A dolog bejelentése óta némileg elcsitultak a viták a Pantera feltámasztása körül, amiben természetesen perdöntő szerepet játszik, hogy Phil Anselmo és Rex Brown méltó módon élesztette újjá a legendát Zakk Wylde-dal és Charlie Benantével. Nyugodtan mondhatjuk, hogy bő másfél évvel ezelőtt a két csurig telt barbás buli azóta a hazai koncertlegendáriumba is bevonult. A négyesfogat még ugyanazzal a lendülettel tért vissza hozzánk, ezúttal már az Arénába, egyetlen nagyobb fellépés erejéig. Noha a hangzás sajnos hagyott maga után némi kívánnivalót, az örökségen most sem esett csorba, a '90-es évek első számú metálbandája zeneileg ezúttal is hengerelt. Most már ugyanakkor lassan feldereng a horizonton az „innen hogyan tovább?" kérdése is, amire előbb vagy utóbb, de muszáj lesz válaszolniuk. (D.Á.)

The Blood Of Our Enemies névre hallgat a Manowar évindító Európa-turnéja, amellyel a legendás banda 1984-ben megjelent harmadik, illetve negyedik nagylemezeit, a Hail To Englandet és a Sign Of The Hammert ünnepli. Bizony, akkoriban még annyira pörgött a gépezet, hogy egy év alatt két, azóta klasszikussá érett korong is napvilágot látott tőlük. Magyar dátum természetesen most sincs (tekintve a produkció grandiózusságát, a hazai felvevőpiac szűkösségét, meg az itteni adórendszert, vélhetőleg nem is lesz), így azon manowarrioroknak, akik élőben akarták megtapasztalni, mire képesek a metálistenek földi helytartói 70 körül, Pozsonyba kellett zarándokolniuk. A koncert helyszíne a hatezer férőhelyes NTC Arena volt, ami civilben teniszcsarnokként funkcionál, péntek este viszont a hithű heavy metal zászlóhordozói töltötték csurig.

Azt gondolom, nyugodtan megspórolhatjuk a „ki hitte volna″ jellegű köröket, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy senki sem hitte volna, értve ez alatt magát a zenekart és annak táborát is. Bár a '90-es évek végén csak igen nagy nehézségek árán tudtad kikerülni Zoliékat, valószínűleg egyikünk sem kötött volna rá fogadást, hogy átvészelnek három évtizedet a tábor tenyerén. Különösen széppé teszi az évfordulót, hogy a brigád közben végig aktív maradt, és bár akadtak roppant komoly hullámvölgyeik, jelenleg újra sokadvirágzását éli a Kartel. Ki a fasza gyerek? Zoli, te tudod!

Tulajdonképpen akár tripla headliner bulinak is nevezhetjük a koncertet, amin a thrash metal műfaj három vezető zenekara lépett fel a Barba Negra nagyobbik sátrában. Meggyőződésem, hogy a Kreator és az Anthrax akár egyedül is igen komoly nézőszámot vonzottak volna ugyanitt, a Testament pedig a Blue Stage-et pakolta volna fullra, így kissé meglepő volt, hogy pár héttel a buli előtt még mindig lehetett jegyet kapni. Később aztán helyreállt a világ rendje: december elején csak ki kellett tenni a sold out táblát.

Mindössze néhány hónappal a Satan kultikus bulija után ismét a bécsi Escape Metal Cornerben találtam magam. Az apropó ezúttal a tengerentúli Jag Panzer eljövetele volt, akik tulajdonképpen a Mikulás ajándékaként érkeztek az osztrák fővárosba. Régi kedvenceim ők, mivel azonban még sosem játszottak Magyarországon – meg a környéken is meglehetősen ritkán bukkannak fel –, eddig nem volt alkalmam élőben elcsípni őket. Így tehát amint megtudtam, hogy a szomszédban lépnek fel, rögtön vettem is a jegyet.

Ahogy Page Hamilton fogalmazott, a Helmet szinte évente játszik nálunk, de így is minden alkalommal igen meleg fogadtatásban részesülnek. Tökéletesen igaza van a főnöknek, ha pedig olyan speckó programmal készülnek, mint ezen a turnén is, akkor nyilván még könnyebben borítékolható a felfokozott érdeklődés. Akárcsak tíz évvel ezelőtt a Dürerben, úgy most is a Betty jubileuma szolgáltatta az apropót, csak most nem a megjelenés huszadik, hanem már a harmincadik éve érkezett el.

Első két lemezének megjelenése környékén igen gyakran megfordult nálunk a Blues Pills, hiszen a 2017-es Fezennel bezárólag minimum háromszor el lehetett csípni őket az országban. Én is láttam a csapatot többször ebben a pár évben, azóta viszont nem igazán fújt össze minket a szél. Szóval ideje volt újra felvenni a fonalat, erre pedig remek alkalmat biztosított a Birthday turnéja, aminek pesti állomásán a hazai Woodstock Barbie és a Daniel Romano's Outfit társaságában léptek fel. (K.G.)

Az idei év utolsó nagyszabású (azaz arénás) koncertje érkezett el ezen a lassacskán téliesbe forduló november végi napon. Ehhez méltóan ünnepi hangulatba kellett hoznom magam, hiszen hosszú ínséges hetek várnak rám, amíg újra az MVM/Sportaréna belsejében találhatom magam. Két évvel ezelőtt a Kaleo nyitotta a Barba Negrát, akkor csurig telt a sátor. Az egykor a Szigetet is megjárt izlandi formáció szintet lépett, és most az MVM Dome-ba került az idei fellépésük, bár a nézőtérhez közelebb helyezték a színpadot, bő négyezres, de ránézésre roppant lelkes nézőseregnek örülhetett a talpig hetvenes évek western filmjeinek outfitjébe öltözött főhős. Mivel engem az izlandi bluesrockban utazó srác két évvel ezelőtt megnyert magának hangulatos muzsikájával, így nem volt kérdés az újrázás.

Mindössze bő másfél év telt el az Apocalyptica legutóbbi itthoni fellépése óta, ezalatt viszont rendkívül sok minden történt a huszonnyolc éve Metallica-feldolgozásokkal indult, de aztán saját dalai révén is komoly népszerűségre szert tett finn csapat háza táján. Kezdjük rögtön azzal, hogy húsz együtt töltött év után Mikko Sirén már nincs a kötelékben, helyén pedig egy másik Mikko, bizonyos Kaakkuriniemi ül a dobcucc mögött. Aztán ott van még az az apróság is, hogy egyfajta keretbe foglalva eddigi pályafutásukat, visszatértek az origóhoz, a Metallica-dalok átértelmezéséhez, amelyek közül rögtön lemezre is vettek kilencet, a simán csak Apocalyptica Plays Metallica Vol. 2 címmel idén júniusban megjelent anyagra. Nyilván ilyen előzmények után senkinek sem jelentett meglepetést, hogy az aktuális turnén is kizárólag Metallicát tolnak, így pedig az ismerős arcok közül nem csak Mikko Sirén, de a banda körül 2014 óta fel-felbukkanó Franky Perez is a hiányzók sorát erősítette.

Bár mindössze három éve és pár hónapja történik a Dolog, és csak idén már volt szerencsém két alkalommal is a színpadon látni a Thy Catafalque-ot, az ősz végére egyre erősebb lett bennem a hiányérzet Kátai Tamásék ügyében. Ott volt a Magyar Zene Háza februárban, aztán a turnényitó bécsi koncert, mégis úgy voltam vele, hogy egyrészt ezek már nagyon régen voltak (aztán rájövök, hogy valójában nem is voltak olyan régen), másrészt a zenekart igazán elemében pont egy éve, az A38-on láttam utoljára. Értem ezalatt azt az audiovizuális kombinációt, amivel az akváriumos bulik, vagy ha úgy akarjuk, a Mezolit óta a küzdőtér padlójához szögez a csapat, és ami afféle alapértelmezéssé is vált náluk időközben. Szóval, el tudom fogadni, ha egyesek szemében túlreprezentált itt a banda, én NAGYON vártam már ezt a késő novemberi hétvégét, és a jegyeladások ütemét tekintve kimondottan sokakkal osztoztam ebben.

Nemrégiben, az Accept és Phil Campbell koncertje kapcsán hazajáró lelkekről írtam, és tulajdonképpen azt a bevezetőt akár át is lehetne másolni ide. A The Dead Daisies ugyanis szűk egy évvel legutóbbi koncertje után ismét Budapesten játszott, meg sem tudom mondani, immáron hányadszorra. És bár koncertjeik olyan drasztikusan azért sosem különböznek egymástól, kétségtelenül igazi, hogy egytől-egyig hibátlan, pozitív energiával feltöltő rock′n′roll élményt nyújtanak, ezért továbbra is van rájuk igény. Meg lesz jövőre is, ha (amikor) megint jönnek. Bónuszként most egy kifejezetten erős csomag főzenekaraként érkeztek, hiszen előttük a White Lionnal anno rocksztárságig emelkedett Mike Tramp és a Freak Of Nature-ben anno vele már egyszer társult Marcus Nand által alkotott duó, illetve az Alice Cooper lányát, Calicót, meg Chuck Garricet is soraiban tudó Beasto Blanco nyitott.

Negyven év és egy páratlan karrier zárul le elvileg ezzel a turnéval. A Sepultura annak idején a harmadik világ – vagy ha jobban tetszik, „a globális dél" – első fecskéjeként tört fel a metálvilág csúcsára, és az alapvető változások, hullámvölgyek ellenére is abszolút emelt fővel futhatják le ezt a finálét. Erőteljes kérdés persze, mi lesz utána, de erről egyelőre csak sejtéseink lehetnek. Az azonban nem sejtés, hanem maximális bizonyosság, hogy ez a búcsúfellépés gyakorlatilag tökéletesen sült el.

Hosszú nap után értem az MVM Dome-ba, hogy megnézzem a Sleep Tokent, napjaink egyik legizgalmasabb és egyben legfurcsább vadhajtását. Alapvetően a zordabb, progosabb, régimódi zenék híve vagyok, de néha be tud találni valami egészen más is. A fiamat például inkább Cannibal Corpse-ra viszem, de megfogott a Sleep Token egy olyan dala, amiről ordít a Meshuggah hatása. Innen jött az ötlet, hogy élőben is lecsekkoljam ezt a modern, szokatlan zenei világot.

Korai tinédzseréveim elején kifejezetten odavoltam a Dookie-ért meg a Smashért, aztán mire szűk egy évtizeddel később, úgy igazán felnőtt ezen a vonalon a Sum 41 is, már egészen másféle zenéket hallgattam. Mivel azonban Deryck Whibley-ék sikert sikerre halmoztak az elmúlt, csaknem három évtized nagyobbik részében, úton-útfélen belefutottam a dalaikba. És bizony ezek közül nem egyre fel is kaptam a fejem, így amikor felmerült a lehetőség, hogy a banda búcsúturnéján nálunk is meg lehet nézni őket, kapva kaptam az alkalmon.

Mi lehet jobb egy időjárásilag már igazán csúnyába forduló, ködös, szürke, fagyos novemberi napon, mint egy jó kis vasárnap esti, lazulós Myles Kennedy-koncert? Persze akadt más is aznapra, máshol, ilyen napokon nagyrészt szívügy szerint mozgunk, az örökifjú Kennedy úr az én reszortom, sokéves Alter Bridge- és Slash feat. Myles Kennedy-rajongásom által. Szólóban meg úgysem láttuk még Mylest, így kíváncsian vártam, mennyiben lesz más most, amikor egymagában kell levezényelnie egy komplett estét és nem bújhat alkalmanként más, egyenrangúan híres vagy jóval híresebb zenészek produkciója mögé.

Két hazajáró lélek vette birtokba vasárnap este a Barba Negra vörös színpadát, hiszen Phil Campbell és gyermekei szűk másfél év alatt harmadszor játszottak már nálunk, Accept meg megszámolni sem tudom, hányszor volt eddig Magyarországon, legutóbb például mindössze néhány hónapja, a Rockmaratonon. Ami jó, az viszont jó, így hiába láttam én is mindkét brigádot nemrégiben – meg azelőtt többször is –, nem volt kérdés, hogy megint csak itt a helyem. És láthatóan nem voltam egyedül ezzel az elhatározással, hiszen mire a buli elkezdődött, az érdeklődők nagyjából háromnegyedig meg is töltötték a helyet.

Csepel válasza a Pink Floydra, szegény ember David Gilmourja... nem kell messzire menni a magyarosan magasröptű, lecsapásra ingerlő irónialabdákért. Ebből is csak az látszik amúgy, hogy milyen piszkosul nehéz dolga van a Brit Floydnak annak ellenére, hogy egy már kitalált, sikerrel kipróbált koncepciót melegítenek fel, ezúttal éppen a The Division Bell album kiadásának harmincadik évfordulója előtt tisztelegve. És hogy van az, hogy miközben az utolsó korszakos Pink Floyd lelke és agya éppen a világ legnagyszerűbb arénáit látogatja diadalmasan, egy tribute formáció előadásától tátva marad a szád? Bár nem tudom, hogy a „saját jogán" kifejezést ez esetben hogyan lehetne helyén kezelni, mégis azt mondom: a Brit Floyd saját jogán is rendkívüli brigád.

„Hans Zimmernek klónoznia kellene magát” – sóhajtott fel sokezer ember, amikor először-másodszor-sokadszor volt lehetősége megnézni tényleg páratlan előadásait, amelyből szerencsére Budapestre is eljutott jó néhány. Nos, mintha csak Aladdin csodalámpáját dörzsölgette volna ez a tömeg, Hans Zimmer megduplázódott, olyannyira, hogy most már egyszerre turnézik az Egyesült Államokban és Európában is. A nevével fémjelzett, „zimmertelen” turné egyik állomása idén ősszel az MVM Dome-ba érkezett, amely szokás szerint csurig megtelt. Tényleg elképesztő hívószó bármi, amin ott áll a zeneszerző neve.

Ha már a Vintage Metal fesztnél „kismagyarkeepittrueztam″, ez a buli még annál is true-bb és kisebb, sőt, a lehető legkisebb volt, tekintve, hogy meglepetésemre az S8 amúgy teljesen korrekt „nagy″színpada helyett az általam még sosem látott kisterembe szervezték valamiért. Kicsit olyan a hely, mintha a klubon belül lenne egy Narnia-átjáró, ami igazából egy próbaterembe vezet, egyszóval teljesen szürreálisnak és izgalmasan kultikusnak ígérkezett az esemény. Érdekes, valahogy annyira punk volt az egész, hogy fel sem merült bennem, hogy méltatlan vagy bármilyen értelemben problémás lenne a legendás, Gelsenkirchenből elindult germán power/speed-brigád sufniba „száműzése″. Vélhetőleg őket sem zavarta ez, bizonyára játszottak már ezerféle helyen a világban, sok meglepetést nem hiszem, hogy tartogat számukra az underground klubok világa.

Négy hatalmas X jelzi a turnéhoz kapcsolódó marketinganyagokon, hogy a Dream Theater fennállásának jövőre esedékes, negyvenedik évfordulóját ünnepli ezzel a körúttal. Elvileg, teszem is hozzá gyorsan, az egész középpontjában ugyanis tudjuk, ki áll: a tékozló fiú, a legkisebb királyfi, a közönségkedvenc dobos, Mike Portnoy, aki tizenhárom év után tért vissza a banda ölelő kebelére. Tény, hogy kevés dobosegyéniség távozása kapcsán hördültek fel annyira az adott banda rajongói, mint anno Mike kilépésekor. Emblematikus ütősök persze mozognak szép számmal a színtéren, de talán csak Dave Lombardo, Tommy Lee meg persze Portnoy lelépése jelentett sokak számára egyet az adott zenekar végpusztulásával. Hazajövetele miatt viszont most egyöntetűen boldog a család, pedig talán nincs olyan fanatikus mag, aki annyira szereti utálni kedvenceit, mint a Dream-fanatikusok.

Amellett, hogy mindenképpen meg akartam nézni ezt a három bandát együtt, nekem a rendezvény elnevezése is kimondottan tetszett, valahogy az elcsépelt retro szót kissé ide nem illőnek éreztem, pedig ez az este a jó értelemben vett retrózásról szólt. A social médiás bejelentkező posztban azzal szellemeskedtem, hogy „kis magyar Keep It True", és végül is, ha belegondolunk, ez simán igaz is volt, a vintage kifejezés pedig patinát, eleganciát is kölcsönöz a nosztalgiának, de azért nyilvánvalóvá is teszi, hogy miről szól a történet. Szóval akárki találta is ki, jól kitalálta, sőt, még ha harminc-harmincöt évvel ezelőtt nem is feltétlenül volt ilyen összeállítású buli vagy turné, minden további nélkül elhittem volna, hogy mondjuk egy 1991-es eseményt akartak a zenekarok megismételni. Igaz, akkoriban a Stress és a Metal Lady formáció külön utakat járt, tehát a fiktív (?) fesztiválon nem három, hanem négy fellépő zúzott volna.

Minden túlzás nélkül az ősz egyik legnagyobb érdeklődéssel kísért metálzenei rendezvénye volt itthon az In Flames és az Arch Enemy társult headliner bulija, ahová csemegeként még a Soilwork is becsatlakozott. Anders Fridénéket pár éve nem lehetett elcsípni itthon, így nyilván fokozott érdeklődéssel várta őket minden rajongó, de az Arch Enemy is komoly tömegeket képes mozgósítani, akár szólóban is, a Soilwork meg szerintem önállóan is megtöltené a kisebbik Barba színpadot. Szóval tulajdonképpen nincs nagyon csodálkoznivaló azon, hogy már júliusban ki kellett tenni a megtelt táblát. És hogy mennyi ember maradt hoppon, azt jól jelzi, hogy még a koncert napján is közel ezren keresték a belépőket a legnagyobb jegyújraosztó oldalon, illetve hangosan követelték ezzel párhuzamosan az esemény áttételét valami nagyobb helyre.

Huszonkettedik nagylemezét jelentette meg idén Axel Rudi Pell, a Risen Symbol turné zömmel német nyelvterületre koncentráló első körének pedig szerencsére magyar állomása is volt: a banda a kisebbik Barba Negra-színpadon lépett fel. Axel tehát 60 év felett sem lassít a tempón. Míg mások ebben a korban jó, ha évtizedenként egy-két lemezzel jelentkeznek, addig a főnök kétévente, menetrendszerűen szállítja a friss anyagokat. És ugyan kétségtelen, hogy ezek kissé összefolynak már, mégis mindegyik magas színvonalat képvisel, ráadásul kivétel nélkül rejtenek legalább egy-két kiugróan erős tételt, netán átlagon felül fogós slágert. Mindez a Risen Symbolra is igaz, ráadásul erre a lemezre a szőke gitárhős írt pár olyan témát is, amik súlyosabbak, mint az utóbbi évtizedekben bármi tőle.

Utólag visszatekintve van benne valami egészen briliáns, hogyan fordította visszájára a dekadencia és a látványos külsőségek évtizedében az összes rocksztáros klisét Bryan Adams. Miközben mindenki tupírral meg sminkben tolta, ő farmerben, pólóban, bőrdzsekiben, rövid hajjal állt ki a deszkákra, és az lett az imázsa, hogy nincs imázsa: ő a rendes kölyök a szomszédból, akivel te is szívesen elmész meginni egy sört, és apád sem akarja reflexből elhajtani, amikor a húgod körül kezd legyeskedni. Hasonlóan briliáns bűvészmutatvány, hogy mindezt mindenféle erőlködés nélkül sikerült átmentenie negyven évvel későbbre is.

Az Aréna felé ügetve azon járt az eszem, hogy micsoda három napon leszek túl nemsokára. Péntek este kezdődött a Dürerben a Laibachhal, szombat este a Magyar Zene Házában folytatódott a Platon Karataevvel, és Nick Cave társaságában zárult vasárnap éjszaka. Hibátlan hangzás, hibátlan zenekarok mindenütt, és vajon a Bad Seeds a koronát teszi fel majd minderre, vagy belenyomja inkább a fejünket a Kis Magyar Nyomorba az ország legnagyobb pléhcsárdájában? Végül valójában azonban sokkal több történt itt annál, mint hogy láttunk egy jól sikerült koncertet. Mr. Bunny Munro és társai nagyjából zárójelbe tették mindazt, amit koncertlátogatóként valaha is megtapasztaltam, egy egészen másfajta dimenzióban mozgott az előadás, mint amire akár csak képes lettem volna felkészíteni magam.

Egy bizonyos kor felett törvényszerű, el is nézhető, ha valaki többször tekint visszafelé, mint előre, és valami hasonló mutatkozik manapság a Laibach háza táján is. A zenekar jövőre már negyvenöt éves (!) lesz, a nevükkel fémjelzett Neue Slowenische Kunst mozgalom éppen idén ünnepli alapításának negyvenedik évfordulóját, a jelen turné apropóját pedig az 1987-es Opus Dei album és annak újragenerálozása adja. Az Opus Dei azonban nem csupán a harmadik Laibach-sorlemez, amelyet 104-es sorszámmal találunk az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című zenei túlélési kézikönyvben: ez az industrial metal opera öntötte először abba a formába ezt a kollektívát, ahogy azóta is ismerjük. Ez a 130 perc pedig annak bizonyságául szolgált, hogy bármilyen illúzióba is ringatjuk magunkat, a világ rendező erői, és ebből következően a Laibach is örök érvényű.