Úgy alakult, hogy a hivatalos megjelenés előtt hosszú hónapokig ismerkedhettem a budapesti Miserium bemutatkozó albumával, mivel a csapat kiadót keresett az egyébként rég elkészült anyaghoz. Az album már elsőre is tetszett, ennyi idő után azonban tényleg nyugodt szívvel mondhatom: megéri esélyt adni a zenekarnak, akik stílusukat tekintve progresszív metalban utaznak, már ha egyáltalán 2013-ban jelent még bármit is ez az agyonkoptatott stílusmegjelölés. Mivel azonban hirtelen én sem tudok jobbat a banda okos hangszerelésű, komplex, agyat dolgoztató metaljára, maradjunk ennél.

A Jill Janus vezette amerikai Huntress tavaly kiadott bemutatkozó korongjával elég komoly visszhangot váltott ki az undergroundban. Bár bankot nem robbantottak, sikerült jelentős ismertségre és reputációra szert tenniük a misztikus/okkult metal színtéren, amelynek köszönhetően turnéztak többek között a Behemoth és a Dragonforce társaságában is. Mindebben komoly szerepet játszott az a nem elhanyagolható tény, hogy frontjukon egy igazi metal boszorkány áll, aki azelőtt nem mellesleg még a Playboy hasábjain is látható volt, de abszolút igazságtalanság lenne a csapatot azzal vádolni, hogy sikerük csakis az optikai tuningnak köszönhető. A Spell Eater ugyanis méregerős lemez volt, amely a korai Mercyful Fate-jellegű muzsikákból merítve, a nagy példaképekhez hasonlóan extrém és sokszínű vokális megoldásokkal, és nem utolsósorban igen jó dalokkal operált.

A sors valahogy ismét nem akarta, hogy a Trouble-nek könnyen menjenek a dolgok. Ezen persze alighanem a chicagói doom istenek lepődtek meg a legkevésbé, hiszen karrierjük kis túlzással szívások, lenyúlások, méltatlan pangások sorozatából állt, szóval miért pont az utolsó hat évet könnyítették volna meg nekik odafent... Nem megyek bele a részletekbe, mi minden történt náluk a 2007-es visszatérő album, a Simple Mind Condition óta, a lényeg dióhéjban annyi, hogy Eric Wagner énekes kiszállt, jött Kory Clarke a Warrior Soulból, majd ő is kiszállt, hogy aztán Rick Wartellék végül Kyle Thomasban, az Exhorder, a Floodgate és az Alabama Thunderpussy egykori frontemberében leljék meg a végső megoldást. Ami egyébként szintén nem spanyolviasz, hiszen Kyle a '90-es évek végén beugró jelleggel már kisegítette a Trouble-t élőben, bele is kezdtek vele egy új lemez munkálataiba, de ebből aztán végül semmi sem lett.

Alapvetően két oka van, amiért nekem jutott a kivételes megtiszteltetés, hogy Serj Tankian ötödik szólólemezéről írhatok. (Formálisan, ha jól értem, nem szólólemezről, hanem a Jazz-Iz-Christ nevű formáció/projekt azonos című lemezéről van szó.) Az egyik, hogy képesnek érzem magam arra, hogy különösebb előítéletek nélkül értékeljem a legújabb alkotást, mivel a System Of A Downt alapvetően kedvelő, de semmiképp nem fanatikus rajongó külső szemlélőként nem éltem meg hatalmas csalódásként Tankian szólómunkásságát (leginkább csak néhány kötelező jellegű hallgatást leszámítva hidegen hagytak az albumai). A másik, hogy a jazzt viszont imádom, és bizonyos időszakaimban legalább annyit hallgatok legkülönbözőbb modern és hagyományosabb jazzt, mint keményebb muzsikákat.

Járt utat járatlanért el ne hagyj! Sal Abruscato akár ezt a vitatható valóságtartalmú közhelyet is választhatta volna Halál Névre Hallgató Fakó Lova második lemezének címéül, hiszen minden bizonnyal ez az intelem lebegett lelki szemei előtt. Ugyanis az APHND második anyaga lényegében csontra ugyanolyan, mint az első – ez mondjuk annak fényében nem is lehet különösebben nagy meglepetés, hogy az And Hell Will Follow Me mennyire remekbe szabott volt: mind a kritika, mind a hallgatók ódákat zengtek róla, Abruscato pedig szép lassan kiléphetett tanítómesterei, Peter Steele és Keith Mina Caputo kisasszony árnyékából. A lemez hatása alól én sem tudtam kivonni magam: 2011-es év végi listámon ezt tettem meg az év lemezének (pedig akkor jelent ám meg a Mastodon Hunterje is!), és döntésemet azóta sem bántam meg, az album rendszeres vendég nálam, és továbbra is maximális teljesítménynek tartom. Nem csoda hát, ha Salvatore barátunk mindössze minimális változtatásokra ragadtatta csak magát, ami kábé kimerül abban, hogy korábbi kísérőzenészei egy részét lecserélte, bár igaz, hogy a két fő társ – Matt Brown gitáros/producer és Johnny Kelly dobos – most is itt van.

Szégyenletesen nagy csúszással sikerült megírni ezt az ismertetőt régi jóbarátaink, a Holopainen / Koivusaari duó elnyűhetetlen gépezetének legújabb, immár tizenegyedik lemezéről. Talán a júliusi 40 fok, vagy a FEZEN-bulit megelőző várakozás az, ami mégiscsak meghozta a gyümölcsét, és újra jólesik meghallgatni a hamisítatlan északi dallamokat, noha megjelenése idején, valamikor áprilisban – bevallom – kicsit csalódásként éltem meg ezt a lemezt, és viszonylag hamar ráuntam.

Néha egészen apró nüanszokon múlik, bejön-e az embernek valami vagy sem. Habár mindig is kedveltem a svéd Amon Amarth brutális, ám mégis roppant fogós nordikus death metalját, az előző lemeznél, a Surtur Risingnál úgy éreztem, eljutottam velük a plafonig. Sokadszorra is leszállították ugyanazt az albumot, mint korábban, ám miközben azelőtt minden egyes lemezükre erősebb dalokat írtak, mint a korábbiakra, legutóbb határozott megtorpanást érzékeltem. Johan Heggék is tisztában lehettek vele, hogy a 2011-es lemez nem lett olyan pofás, mint az azt megelőző néhány, mert már jóelőre a recept frissítését emlegették az interjúkban. Szintén beszédes lépésnek tűnt, hogy az utóbbi három albumon dolgozó Jens Bogrent Andy Sneapre cserélték, és pályafutásuk során első ízben Svédországon kívül vonultak stúdióba. Ettől még persze hittem is meg nem is, hogy képesek lesznek ha nem is újat, de valamennyire mást mutatni, mint eddig...

Ahhoz képest, hogy két évvel ezelőtt tűkön ülve vártam a kaliforniai Autopsy visszatérő lemezét, az új korongról egészen a megjelenéséig nem is tudtam. Pedig a Macabre Eternallal a csapat olyan szenzációs feltámadást hajtott végre, amit még Jézus Krisztus is megirigyelhetne, épp ezért benne volt a pakliban egy legalább olyan erős folytatás is. A hatodik sorlemez bizonyos szempontból nem is okoz csalódást: hamisítatlan autopsycus saurus végtermék, azaz tömény, bűzhödt és undorító. A rajongók persze épp ezt várják el az Autopsytól, ebből a szempontból tehát nincs meglepetés, így igazi csalódás sem.

A jó végül elnyeri méltó jutalmát – klasszikus népmesei fordulat, amely bár nem minden esetben, de néha azért a való világban is előfordul. Arról sajnos nincs információm, hogy a kanadai Anvil énekese/gitárosa/motorja/lelke, vagyis Steve „Lips" Kudlow harmadikként, netán legkisebb fiúként született-e anno, de az biztos, hogy fanatizmusa, kitartása és eltökéltsége végül meghozta számára azt a fentebb említett méltó jutalmát. Az ötvenes arc ugyanis negyvenévnyi karrier után elmondhatja magáról, hogy végre csak a zenélésre kell koncentrálnia, azaz az Anvil termel annyit, hogy ne kelljen mellette mindenféle civil melóval múlatnia az időt.

Ahogy a klasszikus vicc mondja: az emberiség történetének egyik legnagyobb tragédiája, hogy a Titanic süllyedt el, nem pedig az Auróra cirkáló. A mi külön bejáratú, idén harmincadik születésnapját ünneplő Auróránk viszont szerencsére nem csak, hogy nem süllyedt el, hanem minden jel szerint frissebb és egészségesebb, mint az elmúlt évtized során bármikor. Már a tavalyi Esszencia válogatás áthangszerelt klasszikusainak megfülelésekor teljesen egyértelmű volt, hogy a veterán győri punk rocker horda reneszánszát éli, majd azt követően végigkoncertezték az országot (én is találkoztam velük, tényleg energikusabbak és pontosabbak, mint bármikor korábban), és mindenféle zenés videókat kezdtek el gyártani a régi slágerekre. Elkapta hát őket a gépszíj, ami nem is csoda, hiszen véletlenül sem fogatlan szájuk széléről tápiókapudingot lefelé csorgató punk nyuggereket képzelj el, mikor az Auróra nevét hallod, hiszen az alapos vérfrissítésnek hála egyedül Vigi (illetve új nevén Vígó, de én biza nem ezt fogom használni) maradt az eredeti bandából, ő meg úgyis egy örökifjú gazfickó.

Nincs könnyű dolga annak, aki erről az albumról véleményt ír. Annak sincs, aki csak hallgatja. Phil Anselmo legszemélyesebb agymenése vagy kicsapja a biztosítékot, vagy harsány hozsannázásra készteti a pszichiátriai dühzenék rajongóit, de egy biztos, ezt a dózist nem lehet elintézni egy vállrándítással. Sokszor halljuk és undorral unjuk a „nagyon dühös lesz a következő albumunk", a „minden agressziónkat beleírtuk" kliséket. Anselmo is hasonlókat nyilatkozott, s bár esetében alapból hajlamosak vagyunk hinni a szavaknak, azt kevesen hittük, hogy ennyire komolyan gondolta.

Nem tudom eldönteni, hogy a totálisan lökött Mattias „IA" Eklundh kiszámíthatatlanul kiszámítható, vagy kiszámíthatóan kiszámíthatatlan. Mert hát egyfelől mindig is tudtuk róla, hogy szeretnivalóan kattant a csávó (zeneileg és emberileg egyaránt, tessék csak belekukkantani a gitárklinikáiba), és ezért mindig meghökkentő zenei gegekkel pakolja tele a lemezeit (a Freak Kitchent is, de a Freak Guitar anyagokat különösen), ugyanakkor egy bizonyos mennyiség felett ezek a meghökkentő megoldások ismerőssé válnak. A jóindulatú értelmezés szerint (és én annyira bírom Mattiast, hogy hajlandó vagyok így hozzáállni) nagyon markáns stílust és hangzást alakított ki magának, a kevésbé jóindulatú megközelítés szerint viszont öncélú bűvészkedéseket puffogtat korlátlan mennyiségben.

Kevés fárasztóbb és hervasztóbb dolgot tudnék említeni az elmúlt évek terméséből Mike Portnoy napi szintű nyilatkozatainál, amelyekben változó hangulatban és stílusban magyarázza a bizonyítványát. Mike világéletében túlmozgásos és nárcisztikus volt, de amit a Dream Theaterből való távozása óta összepofázott, az még az ő szintjén is sok és felesleges. És azt hiszem, ezzel le is írtam minden negatívumot, amit a hülye nevű The Winery Dogs (na jó, ebbe is belekötöttem) projekt (zenekar?) debütáló lemezével kapcsolatban el tudok mondani, ugyanis a Portnoy mellett Richie Kotzen és Billy Sheehan alkotta trió minden szempontból hibátlan és tökös albumot tett le az asztalra. Olyat, amelyet még a szófosásban szenvedő dobos nyilatkozatai sem tudnak elrontani.

Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy jó lemez, vagy egy nem annyira jó. A Pudlikról örökre a Metal Will Stand Tall fog beugrani, mármint az a dal, létező legfrappánsabb összefoglalása annak, amitől nevetek a bőrgatyás metalon és örülök a fogós dallamoknak. A csapat iránti kezdeti lelkesedésemet csak fokozta a klasszis gitáros, Pontus Norgren jelenléte, akinek munkásságát régóta követtem, elég, ha a Humanimal, Talisman (Truth) vagy a Zan Clan lemezeket említjük. A The Poodles viszont sosem csak belső forrásból dolgozott, kezdeti nagy slágerüket, a Night Of Passiont is külső szerzőkkel alkották, így aztán Norgren 2008-as Hammerfallba távozása sem okozott nagy törést a minőségben. Igaz ugyanakkor, hogy a második, Sweet Trade nem hozta azt a frissességet, mint a debütáló lemez, és akkor én nem nagyon bíztam benne, hogy évekkel később még tudnak bármiféle izgalmat hozni.

A brit Evile sztorija igazi sikertörténet. A huddersfieldi csapat tagjai bár már 1999 óta együtt muzsikálnak, az Evile nevet azonban csak 2004-ben vették fel. A 2006-ban Bloodstock Open Air fesztiválon való fellépésüknek, valamint Hell címre hallgató demójuknak köszönhetően aztán gyorsan le is szerződtek az Earache kiadóval, 2007-es debütjük, az Enter The Grave pedig nem kisebb nevet vonultatott fel a produceri székben, mint Flemming Rasmussent, aki többek között a nagy idol Metallicával is dolgozott a Ride The Lightning – Master Of Puppets – ...And Justice For All szentháromságon. Bemutatkozásukkal le is tették névjegyüket, amelynek köszönhetően nyitottak többek között a Kreatornek, a Megadethnek és az Exodusnak, karrierjük pedig azóta is töretlenül ível felfelé.

Majdnem négy év elteltével jelentkeztek újra stúdióalbummal a svéd klasszikusok. Már az előzetes alapján valószínűsíthető volt, hogy lazán hozzák az A Taste Of Extreme Divinity színvonalát, a teljes anyag ismeretében pedig kijelenthető: az egész Hypocrisy életmű legjobb darabjai közé sorolhatjuk az End Of Disclosure-t, egyszerre időutazó és mába simuló, azonnal meggyőző profizmusával.

Ó, jaj! Tizenötödik nagylemezéhez elérkezve a Fenriz / Nocturno Culto duó úgy gondolta, elég a black metalból meg a káosz-punkból (vagyis mindabból, ami miatt érdemes volt még hallgatni egy-egy friss korongjukat), helyette legyen a Darkthrone a 21. század egyik legporosabb zenei jelensége. A norvég páros zenéjét persze eddig se lehetett a legnaprakészebbnek csúfolni, no de ki a nyavalyának van szüksége manapság egy újabb Mercyful Fate-re vagy Blitzkriegre?

A békebeli '90-es évek második felében kifejezetten a kedvenceim közé tartozott az egész göteborgi vonal, különösen a Dark Tranquillity, amely komplex, egyszerre zord és dallamos death metaljával, a The Gallery – The Mind's I kettőssel belopta magát a szívembe. Aztán az akkoriban igencsak kísérletezősnek számító, merész Projector hallatán hatalmas hátast dobtam, egyszerűen imádtam Mikael Stanne érzelemdús orgánumát, amely hibátlanul passzolt ehhez a melankolikus dallamvilághoz, és bár a túlzottan sok billentyű használata nem a zsánerem, azon a lemezen sikerült megtalálni a tökéletes egyensúlyt ezen a téren is. Aztán érthetetlen módon nemhogy háttérbe szorultak, hanem jó időre szőrén-szálán eltűntek a dallamos énektémák, mintha saját maguk balfogásnak tartották volna a Projectort, pedig a mai napig tartom, hogy az egyik legjobb lemezük. Részben emiatt is, meg az irányzat csillagának általános leáldozása okán is egyre kevesebb figyelmet szenteltem a bandának, és bár olykor-olykor jól esett meghallgatni az újabb sorlemezeket, a '90-es évek albumai mégis jóval gyakrabban kerültek elő nálam.

Szeretek megdöbbenni, amennyiben pozitív megdöbbenésről van szó, most pedig ez történt velem. Persze, hallottam már korábban Király Istvánról, azaz Pittáról, de mivel viszonylag ritkán hallgatok ilyesmit, bevallom, elsiklottam eddigi két lemeze felett – ez pedig komoly hiba volt, a friss Melodic Vision ugyanis simán világszínvonalat képvisel ebben a stílusban, és ezzel most nem túlzok. Úgy is fogalmazhatnék, hogy István munkássága kötelező hallgatnivaló mindenki számára, aki kedveli az ilyesmit.

A mohácsi I Told U friss versenyző a hazai színtéren, de azért nem tekinthetők teljesen kezdőnek: a csapat frontembere Harich Gábor, azaz Harek, aki a progresszív vonalon erős Solar Scream énekes/gitárosaként lehet ismerős. Utóbbi banda jelenleg bizonytalan ideig parkolópályán van, Gábor pedig jelenleg az I Told U ügyeit viszi Budai Tiborral – akinek státuszára talán a rapper lenne a legmegfelelőbb jelző, bár nem fedi teljesen a lényeget –, Szűcs Márton basszusgitárossal és Told Zoltán dobossal. Gábor talán nem haragszik meg, ha elárulom: eleve azért küldte el nekem az EP-t, mert szeretem a Stuck Mojót, és amellett, hogy nyilvánvalóan nem egy magyar kópia elkészítése volt a cél, a hatást ők maguk is elismerik, sőt, amolyan közös kiindulópontként tekintenek Rich Ward eredeti csapatára (amely jelenleg sajnos finoman szólva sem tűnik túl aktívnak).

Tisztán emlékszem, amikor 1994 őszén elolvastam a Metal Hammerben a Cinderella Still Climbing albumának kritikáját, amelyet Lénárd Laci azzal indított, hogy vajon mi a francért kell négy teljes évet várni egy-egy új lemezre. Most ehhez képest 2013-at írunk, nekem pedig – kicsit lesarkítva a dolgokat – a Still Climbing tulajdonképpeni folytatásáról kellene leírnom a véleményemet. Nehéz eldönteni, hogy ez a helyzet nevetséges, siralmas, skizofrén, vagy pedig nem kell neki különösebb jelentőséget tulajdonítani, de az utolsóra hajlom a legkevésbé. Tudom, hogy a zeneipar kemény biznisz, sajnálom, ha valakinek ennek tetejében még sorozatosan torokproblémái is támadnak, sőt, azt is el tudom fogadni, amennyiben egy régi nagy sztárzenekar nem akarja mindenáron erőltetni a friss megnyilvánulásokat, főleg, ha még a zenei klíma sem a legmegfelelőbb ehhez. Arra azonban még így sem létezik épelméjű magyarázat, amikor egy ereje teljében lévő, ritka tehetséges zenész tizenkilenc (!) teljes éven keresztül gyakorlatilag semmit sem csinál. És a pár évente lefutott amerikai hakniturnékat most lehetőleg ne tekintsük valaminek, még akkor sem, ha a résztvevők bankszámlája ezt hangosan kikérné magának.

Számomra is megmagyarázhatatlan, hogy miért várom még mindig izgatottan Satch mester újabb és újabb sorlemezeit, hiszen igazából újat talán legutóbb a 2000-es Engines Of Creation lemezen mutatott, ami testvérek között is csaknem másfél évtizeddel ezelőtt jelent meg. Az azóta megjelent öt nagylemezen persze mindig akadt egy-két finomság, de azért azt hiszem, nem rugaszkodom el túlzottan a valóságtól, ha önismétlésről beszélek. Ettől függetlenül annyira jólesik minden alkalommal végighallgatni a lényegében azonos sémákra épülő, de összekeverhetetlenül megszólaló és ragadós témákat, hogy igazából képtelen vagyok haragudni rá, és megunni sem tudom.

A Summoning személyében az évek óta vegetáló osztrák extrém metal színtér egyik ékessége kúszik most vissza a rivaldafénybe, hét hosszú évvel a kapukat bizonytalan időre bezáró Oath Bound után. A létezése két évtizedes jubileumát új albummal ünneplő, furcsa zenei teremtmény mögött a kezdetektől a zenéért felelős Richard „Protector" Lederer és a koncepció formába öntője, Michael „Silenius" Gregor áll. E két név akár a szintén évek óta hallgató Die Verbannten Kinder Evas projektből is ismerős lehet, Silenius pedig a Kreuzweg Ost és az Abigor zászlaja alatt is rendre mutatkozott a múltban, de mindezek közül egyértelműen a Summoning reputációja a legnagyobb. Mindettől függetlenül talán soha nem hallunk róluk új híreket, ha nincs Silenius infarktusa, ami nemrég alapvetően átrendezte a motivációját vesztett zenész prioritásait. A sajnálatos eset után szinte villámgyorsan állt össze az új anyag, ráadásul egyértelműen a csapat sikerre vitt tradícióinak szellemében, melynek hallatán a kiéheztetett rajongók boldogabbak már nem is lehettek volna.

Lassan tényleg ott tartunk, hogy a kiadók mindenkit szerződtetnek, aki vállalhatatlan, '70-es évek-beli bajuszt és farmerdzsekit visel, és lehetőség szerint valamelyik észak-európai országban nyűvi a hangszereit. Nem kérdés, hogy a Nuclear Blast friss szerzeménye, a Free Fall is trendiségének köszönheti a leigazolást, hiszen fazonilag és zeneileg is tökéletesen passzolnak a mostani retrós vonalra. Aztán tessék, miből lesz a cserebogár, a négyesfogat pár hete már Doningtonban nyomult a Download Fesztiválon... Nem akarok persze gúnyos hangnemet megütni, mert a csapat a maga nemében teljesen rendben van, és valamelyest ki is lógnak a sok korai Black Sabbath, Led Zeppelin, Thin Lizzy, The Who satöbbi-satöbbi-satöbbi riffet újraértelmező honfitárs közül.

Az Immolation nevezetű death metal intézmény idén ünnepli alapításának 25. évfordulóját, így élek azzal a feltételezéssel, hogy ezen írás olvasói között nincs olyan, akinek be kellene mutatnom New York megátalkodott veteránjait. A kvartett háza tájékán ma is minden a szokott rendben zajlik, ezúttal újfent három év telt el sorlemez nélkül, ami az elmúlt évek ritmusába szintén egészen pontosan beleillik. A tagcserék köröket megbontó korszaka is a múltba veszni látszik, a jelenlegi négyes immár bő évtizede együtt zenél, tehát a hadtest és a hozzáállás sziklaszilárdsága felé csakis a legnagyobb tisztelettel közelítsünk. A hozzánk némiképp váratlanul újfent beeső brigád a Mardukkal közös tavalyi fellépésén is letett egy vaskos állásfoglalást aktuális kondíciójáról, mely az új lemezt felvezetése gyanánt is felfogható volt. Kilences sorszámú alkotásuk, a Kingdom Of Conspiracy, mindenekelőtt éppen az ott sokadszorra bemutatott erőnek, rutinnak, fesztelen romboló képességnek a leképezése, ezúttal album formátumban.

A De La Cruz a világ egyik leglazább, leggondtalanabb és legfestőibb strandövezetéből, az ausztrál Gold Coastról származik, és a zenéjük is ennek megfelelő. Ha esetleg a kiadó nevéből és a borítóból nem lenne egyértelmű, a röhejesen fiatal, kinézetükben is a '80-as éveket idéző arcok robbanékony hajmetalban utaznak, amit jelen esetben nevezhetünk glam/sleaze-nek, pop metalnak, rock'n'rollnak vagy tényleg bárminek, a lényeg úgyis ugyanaz. A hasonszőrű zenekarok jó huszonöt évvel ezelőtt már csak a fotóik alapján is dollárszázezres szerződéseket írhattak alá a multikiadóknál, az MTV megállás nélkül ontotta a klipjeiket, arénákban játszottak, a csajok pedig úgy tapadtak rájuk, mint a légypapírra. Ez a korszak soha többé nem tér vissza, amivel nyilván az ausztrál srácok is tisztában vannak, első teljes lemezük azonban ettől még abszolút korrekt stílusgyakorlat.