lemezébe. Neki szól magyarázatként, hogy a név a Work Of Art, Eclipse, Talisman zenekarok kezdőbetűiből ered, ugyanakkor lehet ennek a csoportosulásnak akármi is a neve, ez úgyis Jeff Scott Soto. Akár marketing szempontból, akár rajongói hozzáállással vizsgáljuk a W.E.T.-et, mindenképpen JSS viszi benne a prímet, miatta lesz saját hangja a daloknak, konkrét és átvitt értelemben is.

A norvég méreg, a Vreid hatodik albumával jelentkezik idén, hűen kétéves lemezkiadási periódusukhoz. Stian „Strom" Bakketeig 2010-es visszatérése után az addig kőbe vésett felállással üzemelő csapat teljes mértékben azonos immár a Valfar máig érthetetlen halálát követően feloszlatott Windir hangszeres szekciójával – a párhuzamokkal azonban ezen a ponton le is számolhatunk. Elődjéhez képest ugyanis ez a zenekar egy sokkal kevésbé szofisztikált, arcbamászóbb és puritánabb úton indult el, és járja azt töretlenül, maximális hitelességgel és természetszerűleg egyre szőrösebben.

„Ami jó, az jó. Ez rossz.” A klasszikus mondás jutott újra és újra eszembe a hosszúnevű walesiek új anyagának hallatán. Nem egészen lehet másképpen értelmezni azt, amikor egy egykoron jó zenékkel indító zenekar becsomagolja saját magát egy gyerekes, közhelyparádéval teleszórt cukorkás dobozba. A Temper Temper olyan, mintha valaki női selyemhálóingben bizonygatná, mennyire bika, mennyire dolgozik benne a tesztoszteron: vicces, nevetséges és sajnálatos, cuki ciki.

Kedvelt mondásom, miszerint óriási különbség van aközött, hogy az okos hülyéskedik, vagy a hülye okoskodik. A Tomahawk remek példa arra, hogy milyen az, amikor összeáll három-négy (mikor éppen mennyi) nagyon okos zenész, hangszereik-hangszálaik mesterei mindannyian, akik emellett történetesen imádnak hülyéskedni is. De beszéljenek helyettem a következő nevek: Faith No More, The Jesus Lizard, Helmet, Melvins és Cows. Illusztris, ugyanakkor felettébb rémisztő névsor ez, aki ebből a közegből érkezik, az tuti nem normális, és minden bizonnyal hallgatóját is az őrületbe kívánja kergetni. Nem is nagyon lehetett más gondolata Mike Pattonnak, Duane Denisonnak, John Staniernek és Kevin Rutmanisnak sem, mikor az ezredfordulón életre hívta a Tomahawkot.

A Trail Of Murder egy fiatal skandináv csapat, akiknek Shades Of Art című bemutatkozó anyaga még tavaly jelent meg. Mivel azonban frontjukon a kultikus Tad Morose egykori énekese, Urban breed (akinek nevét állítólag hivatalosan is kis bével kell írni) áll, és mivel kimondottan fincsi muzsikát játszanak, érdemes megemlékezni róluk. A banda magját Urban mellett a szintén ex-Morose tag Daniel Olsson gitáros, illetve a Morgana Lefayből ismerős dobos, Pelle Akerlind alkotja.

A harmadik sorlemezénél járó Bornholm is bizony az örök ígéretek penészes kenyerét eszi a hazai színtéren – immár közel másfél évtizede. Meghunyászkodásra már a 2009-es keltezésű March For Glory And Revenge idején sem lehetett okuk, a szekér mégsem mozdul igazán, és a csapattal kapcsolatos információk közül továbbra is az a legmeghatározóbb, hogy két elismert grafikusunk, Sallai Péter és Havancsák Gyula itt játszik. Az Inexorable Defiance ehhez képest újraindíthatja az időszámítást a Bornholmnál.

A zenekar látszólag új, de azért annyira nem, mint amennyire úgy tűnhet. A hangzatos Hatriot név egy Bay Area legendát takar Steve „Zetro" Souza személyében, aki a Testament elődjének számító Legacy, majd az Exodus frontembere volt utóbbi csapat karrierjének fénykorában. Zetro négy lemezt is erősített jellegzetesen erőszakos, rikácsolós hangjával, majd minden idők egyik legjobb visszatérő albuma, a 2004-es Tempo Of The Damned is vele készült el. A frontember nem sokkal később kilépett az Exodusból, de ezt ma már alighanem ő maga is bánja, és most ezzel a friss bandával kíván visszatérni a színtérre. Érdekesség, hogy ebben két másik Souza is segítségére van: a ritmusszekcióban két fia, a basszer Cody és a dobos Nick teljesít, de a gitárduót alkotó Kosta Varvatakis és Miguel Esparza is jó bő negyedszázaddal fiatalabb az idén már 49 éves Zetrónál.

Van egy jelentős gond az ezerarcú előadókkal. Óhatatlanul van ugyanis néhány tucat olyan arcuk, ami nem nyeri el a tetszésünket. Ez persze egyénenként változik, de elkerülhetetlenül fog jönni egyszer egy olyan lemez, amire – szeressük bármennyire is adott idolunkat – a legjobb esetben sem tudunk mást mondani, mint hogy na, ezt aztán baromira nem nekem írta. Az ilyen albumokról a legrohadtabb dolog objektív(nak látszó) kritikákat összedobni – az ember vért izzad, de mégis óhatatlanul ki fog lógni a lóláb. Részemről ezért aztán meg sem kísérlem a dolgot, csak annyit közlök: a tizenötödik (!) Nick Cave & The Bad Seeds stúdiólemez nem tetszik. Nagyon nem, olyannyira, hogy per pillanat ezt találom a legkevésbé szerethetőnek a teljes életműben. Nem mondom, hogy rossz, hogy üres, élettelen, vagy semmitmondó, csak azt, hogy nem az enyém – és ebben valahol az összes előző jelző benne foglaltatik.

Ha valamit egészen reálisnak tartottam volna, akkor az a Pink Cream 69 csöndes elmúlása, olyan pici kis zizzenéssel, mikor az épp elégett gyufa fejét vízbe mártjuk. Jóllehet, teljesen korrekt lemezeket adtak ki az elmúlt tíz évben – a Thunderdome egyöntetű sikert aratott kritikusi körben és a közönségnél is, és az In10sity is rendben volt –, ám ezen kívül borzasztó ritkán adott magáról életjelet a csapat, turnékról sem beszélhettünk igazán, ráadásul a tagok egyéb elfoglaltságai – Unisonic, Khymera, Voodoo Circle, David Readman szólóban – is azt sugallták számomra, hogy a Pink Cream marad egy zavaró hobbinak, jobb megszüntetni. Erre itt ez a lemez a semmiből, méghozzá olyan dalokkal, amik a hányavetiség legkisebb jelét sem adják.

A debütáló lemez egy firkász számára valami olyasféle megmérettetés, mint mondjuk a négyéves Mórickának a tál spenótfőzelék. Csikorognak a fogak, rongyolódik keserves grimaszba az arc, de csak bele kell kóstolni, csak be kell tuszkolni a gyomorba. Aztán majd kijön, itt vagy ott. Persze nem minden spenótadag egyformán rosszízű. Előfordul, persze csak nagyritkán, hogy az elénk kerülő táplálék nem is annyira savanyú, mint azt elsőre gondoltuk volna. Hozzátok hasonlóan én is temérdeknyi tállal faltam be az efféle étkekből, s a legtöbbje gyors úton távozott is belőlem. És valami ilyesmitől féltem a martfűi Effronteryvel kapcsolatban is. Pedig a csapatról eddig nem is igen hallottam, fogalmam se volt, miféle zenét művelnek, vagyis a netes társadalomhoz hűen, korszerű módon tahó birka módjára anélkül ítélkeztem, hogy bármiről is fogalmam lett volna.

Nem tudom, egyáltalán számít-e még valamit, ha sokadszorra is leírom, micsoda bődületes retro-rock trend bontakozott ki az utóbbi években elsősorban Európában (de Amerikában is), abba meg pláne nem látom értelmét belemerülni, vajon mi lehet az oka mindennek. A lényeg úgyis annyi, hogy felbukkant egy csomó új név a színtéren, akik alapvetően a '70-es évek nagyjainak nyomdokain haladnak, vagy adott esetben még mélyebbre ásnak, és állati jó dalokat írnak – nekem ennyi igazából bőven elég is, a többi csak rizsa. Ugyan a néhol felmerülő szuperlatívuszokat sem a Witchcraft, sem a Graveyard, sem a most feloszlott The Devil's Blood kapcsán nem tartom indokoltnak – és ugyanígy az olyan metalosabb szabású versenyzőknél sem, mint a Ghost vagy az Orchid –, de bármikor szívesen hallgatom a lemezeiket, és egyelőre még kifejezetten örülök neki, hogy felfutóban van ez a vonal. Aztán hogy eljut-e a dolog addig, hogy fárasztó és irritáló legyen, az majd idővel elválik...

Még tavaly ősszel jelent meg a ZBB bemutatkozó lemeze, vagyis ez az album is 2012-ből felhalmozódott tekintélyes restancia-listánkat gyarapítja. Néhány szót ugyanakkor mindenképpen érdemes ejteni erről a formációról, ugyanis már csak a nevek miatt is hiba lenne ignorálni őket. A banda vezetője a többek között a Korálból vagy Tunyogi Péter mellől ismert Fischer László gitáros, aki Tunyó tragikus halálát követően Kékesi „Bajnok" Lászlóval alapított csapatot Zöld a Bíbor Band néven. Itt Kiss Zoltán (Iron Maidnem, Nemesis, EGO Project) ragadta magához a mikrofont és Nagy Zsolt lett a billentyűs, majd némi cserebere után Krecsmarik Gábor dobosban és Tolmacsov György basszerben találták meg stabil ritmusszekciójukat. A Holnaptól... tehát az első album, ami ugyanakkor már jóval a megjelenés előtt készen állt, szóval ha minden megfelelően halad, a folytatásra sem kell sokat várni.

Igencsak kalandos utat járt be a Voivod a gitáros Denis D’Amour, ismertebb nevén Piggy 2005-ös halála óta. Jason Newsteddel kiegészülve kiadtak két lemezt a Piggy hagyatékában talált demófelvételek felhasználásával, majd búcsúturné következett, már az első hat anyag bőgőmesterével, Jean-Yves Thériault-val, azaz Blackyvel, illetve Daniel „Chewy” Mongrainnel a hathúroson. Ezt követően kezdtek szép lassan szállingózni a hírek, hogy az úgynevezett búcsúturné olyannyira nem volt végső, hogy tán még új lemez is lesz. Addig is leszállítottak egy végtelenül nyers, ámde roppant feelinges élő anyagot, 2013 elején pedig végre tényleg megjelent a tizenharmadik Voivod lemez Target Earth címmel. Ráadásul Chewyt leszámítva a lehető legklasszikusabb felállással, hiszen a Voivod soraiban egyedüli konstans tényezőt jelentő dobos, Michel „Away” Langevin mellett nemcsak az eredeti énekes, Denis „Snake” Bélanger van itt már jópár éve, de a számtalan turné után végre huszonegy év elteltével Blacky játékát is ismét hallhatjuk egy Voivod lemezen.

Felejtve a számomra életre erőszakolása óta értelmezhetetlen post-metal címkét, azt mondom, fajtársaihoz hasonlóan a Cult Of Luna is leginkább atmoszférikus muzsikát játszik. Ez a hangulat, avagy szellem mutatja más-más arcát a svédek hanghordozóin, maga a zene pedig ennek alárendeltjeként létezik. A Vertikal ugyanúgy folyóhomokként húzza le a hallgatót, mint akár a Somewhere Along The Highway hét évvel ezelőttről, én pedig talán csak a legutóbbi (hangoskönyvvel is megtámogatott) ál-konceptalbumuk, az Eternal Kingdom kiadása óta eltelt hosszú évek okán érzem minden korábbinál meghatározóbbnak jelen színrelépésüket. A lényeg mindenképpen az, hogy itt valami igazán komoly dolog történik.

Az a helyzet, hogy a norvég Audrey Horne jó. Csak néhányan képtelenek azon felülemelkedni, hogy manapság eredeti zenét képtelenség kitalálni. Nem tagadom: a zenekar minden korszakában elég nyilvánvalóak az aktuális hatásaik, nagyjából lemezenként mindig egy kicsit mások, és ezért érezheted azt, hogy a Le Folt és a Youngbloodot akár két teljesen különböző zenekar is készíthette volna. De csak pár másodpercig, mert tudni fogod azonnal, hogy Audrey Horne szól. A Le Fol lemezük óta ragadott magával ez az eredetileg poszt-grunge-nak induló, majd egyre inkább a '70-es éveket magába csavaró zene, és az is tény, hogy az a lemez telitalálat volt a maga nemében. Mai fejjel azt mondanám, a harmadik anyaguk kevésbé markáns, sokan nem is tudtak mit kezdeni vele, valamit hiányoltak belőle. Mostanában újra elővettem azt is, és kétségtelenül nem annyira karakteres, mint az előző(ek), mégis hallgattatja magát, és részletekben már megmutatta azt az új irányt, ami a Youngbloodon kiteljesedett.

Azzal kezdeném, hogy a magyar keményzenében a tavalyi évet számomra egyértelműen az EP-k mentették meg. Rendes hosszúságú stúdiólemezből – ha nagyon megerőltetem magam – talán ha hármat tudok felsorolni, ami maradéktalanul tetszett, még jó, hogy egymás után bukkantak fel általam korábban alig ismert, vagy éppen teljességgel ismeretlen bandák bemutatkozó demói, EP-i, amik hallatán aztán felfüggesztettem a vészharangok veszett kongatását. És ezek közé tartozott Balázs Imre énekes/gitáros, Drahota Gergő basszusgitáros és az Ektomorfból is ismert Jaksa Róbert dobos, azaz a Volumefeeder Middle Finger Attitude elnevezésű anyaga is, amin akkoriban lelkendeztem is egy sort, azt a végkövetkeztetést levonva, hogy talán még egy-két EP, és következhet is a debütlemez.

A Bad Religion számomra mindig valami olyasmit jelentett a punk rockban, mint a Motörhead a rock and rollban. Egy nagy öreg, aki sziklaszilárdan áll a változások viharában, megbízható, markáns egyéniséggel bíró szikár ikon – és átkozottul jó, hogy van. Lemmyékhez hasonlóan Greg Graffinék is már az első lemezeken lefektették saját stílusuk (ami később persze sok követő stílusává is vált egyben) alapjait, azon azóta hatalmas dolgokat nem is változtatnak, emiatt aztán a rossznyelvektől ők is ugyanúgy megkapják, hogy újra és újra ugyanazt az albumot adják ki. És ez esetükben is ugyanakkora marhaság, mint a Motörfejnél. Szintén jócskán túl vannak már a legfontosabb lemezeken – azaz a Suffer / No Control / Against The Grain triászon – és karrierjük zenitjén is – ez meg a Stranger Than Fiction / The Gray Race páros volt –, és néha óvatlanul bele-belehuppannak egy-két gödörbe. Hogy mást ne mondjak, a három évvel ezelőtti The Dissent Of Man szerintem elég gyengén sikerült. De ha nagyon muszáj, megrázzák magukat, és egy olyan lemezt tesznek le az asztalra, ami nyomán mindenki számára egyértelművé válik, hogy ki is itt a főnök.

Bő három esztendőt kellett várni, hogy Jamey Jasta és rosszarcú zenéje visszatérjen a való világba. A köztes időszakban a vadmalac mester a Kingdom Of Sorrow-t és saját szólóalbumát részesítette előnyben. Jól tette, mindkét project kiváló minőség, a Jasta album pedig egyenesen ajándék volt a szájkarate-mester rajongóinak.

Miért pont a Parkway Drive? – tette fel elég sok ember az utóbbi pár hónapban a kérdést, miután azzal szembesült, hogy évekkel a metalcore hullám lecsengése után egy ausztrál banda koncertje hirtelen átkerül a Dürerből a PeCsába, ahol aztán több embert vonzanak, mint pár nappal korábban a Kreator, a Morbid Angel meg a Nile együtt. Mások pedig azt kérdezték: egyáltalán mi a franc az a Parkway Drive? Merthogy a súlyosabb zenék iránt érdeklődő közvélemény egy bizonyos kor feletti hányada még csak most kezdi tanulgatni Winston McCallék nevét, pedig a zenekar jónéhány éve komoly ígéretnek számít, nálunk is több ízben bizonyítottak már. Én ezen a rácsodálkozó stádiumon akkor estem túl, amikor néhány éve az Európában akkor már igencsak jónevűnek számító Unearth először vetődött el Budapestre, és mégis az azóta tulajdonképpen kivérzett MySpace-en felfutott Parkway Drive volt a headliner. Most azonban a jelek szerint tényleg eljutottunk arra a szintre, amelyen már senki sem mehet el szó nélkül a zenekar népszerűsége mellett.

A Los Angeles-i Gypsyhawk második albuma ugyan tavalyi (mi is tudjuk, hogy akad még bőven restanciánk 2012-ből...), de mindenképpen hiba lenne róla nem megemlékezni, a négytagú formáció ugyanis sokkal tapasztaltabb bandákra rácáfoló érettséggel és színvonalon zenél. Már ránézésre is be lehet lőni, nagyjából miben utaznak: Eric Harris énekes/basszeréhez hasonló, végtelenül anakronisztikus bajuszt kizárólag az növeszt, akinek mindene a '70-es évek, és legszívesebben ma is kizárólag az akkori hard rock remekműveket pörgeti otthon, természetesen szigorúan bakeliten. Vagyis újat a Gypsyhawk sem csinál, a Revelry & Resilience album azonban egy bődületes hard rock gyöngyszem. Olyannyira jó, hogy csak nagyon kevés választotta el a tavalyi Top 20-amtól, és nem vagyok benne biztos, hogy utólag nem bánom meg, amiért mégsem furakodott be az első húsz helyezett közé.

Még az is lehet, hogy újra érdeklődni fogok utánuk. Köszönünk egymásnak, megmaradtunk ismerősöknek, haveroknak, de nem jártunk egy társaságba már egy jó ideje. A szoros barátságot feloldotta a távolság. Ez a távolságtartás úgy alakult ki, hogy gondolkodásuk megváltozott, amelyet én nem tudtam, nem akartam magamra erőltetni. Ők tehát jobbra, én balra.

Nem kevés időre, konkrétan úgy egy teljes évtizedre volt szüksége a fővárosi Kill With Hate-nak arra, hogy olyasmi underground gépezetté képezzék magukat, ami újra és újra a legendás Bolt Throwert juttatja eszembe, teljesen alaptalanul amúgy. Persze nem ez az egyetlen keresetlen hasonlat, amit Gyémánt Krisztián és katonái manapság kézhez kapnak, de a többihez hasonlóan ezt sem érdemes túl messzire elvinni, hiszen a brigád immár saját jogán is tiszteletet parancsol. A puszta karizomból összehozott, masszív alapozás után a hasonlóan intenzív háttérmunkának köszönhetően tavaly nyáron például a buffalói kannibálok előtt is láthatták őket azok, akik elég korán érkeztek, a legutóbbi idők pedig a legendás brit szaklap, a Terrorizer elismerését is meghozták számukra. Mindemellett akár meglepő is lehet, hogy a Voices Of Obliteration még csupán az ötös bemutatkozó albuma.