Klasszikushock

Már viszonylag régóta terveim közt szerepelt egy kiterjedtebb eszmefuttatás Survivor-témában, ugyanis a napnál is világosabb, hogy a formáció életműve Közép-Európában nem tartozik a legnépszerűbb tárgykörök közé. Idehaza például azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy momentán még ezen az oldalon is többen asszociálnak a név hallattán a „szigetlakók" megkoreografált pojácáskodására... Az Eye Of The Tiger persze a világ egyik legtöbbet felhasznált szerzeményeként képez valamiféle kikristályosodási pontot a zenekar tekintetében, ennek jelentősége azonban véleményem szerint maximum az Africa-mémhez hasonlítható. (Csak mert ugye már a Burning Heartra sem szokás ugyanazzal az ovációval ráismerni, amely szintén Rocky-betétdal volt, és a tengerentúlon ugyanúgy sokat játszott sláger.) Mivel pedig a melodikus rockzenére egyébként fogékony közönség is többnyire afféle top secretként kezeli a tényt, hogy hallgatott valaha Survivort, a világhálón gyakorlatilag alig található magyar nyelvű megnyilatkozás róluk... Na de majd most!

Húsz évvel ezelőtt szinte hetek leforgása alatt vált underground szenzációvá egy lemez, amely korábban szinte soha nem hallott gördülékenységgel egyesítette a brutális death metalt a tradicionális heavy metallal. Természetesen nem az Arch Enemy harmadik albumán hallhattunk először ilyesmit, sőt, a banda főnöke, Mike Amott már a Carcass utolsó korszakában is valami egészen hasonlóban utazott. Az viszont bizonyos, hogy a két, akár előtanulmánynak is beillő Arch Enemy-lemez után kihozott Burning Bridges rengeteg, korábban szkeptikus zenerajongónak mutatta meg: a két irány vegyítése nem időleges trend vagy pláne zsákutca, hanem maga a jövő.

Kedden este utoljára köszönthetjük Budapesten a Slayert. A zenekar munkássága önmagáért beszél, és ebben a rovatban is elég alaposan felgöngyölítettük már – egy lemez azonban még nem került ide azok közül, amelyeknek itt a helyük. Kerry Kingék persze nagyjából folyamatosan kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottak, de határozottan úgy gondolom: amennyiben egyetlen albumot kellene megnevezni tőlük csúcsalkotásként az 1983 és 1990 közötti, nagyjából közmegegyezésesen klasszikus első éra utáni korszakból, mindenképpen a 2001-es God Hates Us All lenne az. Ez volt az a lemez, amely átlökte a zenekart az új évszázadba, és egyben fényesen igazolta: jöhet bármi, mindig is a Slayer marad az alfa és az omega a legdurvább műfajokban.

Ezekben a napokban búcsúzik az öreg kontinens színpadaitól Elton John, háta mögött egy csaknem hat évtizedes életművel, amely előtt az a minimum, hogy nekünk is méltóképpen kell tisztelegnünk. Távolról sem volt ugyan nyílegyenes ez az út, de a csúcspontjai olyan magasságokban vannak, amelyeket legtöbbünk elképzelni is alig képes, és akkor a könnyűzene szinte minden területén kimutatható hatásáról még nem is beszéltünk. A legfontosabb mégis az, hogy 2019-ben Elton John ugyanúgy világsztárként köszön el, ahogy világsztár volt már bő negyvenöt évvel ezelőtt is, amikor a Goodbye Yellow Brick Road végleg a sztratoszférába katapultálta. Ez a név védjegy, semmiféle extra bemutatásra nem szorul, és ezt még a szép számú ellentábor is kénytelen elismerni. A valaha élt leghatalmasabb pop-/rocksztárok egyikének színpadi búcsúja alkalmával a gigantikus diszkográfia talán legismertebb darabját vesszük górcső alá.

A Los Angeles-i Leatherwolf a metalszakma nagy ígéreteinek egyike volt a '80-as évek második felében, ám a három szólógitáros felállásban dolgozó csapat végül sajnos két szék között a pad alá esett. Sorsuk ebben eléggé hasonlít a szintén hasonló ívású Armored Saintéhez: akármilyen kiváló zenét játszottak, nem írtak elég kommersz dalokat ahhoz, hogy slágerbandát faragjanak belőlük, viszont ahhoz meg nem voltak elég durvák, hogy az agresszívebb vonal hívei rájuk harapjanak. A harminc éve megjelent Street Ready album azonban ettől függetlenül a műfaj csúcskorszakának kiemelkedő, különleges hangulatú alkotásai közé tartozik, amely ennyi év után is minden tekintetben megállja a helyét.

Ma már jól tudjuk, hogy az elektromos rockgitározás története egészen máshogy alakult volna Mike Varney gitár-filantróp áldásos tevékenysége nélkül. A Guitar Player magazin Spotlight rovatát vezető szakember a '80-as évek elején fáradhatatlanul kutatott a következő gitárosgeneráció zászlóvivői után, aminek következtében olyan csiszolatlan gyémántokra bukkant, mint a 15 éves Paul Gilbert vagy a szintén tinédzser Yngwie Malmsteen. Az eleinte főleg US metal vonalon mozgó Shrapnel kiadó tulajdonosaként Varney az évtized közepén olyan későbbi legendák mecénása lett, mint Tony MacAlpine, Marty Friedman, Jason Becker, Greg Howe és Richie Kotzen, az addigi normáktól elszakadó, radikális mozgalmat indítva el ezzel a gitárvilágban. A neoklasszikus instrumentalizmus azonban nem az egyetlen csapásirányt jelentette számára: az eszelős gitárszólókat dalközpontú, dallamos power metal-közegbe helyező énekes zenekarokban szintén látott perspektívát. A Racer X és a Cacophony műfajteremtő akciói megteremtették Varney számára a további kísérletezés lehetőségét, így a rockvilágban akkortájt egyre erősödő feminizmust ő maga is igyekezett meglovagolni a Phantom Blue nevű ötfős Los Angeles-i csajbanda szerződtetésével, amely két, minden ízében klasszikus dallamos metal mesterművet hagyományozott az utókorra, az elsőt éppen harminc esztendővel ezelőtt.

Éppen negyven esztendővel ezelőtt jelentette meg életműve talán legkerekebb és legkiforrottabb anyagát az Írországból származó Thin Lizzy. A Black Rose - A Rock Legend az akkor már tíz éve létező, legnagyobb sikereit maga mögött tudó csapat kilencedik nagylemeze volt, és az évforduló jó apropót szolgáltat rá, hogy végre megemlékezzünk a Klasszikushockban erről a kivételes zenekarról.

Valahol szimbolikus, hogy a kaliforniai The Offspring harmadik nagylemeze éppen azon a napon, 1994. április 8-án került a boltokba, amikor némileg északabbra megtalálták Kurt Cobain holttestét. Persze ekkor még senki sem sejtette, hogy az album a Green Day kicsit korábban kijött Dookie-jával karöltve egy új őrület kirobbantója és minden idők legnagyobb példányszámban elkelt független kiadós nagylemeze lesz – legkevésbé a zenekar. Akik egyébként épp azért voltak képesek ép ésszel átvészelni az őrületet, mert már tíz éve együtt játszottak mindenféle látványos eredmény nélkül, amikor felkapta őket az MTV-cunami. Huszonöt éve jött ki a '90-es évek közepének egyik meghatározó lemeze, a Smash.

„Üdv! A Nirvana egy háromtagú zenekar, amely a Washington állambeli Aberdeen nevű tahó favágóváros és a Bainbridge Island-i hippi közösség bugyraiból nőtte ki magát. Bár még csak hét hónapja vagyunk együtt: Kurdt – gitár/ének, Chris – basszus és Chad – dobok, elkészítettünk egy számot a Sub Pop kiadónál, amely bekerült a Sub Pop 200 válogatásba, egy demót, és vár ránk egy nagylemez áprilisban, majd a siker, a hírnév és a töbmilliós rajongótábor. Eddig a palackozott izzadságunk és a hajtincseink áruba bocsátása bizonyult a legfőbb bevételi forrásunknak, de a közeljövőben a babák, az iskolai mappák, az uzsonnástáskák és a lepedők is elkészülnek. (...) A Nirvana úgy látja, hogy az underground zenei élet haldoklik, és egyre jobban ki van szolgáltatva az üzleti szemléletű, nagy zenekiadók érdekeinek. Morális kötelességének érzi-e a Nirvana, hogy útját állja ennek a mételyes gonosznak? Dehogyis! Nagyot akarunk kaszálni, és ki akarjuk nyalni a nagyfejűek seggét, remélve, hogy mi is sztárok lehetünk és dughatunk. Sztárok leszünk és dugunk."

A norvég TNT hazáján kívül sosem lett igazi sztárzenekar, '80-as években készült lemezeik azonban a melodikus műfaj klasszikusainak számítanak. Az Eddie Van Halen- vagy Axl Rose-féle magába borult, semmiféle emberi és zenei határt nem ismerő zsenik kategóriájába eső gitárhős, Ronni Le Tekrø később persze elég alaposan elvitte más irányokba is a zenekart, a hőskori frontember, Tony Harnell zenekarból való be-kilépegetése pedig már-már komédiába fullasztotta a banda 21. századi történelmét. Ahhoz ugyanakkor ezzel együtt sem nagyon férhet kétség, hogy az 1987-es Tell No Tales, illetve folytatása, a harminc évvel ezelőtt megjelent Intuition a dallamos hard rock műfaj csúcsalkotásai közé tartoznak.

Amikor a holland születésű Van Halen fivérek és zenekaruk munkásságán végigtekintünk, az a ritka jelenség áll elő, hogy tulajdonképp annak szinte bármelyik darabja méltó volna e klasszikusokkal foglalkozó rovatunkban való szerepeltetésre. Megítélésem szerint ez alól két kivétel akad, ám ebből az egyik csodával határos módon mégis csak átment a rostán annak idején... (sorry, Vince!) Komolyra fordítva szót, az imént leírtak oka talán többféleképp is megközelíthető. Számomra az egyik lehetséges magyarázat, hogy a csapat rendkívül hosszú ideig képes volt reagálni a zeneipar gyakorlatilag minden változására, és páratlan érzékkel tudta a maga számára lemezről lemezre megtalálni a továbblépés lehetőségét. Emellett pedig úgy gondolom: bár egyes kőkonzervatív hangok ezt vitatják, 2019-ben már nyugodtan tekinthetjük ténykérdésnek, hogy a Van Halen-diszkográfia időtálló mivolta mellett zeneileg rendkívül nagy felületet fog át, és az irántuk lelkesedő hallgatóság sokszínűségét is ebből eredeztetem. Mai születésnaposunk a korai munkáik közül való, olyannyira, hogy megjelenése idején, azaz negyven évvel ezelőtt (te jó ég!) csupán eggyel írunk többet, mint a debütáláskor. E pillanatban tehát lehull a lepel: terítéken a Van Halen II!

Ha a mindenkori progresszív metal keretein belül szeretnél olyan dalokat megismertetni valakivel, amelyekről csakis szuperlatívuszokban érdemes beszélni, akkor a New York-i Dream Theater bemutatkozó lemezét szigorúan az elsők között kell leemelned a polcról. A korong a karrierjük kezdetén járó zenekarok összes hibáját magán hordozza, de mindezek ellenére is a legnagyobb becsben tartott ereklyék között van a helye. Ma harminc évvel ezelőtt jelent meg a When Dream And Day Unite.

A távoli szemlélő számára úgy tűnhet, a norvég In The Woods... éppen teljes erővel visszatérésének sínre helyezésén ügyködik, a folyamat működőképességének friss bizonyítékát pedig éppen a tavalyi Cease The Day album adhatná... mi mégis múlt időt használunk, és emlékezünk a kristiansandi legendák klasszikus felállásban legutoljára rögzített lemezének apropóján. Számos olyan – akár nevesíthető – tényező hiányzik ugyanis a mai ItW...-ból, ami a folytonosság érzetét megalapozhatná. Anélkül, hogy az aktuális produkcióval összevetnénk a múltat, idézzük fel a két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott Strange In Stereo álomvilágát, amelynek elkészítésekor aligha sejtette bárki is, hogy a csillagok felé vezető útnak valójában sosem lesz folytatása a zenekar számára. Amilyen fájdalmas azonban a hirtelen ébredés, olyan nagyszerű mindaz, amit a zenekar az előző évezredben ránk hagyott.

Még erőteljes fanatizmusom kőkemény tárgyilagosságra váltásával (nem fog menni...) sem tudnék szuperlatívuszok nélkül nyilatkozni a Toto bármely megmozdulásáról, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül... A zenekar neve több mint negyven évvel ezelőtti debütálásuk óta egyet jelent a tökéletesen kidolgozott, műfajokon átívelő dalokkal és a legmagasabb szintű hangszeres játékkal. Habár a zenészek közül többen is pofátlanul fiatalok voltak még a kezdetekkor, már a debütálás is teljes mértékben letisztult elképzelésekről, tudatos koncepcióról tanúskodik (ja hát, akik a Steely Dan, vagy épp Boz Scaggs zenészeiként tanulják a szakmát...). Azonban még ennek a példátlan karriernek is megvannak a maga csúcspontjai. Sokak véleménye és saját meglátásom szerint az egyik ilyen az 1995-ös Tambu, amely ráadásul épp a legnagyobb mélypontot követte a formáció életében...

Márciusban, az igencsak rokonszenves Shock címmel jelenik meg a sacramentói Tesla új nagylemeze, amelyet régi barátjuk, a Def Leppard gitárosa, Phil Collen produceri segítségével rögzítettek Jeff Keith-ék. Mivel a megjelenés dátuma nem esik messze a zenekar második albumának harmincéves jubileumától, érdemes visszautazni az időben a The Great Radio Controversy-ig, amely simán a korszak legerősebb hard rock mestermunkái közé tartozott. Elég sokat elárul a zenekarról, hogy ezzel együtt sem merném egyértelműen ezt nevezni a legjobb munkájuknak, viszont első számú saját slágerük, a Love Song itt szerepelt, vagyis helyénvalónak tűnik 1989-re visszatekintve rendezni egy újabb régi adósságunkat a Klasszikushockban.

A Led Zeppelin első albumának félévszázados jubileuma kapcsán már említettem a Kingdom Come-ot, mint elhíresült követőt, illetve azt is, mennyire pikáns helyzet állt elő az utóbbi hónapokban. Konkrétan, hogy ötven évvel Jimmy Page-ék és harminc évvel Lenny Wolfék felbukkanása után a tengerentúlon ismét egy Zeppelin-klón fürdőzik a reflektorfényben. A Greta Van Fleetet egyelőre – többnyire – még hájpolja a rocksajtó, viszont korai lenne előre inniuk a medve bőrére, már csak azért is, mert a vezére nélkül, de tavaly szintén újjáéledt Kingdom Come története intő példaként áll előttük. Lenny Wolf zenekarát három évtizede szabályosan kivégezte a média egy rövid sikerperiódus után, pedig első albumaik mai füllel hallgatva is kiváló zenét rejtenek, dacára minden Zeppelin-párhuzamnak.

Már tavaly januárban felmerült, hogy Sean Killian megbetegedése és a kapcsolódó segélykoncert kapcsán megemlékezzünk a Vio-lence történetéről, de időhiány miatt végül nem lett semmi a dologból. Killian azóta szerencsésen felépült a májzsugorból, ráadásul a Machine Head felbomlásának kézenfekvő következményeként Phil Demmel vezetésével a Vio-lence is újra mozgolódni kezdett. Egy áprilisi, pillanatok alatt megtelt koncertet már biztos adnak, de további bulik, sőt, egy esetleges nagylemez lehetőségéről is pletykálnak. Majd kiderül, hogy mindebből végül mi válik tényleges valósággá, az apropó viszont adott, hogy egy rendhagyó Klasszikushock-cikkben megemlékezzünk a zenekar életművéről.

Bármennyire is szerettünk volna megemlékezni a kettes Lynch Mob-album negyedszázados évfordulójáról, valahogy lecsúsztunk róla 2017-ben, viszont a The End Machine projekt márciusban érkező lemeze kapcsán újra lett relevanciája visszatekinteni George Lynch hányattatott sorsú bandájának második nekifutására. Noha a cím nélküli 1992-es anyag egy nagy korszak alkonyán született, amikor a rockzene térképének átrajzolásával végérvényesen partvonalon kívülre kerültek és kivéreztettek a hajmetal-éra korábbi prominensei, ezen a lemezen ebből még semmit nem lehetett érezni. A kettes Lynch Mob ugyanúgy a blues alapú amerikai rockzene tökéletes megtestesülése, mint két évvel korábbi elődje.

Harminc évvel ezelőtt, ezekben a napokban éppen egy Every Rose Has Its Thorn című ballada számított a földkerekség legnagyobb slágerének. A Pennsylvaniából elszármazott Poison a csúcsok csúcsára repült a számnak köszönhetően, de mindez természetesen nem jelentette azt, hogy a szakma is elismerte volna őket: Bret Michaels, C.C. DeVille, Bobby Dall és Rikki Rockett ekkoriban és a következő években is lábtörlőnek számítottak, hiába turnéztak közben Amerika egyik kedvenc rockzenekaraként. Az Every Rose és albuma, az Open Up And Say... Ahh! talán nem a műfaj csúcsa, de ma is simán szerethető album, amely a ′80-as évek második felének legjellegzetesebb rockzenei kordokumentumai közé számít.

A második Bruce Dickinsonnal készült  Iron Maiden-album, a Piece Of Mind idén május 16-án töltötte be a harmincötödik születésnapját, és mivel valamilyen rejtélyes okból kifolyólag eddig senki nem emlékezett meg róla, ezennel megteszem én. Annál is inkább, mert a lemez ugyanakkora klasszikus, mint közvetlen elődje és három utódja.

A Queen és Freddie Mercury kapcsán elmondhatjuk, hogy a Shock! stábja már alaposan kiírta magát, elvégre az énekes halálának húszéves évfordulója kapcsán megemlékezés és sokkezes klasszikok születtek, később pedig megválasztottuk minden idők legnagyobb frontemberének, amellett persze, hogy a zenekar mai verzióját is többször megnéztük élőben. Az új film, a magyar mozikba a mai napon kerülő Bohém rapszódia viszont újra apropót ad egy kis visszatekintésre, és persze Queenből enélkül sem elég sosem. Az 1978 novemberében megjelent Jazz című lemezük viszont nemcsak a rajta szereplő slágerek miatt örökké aktuális, hanem mert mint utólag kiderült, jópár dologban megelőzte korát, így nem csak időtálló zenéje miatt szól többszörösen a mának is.

Mi, a Shock! szerkesztői időről-időre számot vetünk azon klasszikus vagy kultikus lemezekről, amelyek épp valamilyen kerek jubileumhoz értek. Pár nappal ezelőtt is ezt tettük, és amikor feldobtam, hogy a Talisman 1993-as Genesis albuma is huszonöt éves lett, Ádám gyorsan felvilágosított a döbbenetes tényről: Jeff Scott Soto eddig még soha, egyetlen munkájával sem szerepelt a Klasszikushock! rovatban. Igen, valóban tűrhetetlen hanyagság ez részünkről, hiszen a korai Malmsteen-, Eyes- és Takara-korongoktól a Talisman-életmű nagy részéig bármelyik korong megérdemelte volna, hogy megemlékezzünk róla, alkalom bőven lett volna rá, de jobb később, mint soha, úgyhogy most pótolom a hiányosságot.

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a seattle-i Pearl Jam második albuma. A Vs. a maga idejében több szempontból is teljesen mást hozott, mint amit sokan vártak volna tőle: a zenekar egyrészt nem is próbálta vele megismételni az orbitális sikerű Ten debütöt, emellett pedig elutasították a zeneipar játékszabályait, és visszafogták a promóciós tevékenységet is. Ennek legfeltűnőbb megnyilvánulása természetesen az volt, hogy – a korszakban teljesen példátlan módon – nem forgattak klipet az anyaghoz. Az album ugyanakkor még ezzel együtt is a grunge-éra egyik legnagyobb példányszámban elkelt lemeze lett: a Pearl Jam ekkoriban egyszerűen nem veszíthetett, akármit is csináltak.

Negyven évvel ezelőtt, 1978. október 15-én jelent meg a Toto első nagylemeze. Az album a mai napig az AOR és a progresszív rockvonal egyik alaplemezének számít, amelyről legalább a Hold The Line dalt alighanem mindenki ismeri – még akkor is, ha esetleg nem tud róla, hiszen a szám simán a legtöbbet játszott rádiós rockörökzöldek közé tartozik, és még a magyar kereskedelmi rádiókban is rendszeresen szól. A lemez fő érdeme mégis az, hogy minden tekintetben sikeresen alapozta meg a zenészek zenekarának immáron négy évtizede tartó, hullámvölgyekben és hatalmas sikerekben egyaránt gazdag pályafutását. Újabb régi adósságunkat törlesztjük a Klasszikushockban a jubileum alkalmából.

Mára a történelem ködébe vész, de talán a Shock! olvasói közül azért elég sokan emlékeznek még rá, mennyire felpezsdült az underground a '90-es évek második felében. Persze a megelőző időszakban is rengeteg, a súlyosabb műfajok túlélése szempontjából igen fontos és máig ható lemez jelent meg, ekkor azonban a korábbi években szinte eltűnt, teljesen a periférián létező műfajok is új erőre kaptak. Ugyanakkor rejlik abban valami beszédes, hogy miközben számos huszonévesekből álló, fiatal csapat szinte változatlanul hozta vissza a '80-as évek fogásait, egyes nagy öregek – akik persze a szó szoros értelmében véve korántsem számítottak öregnek – azt mutatták meg: igenis lehet korszerű, ezredvégi módon játszani a tradicionális heavy metalt. Aligha létezik jobb példa erre, mint Bruce Dickinson húsz évvel ezelőtt megjelent The Chemical Wedding albuma.

Bizonyos lemezek úgy gyakorolnak felbecsülhetetlen hatást a következő generációkra, hogy eközben megjelenésük idején minden diskurzus róluk szól vagy rájuk fut ki. Ebből a szempontból mindegy, hogy az adott lemez sokmillió példányban fogy, mint az egyes Van Halen, a Pyromania vagy a Nevermind, netán első körben „csak" az undergroundot formálja át, mint a Reign In Blood, a Demanufacture vagy a Slaughter Of The Soul – ezekben a lemezekben minden összesűrűsödik, ami az adott időszakban fontos és előremutató. Aztán léteznek albumok, amelyek szintén rendelkeznek e tulajdonságokkal, csak éppen megjelenésük idején a kutya sem érti őket – felbecsülhetetlen hatásuk a következő években mégis annyira egyértelművé válik, hogy az ember nem is éri fel ép ésszel, miként bukhattak meg. Utóbbi kategória egyik legtökéletesebb tankönyvi példája a svéd Shotgun Messiah huszonöt éve megjelent hármas albuma, a Violent New Breed.