Koncert

Pár nappal a grandiozitásában szinte felülmúlhatatlan Heilung-koncert után ezúttal megnéztük, hogyan működnek a tribal muzsikák minimálban. Az eredetileg az A38 tetőteraszára meghirdetett attrakcióval kapcsolatban első körben az terjedt el, hogy az időközben megérkezett árhullám szimplán kihúzza a fellépést a naptárból, fél napnyi találgatás után megérkezett az örömhír arról, hogy a Dürer Kert be tudta fogadni aznapra a rendezvényt. Elvben kétfős produkcióval dolgozik mindkét fellépő, a Dürer kistermét pedig mintha pont erre a méretre kalibrálták volna, nem mellesleg a telt házat közelítő nézősereg is könnyebben összejöhetett így, ami minden buli hangulatának jót tesz. Indulhatott a sámánkeresés szeptemberi második fordulója.

Az Overkill annak idején meglehetősen későn, egy népszerűségileg gyengébb időszakban jutott el hozzánk először, azóta azonban hálistennek visszatérő vendégnek számítanak. A mostani bivalyerős összeállítás a szokásos elsöprő eredménnyel járt: a turnétársak maximálisan passzoltak a New Jersey-i thrasherek sallangmentes megközelítéséhez, a koncert pedig még a főnök egészségügyi távollétével együtt is a megszokott pusztító intenzitást hozta. (D.Á.)

Egyszerre nehéz és könnyű megfogalmazni, miért fogott meg lassan két éve pillanatok alatt a Heilung zenéje és a szervesen hozzá tartozó képi, spirituális világ. Nehéz, mert kívülről nézve az egyre jobban eldigitalizálódó világban (bármilyen demagógnak hangzik is ez) testidegennek tűnhet egy ennyire földközeli, az ősi energiákat megszólaltató formáció. Könnyű, mert fogékony vagyok a (normális, nem ezobullshit) spirituális dolgokra. A tavalyelőtti Heilung-eseményen sajnos önhibámon kívül nem tudtam részt venni, de azóta vártam, hogy jöjjenek újra, és bizony tűkön ülve számoltam már a heteket, mikor lesz már végre szeptember kilencedike, hogy mi is fákba és bokrokba öltöztessük végre a lelkünket – ahogy az a Barba Negra sátor bejáratánál már látszott, illetve a színpad előtti kordon bal oldalán is megkezdődött az erdősítés. Nagyon helyesen. (V.Sz.)

Mindig rendkívüli, amikor egy zenekar úgy él meg igen szép kort, hogy menet közben nem maradnak ki számukra hosszabb időszakok, pláne ha a kreativitás tüze se huny ki az évek során. Nem tudom, ki fogadott volna arra a '90-es évek elején, hogy mindezt éppen a (The True) Mayhem kapcsán emlegetjük majd, már bőven a 21. században gázolva, de tény, hogy így történt, illetve történik. Mert bár volt egy időszak, amikor Necrobutcherék – jobb lehetőségük híján – pusztán a vérrel szennyezett nevükből és hírükből éltek, ma már távolabb nem is lehetnének ettől az állapottól. A banda negyvenedik évfordulójára erejük teljében fordulhattak rá, a tagság talán sosem volt ennyire stabil és bitang, mint manapság, és a legutóbbi stúdiós kiadványaik (a Daemon LP és az Atavistic Black Disorder/Kommando EP) szintén roppant meggyőzőre sikeredtek. Összegyűltünk tehát ünnepelni, hiszen megérdemeltük.

Az utolsó pillanatig nem derült ki, hogy a Dürer Kert melyik termében rendezik a thrasher páros estjét, de végül a kisebbik helyiség lett a thrash orgia méhkaptára – legalábbis ismerősök is tébláboltak kezdés előtt, hogy most akkor hol is lesz pontosan a koncert. Lehet morfondírozni, miért nem érdekelt több embert ez a párosítás, de egy ilyen túltelített nyár végén, ráadásul a műfajban (jóindulatúan) marginális két zenekar nálunk perpillanat ennyit tud. De az a saccra mondjuk kétszáz ember láthatóan TÉNYLEG azért jött, mert élik a műfajt, ami nemcsak a zenekaros pólókból és a thrashzenekaros felvarrósmellényes külsőségekből derült ki (azért egy-két Doringo sztreccsfarmert hiányoltam magasszárú fehér Puma cipővel, hogy tökéletes legyen az időutazás), hanem AHOGY reagáltak a két zenekarra. Na, az parádésnak bizonyult.

Újabb impozáns nevekkel teli csomagnak örülhettünk Budapesten, és külön jó, ha az efféle sűrű események szervezői azért ügyelnek a kellő változatosságra. A fellépő zenekarok mindannyian az árnyékosabb-sötétebbik oldalt róják, ám a legrosszabb indulattal sem süthető rájuk, hogy egyformák lennének. Ráadásul feltörekvő, fiatal(abb) titánok éppúgy helyet kaptak a listán, mint bejáratott underground középbandák és régi legendák az előző évtizedekből. Minden adott volt tehát a megfelelő hangulathoz ezen a súlyosra vett nyáresti minifesztiválon, és szerencsére nem is kellett csalódni.

„Először abban sem voltunk biztosak, fogja-e érdekelni az embereket" – mesélte Rick Rozz gitáros a Left To Die alakulásának kapcsán, amikor az Analog Music Hallban, a koncert előtt leültünk beszélgetni. Erre a kérdésre aztán pár órával később csattanós választ kaptunk, hiszen olyan sokan jelentek meg a kezdésre, amekkora tömeget még sosem láttam ezen a helyen. Nem tudom, végül ki kellett-e tenni a megtelt táblát, de tény, hogy ennél lényegesen többen nem fértek volna el a színpad előtt. Meg is lepődtem a nézőszámon, hiszen azért ez még a rétegzenén belül is rétegzene. Hiába övezi maximális tisztelet és kult-státusz a Death munkásságát, Chuck Schuldiner lassan már huszonöt éve elment, a Left To Die pedig nem is teljes öröksége, hanem pályafutásának csupán legelső szakasza előtt hajt fejet.

Mi jut eszedbe, ha azt mondom, Lenny Kravitz? Elsősorban – értelemszerűen – az Ultimatív Sláger, amit mindenki kívülről fúj és minden zenészpalánta el akart játszani valamelyik/bármelyik/mindegyik hangszeren. Pont olyan lazán, ahogy azt a klipben láttad. Elárulom: nem fog sikerülni. Másodsorban eszedbe jut az is, hogy egy nagy sikerű mozifilm-sorozatban is kapott egy figyelemreméltó szerepet, Cinna karakterét jelenítette meg, kiválóan. Ez azért is érdekes, mert ANNYIRA sok film- és sorozatszerepe egyébként nincs, és azokban is többnyire saját magát alakítja, valahogy mégis van egy generáció, akik szemében Kravitz = Cinna = színész. Harmadsorban mi jut még eszedbe? Nos, az utóbbi hónapok hírei kapcsán kizárólag a kockás hasa és a hatvanéves kora ellenére (vagy éppen annak javára) irigylésre méltó megjelenése. Na meg az rövid videó, ahol bőrgatyában emelgeti azt a hatalmas súlyzót az edzőteremben.

Voltak évek, amikor fabatkát sem adtam volna azért, hogy még egyszer láthatom az AC/DC-t. A legutóbbi turné óta nyolc év telt el, 2017-ben elhunyt a zenekar szürke eminenciása, Malcom Young, és hiába sikerült kiválóan a már nélküle készült Power Up nagylemez, azóta is szinte csupa olyasmi történt a bandával, ami csökkentette az esélyeket. Brian Johnson egészségi állapota eleve kérdésessé tette, van-e még turnépotenciál a csapatban, de a dobos Phil Rudd balhéi, meg a bőgős Cliff Williams nyugdíjba vonulása is negatívan hatott az oddsokra.

Egészen hihetetlen, hogy szinte napra pontosan tíz éve sikerült elcsípnem az Extreme-et, és akkor sem éppen a szomszédban, sőt. Párizst mindenképp látni kellett, de így különösen nagy élménynek bizonyult, főleg, hogy akkor és ott pár nap különbséggel Richie Sambora is fellépett – annál megrázóbb volt, ami egy évvel később a helyszínen történt. Szerencsére ma már a Bataclan is rég újra üzemel, a bostoniak viszont csak a tavalyi évben reaktivizálódtak, kiváló lemezt készítettek ismét a Sixszel, és annak rendje és módja szerint útnak is indultak. Nyilván mostanában a fesztiválszezon a fő csapásirány, de jó néhány headliner fellépés is belefér a menetrendbe, ezt maga Nuno is elmondta a buli folyamán: jó 70 ezer ember előtt játszani, de a klubok jelentik a rockzene igazi terepét.

A Judas Priest érkezésének köszönhetően szinte teltházasra pakolt szombati nap után, vasárnap volt a legalacsonyabb a nézőszám a Rockmaratonon, amibe az is komolyan belejátszott, hogy a fesztivál az utolsó felvonásra igazi, nemzetközi húzónév nélkül maradt. A headlineri pozíciót eleve a tradicionális magyar heavy metal két veteránja, az Ossian és a Pokolgép számára tartották fent, hozzájuk azonban az eredeti terveknek megfelelően, a Hell Színpad főattrakciójaként az a Sick Of It All is csatlakozott volna, akik komplett nyári turnéjukat kénytelenek voltak lemondani énekesük, Lou Koller rákos megbetegedése miatt.

A 2024-es Rockmaraton nálam már az első és a második nappal sikerrel vizsgázott, de tény, hogy az igazi próbatételt a szombat jelentette a fesztivál számára. Hétvégén azok is szívesen megmozdulnak, akik a másnapi munka miatt hétköznap már nem feltétlenül élik a rock and rollt, ráadásul még a rendezvény abszolút húzóneve, a Judas Priest is ekkor lépett fel. Nyilvánvaló volt tehát, hogy sokan lesznek, az azonban még így is meglepett, hogy már kora délután lezárták a rendőrök a fesztiválra vezető Magyar út - Sziget út elejét, a kapcsolódó közlemény szerint ugyanis a Szalki-sziget már ekkor teljesen megtelt parkoló autókkal.

Öt év óta először rendezik meg idén a Rockmaratont. A fesztivál a dunaújvárosi Szalki-szigeten felfrissült infrastruktúrával és minden korábbinál változatosabb nemzetközi fellépőgárdával várja a nézőket: az idei rendezvény legfőbb fellépője a Judas Priest, akik mellett olyan előadókat szerveztek le a fesztiválra, mint a Cavalera, az Accept, az Amorphis, a Carcass, a Caliban, a Beast In Black, a Marduk, az Uada, a Destruction, az Igorrr, a Krisiun, a The 69 Eyes, az Alestorm, az annisokay, az Evil Invaders és a Rotting Christ. Beszámolónk második része.

2019 óta nem rendezték meg a Rockmaratont, ami egyben azt is jelenti, hogy az elmúlt öt évben Magyarországon nem volt számottevő nemzetközi fellépőt is felvonultató, tematikus rockfesztivál. Igencsak ideje volt tehát, hogy a Rockmaraton visszatérjen, az pedig az első nap benyomásai alapján is világos, hogy a megújult szervezőgárda a rendezvény egy ráncfelvarrott, magasabbra pozicionált verziójában gondolkodik. A Rockmaraton 2024-ben minden szempontból hordozza ugyan a régi hangulatot és kellemesen ismerős lehet a törzsvendégeknek, de teszi mindezt úgy, hogy igyekszik lerázni magáról a régóta eposzi jelzőként hozzákapcsolt kannásboros feelinget.

1986 óta nem játszott Magyarországon a Michael Schenker Group, azaz igencsak ideje volt már, hogy a kisebbik Schenker tiszteletét tegye az országban. Ugyan néhány szám erejéig felbukkant azóta egyszer a Scorpions vendégeként, ez azonban aligha csillapította túlzottan rajongói éhségét. A jég most végre megtört, aki pedig mindössze másfél héttel testvére, Rudolf után látni akarta a szőke gitárvirtuózt is, annak egészen Győrig kellett utaznia. Már ha tudott egyáltalán a buliról, mert promóciós és lebonyolítási szempontból azért finoman szólva sem forogtak olajozottan a fogaskerekek.

Lassan közhelyszámba megy a koncertpiac nullára zuhanás utáni visszapattanása és tényleg egészen váratlan méretű felívelése. Nagy szerencse, hogy Magyarország sem marad ki ebből az egészből, hiszen itthon is se szeri, se száma a teltházas vagy azt közelítő koncerteknek, méghozzá a legváltozatosabb méretű helyeken. A szóban forgó, újabb változatos és erős összeállítást is éhesen várta a közönség: a szervezők eleinte úgy gondolták, harmadszorra már elég lesz a Barba Negra a Five Finger Death Punchnak, de aztán viszonylag gyorsan kiderült, hogy tévedtek. Itt – mondjuk a tavalyi Panterával ellentétben – nem gördült logisztikai akadály a nagyobb helyre mozgatás elé, ami, valljuk be, már csak az embertelen hőség miatt is előnyösnek bizonyult.

Amikor 2022-ben meghirdették ezt a turnét, egy időben az új album hírével, egyszerre dobták be az összes dupla turnédátumot, egyszerre kezdték el árulni a jegyeket is mindegyikre. Akkor picit meg is rogyott a lábam, oké, a holland nyitóbulikra behúztam a zsugát, de váratlanul akkor ennél tovább nyújtózni épp „nem volt alkalmas", el is engedtem, hogy azon a dupla bulin túl még egyre legyen esélyem ebben a körben. Aztán kiderült, hiába ők a Metallica, ekkora stadionokat egyazon városban kétszer megtölteni azért nekik sem öt perc, ennek köszönhetően jó egy évvel később, 2023 nyarán még épp időben le tudtam csapni a lengyel koncertekre is. Innen újfent csak a várakozás maradt, de ezt is szokjuk sajnos, lassan már standard, hogy egy-egy nagyobb bulira közel egy évvel, vagy még többel hamarabb kénytelen befektetni az ember.

Az a helyzet, hogy ennek a cikknek nem lett volna szabad megszületnie, nekem pedig részt sem kellett volna vennem az eseményen, ugyanis a város másik végén lett volna eredetileg jelenésem. Ez persze nem a zenekarokat minősíti, még csak nem is engem, csupán a körülmények játszottak pimasz játékot velünk. Ugyanis mi eredetileg úgy terveztük a hosszú hétvégét, hogy aznap a Heartot nézzük meg Berlinben, majd pár nappal később az Extreme-et Hamburgban, előbbi viszont pár héttel korábban lemondta az európai bulikat, sajnos már azt is tudjuk, miért. A pénzt ugyan pikkpakk visszautalták, de hát mit tehet az emberfia, ha már a repülőt és a szállást egyaránt lefoglalta. Gyorsan kerestem tehát valami alternatív (...) programot, ez Európa hipszterfővárosában nem volt nagy kihívás és meg is találtuk eme jeles eseményt. És ha már így alakult, hogy odakeveredtünk, érdemes megemlékezni róla, még ha nem is én vagyok a legnagyobb Pumpkins-szakértő.

Richie Kotzen a szerencse fia. Aránylag ritka együttállás, mikor a tehetség, a kiemelkedően figyelemre méltó külső találkozik és mindehhez némi jó helyen, jó időben szerencse is hozzácsapódik, meg persze szorgalom és zenei alázat. Feltehetnénk a kérdést, hogy mi ebben a trükk, mi lapul a mérleg másik nyelvén (mert mindig van, már csak a Szent Egyensúly megtartása miatt is), de Richie élete vélhetően kellemes mederben folyik, így lehet, hogy tényleg sok szempontból elképesztően mázlista. A külsejét (illetve frizuráját) olykor kaméleonként változtató Kotzen most konszolidáltabb sármosan őszülő rövid haját bevállalva kelt útra, és hozzánk is újra eljutott.

Korábban nem igazán kényeztette el itteni bázisát az Ugly Kid Joe, most viszont szűk egy évvel legutóbbi, itthoni fellépésük után, ismét magyar földön köszönthettük Whitfield Crane-t és kompániáját. Ahogy tavaly a FEZEN-en léptek fel, úgy most is egy fesztivál keretében lehetett csekkolni őket, hiszen ezúttal az Open Road Daysen tették tiszteletüket, ahol a különféle motoros programok mellett koncertek is várták a nagyérdeműt. Ezek közül pedig az UKJ péntek esti bulija volt a főattrakció.

Ha a Scorpions magyarországi koncertjeinek sűrűségét nézem, jövőre újra jönniük kell. 2019, 2022, 2024, szóval pont egy év múlva boldogan megnézném akár ugyanezt a szettet is. És mivel – ha tetszik, ha nem – öregszenek ők is, előbb-utóbb eljön az a pont, amikor már nem bírják majd ezt a tempót és fel kell adni a turnézást. Vagy ha bármi miatt kiesne a stabil hármas valamelyike, akárhogy is nézzük, az is azonnali végszó, mert a Klaus Meine/Rudolf Schenker/Matthias Jabs triumvirátus bármelyike nélkül értelmetlen lenne ezen a néven folytatni a történetet. Kerry King is eljátszhatja a Raining Bloodot, de attól az már sosem lesz Slayer. És mindeközben lehet viccelődni a nyugdíjas szóval – mi is megtesszük a facebookos koncertes bejelentkezéseinkkor olykor –, attól az is tény marad, hogy lassan a nyolcvan felé közelítenek, így ha csak a számokat nézzük, bőven benne vannak a nyugdíjas korban. Mindezek ellenére fizikailag elképesztően jó formában van a két gitáros, Meine pedig idén tavasszal még egy gerincműtétből lábadozott, szóval nem meglepő, hogy nem mozgott annyit. Viszont hangilag sokkal jobban odatette magát, mint két éve.

„Már megint mit keres egy popelőadó egy rockzenei újságban?” Mit, mit? Egyrészt Sir Rod Stewart a Jeff Beck Group meg a Faces révén a hard rock stílusalapítói közé tartozott, és a legendákat mindig meg kell nézni, ha lehetőség adódik rá, azt. Az énekes 79 éves, vélhetően nem sokat fog turnézni, noha láthatóan jó formában van még mindig. Az évek kellemetlen tempóban rohannak és túl sok fizikai probléma (vagy rizikó) lehet már egy-egy ilyen körútban. Persze nem minden legendás popelőadó érdekel annyira, hogy megnézzem őket koncerten, de azon művészek hangversenyeire szívesen ellátogatok, akik számomra valamiféle nosztalgikus élményt nyújtanak. Az ilyen estéken átélt percek régi emlékeket porolnak le. Igen, bevallom, olykor szeretek ráülni én is a nosztalgiavonatra, és elzakatolni vele valahova a múltba.

Néha eltűnődöm azon, vajon mi fogott meg ennyire annak idején Bruce Springsteen zenéjében, hiszen nála amerikaibb, sőt, AMERIKAIBB és emberközelibb előadó kevés létezett a ′80-as években. Talán tényleg azért történt az egész, mert minden ízében csillagossávos lobogósnak tűnt, és akkoriban (még a rendszerváltás előtt) bármit imádtunk, ami az óceánon túlról érkezett. A hatalmas Bruce Springsteen-poszter mellett később egy szép nagy dollárnyomat is volt a falamon, mindent imádtam, ami az ígéretek földjéről származott.

Ha létezik tökéletes összeállítás, hát valahogy így fest: két önmagában is kultikus, sokat másolt, senki másra nem jellemző stílussal rendelkező zenekar egy agyig telt klubban, egy forró nyári estén, óriási hangulatban. A két csapat közötti baráti szálak legendásak, de nem számítottam közös akciókra, és ez a turné nem is erről szól: a Hatebreed három évtizednyi parasztlengő-hardcore/metált ünnepel, a Crowbar pedig felkészíti a közönséget Jamey Jastáék mindent elsöprő támadására. Kedd este mindkét csapat perfekt módon hozta önmagát.

Várható volt, hogy addig járok a kútra, amíg el nem török, vagy legalábbis fel nem sülök a személyre szabott értelmezési keretemmel. Azokról a tét nélküli, nagy mintás emberkísérletekről beszélek, amelyekben az utóbbi időben volt alkalmam részt venni, és amelyek közül végül éppen a mindenkit átölelő, emberarcú Coldplay állított a legnehezebb feladat elé. Összességében tökéletes gömbként beszélhetnék arról az élménycsomagról, amit a Puskás-tripla első estéjén Chris Martinék a fejünk köré varázsoltak (már csak az űrhajós analógia megtartása miatt is), mégis, már nagyon hamar elkezdtek megfogalmazódni bennem azok a kérdések, amelyeket ekképpen sűríthetnék egybe: mégis, mit láttam/hallottam én most? A Coldplay slágereinek és slágernek szánt dalainak majálisba csomagolt kivonatát, vagy csupán zenei aláfestést egy Bono Vox-féle világmagyarázathoz és kozmosz-szintű barangoláshoz, amelyben mi magunk voltunk a lámpások? Tényleg az Indiántánc járta el Ákost, netán a Halott Pénz fizette ki Marsalkó Dávidot, vagy csupán kihagytam egy szükséges lépést? Magamat is meglepve, ezt próbálom megfejteni az alábbiakban.

Némi kihagyás után ismét a Budapest Parkban köszönthettük a rap metal stílus egyik úttörőjét. A Body Count szinte napra pontosan hat évvel ezelőtt adott, 2018-as magyarországi bulija amolyan osztálytalálkozó-hangulatú népünnepély volt, hiszen nagyon hosszú idő, több mint két évtized után tértek vissza hozzánk. Vagyis komplett rockrajongói generációknak maradt ki az élmény. Ezúttal már kicsit visszafogottabb szenzációértékkel jöttek, ennek megfelelően egy fokkal a közönség is szellősebben álldogált, mint a múltkor, de nem vészesen: azért így is igen szép számban összegyűltünk Ice-T és Ernie C zenekarára. Nekem eleinte kicsit rozsdásabbnak tűnt a csapat, mint a múltkor, de a végére szépen felpörgették a motort.