Koncert

Csak eljött a pillanat, hogy ha csikorogva is, de elinduljanak a turnék, és lassan-lassan, hozzánk is újra elérjenek a határokon átívelő turnék is. A covid alatt alig egy-egy ilyen megmozdulás volt metálfronton (hirtelen csak a Korpiklaanival közös buli, meg a tavaly nyári Kreator/Jinjer/Eluveitie-hepaj ugrik be. A poszt-covid tavaszköszöntő és szezonnyitó számomra ez a négyzenekaros buli lett.

Az idejére sem emlékszem, mikor voltam utoljára Ricsén! Rémlik egy Ráday klubos buli, valamikor a 2000-es évek legelejéről, de az biztos, hogy az elmúlt tizenöt évben valahogy nem jutottam el megnézni őket. Ferót azért láttam itt-ott, de sosem a zenekarával együtt, ami már csak azért is fura, mert régi ismeretség a miénk: Utálom az egész XX. századot lemezüket már megjelenése környékén, 9 évesen is hallgattam, mivel szüleim megvették anno bakeliten. Mai napig ez a kedvenc anyagom tőlük, Ferót pedig annak ellenére is kifejezetten bírom felnőtt fejjel is, hogy bizonyos nézeteink finoman szólva sem állíthatók párhuzamba. Élete során viszont papírra vetett néhány olyan sort, amik kifejezetten közel állnak hozzám, és amik miatt akkor is megérdemelte volna a Kossuth-díjat, ha életműve kimerült volna ennyiben. A Beatrice viszont túl van a negyvenen, mára rocktörténeti intézménnyé lett, ebből a szempontból pedig semmi jelentősége annak, hogy hősünk bohóckodott-e a jégen vagy valamelyik tehetségkutatóban, illetve beállt-e egyik vagy másik párt mögé. Dalai, szövegei megkerülhetetlenek, én pedig a humorát, az egész Feró-figurát nagyon bírom.

Ahogy nagyjából minden nagyobb rendezvény, úgy Hobo születésnapi koncertje is elég sokat csúszott, mire végül megtarthatóvá vált: a Hobo 75-nek hirdetett esemény végül Hobo 77-ként valósult meg. Ellentételezésként a sors megadta, hogy a dátum február 13-ára essen, azaz nem csak nevében volt születésnap, Hobo ugyanis épp aznap töltötte be a 77-et. Ez önmagában is nagy fegyvertény bármilyen színpadi műfajban, különösen egy aktívan fellépő/koncertező előadó esetében.

Az egyértelmű jelek ellenére (esemény neve, helyszín) igazából nem is gondoltam át, milyen jellegű koncert lesz ez. Amint megláttam, vettem is a jegyeket, néha azért én is érzelmi-indulati beállítottságú lény vagyok, főleg, ha régi kedvencről van szó. Nem mellesleg pedig a fergeteges Purple-ünnepnek köszönhetően berögzült asszociációk is beindultak, hiszen ugyanaz a nagyzenekar egy másik rocklegendával szűrte össze a levet. Aztán persze leesett a tantusz, hogy ez nem szimfonikus rockkoncert lesz, hanem Mr. Wakeman egyedül (pontosabban Guy Protheroe karmesterrel kettesben) érkezik. Lelkesedésem mégsem csökkent, hiszen ismerve fontosabb munkáit, sejthető volt, hogy komolyzenei eseményként is nagy élmény vár ránk – így is lett, pedig én tényleg nagyon messziről ugatom a témát, aki tehát képben van a klasszikus zenével, netán kisujjeltartó sznob, ne lepődjön meg, ha az alábbi sorok nyomokban dilettantizmust tartalmaznak majd.

Szóval tehát nagyon jó, hogy ismét van klubélet, és hogy a két ünnep között számos koncert közül választhattak azok, akik ki akartak szakadni a tetőző bejglikóma szeretve ölelő, de fojtogató karjaiból. Thrashbarátok számára természetesen nem volt kérdés, hová visz az út ezen az estén, hiszen a Remorse sokadik feltámadása végre egy (általunk is igen kedvelt) új lemezben öltött testet, és ők ugye a pre-covid érában sem nagyon kényeztették a fővárost fellépéseikkel. Az pedig szinte már evidens, sőt, elvárható-elvárandó volt, hogy ehhez a lemezbemutatóhoz az Archaic csatlakozzék. (Mivel számomra munkanap volt, így sajnos a nyitó Mytráról lemaradtunk.)

Nemcsak azért fogalmaztam úgy az eseményről posztolt fotó mellett a kísérőszövegben a Shock! közösségi felületén, hogy az idei év legkultikusabb buliján vagyunk, mert egyáltalán létrejött, hanem mert a Holy Mother tényleg sportot csinál a kultstátuszból. Kezdjük ott, hogy hiába jelent meg idén új lemezük a semmiből tizennyolc év után (bár mi is írtunk róla, egy pillanatra kult-szakértő Kiss kollégám sem volt képben ezzel kapcsolatban), a korábbi munkásságuknak nyoma sincs a streames helyeken (kivéve az Agoraphobiát), a YouTube-on pedig, ahol tényleg minden elfelejtett '80-as évekbeli zenekar teljes lemezei egyben fent vannak, csak foszlányok találhatók az első három-négy anyagból. Ha pedig az ember orosz barátaihoz fordul segítségért, kiderül: annyira kevesen seedelik a diszkográfiát, hogy hetekig fog tartani, mire lecsorog az életmű. Persze aztán a telekre transzportált CD-gyűjteményben megtaláltam a Toxic Raint, amire már nem is emlékeztem, hogy megvan, és szerencsére egyik haverom sem vitte el, amikor szabadvásárt hirdettem anno. Remélem, az újrakiadás-láz eléri majd a Holy Mothert is, mert tényleg az ezredforduló környéki lemezeik a legütősebbek.

Ahogy együtt öregszünk, úgy csípem egyre jobban Norrköping büszkeségét, a Mardukot. Annak idején az Emperor irányából kóstoltam bele a black metalba, és hozzájuk képest Morgan Håkanssonék üzenete túl erőszakos, túl szimpla volt az akkori ízlésemnek. A múltba visszaásva kiderült persze, hogy az ő történetük sem mentes a cifra vargabetűktől, és a korai munkáik kapcsán a progresszív jelzőt is nyugodtan a nevük mellé lehetett tenni, ahogy azt a Those Of The Unlight kapcsán is leírtam. Bár a Marduk utóbb is mindig több volt vonuló harckocsik csatazajánál, kellett némi idő, hogy én is ráérezzek a hozzáállásuk egyszerűségében rejlő szépségre. Időközben eltelt harminc (!) év, és mi sem jellemzi jobban hőseink felfogását, hogy miközben egyre többen már a jövő évi koncertek újbóli halasztásával foglalatoskodnak, a Marduk Európa klubjait járva ünnepli a mögöttük álló utat.

Bármilyen nemzetközi koncertet megnézni kiemelt jelentőséggel bíró eseménynek számít manapság, az pedig, hogy a folyamatosan változó szabályozások közepette az ember még utazzon is érte, kis túlzással a sci-fi kategóriájával vált egyenértékűvé. Pedig alapvetően nem az, csak a lehetőségek szűkültek be alaposan. A helyzet ismert: minden elmarad, lemondják, vagy tolódik... Aztán néha valami mégis összejön. Például ez a spéci dupla doom-ünnep a Candlemass jubileummal. Mivel a zenekar eleve nem sokat mozog (pláne nem turnézik) az utóbbi években, egy-egy koncertjük még békeidőben is élményszámba megy. Jó előre rá is ugrottunk erre az eseményre, amit amúgy még bőven a covid előtt, 2019-ben hirdettek meg. Mindez szinte napra két évvel ezelőtt történt, mielőtt a korona, mint minden másnak, ennek a menetrendjét is felülírta volna. A dátumokat legalább négy alkalommal tolták el, míg a sors végül megadta (köszönhetően a svédek európai gyakorlattal újfent szembemenő válságkezelési metódusának), hogy meg is tarthassák – mindezt ráadásul egy olyan időszakban, amikor újra zordulni látszik a helyzet: a németek is újra elkezdtek szigorítani, Hollandia meg egyenesen teljeskörű rendezvénytilalmat rendelt el.

Nemrég merengett egyik kolléga azon, hogy milyen furcsa érzés volt egy héten belül két külföldi zenekar koncertjén részt venni, pedig pár éve ez teljesen természetes tevékenységnek számított, még akár rockzenén belül is. Sőt, magam is emlékszem olyan estékre, amikor három különböző helyszínen játszott Shock!-kompatibilis előadó, és akkor még nem is kacsintottunk ki a zene és kultúra egyéb területeire. Hiába, ilyen egy nyüzsgő nagyváros: régóta meggyőződésem, hogy a kulturális nyüzsgés tekintetében Budapest is az európai élvonalba tartozik. Ez azért fontos, mert nagyon nincs rendjén és nem is természetes, ha mindez az online térbe van száműzve, még akkor is, ha az egy évre előre sold out rendezvények lufija ki is pukkadt a járványnak „köszönhetően". Saját magamon azt vettem észre még az egész őrület berobbanása előtt, hogy kezd csömöröm lenni a dömpingtől meg attól, hogy soha semmire nem lehet jegyet kapni, ezért az első szakaszban viszonylag könnyen el is engedtem a koncert-színház-mozi kombót. Az idei nyitás óta viszont többször is elkapott az érzelmi last minute jegyvásárlás, és ezek az élmények visszahozták a lelkesedésemet. Le van szarva, hordok maszkot a jövőben vagy mutatok igazolványokat, ha kell, viszont jobb eséllyel jutok be egy-egy engem érdeklő rendezvényre, ha kevéssel előtte döntöm el, hogy menni akarok.

Sokszor elmondtam már én is, hogy ma már kevés elcsépeltebb dolog létezik a rockzenében, mint a szimfonikusokkal való párosítás. Ettől még persze lehet jó egy ötezredik ilyen produkció is, de anélkül, hogy újra belemennék ennek teljesen felesleges elemezgetésébe, muszáj újra kiemelni, hogy a Deep Purple Concertójának bármilyen újrajátszása-felidézése még véletlenül sem közhelyes. Hiszen mégis csak ez volt az első szélesebb körben ismertté vált ilyen kollaboráció, és ennek köszönhetően minden későbbi próbálkozást ehhez hasonlít az ember, másrészt Jon Lord később Purple-ös elfoglaltságaitól függetlenül is folyamatosan dolgozott hasonló projekteken. Egy-egy ilyen – nevezzük jobb híján így – tribute-est tehát mindig jó apropó arra, hogy az öregúr munkásságát ünnepeljük.

Két egymás utáni nap koncertre lehet menni, tisztára, mint a Régi Szép Időkben, ezzel a gondolatfoszlánnyal, és egy nosztalgikus könnycseppet elmorzsolva a szemem sarkában rákerestem Google Mapsen, hol is van az az Analog Music Hall, mert még sosem jártam ott. A világ végén – nekem – ráadásul valamiért kisebb helyet vizionáltam előtte, pedig teljesen tisztességes méretű a színpad, és még látni is lehet mindenhonnan azoknak is, akik mérsékelten nőttek magasra. Kulturált a mosdó is, és le lehet ülni beszélgetni is két ajtóval arrébb. Na de elég ennyi a helyről, a lényeg a színpadon mozgó három különböző formáció műsora volt, lássuk hát. (V.Sz.)

Teljesen szürreális a mai világban, hogy bő két héten belül a második nemzetközi előadó jött el hozzánk, illetve rögtön ketten is. Fent nevezett zenekarok turnéját nem halasztották, nem maradt el, mostanában az ilyen események előtt már tűkön ül mindenki, és várja a jó híreket, hogy tényleg lesz. Aztán csak eljött ez az este, az A38 még mindig a helyén volt, kis túlzással szívdobogva, de az biztos, hogy óriási várakozással (noha egy kicsit még mindig hitetlenkedve, hogy ez tényleg megtörténik) közelítettem meg egyik kedvenc koncerthelyszínemet.

Vélhetően nem vagyok ezzel egyedül, de az idei évem nekem sem úgy alakult, ahogy terveztem, azt a kevés nyári koncertet, amit megnéztem volna, keresztülhúzta néhány előre nem látott esemény, így ebben az évben egyedül a júniusi Tankcsapdát láttam, aztán jött egy hosszú, pokoli pauza. Mindenesetre talán most már felfelé ívelnek a dolgok, és ugyan 2021 még mindig nem a mi évünk, de a tavaly ilyenkorhoz képest már pislákol némi halvány reménysugár, hogy egyszer visszatér az élet a koncertvilágba is. Nem sok nemzetközi esemény jutott el hozzánk, az pedig, hogy egy amerikai zenekar lépjen színpadra nálunk, konkrétan tündérmesének tűnt. Ha hozzávesszük, hogy egy olyan kultzenekarról van szó, akiről soha nem gondolta volna senki, hogy valaha eljussanak hozzánk, az maga a tündérmesék Bentley-je. (Köszi, Karesz, és CudiPurci, innen is!)

A Fekete Zaj egyszerűen és lényegre törően fogalmazva mindig az év (egyik) leghangulatosabb, leginkább emberközeli, kicsit sem mellesleg legjobban szervezett nem tematikus fesztiváleseménye a Mátra oldalában. Emiatt van az is, hogy a néhány év kihagyás után nemrég rebootolt happeninget érdeklődői és szervezői oldalról is többé-kevésbé magáénak érzi mindenki, a fellépők pedig valódi megtiszteltetésnek tartják a felkérést. A fő szervező Varga „Zéró" Balázs által éppen e pillanatban átutalt, jól látható összeg hiányában is csakis ugyanezt mondanám, hiszen Zéróék (újra) megcsinálták azt a nyári fesztivált, amelyre még én is szívesen járok. Bónuszként idén összejött végül a telt ház is a szombati napra, egy kis extra „rásegítéssel" ugyan (lásd még Kátai Tamás), de abszolút megérdemelten. Megnéztük hát, akit lehetett.

Szar dolog újra és újra ugyanazt leírni. Hogy mennyire jó ez az egész. Hogy vajon miért nem jönnek naponta ötszázan? Hogy miért nem a X banda van ott, ahol Y? ... De ezek a gondolatok szerencsére mindig csak utólag támadnak be. Ott és akkor, a színpadra tapadt tekintettel, a riffekre csavarodott fülcimpákkal nem ér rá az ember ilyen hiábavalóságokon agyalni. Három nap, ahol tényleg a zene van középpontban. Az immár a nyaram szerves részévé vált Prog Camp, ahol bár csekély számú, de abszolút műértő és a négy év alatt baráti közösséggé kovácsolódott közönség előtt lép fel a hazai underground metal szcéna underdogjainak krémje, olyan zenekarok, akiket máshol és máskor ritkán látni nagy színpadon, főműsoridőben, rendes hangosítással és fényekkel.

Reményeink szerint egyre több koncertbeszámolóval jelentkezünk majd, ahogy egyre jobban megyünk befelé a nyárba, de mivel főleg hazai előadókat tudunk mostanában megnézni, természetesen nem szeretnénk túlreprezentálni egyiküket sem. Mégis érdemesnek gondoltuk megemlékezni a valóban nagyszabású parkos koncert után egy „sima″ Tankcsapda-buliról is, mert ezúttal a helyszín is különleges volt, és közel harminc éve személyes kötődésem is van hozzá.

Eljött hát ez a nap is. Amikor, emberemlékezet óta először, újra lehet „nagykoncertre” menni, és ezzel megteszünk egy újabb lépést afelé, hogy a normálisnak vélt életünket visszakapjuk. Persze, azóta már bennünk a chip, és újabb plasztikkártya őrzi adatainkat, de hát valamit valamiért. És a Tankcsapda harmincéves történetének első évtizedét elmesélő koncert valóban nagyra sikeredett, mert ugyan fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi ember fér be a Budapest Parkba, de kábé pont annyi, amennyit ezen az estén beengedtek. A „teltház” kifejezés itt tényleg megállta a helyét, és jól érezhetően erre az eszement rohamra a Park sem volt igazából felkészülve. Horrorsztorikat lehetett hallani az italokmegszerzéséhez szükséges türelemjátékról (beszéltem valakivel, aki saját bevallása szerint több mint egy órát állt sorban jól megérdemelt söreiért), de a „legalább történik már végre valami” hurráoptimista közhangulatot ez sem volt képes elrontani, mint ahogy a radarkép azon infója sem, miszerint Budapestet is el fogja mosni a vihar (ez végül - a Tankok műsorának végéig legalábbis - szerencsésen elmaradt).

A Mad Robots idei lemeze, a Pareidolia nálam az év egyik legjobbja úgy anblokk, és ahogy telnek-múlnak a hónapok, egyre erősödik bennem az az érzés, hogy ugyan teljesen véletlenül, de ez a furcsa, kicsit nyomasztó hangulatú, mégis magával ragadó zene tökéletes lenyomata 2020-nak. Ilyen gondolatokkal nekifutva elmondhatatlanul vártam már ezt a szeptember eleji koncertet ebben a lázálomszerű évben.

165 nap. Pontosan ennyi nap telt el az utolsó koncert óta, amit láttam, ha nem sarkítanék, mert augusztus nyolcadikán megnéztem kedves barátaim bimbózó korszakban lévő zenekarának performanszát, de oda még fényképezőt sem vittem, tényleg a puszta szórakozás motivált azon az estén. Szóval maradjunk a százhatvanöt napnál, jól is hangzik, illetve borzasztóan rosszul, hiszen eltelt a tavasz meg a nyár majd egésze, és az év elején fejben csodálatosan felépített év porig rombolt törmelékeiben fulladoztam. Aztán végre eljött ez a nap, ami szórakozás, meg kicsit munka (illetve ez nekem inkább a levegő), meg barátok, régi ismerősök, és végre úgy érezhettük magunkat pár óráig, mintha világ normális lenne odakint. Egyrészt már ezért is köszönet illeti a zenekarokat, másrészt mégis csak szívet melengető eseményt láttunk.

Hozzanak bármit is az elkövetkező hónapok, az idei év szava már mindenképpen a karanténkoncert lesz. Sajnálatosan magabiztos kijelentésemet mi sem igazolja jobban, mint hogy február környékén még csak találgattuk volna a szó jelentését, három hónappal később viszont aligha kell a jelenség mibenlétét magyaráznom, szerintem mindenki tudja, hogy miről is van szó. Ebbe a kényszerű sorba állt be minden norvég avantgarde ikonok egyik legpatinásabbika, az Arcturus is. Oslo hősei a remekül sikerült Arcturian után újfent nagy csendben molyolnak a műhelyben (vagy annak környékén), a főnök, Sverd jobb híján egészen a tulajdonképpeni előd, a Mortem sírkövéig ásott vissza, és élesztette fel egy szintén nagyszerű munkával azt a halottnak vélt intézményt is. Meg nem mondom, hogy pontosan mi a helyzet most az Arcturus viszonylatában, koncertek azonban hellyel-közzel vannak, még a jelen, faramuci helyzetben is.

Ha a Magreb-térséget homogén egésznek vesszük, elmondható, hogy kulturálisan felettébb inspiráló régióról van szó, hiszen nemcsak neves honfitársainkat ihlette meg (egyikük hollywoodi rendező, másikuk – aki élt is itt – író-világcsavargó), hanem Robert Plant és Jimmy Page fél-reunionját is jó huszonöt éve, sőt, az énekes a mai napig igen sokat merít az itteni „világzenéből". Így tehát, bármennyire is rácsodálkoztunk úgy tizenkét éve a tunéziai Myrath bemutatkozó lemezére, végülis nem annyira meglepő, hogy mennyire kinőtte magát a zenekar. Mai underground sztárstátuszuk persze nagyban köszönhető annak, hogy zenéjüket az évek során sokkal populárisabbá tették, és bár a progmetalos gyökerek ma is jelen vannak náluk, messze nem olyan agyas és megtekert már, amit játszanak. Nem is valószínű, hogy a korai, néha kicsit már túlságosan is Symphony X-ízű témákkal eljutottak volna ilyen messze, ellenben a rövidebb, slágeresebb dalokba csomagolt orientális bazári giccset a metalközönség is nagykanállal fogyasztja (igaz, torzított gitárok nélkül ugyanettől sugárban hányna), a siker tehát borítékolható volt. Mielőtt azonban bárki rosszmájúsággal vádolna, elmondom: mélyen legbelül magam is Aladdin-rajongó vagyok, sőt, valahol még aranyosnak is tűnt, hogy a tavalyi Myrath-lemez megjelenése kábé egybeesett a Disney-remake érkeztével, és ennek köszönhetően a Shehili hatásvadászan hasonló hangulatvilágú klipjeivel is meg voltam véve kilóra.

Prong és Unearth együtt a Hajón! Mikor először olvastam a hírt, kapásból borítékoltam volna a teltházat, hiszen a Prong egyértelműen kultikus, underground kedvenc itthon, akik ráadásul nem is járnak errefelé olyan gyakran, és az Unearth is műfajának megbecsült tagja. Méregerős összeállítás ez tehát, még akkor is, ha műfajilag elég távol áll egymástól a két banda. Ennek ellenére sajnos korántsem kellett kitenni a „megtelt" táblát.

Lehet, hogy ha valaki úgy '92 körül, a Ladybird's Bite demójának hammeres megjelenése környékén közli Garamszegi „Leo″ Zoltánnal: nem egészen harminc év múlva többszörös platinalemezes rocksztárként játszik majd Budapesten, egy arénában tízezer ember előtt úgy, hogy a Megadeth az előzenekara, talán még ő is elnézően mosolyog. Vagy ki tudja, lehet, hogy nem – és akkor alighanem pont ezért lett éppen Zoli az, aki képesnek bizonyult Magyarországról indulva tényleg megvalósítani egy ilyen elképesztő sikersztorit. Aki ott volt csütörtök este az Arénában, alighanem egyetért velem: Zoltan Bathory személye és hazatérése miatt a Five Finger Death Punch első hazai koncertjét még azon túlmenően is belengte valami sajátos atmoszféra, hogy végre itt köszönthettük a mai színtér egyik vezető bandáját, és ezt a hangulatot egyszerűen különleges, szívmelengető érzés volt megtapasztalni. Biztos vagyok benne, hogy már a következő itteni bulijuk is hétköznapibb lesz ennél – pusztán azért, mert az már nem az első lesz. Vagyis aki kihagyta ezt a méregerős hármas csomagot, tényleg sokat veszített.

Az utóbbi években kis túlzással nehezebb volt elkerülni, mint belebotlani a Leprousba a különböző koncerttermekben, nekem valamiképpen eddig mégis sikerült abszolválnom ezt a fegyvertényt. A notoddeniek pedig több saját jogú slágert írtak az utóbbi lemezeikre, mint talán bárki más a progmetal-színtéren, és ezeket olyan bámulatos módon tálalják, ami kétségtelenül egyedülálló ezen az eleve unikális felhozatalra berendezkedett színtéren is. A kérdés már csak az volt (számomra), képesek-e ehhez a szinthez közelítő élő teljesítménnyel megkoronázni dicsőséges hadjáratukat. Nos, ezen a tavaszias februári estén csattanós választ kaptam a még meglévő kétségeimre velük kapcsolatban.

Annak ellenére, hogy a zenekar kapcsán, még táboron belül is – azon kívül meg pláne – minimum egy évtizede mindenki szürkülésről és színvonalcsökkenésről beszél, kétségtelen, hogy mára a Dream Theater vált a vezetőjévé annak, amit a műfaj aranykorában progresszív metal színtérnek neveztek. Az akkori szentháromság másik két tagja, a Queensryche és a Fates Warning népszerűségben messze lemaradva kullog Petrucciék után, a Dream viszont a kifogyhatatlan tartalékokkal rendelkező labrie-zés, manginizés és rudessezés ellenére Magyarországon is ott tart, hogy mindössze fél évvel utolsó hazai koncertjük után is különösebb kockázat nélkül lehet őket elhozni az Arénába. Az érdeklődés garantált. És ugyan a Dream Theater most beforgatott színpadon játszott, a nézőszám egyáltalán nem volt ciki, és abban is biztos vagyok, hogy a buli anyagilag is megállt a lábán.

Pat Torpey halála miatt úgy tűnik, ha az ember mostanában Mr. Big-dalokat akar élőben hallani, akkor erre az az egyetlen esélye, ha megnézi Eric Martin kvázi haknifellépéseinek egyikét. Billy Sheehan beletemetkezett a Sons Of Apollóba, Paul Gilbert pedig leginkább szólólemezeivel molyol, így Martinra maradt a Mr. Big örökségének ápolása – vagy ha jobban tetszik, ő vállalta fel a feladatot. És tulajdonképpen semmi gond sincs ezzel, hiszen minden idők legtechnikásabb hajmetal-brigádjának dalai akusztikusan is maximálisan megállják a helyüket, Martin pedig olyan frontember, aki one man showként is el tudja adni ezt a tribute-programot.