Eperhold. A júniusi teliholdat nevezik így, amikor is kedvelt égitestünk a megszokottnál alacsonyabban járja az eget, mivel közel esik a nyári napfordulóhoz, az évnek ahhoz az időszakához, amikor a Nap a legmagasabban áll. Eredetileg az észak-amerikai algonkin indiánok nevezték el így, mivel az eperszüret idejére esett, meg egyébként is jópofa elnevezés, gondolom én. Az asztrológusok szerint állítólag a megszokottnál is erőteljesebben hat az érzékeinkre, és felerősíti a romantikus hangulatot – főleg azét, aki fogékony az ilyesmire. Na, ez a jelenség volt megfigyelhető 2025. június 11-ének éjszakáján az égen. Stílszerűen éppen akkor, amikor egy bizonyos Carlos Humberto Santana Barragán nevű gitárvirtuóz közel másfél évtized után ismét Magyarországon tette tiszteletét – talán nem véletlenül.

Gőzöm sincs, hogy a Carcass esetében ez a mostani turné pontosan minek számított. Jeff Walkerék utolsó lemeze már négyéves, ahhoz szúrni egy újabb turnét talán fura, de ez is olyan, hogy különösebben nem is számít. Egy Carcass-koncert mindig jólesik, az úgynevezett apropó maximum a program összeállításában játszhat szerepet (avagy apropóval támasztható alá egy erősebben újkori műsor akár).

Egy Las Vegas-i arénazenekar, mint olyan, már eleve gyanús, pont mint egy monacói születésű Forma–1-es pilóta, de hát látjuk/tapasztaljuk, hogy előfordulnak efféle konstellációk a nagyvilágban. Az Imagine Dragonsra sem okvetlenül a származási helyük okán mondták a legtöbben, hogy stadionok színpadára született, hanem mert az egész kifejezésmódjuk, ha úgy tetszik „kiállításuk" megfelelt ennek. Szokás mondani, hogy crossover zenében utaznak, ami esetükben azt jelenti, hogy gátlástalanul (de roppant okosan) magukba olvasztják az aktuálisan népszerű zsánerek főbb jellemzőit, hogy aztán az egészet magukra szabva, vagyis arénaméretre transzponálva adják elő. Pedig bizony az Imagine Dragons is megjárta a szamárlétrát, most már azonban Európában is stadionszinten villantanak, és amit mutatnak, az száz százalék szórakoztatás. 

Van annak egyfajta súlya, amikor egy turné már elővételben fullra betelik. De az Iron Maiden is a rockbandák azon elitklubjához tartozik az AC/DC-hez, a Metallicához és még néhány kiválasztotthoz hasonlóan, akiket egyszerűen mindenki látni akar minden egyes alkalommal – ráadásul ahogy telik (és fogy) az idő, egyre inkább. Így aztán turnéról turnéra egyre brutálisabb irántuk a kereslet, még ötven év után is. A fél évszázadot megünnepelni hivatott Run For Your Lives turné kettős nyitánya Budapesten is agyig telt Arénát hozott, ráadásul a megnagyobbított állóhelyes, lelátók alá betolt széksorokkal operáló konfigurációban. A zenekar pedig megint úgy tudott valami mást, újat mutatni a koncerteken, hogy közben – a szó abszolút pozitív értelmében – ugyanazt adták, mint mindig.

Nem túlzás azt állítani, hogy a brit ős-punk szerelmeseinek a május 24-i Punk Legends Fest maga volt a Kánaán, de aki igazán szereti a régisulis thrash metalt, illetve kíváncsi rá, honnan merítettek a műfaj vezető csapatai, az is jól tette, ha ellátogatott a Barba Negra két színpadán egyszerre folyt, grandiózus koncertsorozatra. Ezen az estén ugyanis egymás után lehetett elcsípni a GBH-et, az Anti-Nowhere League-et, a Discharge-ot és a The Exploitedet, akik vonatkozásában tényleg minden túlzás nélkül használható a legenda kifejezés. Ha pedig azt nézzük, hogy milyen csapatok dolgoztak fel tőlük dalokat (Metallica, Slayer, Anthrax, Destruction, Machine Head stb.), akkor egyértelmű, hogy a metál súlyosabb ágaira gyakorolt hatásuk is óriási.

Furcsa belegondolni, hogy már ez a zenekar is a harmincadik évét tapossa. Jómagam egy kivételével az összes eddigi hazai koncertjükön jelen voltam, így a legelsőn is, amikor 2003 áprilisában a hajdani MegaPubban tették tiszteletüket. Emlékszem, már akkor azt gondoltam, hihetetlen, hogy végre élőben is láthatjuk őket, holott a csapat és az első lemez is csak nyolcéves volt. Szerencsés pillanat volt, az akkori friss albummal számomra egyfajta csúcspontjára ért épp a zenekar, a Sowden-éra szentháromsága a Visitor – Immortal? – Contagion trióval akkor teljesült ki. Nyilván léc alá később sem csúsztak, én pedig hálával adóztam a Livesoundnak, hogy időről időre újra elhozták őket.

Annekét mindig jó megnézni. Anneke mindig zseniális koncertet ad. Anneke feltölt és eloszlatja a gondokat. Anneke, Anneke, Anneke… Ilyen gondolatfutamokat osztottunk meg egymással a Hajóról kifelé menet kis baráti társaságunkkal, magunkba fordulva és egyszerre lelkendezve. Kiben milyen nyomot hagyott ez az este, egyszerre volt felemelő, léleksimogató és lélekmarcangoló – mint mindig. Anneke Van Giersbergen ezúttal az A38 Hajón énekelt egy szál gitárral annak a láthatóan rajongó és hűséges magnak, akik mindenhová követik.

Harminc év telt el, mióta a Black-Out a Fekete Kékkel szó szerint berobbant a magyar rockzenei fősodorba. A második (vagy ha úgy jobban tetszik: első igazi) nagylemez kétségtelenül klasszikussá, illetve egy generáció kitörölhetetlen, meghatározó élményévé érett, a zenekar pedig 2025-ben méltó módon meg is ünnepelte jubileumát. Eredetileg mindössze egyetlen speciális koncertről volt szó, de akkorának bizonyult az érdeklődés, hogy az Akvárium nagyobbik terme már hónapokkal az esemény előtt megtelt, így a srácok beadták a derekukat, és másnap adtak egy ráadást. Mi erre jutottunk el.

Harakiri For The Sky, Thy Catafalque és Patriarkh – magamban Nagy Tavaszi Black Metal Maratonnak neveztem el ezt az április első hetére időzített hármas koncertfüzért, időjárási okokból utóbb azért inkább azt mondom, maradjunk a Tavaszváró jelzőnél. Komolyabb jelentősége úgyis inkább annak van, hogy a különböző blackmetal-közeli formációk által öt nap alatt lezavart eseménysor szinte maradéktalanul beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Minőségi alapozás a Harakiri For The Sky társaságában, szintlépés Катаи Тамасékkal, majd a végére egy kiadós, mutatós desszert. Az utolsó fogást Budán tálalták, vasárnap este.

Afféle jó szokássá vált, hogy a tavasz érkezésével nagyot gurít a Thy Catafalque. Három éve, éppen áprilisban volt ugye az első igazi TC-koncert, két éve ilyentájt a Platon Karataev társaságában próbálták ki magukat a Budapest Parkban, tavaly a Magyar Zene Házában nyitották az évet, majd történetük első Európa-turnéjára indultak. Az elmúlt télen aztán kezdetben kizárólag külföldi koncertdátumok bukkantak fel a velük kapcsolatos hírekben, mígnem bejelentették, hogy a klubos közegből kilépve (nyugodtan kimondható, hogy azt a szintet kinőve), megpróbálják immár a Barba Negra Red Stage terét is feltölteni. A jól megalapozott szintlépés pedig fényes sikerrel valósult meg, mostantól kezdve bizonyított, hogy a Thy Catafalque ezt a léptéket is tudja, érti, szereti.

Talán végre tényleg kimondhatjuk, hogy itt a tavasz, szépen be is sűrűsödtek a blackmetal-közeli események a horizonton. Számomra a nyitányt az osztrák Harakiri For The Sky koncertje jelentette, akik egy remek friss lemezzel és immár headliner pozícióban tértek vissza, miután legutóbb a szomszédos Barba-színpadon a Paradise Lost-turné nyitó előzenekaraként próbáltak tetszést aratni. Utóbbit most nyilván jóval kisebb léptékben, viszont a saját közegükben, a saját díszleteik előtt tehették meg, nekem mégis ugyanannyira bejött a műsoruk, mint a múltkor. A post-black metal egyik általunk is elhallgatott gyöngyszeme hozta a formáját, és megríkatott.

Ennél csajosabb már csak akkor lehetett volna ez az este, ha történetesen nőnapra vagy anyák napjára szervezik, ugyanakkor girl power turné tekintetében maga a turné tényleg nem űberelhető már idén, főleg hogy az említett napokon is bizonyára volt-lesz koncertjük. Más kérdés, hogy sajnálatosan kevesen voltak rá kíváncsiak Budapesten, persze nyilván nem tett jót az eseménynek, hogy a nagy Barbában ugyanebben az időben éppen egy generációs sztártrió zúzott. Persze a Blue-ban sem volt annyira vészes a saccra százötven ember, aki összegyűlt, főleg, hogy a hangulatot így is megcsinálták, maguk a zenekarok pedig a látottak alapján eleve utazó házibulinak fogják fel az egész túrát. Ami amúgy nemsokára véget is ér, tehát mi pont a legjobbkor láthattuk. Minden tekintetben összeszoktak már a zenekari tagságok és a turnépartnerek is, de valószínűleg még nem várják a végét.

Ha a '90-es évek végén, 2000-es évek elején voltál tinédzser, netán akkor kezdtél el ismerkedni a rockzenékkel, ez az este neked szólt. A Godsmack, a P.O.D. és a Drowning Pool is leszállított karrierje során legalább egy-egy, minden túlzás nélkül generációs himnusszá nemesedett slágert, az I Stand Alone, a Youth Of The Nation és a Bodies pedig most egy este során volt meghallgatható. Ráadásul nem is pörgetik túl az Európa-turnét, hiszen a zenekarok átlagosan kétnaponta játszanak, mindösszesen kilenc országban, és mivel szomszédaink közül csak Ausztria és Románia fért bele a szórásba, külföldről is kifejezetten sokan érkeztek. Így a közönség gyakorlatilag meg is töltötte a nagyobbik Barba Negra sátrat.

Mire megy egy metálzenész, ha színtiszta dzsesszbe burkolózik? Képes-e megszólítani egy dzsesszer azokat, akik esetleg csak azért hallgatnak bele a zenéjébe, mert ismerik őt metálvonalról? Ilyen kérdések tolultak fel bennem, amikor az OFF Kultur ipari szentélye felé haladtam szombat este.

Budapesten ért véget Tarja Turunen és Marko Hietala közös turnéja, a Living The Dream Together. Papíron mindez egy könnyes nosztalgiával átitatott, a régi idők slágereire koncentráló programot ígért, a két ex-Nightwish-alapembernek azonban más tervei voltak. A koncert előtt azt gondoltam, hogy Tarja és Marko szó szerint együtt lépnek fel, azaz egy zenekar élén, egy produkcióban fogjuk látni őket, de aztán amikor előzetesen kicsit utánanéztem, mi várható, kiderült, hogy ez tulajdonképpen egyfajta double headliner turné, amelynek keretében két önálló koncertet nézhet meg a publikum.

Nem túlzottan népes, de felettébb lelkes tábor várta Sivert Høyemet Budapesten, és ez nagyjából meg is felelt a papírformának. A Madrugada énekeseként és szólóelőadóként is mozgolódó Høyem a maga módján sztárnak számít a skandináv világban, felénk viszont legutóbb talán akkor forgott közszájon a neve, amikor pár éve slágert csinált a Satyricon Phoenixéből. Nálunk legutóbb 2019-ben, a Madrugadával járt (szintén az A38-on), ezúttal viszont (nagyjából) száz százalékban csak a frontemberről szólt az előadás, csakis rajta múlt, hogy mit viszünk haza aznap este. Nem mellesleg az is kiderülhetett, hogy mit hoz ki a magyaros temperamentum egy sarkvidéki származású norvégból.

Alig fél éve lépett fel a Dynazty a Rockmaratonon, de máris visszatértek hozzánk. Ezúttal Budapesten tették tiszteletüket a Nanowar Of Steel társult headlinereként, az érdeklődés pedig akkora volt a buli iránt, hogy a rajongók már február elején felszippantották a kisebbik Barba sátor megtöltéséhez szükséges nyolcszáz jegyet. Mivel Dunaújvárosban Nils Molinék pont átfedésben játszottak a Destructionnel, ott és akkor semmit sem láttam belőlük, és sokáig úgy tűnt, hogy most is lemaradok róluk. Én is azok között voltam ugyanis, akik későn reagáltak, és már nem maradt nekik jegy. Szerencsére a koncert napján csak sikerült egyet levadásznom a Ticketswapen, így már csak annyi volt a feladat, hogy időben visszaérjek vidékről.

„Kétféle zene van: a gyors és a szar!" – hangzott el a hitvallásnak is beillő mondat a Türböwitch koncertje alatt, ezen az estén azonban utóbbinak vajmi kevés szerep jutott. A speed metalban erős Enforcer tizenegy év után tért vissza hozzánk, előttük pedig hazánk elsőszámú speed/thrash/punk exportterméke melegített.

Dicséretes, hogy mostanában nemcsak hétköznap kezdődnek és érnek véget korán a koncertek, hanem hétvégén is. Nagy pirospont ezért a Hardline- és a Queensryche-koncertek szervezőinek, de Udo bácsi is hamar tervezte fellőni a pizsit, ami már csak a hosszúra ígért program miatt is szerencsés húzásnak bizonyult vasárnap este. Viszont a vasárnap délután pont olyan, hogy sokan, köztük jómagam, nem feltétlenül semmittevéssel töltik, így ha extra korán kezdő előbanda van, arról ismét le fog csúszni az ember fia – hát, a német-olasz All For Metal sajnos így járt. Helyi beszámoló szerint nem vesztettem sokat, mert afféle Manowar-paródiaként is értelmezhető volt a produkció, szóval nem dőlök a véres kardomba, főleg, hogy ma már az eredeti miatt sem érzek késztetést messze utazni.

Zorba, a görög óta tudjuk, hogy a tánc és a zene minden hellén ember lelkének a belsejében lakik, és ismételten ezt bizonyította a Magyarországra lassan már hazajáró Planet Of Zeus is. A görög négyes ugyan már negyedszázada (!) küzd a leegyszerűsítve stonernek nevezett színtéren, de a Clutch előzenekaraként gurítottak igazán nagyot, bő tíz éve, a Psychic Warfare turnéján, míg nálunk igazából tavalyelőtt, a Voivod/Crowbar páros előtt ismertethették meg magukat a nagyérdeművel. Főzenekarként azonban most először tették tiszteletüket, ráadásul a tavaly ősszel megjelent Afterlife-ot bemutató körút nyitóállomásaként, ami ugye mindig extra fűszerezést jelent. Lelőve a poént: nem történt ez máshogy most sem.

Ha progresszív metálról van szó, a Queensryche megkerülhetetlen. Ez még akkor is igaz, ha a Bellevue-ből indult zenekar több mint három évtizede (!!!) nem adott ki olyan lemezt, amiért a tábor egyöntetűen lelkesedett volna, egy időben pedig gőzerővel igyekeztek mindent megtenni saját nimbuszuk lerombolása érdekében. Az első öt albummal viszont olyan kerek és csaknem tökéletes másfél évtizedet produkáltak, ami alapján akkor is ott lenne a helyük a metál legnagyobbjai között, ha azóta nem is csináltak volna semmit. A Queensryche viszont ehelyett folyamatosan aktív: turnéznak és rendszeres időközönként lemezekkel is jelentkeznek, tehát – ha szép lassan fogyatkozik is az eredeti tagok száma – a mai napig őrzik a lángot, amiért én személy szerint kimondottan hálás vagyok. Ahogy a hozzájuk hasonlóan legendás és szép lassan őskövület státuszba lépő bandák többségét, úgy őket sem mindig kerüli el a nosztalgia, így most – masszív rajongói unszolásra – egy totál múltidéző, csakis a debütlemezre, illetve az azt megelőző Queen Of The Reich EP-re koncentrálva járják a világot. Mivel pedig 2013 óta nem rendeztek önálló Queensryche-bulit Magyarországon, épp ideje volt, hogy hozzánk is visszatérjenek.

„Teljesen mindegy, hogy mit játszunk, ezeknek nem a Johnny B. Goode kell" – mondta lemondóan Béla, a menedzser. „Nekem a Johnny B. Goode nyolcvanéves koromban is a Johnny B. Goode lesz!" – válaszolta a zenekar énekese. A párbeszéd 1981-ben, a Kopaszkutya filmben hangzott el, Schuster Lóri mint menedzser és Hobo mint a Colorado együttes énekese között. Eltelt negyvennégy év, és Hobo február 13-án valóban nyolcvanéves lett. Az akkori sor a szövegkönyvből pedig két nappal később az Arénában végül gyakorlatban is beteljesítette a fenti jóslatot.

Nem volt ez mindig ilyen egyértelmű, de mostanság határozottan azt érzem, hogy egyre jobb dolga van a Marduk-rajongóknak. Miközben az immár 35. (!) életévében járó csapat semmilyen megfáradásra utaló jelet nem mutat, kiállásában ma is a hősidőket idézi, remek, anyagerős albumokkal jelentkezik, a tábor pedig – nálunk legalábbis mindenképpen – egyre minőségibb helyeken tudja szemrevételezni a svédek hadmozdulatait. Mit is mondhatnánk egy ilyen mindent látott, veterán alakulat sokadik koncertjéről, amely egyáltalán nem egy mindent látott, veterán brigád képét tárta elénk? A Marduk láthatóan lendületben van, éhes, és ahogy kell, fel is zabált minket ezen a februári estén.

Amit pár napja írtam a Royal Republic szórakoztatási tevékenysége kapcsán, az teljes mértékben megáll a The Night Flight Orchestrát illetően is. A két fellépés között a közönség jelentette a különbséget, mutatjuk, mennyire. Akik ellátogattak az előadásra, azok mindent megkaptak, amit ettől a bandától csak kapni lehet. Kiemelkedően megírt és összerakott, feszes, nagyszerűen előadott dalokat, magával ragadó lendületet, remek zenészi teljesítményeket és két elragadó, letörölhetetlen mosolyt viselő stewardesst, akik szuperül vokáloznak.

Az élő zenét játszó előadásokat és azok résztvevőit szokás úgy nevezni, hogy szórakoztatóipar. Vannak benne szakmunkások, tűnékeny dalokat előadó tűnékeny előadók, évtizedek óta felszínen lévő vérprofik és a két stáció közti kismillió próbálkozó. És vannak olyanok, ennek a cirkusznak a szórakoztató ágát élik meg, és azon túl, hogy önmagukért is zenélnek, nem tévesztik szem elől, hogy a közönségük a zenén felül a jó hangulatért is fizet, legyenek a körülmények bármilyenek.

Elkenhetném és/vagy tagadhatnám a dolgot, de minek: tény, hogy a fellépők Thy Catafalque-közelisége jelentette számomra a fő hívószót ezen a szerda estén, ami az A38 Orrbárjába (akarom mondani, az Orr Stúdióba) szólított. Ez nem jelenti azt, hogy saját jogukon nem érdekelnének a főszereplők aktuális dobásai, még ha – más-más okból is – nem sűrűn hallgattam eddig otthon a munkáikat, ahogy ezt majd még kifejtem alább. Nevezettek extra biztatás nélkül is megtöltik a legkülönbözőbb koncerthelyiségeket, az én célom ezen az estén annyi volt, hogy végre jobban is megismerkedjek velük, a beszámolóval pedig az a (mindenkori) célom, hogy esetleg még szűz füleknek is bemutathassam ezeket a felettébb izgalmas produkciókat.